- Kész vagy összekoszolni a fűben azt a csinos cipődet? - pillantok még hátra a vállam felett, egy utolsó gúnyos megjegyzés erejéig, hogy aztán egyenesen célba véve a pihenő szarvasmarhákat, kiadva kutyáimnak a parancsot, útra induljunk.
- Nem vagyok olyan, mint te azt hiszed… - ér mögém, némi sértettséggel hangjában.
- Miért, milyennek hiszlek? - vonom fel egyik szemöldökömet, már előre átgondolva, hogy ugyan, milyen választ várok.
- Egy elkényeztetett, beképzelt sztárocskának, aki egyedül a boltba sem tudna lemenni - sorolja undorodottan a tényeket.
- Igaz - bólintok rá. - De ennek mi köze ahhoz, hogy vigyázz a cipőd tisztaságára?
- Nem vagyok se kényes, se tisztaságmániás, valamint minden tárgy pótolható. Kérlek, ne nézz le…
- Csak a tárgyak? - kérdezek vissza, figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát. Nem nézem le. Azaz, egy kicsit talán, de a személyisége eddig igazán meggyőző, még a végén tisztelni is tudnám, ha nem az lebegne a szemem előtt, ami első sorban őt jellemzi. Csak egy munkáról van szó, nem? Ha ő engem erről ítél, akkor egy piszkos paraszt vagyok. Mondjuk, amúgy is, tehát, mindegy…
- Mire akarsz kilyukadni?
- Te lehet, hogy pótolhatatlan vagy, mert sokan szeretnek ismeretlenül, ami az arcodnak, esetleg a képességeidnek köszönhető, de én…? Engem könnyű lenne pótolni.
- Ne beszélj ostobaságokat - támasztja meg könyökét vállamon, ami első hatásra kifejezetten ledegradálónak hat, és, ha nem ismerném, azt hinném, így akar dominálni, a magasságát kihasználva ellenem, de könnyedén kivehető a mögöttes csipkelődés.
- Na! - rázom le magamról és gyorsabbra véve tempómat, felzargatom a marhákat. - Hora! - ordítom el magam, hogy aztán három, közvetlen előttem legelésző tehén megiramodva vigye magával a gulyát.
- Ya, Baek! Nem is tudtam, hogy te ilyen hangos is tudsz lenni - vigyorog telibe Chanyeol, mintha bármi szórakoztató történt volna.
- Sok mindent nem tudsz még rólam - mondom incselkedve, majd lehajolva a kezébe nyomok egy nagyobb botot, mire csak értetlenül pillog rám. - Tárd szét a kezed, és ha kitörni látsz egyet, tereld vissza a többi közé. A két kutya inkább csak szétbassza a gulyát, elvégre, kettő aligha jó valamire. Ők viszik oldalt az állatokat, mi meg hátul - tárom szét karjaimat és megmutatva egy lemaradt üszőn, odaugrok a fiatal nőstény mellé, aki ijedtében rúgva egyet visszarohan a többi közé. - Használd a hangod! Hej, irány! - kiabálok, de Chan egy mukkot sem szól. - A színpadon bezzeg megy - röhögöm el magam, és ő is felkacag. Mély hangja még a marhák ideges óbégatását is túlszárnyalja, és nagyon jól áll neki a boldogság. Minden viccet félretéve… Ha komor, akkor rohadt ijesztő, ám így egész emberi.
- És, mit mondjak?
- Ami eszedbe jut. Úgysem értik, a lényeg, hogy tudják, hogy ott vagy!
Végül egész idillire sikeredett a jószágok visszaterelése a karámba. Egész úton mögöttük szaladgáltunk és kiabáltunk nekik, vagy füttyögtünk, bár, azt főleg én csináltam, és javarészt a kutyáknak. Bezárva a nagy vaskaput, átbújok két foka közt.
- Te itt várj meg, mindjárt jövök - intek neki.
- Hova mész? - néz utánam, akár egy elhagyott kiskutya, amivel újabb mosolyt csal arcomra. Lehet, ő is magányos, azért jön hozzám? Kétlem, hogy hét ember közt az lenne, de mivel azt mondta, érdekli ez a fajta életmód, kénytelen vagyok neki hinni, nem?
- Megitatom őket. Ne gyere, mert itt sokan vannak kis helyen, fellökhetnek, meg nézd meg, itt meddig ér a szar! - emelem fel egyik bakancsomat, megmutatva a frissen “festett” részét. - Sietek! - iramodok meg, amitől néhány marha riadtan ugrik el az utamból, de ennyi baj legyen. Amíg nem rúgnak fejen, addig nincs para. Szinte itt nőttem fel, így megérzem, ha egy állat nem úgy viselkedik, ahogy kellene, ráadásul az érzékeim is elég fejlettek, hogy elkerüljem az esetlegesen nagyobb sérüléseket. Persze, megesik, hogy egy-egy borjú eltalál, netán nekem jön valamelyik bolond, de ez sosem kizárt, ha állatokkal dolgozik az ember. Sosem lankadhat a figyelmem ilyenkor.
A karám legszélébe érve, megnyitom a kívülre eső slagszerű cső csapját, ami szép fokozatosan elkezdi feltölteni a hosszú vasvályút. Tíz percbe is beletelik, mire elegendő víz folyik bele, főleg, hogy az első kört azonnal kiitták a marhák, de amint végeztem, kihúzva a gumicsövet, már slattyogok is vissza Chanyeolhoz.
- Mögöttem gyere, mert el kell kapnom a Foltost, mielőtt neked ront - lépek elé.
- Az is egy kutya? - hajol át a vállam felett, így szinte egy vonalban van az arcunk. Hirtelen közeledésétől megrándulva elhúzódom, és mérgesen fújtatok egyet.
- Nem, bakker, egy macska - forgatom szemeimet. Amint meglátom a nagyobb testű, tarka ebet, magamhoz parancsolom, és grabancát megragadva, engedem ismerkedni a vendéggel.
- Aranyos - simít fülei közé, valamiféle lágy mosollyal ajkain. Az csak jó, ha szereti az állatokat, de lehet, pont ezért kéne innen távol lennie. Ez nem egy kellemes állatsimogató.
- Az - engedem útjára, és indulok meg tovább. Elérve a házhoz, feltrappolok azon a pár lépcsőfokon, minél erősebben verve lábaimat a betonhoz, hogy leessen róla a dzsuva. - Anya! - szólok be, amint kinyitom az ajtót, és Chant előreengedem.
- Hyunnie? - jön ki kezeit törölgetve. Szuper… Nem tudta volna pont most mellőzni ezt a becézgetést?
- Jó estét kívánok - hajol meg illedelmesen a colos. - Park Chanyeol vagyok, elnézést a zavarásért.
Anya először rám, majd rá, és megint rám, végül újonnan rá néz, meglepetten keresve a választ, hogy mégis, honnan hoztam ezt az embert, és kicsoda ő. Nos, ezt én is szeretném tudni. Talán egy kicsit. A szüleim egyedül Luhant ismerik, senki másom nincs, így értelemszerűen senki mást nem szoktam felhozni hozzánk.
- Egy barátom - mentem meg a rombadőlni látszó hangulatot. - Na, de nem megyek beljebb, mert még le kell mennem etetni - toporgok a küszöbön.
- Szia - mosolyodik el kedvesen anya is. - Egyáltalán nem zavarsz, gyere nyugodtan - lép hozzánk közelebb.
- Fent maradhatsz, kb tíz perc, és én is jövök - fordulok már meg útra készen.
- Nem, megyek én is - szeli át egy lépéssel a fél előszobát, hogy nyomomba szegődve követhessen. Jól megy annak, akinek ilyen rohadt hosszú lábai vannak!
Lebaktatva azon a néhány lépcsősoron, hátraindulok a másik karámhoz. Mivel itt kívül van az itató, átvezetem a keskeny kitaposott úton a másik oldalt tekergő slagot, és bedugva a vasvályúba, megeresztem a vizet, majd megyek is tovább. Szerencsémre, tegnap hozott fel apa bálát, így most nem kell traktort indítanom. Egy jó húsz méterrel arrébb, a neki kijelölt helyen ott is van egy fél szalmabála. Reggel zöldet kaptak, így széna nincs most egyáltalán, de csak remélni tudom, hogy azzal majd apám szenved reggel, és nem nekem kell, ugyanis a friss lucerna is elfogyott a pótkocsiról.
Felkapva egy földbe állított, háromágú vasvillát, beleszúrom a szétszaladt száraz növénybe, és egy méretes adagot kiemelve, a vállamra fogom a fa nyelet, majd visszabaktatok a karámhoz. Bedugva két cső között - merthogy az egész szerkezet vascsövekből van összeszerelve - leteszem a földre a rakományt, és már megyek is a következő körért. Ennek a tizenöt, jól megtermedt állatnak kell bőven táplálék, mondjuk, a szalma javarészt alom lesz, ahogy betapossák a trágyába. A reggeli szokott kifejezetten étel lenni. Visszaérve, egy szerencsétlenkedő Chanyeolt pillantok meg, mire egy mosollyal az arcomon sasszézok elé, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Mit csinálsz? - kérdem az egyértelműt.
- Segítek - szúrogatja villára a szálakat, de pár marék szalmánál több nem sikerül, így mindig lerakva azt, próbál mélyebbre döfni.
- Hát, jó - emelek fel még egy termetes adagot és hagyom magára, had szenvedjen egy kicsit.
Visszaérve még mindig ugyanazt csinálja, ezért megemelve még egy adagot, az ő kezébe nyomom azt, és a másik villával dolgozok tovább. Utolérve Chanyeolt, mutatom, hogy tegye be, és meglepetten figyelem, hogy még ezzel is képes bénázni.
- Nem hittem volna, hogy egy ilyen picur emberben ennyi erő lakozik - fújtat kimerülten a bálához érve. Nem is csinált semmi, de már K.O.
- Nem én vagyok picur, hanem te vagy óriás - veszem magamhoz a következő adagot. Direkt nem hoztam el mindet, egy keveset a földön hagytam, amit még könnyen fel is tud szedni.
Végezve a bikákkal, a szárnyasok vannak soron.
- Hova megyünk? - néz le rám nagy mosolyogva.
- Megetetem a pulykákat, a csirkéket és a kacsákat.
- Én is? - mutat magára.
- Mit te is? - vonom fel egyik szemöldökömet, visszatartva vigyoromat. Annyira aranyos, mint egy rossz kisgyerek.
- Én is megetethetem őket?
- Hát, ha nem félsz - villantom ki fogaimat ravaszul, agyamban visszapörgetve, mennyire tartott a marháktól. Lehet, hogy egészen más állatokról van most szó, ám a pulykáktól még én is tartok, a kakas meg komolyan zakkant.
- Én nem - fonja keresztbe karjait és kitolva mellkasát, állát felfelé emeli, akár egy uraság. Hah, majd meglátjuk…
Elsőnek a csirkék “kifutója” esik útba. Mellette már van hozva egy vödör mag, így azt megragadva benyitok, és lábammal arrébb hessegetve a kis tollas dögöket, megvárom, míg Chan is behúzza a seggét. Nekem még pont nem kell lehajolni a kapunál, de ő kénytelen meggörnyedni, hogy ne verje be a fejét a fölső vasrúdba.
- Hozok vizet, addig merj a kerítés mentén a tálakba, légyszi - nyomom a kezébe. - Itt a fangli, ezzel egyszerűbb - adom a másikba, és kisietek. - Vigyázz a kakassal. Tudod, amelyiknek ilyen nagy bőr izé van a fején - mutatom kezemmel, kiöltve rá nyelvemet, ő meg csak a szemét forgatva fordul el, és teszi, amit kértem. Mire visszaérek, már végzett is vele, ezért gyorsan behozva a lemaradásom, leteszem az itatójukat, és késznek nyilvánítom a csirkék helyét.
- Most mik jönnek?
- A kacsák - sétálunk a közvetlen mellette lévő kis pajtaszerű épülethez, melybe benyitva egy alacsony, a nap folyamán felhevült, pókhálós, téglaépítésű tákolmány fogad.
- Ez igazán kényelmes - dünnyögi, én meg hátranézve elnevetem magam, ahogy előregörnyedve, nagyokat lépkedve követ engem. - Már értem, miért vagy törpe - teszi hozzá, sikeresen lelohasztva vele a kedvemet. - Na, ne durcizz - nyúl felém szörnyen hosszú karjával, és átfogva vállamon, húz magához, egy alapos haj összeborzolásra, mely után elengedve hátrálok támadómtól, kinek felettébb tetszik látványom, de nem érdekel, csak azért sem rendezem kusza tincseimet.
- Ezt öntsd a sarokban lévő edénybe - nyomok a kezébe egy vödör vizet. Odamegy, leguggol, beleönti, majd elkezd simogatni egy ott andalgó kacsát, ki ügyet sem vetve az óriásra, totyog tovább.
- Milyen aranyos - csillannak fel szemei. Hát, még a tepsiben! De, ezt inkább még sem mondom ki, mert lehet, túllőnék vele a célon. Chanyeol az ölelgetnivaló állatokat látja bennük, én meg azt, amiért tartva vannak. - Következő? - kérdi, egy másik jószág után nyúlva.
- Ja, bocsi - rázom meg fejemet és kezdek el gyorsan etetni.
Végezve a hápogókkal, a túloldalt lévő pulykák jönnek. A zacskóból merítek egy nagyobb adag, kifejezetten nekik való tápot, és a kerítés melletti sámlihoz szenvedem. Kicsit több lett, mint akartam, és van is súlya rendesen, de nem számít, max. méginkább jóllaknak. Fél lábamat feltéve, nagyon lassan áthelyezem a súlyom és elrugaszkodom, ám visszaesem. Ezt még eljátszom kétszer, mire sikerül feljutnom. Azonban, ahogy emelem a vödröt, meginog alattam ez a vacak, és kis híján hátraesek. Chanyeol mögém állva tart meg, és kivéve a kezemből az eledelt, egyszerűen csak átnyúl a kerítés fölött, és beönti nekik.
- Miért nem szólsz, ha segítség kell? - kérdezi, szinte a fülembe mondva.
- Mert nem kell - ugrok le előle, és becsúsztatva a vékony csövet a csirkehálón, eresztek nekik vizet, majd amint megtelt az edény, haladok tovább.
- Persze, hogy nem - rázza rosszallóan a fejét és követ ismét, akár egy hűséges kutya. - Van még állat?
- Miért, nem vagy éhes? - emelem rá ártatlan tekintetem.
- Ez gonosz volt - fújja fel az arcát, akár egy ötéves.
- Tudom - kacagok fel. - De, amúgy van. Azonban, a malacok már kaptak, csak a nyulak vannak hátra.
- Nyuszik?
- Aha… nyuszik.
- És, miért nem velük kezdtük, ha itt vannak a ház mellett? - bök a nyúlbódé felé, és meg sem várva a válaszomat, odarohan. Az összes rekeszt szemügyre véve toporog, és kezével intve siettet.
- Fogj egy fanglit, ott van melletted a zsák, mersz egy felet, kinyitod és beleöntöd a táljukba - magyarázom, a kezemmel elmutogatva a műveletet.
- Egy mit? - néz körbe, az említett tárgyat keresve, ami pontosan ott van előtte.
- Egy fanglit - emelem fel és adom oda neki. - Óvatosan, mert haraphat vagy rúghat bármelyik. Addig hozok vizet.
- A felsőket hogy szoktad elérni? - mutat a neki fejmagasságban lévő rekeszekre, mindenféle gúny nélkül.
- Ügyesen - hagyom ott.
Mikor visszaérek, épp egy nagy albínó nőstényt simogat, aki fülét hátracsapva, félve gubbaszt egyhelyben. A kis pihe szőrgolyó tűri Chan hatalmas tenyere érintését, közben, engem pont tegnap harapott meg. Hálátlan dögök ezek is.
Végezve velük, már teljesen besötétedik, így fel sem tűnik, mikor egy pillanat alatt válik köddé az óriás, ezzel szinte a frászt hozva rám.
- Kobold, hol vagy? - pillogok körbe, nem is remélve, hogy meghallja, mivel tökre nincs itt.
- Kobold? - jön a válasz hátulról, én meg a hang irányába menve, hamar rá is lelek a szökevényre.
- Vigyázz, bármikor odaszoríthatja a kezed - figyelmeztetem, átugorva azt a részt, hogy én megmagyarázom, miért illettem eme “ötletes” becenévvel. Csupán csak körvonalait tudom kivenni, de így is tiszta a kép, ahogy a majd’ hatszáz kilós bika busa fejét simogatja.
- Mi a neve?
Közelebb menve, előveszem a zsebemből a még fentről elhozott kicsiny zseblámpát, és rávilágítok az állat fülére.
- Nulla, Nulla, Hatvankettő.
- Nem a száma, hanem a neve - közli higgadtan, komolyan elhíve, amit mond.
- Nincs neve.
- Miért?
- Egy, mert felesleges, kettő, mert sokan vannak és három, mert te tudnál élni a lelkiismerettel, hogy megetted például Hyerint? - vonom kérdőre, talán kicsit ledegradáló hangnemben, de tegyük hozzá, hogy jogosan.
- De ő fiú, hogy lenne már Hyerin?
- Örülök, hogy megértetted a lényeget…
Időközben édesapám is felért, így neki is bemutathattam újdonsült barátomat, akit a tőle várt modorral, szokásosan nem fogadott kicsattanó örömmel. Nos, igen, nem igazán kedveli a városi embereket. Ha még meg is említettem volna, hogy ki ő valójában… Chanyeol illedelmesen végighallgatta apám burkolt megjegyzéseit, és bár próbált vele normális ember módjára beszélni, végül csak kínos csend lett belőle.
Fél nyolc felé szólt, hogy mennie kell, így két elemlámpát megragadva, visszasétáltunk a kocsijához, ami bár nem volt kis út, legalább volt lehetőségünk beszélgetni. Nem mintha nem azt csináltuk volna egész idáig. Na jó, egymás vérét szívtuk, de az majdnem ugyan az.
- Megadod a számod? - kérdi a kerítésnél állva.
- Minek az neked? - meredek rá kétkedve, a hatás kedvéért még a számat is elhúzva.
- Hogy megadjam a bérgyilkos barátaimnak - forgatja meg szemeit, szarkasztikusan felnevetve saját magán. Vagy rajtam. Az már mellékes.
- Nem tudom, mi a számom - vallom be, elvégre eme dologgal eddig még egyáltalán nem foglalkoztam.
- És nálad van a telefonod?
- Aha.
- És ideadod?
- Miért? - nyúlok a zsebembe, hogy felé nyújtsam a kért készüléket. - El akarod lopni?
- Jesszus, isten ments. Hát, mi ez már? - veszi el, és hosszú ujjai közt forgatva, vizsgálgatni kezdi.
- Ha nem kell, vissza is ve-
- Nem, nem, jó, köszi - fogja meg végre rendesen, és megnyomva egy számot, világítani kezd a kijelző. Összeszűkített szemekkel próbálja kivenni a kicsiny képernyőjén lévő ikonokat, mit én mosolyogva figyelek. Legalább öt percig bénázik, míg a füléhez emelve, várni kezd. A zsebében megrezzen a sajátja, így az enyémet kinyomva, már vissza is adja. - Köszi. Na, akkor majd találkozunk - mászik át a fa elválasztón.
- Tényleg?
- Még szép! - És ezzel beszállva járgányába, elhajt. Legalább megígérte, hogy máskor is jön. Már, ha ez lehet ígéretnek nevezni. Kíváncsiságból megnyitom a telefonom, hogy láthassam, mit művelt benne, mire egy új névjegyzék fogad.
Kobold <3
Hát, ez bolond! Hála neki, mosolyogva tértem haza, és ez a jókedv kitartott egészen másnap reggelig.
Kelés. Újabb nap. Munka. Aludni akarok. Még csukott szemekkel botorkálok ki a fürdőbe, ahol egy gyors arcmosás után magamra aggatom munkásruhámat, és lemegyek megetetni a bikákat. Azaz, csak etetném őket, ha lenne mivel, ugyanis apa kifelejtette azt az apró részletet, hogy nincs felhozva nekik kaja. Nyűgösen foglalok helyet a kertben elhelyezkedő legkisebb traktorban, és miután negyed órát elszenvedtem vele, hogy ráakasszam a nyitott pótkocsit, egy villát magam mögé vágva, kiindultam a két napja lekaszált földre. Szélen leállítva a köhögő, lelkét kilehelő járművet, pár ingerült mozdulattal megspécizve tevékenységemet elkezdem összeszedni az egyik sor, lekaszált és elrendezett, még zöld lucernát. Egymásra rakva az újabb villányi adagokat haladok előre, és, mikor már két oldalról elég nagy kupacot sikerül összehordanom, elkezdem feltenni. Majd jöhet a következő sor. És a következő. Ezt egészen addig csinálom, míg teljesen meg nem telik a pótkocsi. Fáj a hátam, a vállaim majd leszakadnak, de mit számít? Menni kell. Felérve körbeitatom az állatokat, megetetem a marhákat, leviszem a moslékot a kutyáknak, dobok be útközben füvet a nyulaknak, és levonulok vissza az udvarba, ahol apa már vár rám. Az egyik traktor bemondta az unalmast, így délelőtt azzal szenvedünk. Nem számít a rettentő hőség, hogy tűz a nap, minden csupa olaj, por ragad még olyan testrészemhez is, amiről azt hittem, lehetetlen, de kitartóan szerelek.
Egy gyors zuhany, ebéd, és irány ki. Ma is hozom a kutyákat, mert tegnap úgy odavolt értük Chanyeol. Nem tudom, de valamiért jobb mosolyogni látni. Ragályos.
Helyet foglalva a megszokott fám árnyékában, egy ideig csak kémlelem a gulyát, ahogy a fiatalabbak játszanak, a nagyobbak pedig békésen legelnek, ám hamar megunom ezt. Énekelni kezdek, valami fülbemászóan boldog és csöpögős számot, amit a minap hallottam a rádióban már legalább huszadjára, így nem okoz gondot szövegének felidézése. Körülbelül így telik el az első óra. Egyetlen egy számmal. Majd fejemben összeszedve a többi, viszonylag vidám dalt, azokat nyomatom a következő kettőbe.
Unatkozom. Felállva sétálgatok egy kicsit, odamegyek pár borjúhoz, hogy pesztráljam őket, majd megteszek néhány kört, és visszaülök a helyemre. Ötpercenként lesek hátra, és bár magamnak sem akarom bevallani, várom őt… Várom, hogy felbukkanjon, és végre megszabadítson az idő okozta mérhetetlen unalomtól. Várom, de nem jön.
Már sötétedik, mikor haza kell mennem, így még utoljára pár percig nézem az utat, s végül hátat fordítva neki, behajtom a marhákat.
A nap végén szomorúan fekszem le, de úgy igazából nem gondolok semmire, csak, hogy tényleg rossz érzés ez így. Lehet, mégsem tetszik neki ez az élet? Vagy a családom? Mindegy.
Másnap reggel bálázással kezdhettem a napot, ami a koránnál is korábban kelést jelent. Lassú monoton döcögésem közepette megint eszembe jutott, hogy Chanyeol nem jött tegnap, ma meg már nem is vihetem ki arra a rétre a marhákat, mert lelegeltek ott mindent. Négy teljes órát kaptam a sorstól, hogy ezzel kínozhassam magam. Mi van, ha történt vele valami? Vagy tényleg velem van a baj? Már tudja, hol lakom, ha nem is talál a réten, lehet, bejön! Azt mondta, találkozunk, úgyhogy biztosan.
Délelőtt folytattuk a traktor szerelését, mivel azzal nem igazán jutottunk előrébb, és a délutánom a tegnap apa által lekaszált lucerna rendsodrásával telt.
Ma sem jött el…
Újabb reggel, minden a régi kerékvágásban. Hülye voltam hinni neki…
- Baekhyun, ma aratni kell, de nekem muszáj elmennem az állatorvoshoz marha levelet intézni, mert holnap visznek két bikát - ecseteli apa a reggelinél.
- Később akkor felhívom Luhant és megkérdem, hogy ráér-e - mélyedek teám tükrén keresztül saját kinézetem elemzésébe. Nem bírom már sokáig ezt a hajtást, ritka nyúzott vagyok. Utálom a nyarat, túl sok a munka. - Mellesleg… hova viszik őket?
- Tessék? - pillant fel újságából.
- A marhákat.
- Továbbtartásra.
- Az jó.
Szuper, a mai beszélgetés nagyja letudva. Csendben befejezve két szelet kalácsom majszolását, levonultam elvégezni a nap első felére eső dolgaimat.
- Mizu? - hallom meg legjobb barátom hangját a vonal túlfelén, a háttérzajból rögtön rájőve, hogy mit csinál. Kockul.
- Ráérsz később?
- Mire? - kérdi, bár tudom, hogy lényegtelen, ez nem befolyásoló tényező.
- Le kell aratni egy tábla búzát, mert még egy eső, és elvizesedik.
- Mikor menjek?
- Egy óra?
- Ok. Akkor majd… Cső.
És ezzel visszafeküdtem pihenni szegényes szobám kicsiny ágyába. Jelenleg egyedül vagyok a házban, így végre van egy kis nyugtom.
Már pont utolért volna az álom, mikor Lu megérkezett. Még így is késett, ettől függetlenül én a megzavarásért haragudtam rá. Felöltözve lecaplattunk az udvarba.
- Ezeket hozd - nyomok a kezébe két nagy kanna üzemanyagot, mert nem tudom, mennyi van a kombájnban, de ha csak ennyit is, jobb, ha viszünk ki. Tehát, én is megragadva két eléggé súlyos kannát, levonultunk az egyik nagy traktorhoz, melyre hála az égnek már rá volt erősítve a búza szállítására alkalmas pótkocsi. - Hol akarsz utazni? Elöl, vagy mész hátra? - utalok a mellettem való nyomorgásra, és a magas falú utánfutó közti lehetőségre.
- Öhm, inkább hátul - böki ki egy pillanatnyi gondolkodás után, és felugorva a csatlakozóra, bemászik a helyére. A kannákat bepakoljuk mellé, mert itt nem lenne hová tenni, és már indulunk is ki a tanyára. Útközben többször hátranézve, mosolyogva láttam, hogy Luhan állva nézelődik. Szeretek vele dolgozni, mert jó társaság, és nagyon jó barát, ám nem akarom sokat zavarni sem, mert megvan a maga élete, amibe sokszor nem férnék bele, de mindig szorít nekem helyet.
Leállítva a motort kiszállunk, és ő kiadogatja az üzemanyagot, amit magam mellé lepakolok, míg le nem jön. Odahordjuk a kombájn mellé, melynek létráján felmászok rá eggyel, majd mégeggyel, és az utolsó kettőt is felszenvedem a jó négy méter magas monstrum tetejére.
- A temető mellettire megyünk - közlöm még, majd elvállva útjaink, ő beül a traktorba, én meg a kombájnba, és követve engem, elmegyünk a kérdéses helyre. Tíz perc unott döcögés, rettentő hőség, és már most csupa por vagyok, de pozitívan nézek elébe a következő óráknak, mert bár sokat nem fogunk beszélni, de legalább itt van. - Vigyáznál a telefonomra? Lyukas a zsebem, és félek, hogy elhagyom - nyújtom át neki a tábla szélén, és letéve a tálcát már indulok is. Az első sort végig árgus szemekkel figyelem, nehogy valami gebasz legyen, ám végül szerencsére nem kell megállni, egészen a harmadik sor közepéig. Jó fél óra volt, de kész az első kör. Luhan mellém vezeti a traktort, és a cső alá ügyeskedi a pótkocsit. Intek neki, hogy csuklya be az ablakokat, mert beszáll a por, és kieresztem a tartály tartalmát. Amint ez kész, ő kiül a hatalmas jármű fedte árnyékba, hátát a keréknek vetve figyeli, ahogy továbbhaladok. Majdnem előtte vagyok, csak két sorral arrébb, mikor fütyülése megállít. Tényleg nagyon hangosan tud fütyülni, mondjuk, én is, mert, ha ordibálna, azt meg sem hallanám ekkora zajban. Leállítom a motort, és odasietek hozzá. - Mi az?
- Hív valaki - mered a telefonomra, melyet még ő is utál, lévén, hogy valami érintőképernyős vacka van. Nem értem, a telefon azért telefon, hogy kommunikálni tudjunk egymással. Akkor minek másra?
- És, ki?
- Valami kobold…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése