Luhan pov
- Mondd meg, mégis mikor rontottam el? - sóhajtok nagyot, drámai hanglejtésben feltéve költői kérdésem, természetesen nem is várva rá választ senkitől.
- Fogantatásod pillanatában - kúszik Sehun két tenyere hasamról combjaimra, ahogy állát a vállamra helyezve kelletlenkedik, amiért ennyit mocorgok kemény lábain.
- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok - morgok szeretettől tocsogó megjegyzése hallatán.
- Most mér? - mosolyodik el, s máris kezdődik szokásos magyarázkodása, ugyanis ő mindig mindent meg akar mondani. - Ha akkor nem lettél volna olyan túlbuzgó, mint amilyen egyébként is vagy azóta, nem kéne mások hülyeségeivel foglalkoznod.
- Köcsög vagy, remélem tudod - csúszok le a mellkasán egészen az öléig, hogy onnan nézzek fel sajnáló vigyorára, mellyel nem rest minden gonosz beszólása utána megajándékozni.
- Természetesen - bólint egyertértően, elfogadva a tényt. - Ahh, megjött - ejti hátra a fejét, mi hangos koppanással találkozik a fallal.
- Sajnálom Hunnie - kelek fel szép lassan, egy könnyed puszit nyomva ajkaira engesztelés képpen.
- Nem lehetne, hogy ma csak velem foglalkozz? - mereszt rám kiskutya szemeket, mit az elmúlt pár hét alatt, mióta megy a cirkusz, már majdhogynem tökéletesre fejlesztett, bár ez még közel sem elég a kívánt célhoz.
- Rengeteget foglalkozok veled - pillantok még vissza rá az ajtóból, majd meg sem várva válaszát sietek ki, hogy elérjem a srácot, mielőtt bezárkózna. - Chan - intem le a folyosón, mire megtorpanva lassan felém fordul. Általában szépen beállított, vagy éppen kuszán göndörödő fekete fürtjei most aligha hullámosak, ráadásul úgy állnak, mintha belécsapott volna a villám. Az arca gyűrött, tekintete élettelen, én meg itt helyben megfojtanám a másikkal együtt, ha nem lennék ennyire ritkajófej.
- Szia, hyung - ejti ki halkan, de határozottan szavait.
- Szia, Chanyeol. Merre jártál? - kérem számon szinte már kötelességet érezve rá, azonban most sokkal inkább az aggodalom beszél belőlem.
- A vezetőségnél.
- Ugye nem…?
- Hagyjuk - sóhajt lemondóan és indul tovább a szobájába, hova kivételesen szemérmetlenül követem, pontosan tudva, hogy úgysem lesz következménye. Nem azért nem szokásom rátörni, mert félnék tőle, csupán tisztában vagyok vele, hogy nélkülem is van elég baja.
- Hoztam képeket - próbálok némi lelket önteni belé, ami beválni látszik, ugyanis rögtön mellém húzódik, szótlanul várva, hogy elővegyem a telefonomat. A galériám többnyire csak kettejük képeivel van tele, amiért már nem egyszer kikaptam Sehuntól, de nem bánom, meg igazából szörnyen toleráns, amiért én meg nagyon hálás vagyok.
Baekhyun az összesen vagy olyan képet vág, mintha a világ terhét cipelné a vállain, vagy olyat, mint aki bármelyik pillanatban képes elsírni magát. Néha sikerül lekapnom sírás után, hátha ezzel hisz nekem Chanyeol, miszerint igenis szereti őt ez az ökör, de nem, sőt, még a témát is kerüli. Ő csak látni szeretné, hogy minden rendben, a szavak nem érdeklik.
- Valaki bántja őt, ugye? - mutat egy képen a karjára, mérhetetetlen szomorúsággal a hangjában, ahol épp alszik. Fakó bőrét egy nagy piros folt tarkítja, de mostanság annyira nem vigyáz magára, hogy el kell gondolkodnom pár pillanatig, mire leesik mitől is keletkezett.
- Az én voltam. Megpróbáltam felkelteni, csak ő hasbarúgott. - Szavaim hallatán egy nagyon gyenge és ügyetlen mosoly kúszik át ábrázatán, mely mérföldekkel le van maradva a régi, állandóan vigyorgós Chanyeoltól, ám már ez is haladásnak számít. Főleg annak tudatában, hogy mire készül… - Majd átküldöm őket - teszem el mobilomat a friss képek végére érve és hagyom, hadd csinálja a dolgait.
- Köszi - húzza le pulóvere cipzárját, mitől megszabadulva szépen összehajt és leteszi az ágya szélére.
A szoba letisztultabb, mint valaha, és nagyjából teljesen üres. A szekrényekben katona sorban vannak a ruhái, a földön egy elkószált porszem nem leledzik… Ez a két lökött pont ellenkezőleg dolgozza fel mindazt, ami ellen egyszerűen tehetnének.
- Hyung… - szakít ki csendes merengésemből mély orgánuma.
- Hm? - keresem tekintetemmel az éppen fiókjában kotorászó fiú megtört alakját.
- Hiányozni fogsz - közli halkan, nekem háttal állva.
- Ugye tudod, hogy attól még nem szabadulsz meg tőlem? Ha minden nap nem is, de minden másnap írni fogok.
- Jó - intézi el ennyivel, s én most érkeztem el arra a pontra, hogy inkább hagyom őt pakolászni, úgyhogy elköszönök tőle és visszamegyek Sehunhoz, aki azóta már teljesen beduzzogta magát a telefonjába.
Kétoldalról nézni a szenvedésüket igazán idegörlő nekem is és a páromnak is, de ezek nem mozdulnak egymás felé, pedig mindkettő ugyanaz miatt sír. Ha lenne rá esély, tuti összezárnám őket, de jelenleg se időm, se erőm már ilyesmihez, így csak teszem, amit eddig is.
Másnap reggel azt se tudom merre áll a fejem, csak megyek és végzem a kötelességeimet, mint az általában lenni szokott, ám most minden változik. A mai hírek mások… Kicsit ijesztő ebbe belegondolni, de ha neki így jó, inkább meg sem próbáltam lebeszélni, elvégre felnőtt férfi, azt csinál, amit akar.
- Hát te jó szarul nézel ki - megyek neki hirtelen valami kedves embernek, aki ez előző pillanatban még egyáltalán nem volt előttem, ellenben negyven másikkal, így ez csak egyet jelenthet…
- Kris - pillantok fel az égimeszelőre, aki fancsali képet vágva megveregeti a vállam, majd átkarolva a nyakamat húz tovább a tömegbe az előadásteremig, ahol kezdjük a napot.
- Téged a gondolkodás öregít - vág le a padba, mintha egy pár kilós gyerek lennék.
- Ya már! Még nagyon reggel van - koccolom homlokomat az asztal kemény fafelületére, mely visszhangként ér vissza hozzánk a majdhogynem kihalt helyiségben.
- Azt látom. Stresszel a debüt?
- Is…
- A barátaid még azóta sem békültek ki? - kérdi a tőle telhető legközömbösebben, ugyanakkor számomra egyértelmű, hogy tényleg érdekli.
- Nem.
- Minek erőlteted? Szard le, nem a te dolgod… - dől hátra, unottan bámészkodva lefelé.
- Baekhyun az öcsém, nem fogom egyedül hagyni, ráadásul ha ezt most elszalasztja, az életbe nem tör ki a saját kalitkájából.
- Milyen költői vagy. Faszért nyaggattál engem a számoddal, hát egyedül is ment volna.
Kris talán egy kicsit nyersnek tűnhet, de minél inkább ismerem, annál jobban hazudtolja meg a mások irányába mutatott arcát, na meg saját magát, de azt rendszeresen. Mindenre húzza a száját, mindenre van kifogása és mindenbe bele tud kötni, majd percekkel később már teljesen mást mond. Lehet ezért sem tudom túl komolyan venni…
Az egész napom idegeskedéssel telik, ahogy az mostanság lenni szokott. Minden nyomaszt, pedig a felvételekkel kész vagyunk, Sehun teljes mértékig mellettem áll, bár mostanság ő is kezd türelmetlen lenni, amiért szabadidőmben is a két hülye után futkosok, akik egyébként makacsabbak, mint nyolc szamár egyszerre. Komolyan, utálom ezt az állapotot és ha elviselné a lelkiismerem, a képükbe vágnám, hogy oldják meg, de nem, ehelyett csak a lehetetlennél is jobban teperek, mintha nekem kellene bármelyik is. Tény, Baekhyun ha egyszer elém állna egy vallomással, szerintem képtelen lennék visszautasítani még úgy is, hogy nekem már itt van Sehun.
Oh Sehun
Elment… :/
Mindig a legjobbkor tud írni, de szerencsére Kris fedez, mondjuk a professzort nem szokta érdekelni mit csinálnak a hallgatók, míg nem zavarják az előadást.
Lu Han
Majd veszünk másikat.
Oh Sehun
Ez így megy? És legális egyáltalán?
Lu Han
Nem hiszem, hogy bárhol találnánk egy kicsit is hasonlót hozzá, de az emberkereskedelem nem túl legális, tehát ja… Hagyd rá. Jelentkezni fog, ha kész rá.
Oh Sehun
Mindegy… Hányra jössz táncolni?
Lu Han
Háromkor végzek, utána benézek Baekhez, de ha a sors is úgy akarja, fél hatra oda érek, csak a kocsim szarakszik, le kéne már adni.
Oh Sehun
Ne vigyelek el motorral?
Lu Han
Idegrohamot kapna, ha meglátna téged, ráadásul comeback előtt nem kéne lelépkedned.
Én akartam fősulira jönni, nekem nem felelt meg a munka és én vágytam a tudásra, de ez jelenleg inkább átok, mintsem áldás, merthogy egyáltalán nem érdekel, koncentrálni sem tudok és tele van a fejem minden olyannal, ami nem tartozik ide. A karácsony elmúltával mintha minden kezdene rosszabbodni, pedig általában az újév mindig jót ígér, bízni ebben azonban már nem merek.
- Ma bent alszol? - talál meg Tao nagy öltözködések közepette, kezében egy nagy adag fagyival, amit csak ő képes ilyen hidegben ekkora élvezettel falni.
- Elméletileg ja. Miért?
- Csak kérdeztem - ránt vállat tovább is állva.
Tao a maga módján egy szörnyen egyszerű ember, olyan viselkedéssel, mint egy kisgyerek. Rendszeresen hisztizik, vagy éppen valami apró dolog miatt ugrál örömében, de egyébként nagyon jó társaság, a légynek sem árt, pedig tanul valami harcművészetet, csak éppen használni rest. Mondjuk jobb is, nem akarom, hogy bármilyen okból kifolyólag leüssön…
Az idő fagypont alatt van már másfél hete folyamatosan, ráadásul esik hozzá a hó, az utak csúszósak, az emberek feszültek, én meg ilyenkor félek vezetni, mert a legkisebb hiba is halálos lehet, de senkire nem akartam rásózni magam, így kényelmes tempóban haladok, rengeteg jókívánságot begyűjtve. Egy egész világ szakad nyakamba minden alkalommal, mikor Baek szemébe nézek, de ez az, ami ösztönöz rá, hogy tovább haladjak és segítsek neki ebből is kilábalni. Valami hasonlóan savanyú állapotban ismertem meg, de gyerekként még sokkal egyszerűbb volt felvidítani, pedig akkor a bátyja halt meg, nem elüldözte a szerelmét. Bevallom, eléggé meglepett, hogy összejöttek, mert bár végig ezzel húztam az agyát, nem hittem volna, hogy valaha enged Chanyeolnak, mikor a srácra rá volt írva, hogy halálosan szerelmes belé, csak éppen Baek cseszett vak.
Bekanyarodva a ház elé, leteszem oldalra a kocsit, s kinyitva a kaput, hamar egyértelművé válik, hogy a szülei nincsenek itthon, ám arra, hogy ő is elmenjen valahova velük, nem túl sok esély van, így rögtön a keresésére indulok, három kutyával a nyomomban. Kobold mindig körülötte lébecol, az ebek meg megtalálják egymást, tehát viszonylag hamar meglelem a kertben, ahogy egy pótkocsit szerel, egy vékony pulóverben, kantáros nadrágban és csizmában. Nem megyek közel, ő meg sosem figyel semmire, úgyhogy nem vesz észre, én meg mielőtt leállnék vele beszélgetni - ami többnyire veszekedés -, felmegyek a házba, keresek egy munkás kabátot és azzal térek vissza, feltett szándékkal, hogy megfojtsam vele.
- Bacon - szólok hozzá, mire kiegyenesedik a pótkocsi alól, sikeresen beverve a fejét a szélébe, majd sűrű kurvaanyázások közepette végre méltóztat felém is fordulni, s én csak lazán a fejére dobom a hozott ruhadarabot. - Vedd fel.
- Minek? - húzza fel az egyik szemöldökét, minden köszönési formát mellőzve.
- Mi az, hogy minek? Csak…
- Hagyj - vágja hozzám, de én eleve idegesen jöttem, főleg miatta, tehát ezt sokáig nem fogjuk játszani. Vagy sír, vagy ilyen ellenséges, de hetek óta nincs egy normális pillanata.
- Baekhyun… - veszek egy mély levegőt, mielőtt le találnám ordítani a fejét. - Vedd fel, légyszíves - nyújtom felé kérlelően.
- Nem fázok.
- Azt én leszarom, elhiszed?
- El - kerül ki engem és hagy faképnél, otthagyva minden szerszámát a földön. Ilyen időben amúgy is lehetetlenség szerelni, de ő nem tud nyugton maradni, pedig régen télen játszottunk, vagy éppen aludtunk a legjobbakat, mikor egyszerűen nem volt munka. Évekkel ezelőtt egy hatalmas kaukázusi volt a portánk őre, és azt rendszeresen kikötöttük a szánkó elé, majd míg egyikünk vezette, a másik ül rajta és úgy járkáltunk a faluban, számolva a perceket, hogy a kutya mikor ront neki a kerítésnek, ezzel ledobva az utasát. Hova lett az a Baekhyun?
- Beszélnem kell veled - baktatok utána felfelé, kitartóan üldözve akkor is, ha elhajt.
- Neked mindig - trappolja le a lépcsőn a rátapadt havat, majd benyit a házba.
- Persze, hisz meg se nézed az üzeneteimet - kezdek el vetkőzni mellette, de ő csak lerúgdos mindent és egy vékony mackó nadrágban, póló nélkül becsörtet a szobájába.
- Máskor hívj fel - vágja még hozzám, ám beérve látom, hogy a mobilja a gép előtt az asztalon pihen, tehát hívnom is pont annyira felesleges lenne, mint írnom neki.
- Minek, ha nem hordod magaddal a telefonod?
- Jó, inkább mondd mit akarsz, aztán mehetsz - telepedik le az ágyra, én meg pillanatokra vagyok attól, hogy tényleg itthagyjam.
- Chanyeol kilépett a bandából.
Egy pillanatra jól láthatóan lefagy, s arcizmai mozdulnak, hogy valami grimasszal válaszoljon, ám gyorsan korrigálva magát rendezi vonásait és vált tökéletesen kifejezéstelen maszkot, mögötte ezernyi érzéssel, valamint gondolatokkal, melyeket úgysem osztana meg velem. Míg ő magába őrlődik, én előkapom a mobilomat és lövök pár képet, mire rögtön észhez is tér, elővéve a lehető legcsúnyább nézését.
- Nem hagynád ezt abba?! Amúgy sem érdekel mit csinál. Nem tartozik rám - von vállat, hátradőlve a matracán.
- Tényleg így gondolod? - adok neki egy lehetőséget, hogy kiöntse a szívét, de az kizárólag akkor lenne esélyes, ha épp a sírós korszakát élné.
- Teljes mértékig.
- Jól van… A-
- Ne mondd ezt! - ül fel, felém hajítva egy párnát, én meg hirtelen azt sem tudom mi rosszat tettem.
- He?
- Semmi, csak hagyj - vágódik vissza, még véletlen sem tájékoztatva, hogy mit ne merjek többé mondani.
- Akkor nem is zavarlak tovább.
- Azt nagyon jól teszed…
- Szia Bacon.
- Ne gyere vissza!
- De fogok - öltök rá nyelvet, s még mielőtt fokozhatná ezt a csöppet sem kellemes hangulatot, magára hagyom kicsit merengeni, hogy emésztgesse Chanyeol távozását.
A városba érve kicsit már én is higgadtabb vagyok, s végig próbálom is üríteni az agyamat, hogy koncentrálni tudjak a feladataimra. Három nap és debütálok, mint énekes, ami miatt holnap utazok, majd közvetlen utána rögtön haza, hogy az újévet anyáékkal tölthessem. Egyáltalán nem én terveztem így, minimum két héttel előrébb akartam hozni, de sajnos a munkálatok ezt nem tették lehetővé és így is rengeteget ingázok Kína, meg Korea közt, ezzel olykor kihagyva egy-egy napot a suliból.
- Megölted, hogy így nézel? - kérdi Sehun szórakozottan, egy gúnyos mosollyal megspékelve ezt a felettébb kedvromboló hangulatot.
- Örülnél, mi? - fordulok be a sarkon, egyenesen a cége felé véve az irányt, ahol a következő pár óra gyakorlással fog telni és ő segít finomítani a mozdulataimat.
- Nem mondtam.
- Ez nem jelent semmit. Ismerlek már…
- Biztos vissza kell ma menned? - vált témát, hangszínébe némi szomorúságot csempészve, mit egyedül velem szemben hajlandó alkalmazni, mert egyébként minden második szava vagy perverz, vagy bunkó, vagy gúnyos. Nos, Sehun nem a kedvesség mintapéldánya, de tény, rettentő helyes és ha nincs más a közelben, gond nélkül kimutatja a szeretetét. Egy végtelenül ragaszkodó gyerek, csak ő ezt szégyelli bevallani. Chanyeolnak teljes ellentéte, ugyanis ő a többiek előtt is képes volt Baekkel enyelegni, mondjuk persze csak visszafogottan, mielőtt lebuknak, ám ha csak mi láttuk, egyáltalán nem zavartatta magát, de még azt is merem feltételezni, hogy egyenesen élvezte őt zavarba hozni. A kapcsolatuk igen instabil volt Baekhyun miatt, de míg ennyire szeretik egymást, én nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak a másiktól.
- Miért?
- Csak úgy kérdeztem.
- Valld be, hogy hiányzom - terül el egy gonosz mosoly ajkaimon, befelé haladva a nagy épületbe.
- Tényleg csak kérdeztem - hagyja rám, elkérve egy terem kulcsot.
- Jó, akkor biztosan vissza kell mennem.
- Ne légy már ilyen - hisztizik, benyomva a liftet, azonban az itteni be van kamerázva, tehát nem kell rá számítanom, miszerint megint a falhoz nyomva zsarol, hogy elérje, amit szeretne.
- Hiányzom?
- Hyung…
- Sajnálom, Hunnie.
- Mindig ezt mondod!
- Te meg soha semmit.
- Jó, hiányzol. Ma nálam alszol, Chanyeol úgyis lelépett, tehát nem szabadulsz.
- Ajjaj… - nevetek fel rajta jóízűen, mit ő csak egy lemondó sóhajjal díjaz.
A megtört Baekhyun ad rá bizonyságot, hogy nekem tovább kell őket pesztrálnom, merthogy közel sem normális, amit csinál, ám annál fájdalmasabb számomra. Utálom így látni és inkább legyen köcsög állandóan, csak ne sírjon…
Mielőtt elutazom, reggel beugrok hozzá, annak pontos tudatában, hogy ilyenkor még nincs fent, bár én mondtam neki, hogy jövök, csak lehet elkerülte a figyelmét a sok kép mellett, vagy egyszerűen nem érdekli. Benyitva a szobájába, a régi kiterült, szétszórt Baekhyun helyett egy gyerek vár, aki a takaróját szorongatva, összegömbölyödött testtel, könnyes arccal és görcsösen ökölbeszorított kezekkel alszik. Már amennyire ezt alvásnak lehet nevezni… Reszket, elvégre hideg van és hiába a pulóver - ami mellékesen Chanyeolé -, már eleve beteg, amin az sem segít, hogy a paplanja sosem rajta van. Óvatosan leülök mellé és finoman kisimítom szemébe hullott tincseit, mire mocorogni kezd, pedig máskor egy atombomba nem keltené fel, majd hirtelen az ölembe veti a fejét, orrát egyenesen a hasamba nyomva. Elmosolyodva tapasztom tenyerem a hátára és simogatom, mert noha nem valószínű, hogy tudja, én vagyok az, iszonyat aranyos látvány a bújós Baek. Lassan telnek a percek, míg én kihámozom öleléséből a takaróját és átvezetem karjai a derekamra, hogy ráteríthessem, de különösebb ellenkezés nélkül hagyja, hadd csináljak, amit akarok. Van egy olyan sejtésem, hogy Chan ezerszer jobban ismerte nálam ezt a fajta Baekhyunt, mert amúgy minden helyzetben igyekszik a lehető legkeményebbnek látszani, még ha ez nem is mindig sikerül számára.
- Lu… - nyöszörög nagy megdöbbenésemre, ám mikor már épp elhinném, hogy csak velem álmodik - valószínűleg valami elég borzalmasat, elvégre az utóbbi időben én voltam a szemét bátyó -, a nyakamra fog és lazán hátra dönt, hogy utána úgy feküdjön be mellém. - Luhan…
- Mondd - fordulok felé, keresve a tekintetét, de még mielőtt meglelhetném, feltámaszkodik az alsó karjára és úgy néz le rám.
- Szeretsz, ugye?
- Miféle hülye kérdés ez? - emelem fel a fejem mosolyogva, ám az rögtön lehervad, ahogy Baekhyun az ajkaimra hajolva nyom vissza követelőzően a párnába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése