35,5. Feltétel nélkül

Chanyeol pov

- Chan - állít meg a folyosón nagy rohanások közepette Seojoon, nem épp megnyugtató arckifejezéssel, ami sosem jelent jót, de ez az ő esetében különösen igaz.

- Tessék? - torpanok meg mellette, tekintetemmel tüzetesebben végigmérve megviselt, mégis kellően kicsinosított alakját.

- Egy hónapja nem voltál az esti rapp óráidon. Mi az oka? - von kérdőre, némi szigorral a hangjában, mitől olykor inkább az apámra hasonlít, mintsem egy menedzserre.

- Hogy este van. Ha visszatennénk délre, nem lenne vele gondom.

- Chanyeol… - sóhajt gondterhelten, már előre készülve a szentbeszédre, ám, mint akinek eszébe jut valami, hirtelen az órájára pillant. - Mindegy, menj, de tizenegykor próba, ne felejtsd el! - paskolja meg a vállam, és választ sem várva rohan tovább, ezzel teljesen egyedül hagyva. Még pár másodpercig felvont szemöldökkel meredek távolodó alakjára, majd hümmögve egyet, én is tovavonulok, le a parkolóba, hogy visszaindulhassak a dormba.

Szeretek vezetni, de mindig türelmetlenséggel tölt el, hogy mennyit képesek tökölni az emberek, főleg a belvárosban, miközben én sietnék. Annyira nem zavar, ha munka miatt ingázok, azonban letusolok, átöltözök és húzok Baekhez, hogy segítsek, na meg, hogy láthassam végre. Alig negyed órája ért véget a táncom, ezért még bőven folyik rólam a víz, arról nem is beszélve, hogy milyen szagok uralkodnak rajtam, mitől minél előbb meg szeretnék szabadulni.

A liftben már nem tudok mit kezdeni magammal, ezért a lábammal topogva paskolok egy dallamot a combomon, s amint nyílik az ajtó, sietve lépek a miénkhez, ami szerencsémre nyitva van, ami azt is jelenti, hogy mégsem mindenki tartózkodik kint.

- Megjöttem - rúgom le a cipőmet, és vékony kabátomat a fogasra dobva térek beljebb, ám szemem sarkából megpillantok két alakot, akik a konyhában mocorognak, így feléjük veszem az irányt. - Ewww, most komolyan? - húzom el a számat, látván, hogy Luhan a pulton ül és lábai közt Sehun állva csókolja ki az idősebből a szuszt is. - Fiú, fiúval? Gusztustalan - varázsolok megvető undort ábrázatomra, mire mindketten felém kapják a fejüket, azonban egy millimétert sem távolodnak egymástól.

- Mi? - ocsúdik fel elsőnek Sehun. - Hyung, te fiú vagy? - mereszt rá kikerekedett szemeket, ezzel ellenszenvet kiváltva Luhanból.

- Nem tudom - ráncolja a homlokát. - Megnézzük? - nyúl a nadrágjához és már gombolja is ki, nem zavartatva magát, hogy én még mindig a küszöbről figyelek.

- Nézzük - hajol lejjebb Sehunnie, hogy megbizonyosodjon Luhan neméről.

- Uhm, erre nem vagyok kész - fordulok el inkább. - Hyung, neked amúgy nem órán lenne a helyed?

- Mára vége minden előadásomnak, ráadásul Tao-ya kidobott, mert elege lett a hangomból.

- Ki az a Tao-ya?

- A szobatársam… Amúgy - nyújtja el ezt az egy szócskát, miből lerí, hogy kifejezetten tőlem szeretne valamit. - Nem tudnál írni nekem egy dalt? Coverrel nem debütálhatok, rappelni nem tudok, és Kris egyáltalán nem hajlandó elvállalni az igényeim miatt.

- De, persze, megoldható, csak majd írj rám vele kapcsolatban, mert tudod, hogy elfelejtem - pillantok rá a vállam felett, reménykedve, hogy nem csinálnak semmi rosszat azon a helyen, ahol egyébként kaját szoktam készíteni...

- Köszi - int, s ezzel lezárva a beszélgetést, felvonulok, hogy egy gyors tusolást követően, újfent az autómba szállva induljak a már megszokott úton, alig bírva azt a fél órát, mire végre találkozhatok vele.

A ház elé leparkolva látom, hogy a szülei kocsija nincs ott, de direkt nem a garázs elé állok, hanem a túloldalra, az árokhoz, hogy ha visszaérnek, meglegyen a hely, majd a postaládából kihalászom a kulcsot, ami azért is nehézkes, mert a kezem alig fér be a lécek közt. Mikor sikerül bejutnom, Baekhyun fel-alá rohangáló alakjával találom szembe magam, aki szerintem egyáltalán nem észlelte, hogy megjöttem.

- Szia - guggolok le Koboldhoz, és a karomba véve a már majdnem tíz kilós kiskutyát, leülök vele a hátsó lépcsőre, ahol tökéletes rálátásom van Baek ügyködésére. Idő közben a többi kutya is üdvözöl, ő azonban még mindig nem szentel nekem fél percet sem az életéből.

- Fuhh, faszomat már - áll meg és fejét hátravetve, ingerülten a földre vág egy villáskulcsot. Óvatosan magam mellé helyezve Koboldot, még utoljára végigsimítok kajla fülei közt és felállva, lassan lehajolok felvenni az eszközt, hogy aztán Baekhyun mögé lépve, elé lógassam. - Jézusom! - ugrik neki a mellkasomnak, mitől már nem bírom visszafogni feltörni vágyó nevetésem. - Nem vicces! - csap a karomra idegesen fújtatva és kikapva a villáskulcsot, ugyanilyen hevességgel a fém szerszámosládába dobja.

- Mit csinálsz? - eredek a nyomába, még mindig jót mosolyogva ijedtségén.

- Alszom - feleli cinikusan, miközben megragad egy vödröt, hogy a darálóhoz lépve megtöltse az alatta található zsákok egyikéből olyan világos színű porral.

- És pihentető?

- Nagyon…

Néha komolyan félek, hogy netán leharapja a fejemet, ha tovább kérdezősködöm, de míg nincs rá példa, nem rettent vissza, főleg, mert amúgy sem képes egyenesen válaszolni semmire. Kivéve, ha baj van. Gyengébb napjaimon nagyon tud zavarni a lekezelő stílusa, ám próbálom nem magamra venni a sértéseit. Olykor szörnyen bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, mert még sosem mondta, hogy tényleg szeretne engem, ezzel ellenben a tettei viszont mást mutatnak. Ritkán, de meg szokott nekem nyílni, tehát ebbe kapaszkodom.

A hűvös fokozatosan veszi át az uralmat az eddig még melegbe burkolt természeten, s szinte egyik napról a másikra kezdenek hullani a megfáradt fák színes levelei. Az ősz valaminek a végét jelenti, ám sokak szerint egy kezdet is, én mégsem látom, hogy bármi szép elkezdődne. Baekhyun azt mondta, ebben az időben csökkenni fog a munkái száma, nem lesz annyi dolga a tanyán sem, valamint több ideje jut rám, ezzel ellenben viszont csak kevesebbet látom, és olyankor is egy szál pólóban és hosszú, kék, kantáros nadrágban. Nem úgy ismerem, mint aki törődne az egészségével, de ez eddig is zavart, most meg különösen. A szemei karikásak, a mozgása akadozó, és biztos vagyok benne, hogy rettentően fázik, ám ez is egy támpont, hogy ébren tudjon maradni. Szomorú vagyok, még szép, hogy az vagyok! De nem hallgat rám… Magam mellett szeretném tudni, már mindenkivel beszéltem ez ügyben, sőt, még Seojoon is rábólintott, hogy próbáljuk meg a vezetőségnél, ugyanis a tehetsége minden téren megvan, ő azonban ragaszkodik ehhez a helyhez. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy ha ez igazán komollyá válik köztünk, akkor is inkább a munkát fogja választani, a családjával élne, vagy szán nekem is némi figyelmet? Nagyon nem fair, hogy csak én küzdök ezért a kapcsolatért, de egyáltalán nem vetem a szemére, hiszen már az csoda, hogy elvisel, ami, valljuk be, sűrűn látszik rajta, hogy nehezére esik. Pedig én csak jót szeretnék…

Épp énekre igyekszem egyik emeltről a másikra, mikor a telefonom megcsörren a zsebemben, ezért elővéve azt, tüzetesen megvizsgálom, ki hív, ugyanis ha nem elég fontos személy, nem tudok rá egy percet sem szakítani. Luhan.

- Chanyeol! - szól bele a kelleténél is hangosabban, ami minden bizonnyal a mögötte lévő zsivajnak köszönhető, vagy ideges, netán más baj van. Bármi is, feszélyez, elvégre sosem keres nyomós ok nélkül, minek központja minden esetben Baekhyun.

- Hyung…?

- Bacon lábára ráesett egy doboz…?, vagy mi, nem értettem pontosan, ezért most húzza, de nem hajlandó haza menni - hadarja el, ám a közepe felé elég érdekes kiejtésre vált, ami miatt bele telik pár pillanatba, mire felfogom mondandója lényegét.

- Mi?! Ezt honnan tudod? Ott vagy vele? - torpanok meg a lift előtt, merthogy úgy fest, én jelenleg mégsem fogok énekre menni, amiért már komolyan a fejemet szegik, de majd később lerendezem.

- Nem. Ez a hülye engem hívott fel az anyja helyett, mert a főnöke ott állt mellette és értesítenie kellett, de természetesen nem tette, csak eljátszotta.

- Megyek - sóhajtok mélyet, s fejemet oldalra billentve, lehunyt szemmel morgok magamban.

- Köszi, és kötözd ki, mert biztosan nem ül meg huzamosabb ideig. Na meg… sántán is jó valamire - vigyorodik el, mire felhorkantok, ám észbe kapva, hogy a munkahelyemen, kamerákkal és termekkel körülvéve nem kéne semmi meggondolatlant mondani, inkább visszafogom feltörni vágyó indulataimat.

- Hyung, ne magadból indulj ki…

- Le sem tudnád tagadni, hogy akarod - nevet a telefonba, amit a körülötte lévő emberek sem értékelnek sokra, részben, mert már bent lehet a suliban. Nem irigylem… Még csak nyolc lesz, de már egy rakat fogyatékossal van körülvéve, kezdve a magas haverjával, akiről rendszeresen meséli, hogy mekkora őrültségekbe rángatja, bár őt sem kell félteni, megy önként és dalolva.

- Sietek - igazítgatom pulóverem gallérját, s kabátom cipzárját lejjebb húzva, megfordulok, hogy megnyomjam a lift hívógombját.

- Erre még visszatérünk… - mondja sokat sejtetően, és az a baj, hogy az ilyesmit mindig be is tartja.

- Még egy olyan órát biztosan nem bírok ki, hyung. Elég nagyfiú vagyok már, ha akarok valamit, meg tudom oldani - térek be a kis szerkezetbe, mi egyenesen a földszintre visz. Ezen a héten kevesen vannak a cégnél, ugyanis sok csapat van kint turnézni, meg comebackelnek, de a miénk csak jövő hónapban lesz, addig meg két forgatást még le kell bonyolítanunk, illetve nekem ott van a dorama is, ami javarészt délelőtt folyik, vagy kora hajnalban.

- Nem úszod meg~. Viszont rohanok, mert Park professzor letépi a fejem.

- Remélem, rólam beszélsz.

- Te nem tennéd…

- Ez a szerencséd - mosolygok rajta, elvégre tényleg nem bántanám őt.

- Meg, hogy szeretsz.

- Meg, hogy szeretlek. Szia, hyung.

- Cső - nyomja ki, ezzel szabad utat adva nekem a futáshoz.

Zsebemből előkotorva a kocsikulcsot, hezitálás nélkül tépem fel ajtaját, hogy rögtön indulhassak, kifejezetten szerencsétlenül kisorolva, mit hangos dudálásokkal adnak tudtomra.

Az autópályán majdnem harminccal megyek a megengedett felett, ez azonban nem szokott zavarni, gyakran megesik és elég körültekintő vagyok, hogy ne legyen belőle baj. Legalábbis ezt mondom, míg ténylegesen meg nem történik… A bírságokat viszont már nem is számolom.

Automatikusan a közérthez megyek, hova leparkolva, kicsit összeszedem magam, mielőtt belépnék, ugyanis lelkileg fel kell készülnöm a veszekedésre, tudván, hogy Baekhyun nem adja meg magát egykönnyen. Még hátulról kiemelem a sapkámat, maszkot teszek az arcomra, s indulok is fel a lépcsőn.

Első pillantásra egyáltalán nincs itt, ráadásul rengeteg idős ember csoszog kosárral a karján, és ráérősen nézegetik a választékot, vagy épp állnak sorban a kasszás fiúhoz, akihez pont emiatt nem mehetek oda segítséget kérni.

Feszengve rovom a sorokat, egyéb itt dolgozó személy után kutatva, mire megpillantok egy nőt a felvágottas pult mögé állni, az üzletnek megfelelő névvel ellátott kötényben.

- Elnézést - szólítom meg, kissé lejjebb hajtva a fejem, hogy lehetőleg ne ismerjen fel. Így is rengeteget magyarázkodok, hogy milyen helyeken fotóznak le, na meg, hogy mit keresek ott, miknek számát jobb nem szaporítani. Ráadásul, most munkám lenne.

- Mit adhatok? - villant felém egy hamiskás, fáradt mosolyt, csupán a kötelesség kedvéért, s tekintete máris a különböző húsokat pásztázza, amiket magamtól biztos, hogy nem ennék meg. Szigorúan diétázok, ami alól csak akkor van kivétel, ha Baekkel vagyok.

- Igazából, kérdezni szeretnék valamit. Vagy inkább kérni. Byun Baekhyunt keresem. Tudna neki szólni?

- Milyen ügyben? - lép elevenembe, elvégre erre mit lehet válaszolni? Baráti? Akkor max kinevet és elküld. A családja nem vagyok, tehát bármit mondok, az sehogy sem lenne jó, na me- - Ön jött elvinni őt?

- Igen - vágom rá hezitálás nélkül.

- Máris jövök - tipeg ki a pult mögül, én meg a helyiség hátsó ajtajáig követem, mire csakhamar megjelenik szeretett törpém, kifejezetten ingerülten. Felnéz rám, összevonja a szemöldökét,  majd idegesen szusszan egyet.

- Menj haza - int, ennyivel letudva a társalgást, s fordulna is vissza, de elkapom a karját, mi miatt meginog és ránehezedik a jobb lábára. - Ku- - sziszegi, ökleit szorosan összepréselve.

- Felemelhetlek, de az neked lenne kellemetlen, vagy jöhetsz magadtól is - vázolom fel a lehetőségeket, annyi közömbösséget a hangomba csempészve, amennyit csak elbír, míg belül kis híján megszakad érte a szívem.

- Mit keresel itt? - ránt egyet a kezén, de nem sikerül kihúznia szorításomból.

- Bocsi - bujik ki mellettünk egy srác, ezzel kissé megzavarva elszántságom.

- Ez most egyáltalán nem fontos - masszírozom orrnyergem, próbálva nem kiborulni. - Indulunk - eresztem el, s hátra sem nézve teszem meg az első lépést, annak reményében, hogy jön utánam.

Szerencsémre szótlanul biceg a nyomomban, majd mielőtt kilépnénk, még int a kasszásnak, valamit mondva neki, de nem értem, és nem is igazán érdekel más, csak, hogy végre otthon tudhassam őt, mielőtt összeesne.

Eleinte jobbnak találtam az ő gondjaival lekötni a gondolataimat, amiben még az sem volt gát, hogy nem ismertem akkoriban. Bár az a baj, hogy most sem… Féltem, hogy a saját problémáim össze fognak roppantani, amire ő volt a megoldás, illetve az élet, amit képvisel, hova kikapcsolódni járok, hogy minden szabad pillanatomat vele élhessem meg, mégsem haladtam sokat a kezdetektől nézve. Nem sürgetem, sőt, imádok mindent, ami Baekhyun, de ez a viselkedése kétségbeejt.

A kocsiba vonakodva száll be, majd amint elfoglaltam a helyem, bedugom a kulcsot és felé fordulva támaszkodok meg ülése szélén, hogy áthajolva fölötte, hogy megragadhassam az övét, mit a helyére pattintok. Baekhyun szereti, ha kisgyerekként bánnak vele, s bár sosem vallaná be, nem is kell, elvégre én csak örülök, hogy néha hagyja magát. Mellette alaposan meg kell gondolnom minden cselekedetem, mielőtt valami megrémisztené, vagy felidegesítené. Az arca többnyire unott, de szerintem nincs tudatában, hogy a tekintete milyen nagyon kifejező.

- Neked nem dolgod van? - fonja keresztbe karjait, ridegen kimeredve az ablakon.

- De. Rád vigyázni - kanyarodok le az utcájukba, hol megkönnyebbülten konstatálom, hogy a kocsijuk nem parkol a ház előtt, ellenben Sonka Úrfi ott fekszik kiterülve a Nap sütötte betonrészen.

- Ne üsd el - figyelmeztet, elengedve iménti mondandómat. Lefékezve az út közepén, elszoruló torokkal nézem az oldalán fekvő cicát, melynek még a nyelve is kilóg, de nem tudom mit mondhatnék rá. - Chan, állj már be - zökkent ki Baekhyun, így eleget téve kérésének, lehúzódom oldalra, ám kiszállni nem vagyok képes. Ellenben vele. - Reménytelen vagy - biceg el a kocsi előtt és egyenesen a vörös macskához megy, majd felemelve azt, az állat előre nyúlkálva mereszti ki karmait, még mindig lehunyt szemmel lógva karjai közt. Megindul vissza hozzám, de hogy ne kelljen annyit gyalogolnia sérülten, gyorsan kiugrok és lezárva a kocsit, mellé lépek. - Nesze - nyomja a kezembe a nagyonis élő cicát. - Már azt hittem, elsírod magad, amiért alszik.

Leteszem a földre Sonka Úrfit, és helyette Baeket kapom fel, ki meglepettségében tiltakozni is elfelejt. Feneke alá nyúlva tartom meg, míg ő karjaival a nyakamat, lábaival meg a derekamat öleli, egyre inkább idegesen fészkelődve.

- Szeretlek - csókolok vállára, mire arcát a nyakamba fúrva bújik hozzám. Ugyan nehezen, de kinyitom a kaput, és felmenve vele a szobájába viszem, hogy ott leülve az ágy szélére, az ölembe tehessem, ő azonban továbbra sem ereszt. - Na, mesélj, mi volt? - támaszkodom meg hátul, elengedve kórosan vékony testét.

- Semmi.

- Baekkie~

Nem válaszol. Sűrűn makacsolja meg magát, amivel ugyanilyen rendszerességgel készít is ki, de inkább nem piszkálom, mert abból semmi jó nem sül ki. Lefejtem magamról, s szép lassan levetkőztetem, hogy jobban megnézhessem sérült lábát, min térd tájékán egy hatalmas folt terül el, igazán ronda és rosszat sejtető színekben.

Baekhyun álmos. Sőt, ez igazán gyenge kifejezés arra, amit ő mutat, de kábasága nem akadályoz meg abban, hogy átöltöztessem valami kényelmesebbe és kivigyem a konyhába, hogy velem legyen, míg reggelit készítek neki. Sok reggelit. A csípőcsontja és a bordái az eddigieknél is jobban kilátszanak, pedig ezelőtt sem volt valami jól táplált.

Az már meg sem lep, hogy enni nem akar. Az asztalra hajtott fejjel piszkálja a hirtelenjében összedobott szószos tésztát, néha-néha bekapva egy keveset, de annyira fáradt, hogy minden falaton csak nyammog.

Mivel kezd kihűlni a lakás, őt egyedül hagyom, a lelkére kötve, hogy minimum a felét elfogyassza, mire visszaérek, és lemegyek rakni a pislákoló tűzre. Ugyan van fa vágva, de tudom, hogy úgyis neki kellene pótolnia azt, amit elhasználok, ezért nekiállok egy kicsit hasogatni, részben, mert kímélni akarom Baekhyunt, részben meg, mert imádom ezt csinálni. Igaz, ritka szerencsétlenül megy, de akkor is tetszik.

Mire felérek, az asztalon alszik, bár szerencséje van, mert majdnem az egész adagot megette, ezért nem keltem fel, hogy jól megtömjem. Ehelyett, óvatosan alányúlva emelem fel és viszem vissza az ágyába, hol elfektetem, betakarom és kivonulok lebonyolítani egy merőben hosszú, valamint kellemetlen beszélgetést Seojoonnal.

A szülei viszonylag korán megérkeznek, bárhol is voltak, ezért erőt véve magamon, kivonulok, hogy elmagyarázzam a helyzetet, nagyon bízva benne, hogy legalább kap pár nap pihenőt. Eddig összesen két szót váltottam az apjával, általában csak ő tesz rám burkolt megjegyzéseket, de az kevésbé zavar, mint az, ahogy a fiával bánik, kezdve azzal, hogy szerencsétlent totálisan túlhajszolja. Talán csak miattam nem reagált semmit, vagy nem is érdekli különösebben, ám legalább az anyukája megértő.

Baekhyun délutánig meg sem mozdul, lehetőséget adva rá, hogy pár órát én is aludjak, azonban a srácok folytonos keresése egyáltalán nem könnyíti meg. Sehun az egyetlen, aki nem ideges rám, de gondolom csak Luhan miatt. Végülis mindegy…

Este rendes fejmosást kapok a hyungoktól, teljesen jogosan, ám, ha újra kéne csinálnom, ugyanezt az utat választanám, tehát felesleges is a dolog, mit természetesen tudnak jól. Nem restek használni rám a gyerek jelzőt, de már fel sem veszem.

Másnap reggel az első dolgom Baekhyunnak írni, hogy megérdeklődjem a hogylétét, egyáltalán nem is várva gyors választ, főleg, mert még csak fél hat van, de nagy meglepetésemre azonnal visszaír, miszerint épp rohan a munkába.

- Baekhyun! - szólok a telefonba, mikor két csörgés után felveszi. - Feküdj vissza!

- Oké, anyu.

- Ne csak mondd, tedd is meg! - szorítom vállam és fülem közé a készüléket, a szekrényembe túrva valami elfogadható gönc után.

- Chan, ilyen az élet. Dolgoznom kell - mondja kissé lekezelő stílusban.

- De-

- Bocsi, most megyek. Szia.

Idegesen hajítom mobilomat az ágyra, majd ugyanilyen hevességgel magamra rángatva ruháimat, kivonulok a többiekhez, figyelve a reggeli káoszt, hátha az lenyugtat kicsit. Utálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok, hogy ennyire nem hallgat rám, és, hogy nincs elég erőm határozottabban fellépni vele szemben, pedig ha így folytatja, előbb, vagy utóbb mindenképp el fog jönni az az idő is.

- Minél rövidebb a póráz, annál inkább fog menekülni - foglal helyet mellettem Minseok, tekintetét a szemközti falon tartva. - Ha elengeded, megadod neki a választás lehetőségét.

- Mit kellene tennem? - nézek rá, bármiféle segítséget várva, amit mindig meg is ad, csak nem épp olyan formában, amit sikerül rögtön felfognom.

- Azt csak te tudhatod. Ha nem látod, nem baj, de az azért van, mert rossz helyen keresed - ül ki komoly kifejezés az arcára, ezzel meghazudtolva Minie hyung megszokottan zakkant mivoltát. - Mellesleg - emeli fel mutató ujját, ezzel feszült figyelésre késztetve engem. - Jongdae keres.

- Mi? Mért? - lepődök meg, ugyanis ennél valami komolyabbra vártam.

- Csak keres - áll fel mellőlem, s szélesen elmosolyodva beleborzol a hajamba.

- Majd megtalál - vonok vállat, hátradőlve, ám annál kíváncsibb vagyok, hogy ne eredjek a nyomába, megérdeklődni mit akar. - Dae - nyitok be a szobájukba, hol épp Yinxinggel öltöznek. - Miért kerestél?

- Nem én. Joon.

- Uhh, az ráér - hagyom őket tovább készülődni, előre kitervelve hogyan fogom Seojoont elkerülni ma, ami majdhogynem lehetetlen, de egy próbát mindenképp megér.

Négy órányi tánc, kettő ének, egy rap, egy interjú és egy talkshowal később kimerülten térek vissza a dormba, de csak míg letusolok, átöltözök, és tájékoztatom az egyetlen itt tartózkodó személyt, Jongint, hogy leléptem. Egy örök körforgás az életem, mégsem unom, és azon kívül, hogy igen kimerítő tud lenni, más bajom nincs is vele. Lehetne jobb, és dolgozom is rajta, hogy teljesüljön, de örülök annak is, ami van.

És hogy minek nem? Baekhyun…

- Hova öltözködsz? - ülök le az ágyára, hogy onnan nézhessem, ahogy ruháival fel-alá bicegve siet.

- Kettőt tippelhetsz - kapja le munkás pólóját, hogy egy hanyag mozdulattal a szőnyeg szélére dobja azt.

- Remélem nem dolgozni.

- Pedig pontosan oda - bújik farmerjába, valamint egy galléros, piros felsőbe, amin a bolt neve szerepel.

- De ma már voltál! - adok a kelleténél jelentősen több hangot kiakadásomnak, de őt látszólag nem igazán zavarja.

- De tegnap ellógtam a felét, illetve hiány is van, tehát sietek.

- Baekhyun, ne már… Gyere, dolgozz velem, akkor lesz pénzed is, időd is, és többet lehetünk együtt - vázolom fel reménykedve, de amint kimondom, ábrázata az eddiginél is sötétebbre vált.

- Ne kezd…

Nincs beleszólásom. Nem szeret eléggé, hogy miattam egy kicsit is engedjen, én meg nem vagyok elég önző, hogy bármi olyanra kényszerítsem, amit ő ne akarna. Fülemet, farkamat behúzva kísérem le, már szinte megtiszteltetésnek véve, hogy egyáltalán elvihetem a közértig, hol egy gyors puszit követően úgy rohan tovább, mint aki tőlem menekül. Vajon ez meddig lesz még így…?