1. A kezdet

- Baekhyun! - hallom meg édesapám kiabálását, valószínűleg a konyhából. Egy megfáradt sóhaj kíséretében feltápászkodom a puhának épp nem mondható ágyamról, és kilépve szobám biztonságából, a hang forrásának keresésére indulok. Nem kell messze mennem, ugyanis tényleg a konyhában ül, az asztal szélén egy újságot lapozgatva.

- Igen? - állok meg a küszöbnél. Ennyit a pihenésnek…

- Én kimegyek tárcsázni a malom mellé, te meg addig vidd ki a marhákat a legszélső földre - adja ki utasításait, fel sem nézve a papírról. - De most! - sürget, mikor már fél perce nem mozdulok.

- Jó - eresztem meg vállaimat, és egykedvűen indulok az előszobába. Ledobva magamról itthoni laza nadrágomat és pólómat, a szekrényről leveszem munkásnak használt, néhol már szakadt és kimoshatatlan olajfoltos térdnadrágomat, valamint szintén hasonló állapotban lévő rövidujjúmat. Még idebent is szörnyű a hőség, képzelem, mi vár kint. Ebéd után alig fél óra pihenés adatott meg, már folytatódik is a hajtás.

Kilépve az udvarra, nyakamat végigropogtatva indulok meg hátra, az állatok karámjához. Ők is épp fekszenek, miért nem ért volna rá később? Pontosan tudom, milyen fontos a legeltetésük, de még minimum fél órába ők sem haltak volna bele, úgyis lazsálnak. Mindegy, a parancs az parancs. Kinyitva a nagykaput, a karám hátuljába battyogok, és egy hosszabb, erősebb ágat felkapva, széttárom kezeimet.

- Hora! - kiáltom el magam egy olyan szóval, ami elsőre eszembe jut, mire több jószág is idegesen felém kapja a fejét. - Eriggyetek már! - megyek beljebb, és egy hirtelen mozdulattal megijesztem a leghátsó marhát, aki egy nagyot ugorva indul meg, ezzel felállásra késztetve sokukat. Ahogy egymást nyomva lökdösődnek kifelé, én egyre csak haladok, mire egy esetlen, bizonytalan lábakon álló borjúba ütközöm. A kis, fiatal, tarka bika kitámasztva magát néz a többiek után, de esze ágában nem lenne megmozdulni. - Irány - tolom meg térdeimmel fenekét, de semmi. Körülbelül két napos lehet, első ellés, így az anyja minden gond nélkül itt hagyta. Felkaphatnám, de minimum harminc kiló már most és ha telibe fosik bónuszként, szörnyen felhúzna. Nem mintha így nem. Minden finomkodás nélkül, de mégsem durván a hátára csapok tenyérrel, mire összerezzen és végre megindul. Mögötte vánszorogva figyelem, hogy le ne maradjon, és irányítom a gulyát, ami így elég nehéz, mert lassan halad a borjú. Bő húsz perc, míg így kiérünk a teljesen sík rétre, és bevezetem őt a többiek közé, hogy ne kallódjon el magában, én pedig a nem túl magas fakerítés melletti tölgy alá telepedek.

Mennyi esély van rá, hogy most elkezdjen szakadni az eső? Így, a derűs eget elnézve szinte semennyi. Estig meghalok itt az unalomban. Néha-néha elsuhan egy autó mögöttem a nem túl széles kis úton, ami összeköti a falut az innen nem messze lévő autópályával, ami pedig a városba visz. Nem sűrűn használják ezt a régi, kátyúkkal teleszórt aszfaltot, mivel nem tartozik a két fő le-, vagy bevezetőbe, így viszonylag nyugodt is. Mellettünk a távolban jelenleg egy búzaföld terül el, melyet jószágainktól szintén fakerítés véd, míg balra most kukorica van vetve. Előre, amerre a szem ellát, teljesen sima, most fűvel és lucernával bevetett termő terül, idén kizárólag legelőnek használva. Már legalább két hete nem voltunk itt kint, ezért rendesen megnőtt a zöld, minek köszönhető az ittlétem. Ha máshova kell őket kiterelni, oda nem kellek, de itt az út mellett volt már rá példa, hogy elloptak egy állatot, ezért mindenképp szükség van rám. Így nyár elején rengeteg a munka, lenne mit csinálnom ezen kívül is, de nem, nézhetem, ahogy a tehenek esznek! Ma elég feszültnek érzem magam…

Megszokásomhoz híven énekelni kezdek, mint mindig, mikor egyedül vagyok. Nem vallom szépnek a hangomat, de nekem tökéletesen megfelel, a marhák meg még nem panaszkodtak rá. Eleinte csak halkabban, egy épp az elmémben játszódó, nem olyan rég a rádióban lecsengő dalba kezdek, ám a végére egész felbátorodok. Képes vagyok ezt órákig is űzni, nem törődve a másnapi torokfájással sem.

Kellőképpen bele voltam temetkezve érdekesebbnél érdekesebb hangszíneim megismertetésébe az előttem elterülő gulya számára is, mikor valaki a vállamhoz ér, én meg lányokat megszégyenítő magasságokat előcsalva sikkantok ijedtemben. Szinte elterülve a földön próbálom visszatuszkolni szívemet bordáim fogságába, mire észbe kapok, hogy aki hozzám ért, még mindig itt van, és engem néz.

- Ne haragudj - guggol le mellém, valami önelégült forma félmosollyal ajkain. Az arcomba tódul minden vérem, ahogy eszembe jut, ez az alak végighallgatta előbbi produkciómat, és eleve… ki tudja, mióta van itt! Összekaparva mihaszna alakomat a hűvös talajról, két lábra tornázom magam, mire ő is követve példámat, felegyenesedik. - Nem tudod, merre találom a 21-es utat?

Tekintetemet végigfuttatva méretes alakján, a hideg kiráz tőle. Majdnem egy fejjel magasabb, ám testének több, mint a felét a lábai teszik ki. Egy nálam talán kicsit idősebb fiú lehet, csak ő teljesen máshogy néz ki, mint én. Azaz, ja, ez alap, viszont lerí róla, hogy tök más világból származik. Festett barna hajának tökéletesen állását legalább egy tubus zselé biztosítja, kizárva mindennemű lehetőségét annak, hogy akár egy hajszál is rosszul helyezkedjen. Ezzel szemben, az én fejemen, szerintem, jelen pillanatban több a száraz fű, mint bármi hozzám tartozó szőrzet. Azt már meg sem merem említeni, hogy hogy áll. Ehhez társulnak a méretes, kicsit hegyes, csálé fülei, amik rettentően emlékeztetnek azokhoz a tárgyakhoz, amiket anya szokott kitenni a kertjébe. Ja, csak a méret nem egyezik. Nagyon nem. És hiába a majdnem negyven fok, egy hosszú - bár feltűrt - ujjú, fekete inget visel. FEKETE! Hozzá szintén ebben a színben pompázó térdnadrágot és sötétkék vászoncipőt. A szülők elkényeztetett egyetlenkéjének tűnik. Valószínűleg, az is.

Amúgy… kérdezett valamit, és már elég sok idő eltelt, de én még mindig nem válaszoltam. Azt se tudom, mire kellett volna.

- Tessék? - rázom meg a fejemet zavartan, átugorva a köszönés részt. Úgy tornyosul itt előttem, mintha minimum valami sztár lenne, vagy mit tudom én…

- A 21-es út… Nem tudod, hol találom? - vigyorog még mindig rendületlenül.

- Ja, de - pillantok gyorsan körbe, mintha nem tudnám, merre vagyok. A kerítés mellett észreveszek egy fekete, sötétített ablakú furgont, így arra következtetek, hogy azzal jött, elvégre, mi mással? Gyalog csak nem… Eléggé a falu határában vagyunk. - Itt kell továbbmenni egyenesen, és ez visz rögtön a főútra - mutatok karommal előre.

- Köszönöm. Amúgy - nyújtja felém kezét -, Park Chanyeol.

- Byun Baekhyun - rázom meg méretes pracliját. Valamivel tovább tart, mint szeretném, így amint elenged egy fél lépést hátrálok, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Úgy mered rám, mint aki vár valamire, de én nem tudom, mit mondhatnék még. Vagy megint kérdezett valamit, csak én nem figyeltem?

- Hallottalak énekelni - jegyzi meg, mire zavartan leszegem a fejem. Semmi gúny nem volt a hangjábaN, én mégis rettentő cikinek érzem ezt az egészet.

- Jaj, ne…

- Szerintem szép hangod van - vágja zsebre kezeit. Csak szét ne ess a lazaságtól… - Én is szoktam énekelni.

- Az jó.

- Csak én bandában. Azaz, a többiekkel.

Nem értem, miért mondja el nekem ezeket, és nem is kifejezetten érdekel, de azért próbálok nem túl bunkónak látszani.

- Igen? - erőltetek magamra tetetett érdeklődést.

- Aha. Az Exo-ban - jelenik meg újra az az önelégült félmosoly.

- Értem - bólogatok, mint aki tényleg vágja, hogy most mi van. Tehát, egy énekest sodort erre a szél. Szuper.

- Te nem ismered az Exo-t? - vált értetlenbe arckifejezése. Tehát, akkor erre várt? Hogy felismerem a kis bandáját, és mint valami szerelmes tini lány, elkezdjek ugrálni? Na jó, már semmit sem értek.

- Nem - rázom meg a fejem, de most, talán, mintha egy egészen kicsit érdekelne is ez a dolog. - És mit keres itt az isten háta mögött egy ilyen híres ember? - tárom szét karjaimat, végigmutatva a pusztán.

- A szüleimet voltam meglátogatni, csak lemerült a telefonom, így nem tudtam megnézni az utat. Ha idáig nem tévedtem el hatszor, akkor egyszer sem - nevet fel, mitől valamivel alábbhagy az ellenszenvem. Mély, férfias hangja mellett az enyém valami morbid, kislányos nyávogásnak hat. Ráadásul, ezekre az információkra tényleg szükségem volt? Túl nyitott. Az én hibám, de elég bizalmatlan vagyok az idegenekkel szemben. Életem nagyját itt éltem le a farmon, valamint, csak egy igaz barátom van, aki szintén ezen munkakörökben mozog. Ez a fiú nem tűnik veszélyesnek, meg, ha tényleg olyan nagy híresség, mint mondta, nem is lehet az. Csak egy elkényeztetett kölyök.

- Ilyen velem is előfordul néha - veszek vissza merevségemből. Talán, nem is lenne akkora tragédia, ha most az egyszer megpróbálnék normálisan viselkedni, és nem egyből ítélkezni. Vagy, mégis? Többet úgysem találkozunk már, így az sem baj, ha valami pszichopata őrültnek könyvel el.

- Hát, akkor… köszönöm szépen a segítséget - ment ki a felesleges fejtörésből. - További szép napot - fordul meg és int nekem.

- Hello.

Végignézve, ahogy átmászik a nem túl magas fán, még egy utolsó pillantást vetek a távolodó jármű felé, és folytatom is a dolgom, ám ezúttal csendben. Az hiányzik még, hogy mást is idevonzzak a hangommal.

Sötétedés után, végezve a jószágok bezárásával, alig bírom végigülni a vacsorát. Kíváncsi vagyok, de nagyon… Amint mindenki végzett az evéssel, csapot-papot hátrahagyva szaladok a szobámba, és benyomva az ősrégi, csigalassú számítógépemet, egy bögre kakaóval letelepedek elé. Megnyitva a böngészőt, a következő szót pötyögöm be a keresőbe: “Ekso”

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok egy nagy technikai zseni, de, azt hiszem, most kiborítottam még a gépemet is. Az hagyján, hogy nem talált semmit, de még le is fagyott. Hát szép, mondhatom… Na, még egy próba: “Exo”

Hirtelen életre kelve az internet világa, többnél több képet és videót hoz be az oldal. Egy rakat fiú. A képekre kattintva ismerős arc után kutatok, de semmi. Mindegyiket egyesével áttanulmányozom, mire meg is találom őt. Azaz, annyira azért nem vagyok benne biztos. A kobold fülek és a méretes testalkat stimmt, ám semmi más nem hasonlít rá! Valamivel hosszabb, inkább szőkébe hajló, göndör haj, és giccses zakó. Rákeresve a tagok neveire viszont megerősítésre talál a gyanúm, így már kész információk kíséretében.

Minden itt van róla leírva, de még olyan dolgok is, amiket a saját szüleimmel sem osztok meg, nemhogy az egész világgal! Magasság… az változó, nem? A súly úgyszint. És, kit érdekel a vércsoportja? Az viszont jó dolog, hogy tud gitározni és zongorázni… asszem’. Én fűvel sípolni. Az számít valamit? Mikor és hol született, a családjáról pár dolog, hobbik, a tagokhoz való viszonyulása és rengeteg unalmas rizsa az életéről. Azt legalább megtudtam, hogy pár hónappal fiatalabb nálam. Még nincs húsz, de már ismert énekes. És én? Én egy paraszt fiú vagyok, akit jó esetben a rokonság ismer.

Megunva az ismert ismeretlen után való kutakodást, kinyomom a gépemet, és elvonulok aludni.

A nem várt ébresztő apám részéről most sem maradhat el. Kirángatva engem az ágyból, csoda, ha reggelizni hagy, máris mennem kell a földre szántani. Minden életkedvemet hátrahagyva rántom fel a traktor amúgy is megviselt ajtaját, hogy a következő órákat eme csodálatos gépben tölthessem.

Kora délután visszaérve koszosan, fáradtan és éhesen, erőtlenül rángatom le magamról a poros ruhámat, hogy egy gyors zuhany után csatlakozhassak az asztal körül helyet foglaló családomhoz. Az ebéd végeztével a szobámba vonulva folytatom tovább, amit reggel nem hagytak befejezni: a szundit.

- Baekhyun, ki kéne hajtani a marhákat - nyit be apám. Nem szokott bejönni, sokszor még csak be sem néz, csak kinyitja az ajtót, hogy biztosra halljam, amit nekem mond.

- Jó - fordulok nyöszörögve a fal felé. Mennyit aludhattam? Talán, ha negyed órát…

- De most - hagy magamra, végezve a társalgással. Miért pont most? És miért én?

Kifejezetten rossz kedvvel váltom vissza munkásra az öltözékemet, hogy levánszorogva a nagy karámhoz, kicsődíthessem az állatokat a tegnapi rétre.

Nem tehetek róla, de a fáradtság erőt vesz rajtam, és szép lassan megint elnyom az álom a fa tövében ülve.

- Hahó - rázogatja valaki finoman a vállamat.

- Nincs most kedvem - próbálom lesöpörni a zavaró tényezőt, de az csak nem tágít.

- Mihez? - kérdi meglepetten, mire kipattannak a szemeim, és egy közvetlen előttem guggoló sráccal találom szembe magam. Akárhonnan nézem, nem kifejezetten hasonlít az apámra. Hál’ istennek…

- Chanyeol - kerekednek ki szemeim.

- Jé, emlékszel a nevemre - mosolyodik el, mintha valami nagy dologról lenne szó. Hát, hogyne emlékeznék, ha a fél éjszakát az ő életének megismerésével töltöttem, és emiatt vagyok ennyire K.O.? Eleresztve engem, egy egészen kicsikét hátrébb araszol. - Megzavartalak? - Hogy mi? Hogy lehet ilyet kérdezni, mikor épp legbékésebb álmaim közül rántott vissza?! Még szép, hogy megzavart! Ezzel ellenben azért annyira nem bánom, mert rohadtul az állatokra kellene figyelnem alvás helyett.

- Nem, dehogy - rendezem vonásaimat, és egy nagy ásítás kíséretében kiropogtatom a nyakam. - Megint eltévedtél? - húzom gúnyos vigyorra ajkaim.

- Reméltem, hogy itt talállak - válik szelíddé ábrázata, figyelmen kívül hagyva zsörtölődésemet.

- Mi? Miért?

- Csak, mert érdekesnek tűnsz - foglal helyet a kitaposott földön. Ma valamivel helyhez valóbban öltözött, de még mindig nem az igazi. A fehér pólót helyből elvetném, ha egy ilyen poros, állatokkal teli helyre jön az ember. A kék-zöld kockás halásznadrág még elmegy… A sötétbarna tornacsuka meg… nem tudom, nekem igazából mindegy, miben van.

- Én? Érdekesnek? - nevetek fel hitetlenül. - Nézz körbe - mutatok végig a tájon. - Ez aztán rohadt érdekes, mondhatom.

- Most miért? Szerintem, az. Ráadásul imádom a bocikat - dülöngél jobbra balra, akár egy gyerek.

- A bocikat… De ezek hülye barmok. Érdekelnek? - suhan át elmémben valami kifejezetten gonosz dolog. Nem nézem ki ebből az elkényeztetett ficsúrból, hogy meg bír állni az ötszáz kilós jószág előtt.

- Aha - pattan fel hirtelenjében, így küszködve ugyan, de én is feltápászkodom.

- Akkor, gyere - indulok meg a gulya irányába. - És vigyázz, hová lépsz - mutatok le a földre, mielőtt áttapicskolna egy “aknán”. Karnyújtásnyira tőlem lemaradva figyelmesen követ, míg közvetlen az állatok közelébe nem érünk. Ott már kifejezetten közel jön hozzám, ami megmosolyogtat. Fél tőlük… pedig ők csak kíváncsiak, ezért néznek minket.

- Nézd, de aranyos! - bök egy körülbelül két hetes, szinte koromfekete kis üszőre. Tetszik a lelkesedése, egyre inkább arra a véleményre sodor, hogy ő bizony egy nagy gyerek.

- Az, de az anyja már kevésbé - mutatok a hozzá legközelebb álló tehénre, aki kicsit sem hasonlít a borjára. Az a példány tényleg elég agresszív, nem csak a többivel, de még velünk is. Ilyenkor meg főleg. Védi a kölykét. - Akarsz kicsit simogatni?

- Még szép! - csillannak fel szemei.

Egy kicsit távolabb eső, egész testében vörös marhához megyünk, melynek csak lába végei és orra fehér. Ő az egyik legnyugodtabb, így bátran merek elé idegent vinni.

- Előbb barátkozz össze vele - állok meg közvetlen a majd’ 6 éves állat mellett. - Aztán jöhet a borja. - Kikerekedett szemei köztem és a marha közt mozognak, jó három méterre állva tőlünk. Tény, a megmaradt szarva elég hosszú, hegyes és felfelé ágaskodó, de a másik le van csapva - valószínűleg, egy vitában megsértette és letört -, meg amúgy sem jelent ránk semmi veszélyt. - Na, jössz? - karolom át fél kézzel a hatalmas fejét, hátha ez ösztönzi Chanyeolt a közeledésre. - Nem fog bántani - túrok másikkal a “hajába”. A fejük búbján a legtöbbnek hosszabb a szőr, azt szoktuk hajnak hívni, viszont így nyáron az is jócskán kisebb, de még így is kiemelkedik a bundájukból, ami jelenleg szinte nincs is, a melegnek köszönhetően. Míg télen akár 10-15 centis szőrzettel is rendelkezhetnek, addig nyáron ez alig pár mili.

- Biztos vagy te ebben? - szólal meg pánikszerűen magas hangon, belőlem meg újra feltör a nevetés.

- Nem. Még a végén megharap - markolok a jószág ajkaira és széthúzva azt megmutatom a fogsorát.

- Felül miért nincs foga? - tesz végre egy lépést felénk.

- Mert nincs rá szüksége. De hátul már van ott is - engedem el, megpaskolva szeme alatt. - Gyere - nyúlok előre csuklójáért és köré fonva ujjaimat, kézfejét a marha orra elé vezetem, mire érzem, hogy megremeg tenyerem alatt.

- Aranyos - vesz végre erőt magán, hogy megsimogassa.

- Na, ez nehéz volt - forgatom meg szemeimet, és indulok is tovább.

- Most hová mész? - kapja rám riadtan tekintetét. Mókás, hogy a nagy és szexi - nem szerintem, ez a rajongók véleménye - Park Chanyeol, hogy berezel egy kis valódi élettől.

- Kis bocit akartál simogatni, nem?

- Igen, és? - ér be engem.

- Hát, akkor most az jön - lépkedek céltudatosan, egyre távolabb a csordától.

- És az, hol van? - pásztázza a környéket, hatalmas mancsát szeme fölé tartva, napellenző gyanánt.

- Pontosan itt - nyújtom ki elé a karomat, mielőtt eltiporná a majdnem méteres fűben fekvő borjút. - Remélem, tőle már nem félsz - kuncogok gúnyosan.

- Haha - dörmögi. - Nagyon vicces vagy, Baek - guggol le és már nyúl is a világos kis bika hatalmas lapátfülei közé. Baek? Már becézget is? Mondjuk, anyáék, meg Luhan is szokott így hívni, de na… - Juj - tántorodik meg hirtelen. - Megnyalt - mutatja fel ragacsos tenyerét.

- Az nem nyál…

- Mi? - komorodik el arca egy pillanat alatt.

- Az a boci taknya - prüszkölök a nevetéstől, ő meg elfintorodva a fűbe törli.

- Hát, kösz, kis haver - simít még egyszer végig a borjún, és feláll. - Köszi, mindent - fordul felém egy hálás mosoly kíséretében. - Sajnos, most mennem kell, mert csak egy szabad órám volt - biggyeszti le alsó ajkát.

- Remélem, tetszett - mondom őszinte jókedvvel.

- Naná! Na, de rohanok - kapja elő telefonját, és néz a kijelzőre. - Csumi - int, és már fut is a kerítés mellett parkoló, nagy fekete járműhöz.

Egyre furcsább ez a fiú…

 
 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts