- ...lj fel! Térj magadhoz, hallod?! - Fáradt vagyok, és szörnyen fáj a rángatás. - Baekhyun!
Az arcomba hullanak a hideg cseppek, és én semmit nem tudok tenni ellene. Érzem, ahogy a ruhám rám tapadt, a testem nehéz, a föld kemény, de képtelen vagyok megmozdulni. Csak a szívem tudja, hogy már minden rendben, itt van Lu, nincs mitől félni.
Óvatosan összekaparva engem a talajról, kissé ugyan szenvedve, de befektet a kocsi hátsóülésére, ahol már nem ér víz, nem ér szél, nem ér semmi… Fölém hajol, s hallom, ahogy kapkodva a levegőt, rendezget engem, majd becsukva az ajtót, előre siet a volán mögé. Megijesztettem őt. Őt, aki mindig, minden helyzetben ezerszer higgadtabb nálam…
- Beviszlek a kórházba, tarts ki még egy kicsit - rántja ki az övét, és ahogy maga mellett becsatolja, kapva az alkalmon nyúlok a kezéhez, mellyel egyhuzamban előre is borulok az ülésen.
- Ne - nyögöm nehézkesen. Minden légvételnél szúr a mellkasom, megfulladok. - Ne oda.
- Miért? - fordul hátra, hogy visszafektessen normális pózba.
- Hozzád.
- Már nagykorú vagy, nem kell értesíteni sem a szüleidet.
- Hozzád - ragaszkodom a döntésemhez.
- Pihenj, Baek - teríti rám a kabátját, s elfordítva a kulcsot, indulunk. Csupán bízni tudok benne, hogy tényleg nem a kórházba.
Az út zötyögős az autópályáig, minden huppanás kiszorítja belőlem azt a minimális oxigénmennyiséget is, ám ahogy felérünk a sima részre, eluralkodik rajtam a fáradtság, mely ellen, ha akarnám sem lenne erőm hadakozni, úgyhogy egyszerűen csak engedek neki és békésen elalszom.
- Hyung, csúszik!
- Szoríts rá!
- De nem megy, csurom víz.
- Közelebb nem volt hely, bírd ki!
Luhan… Nem érzek semmit, nem tudok felkelni.
- Tartsd a kaput, megyek háttal.
Kezdek kétségbeesni. Kelts fel…
- Siess már, mielőtt kihívják ránk a rendőrséget!
- Ennél gyorsabban nem tudok menni.
- Veled is csak többen vagyunk, baszki.
Ideges. Luhan sosem ideges, csak, ha igazán nagy a baj. Talán mégsem akarok magamhoz térni, jobb így.
- ...zet.
- Hozom.
- Luh - köhögök fel hirtelen, a levegőbe kapva.
- Itt vagyok - fogja meg a kezemet.
- Lu… nagyon melegem van - küzdök a végtelenül rámnehezedő súly ellen, de hiba, semmi nem változik.
- Ne szedd le, vagy kikötözlek - mondja szokatlanul rekedtes hangon, ugyanakkor kiérződik belőle, hogy mosolyog.
- Lulu, sírsz? - nyitogatom a szemeimet, ám még nem látok.
- Nem.
- Hajolj ide - húzom ki kezemet az ujjai közül, s amint közelebb hallom őt magamhoz, az arcát keresem.
Nem szól, nem tiltakozik, némán hagyja, hogy tenyeremet az orcájára simítva töröljem le a könnyeit.
Luhan szinte sosem sír. Eddigi ismeretségünk során, talán kétszer láttam, de abból is csak egyben vagyok biztos; mikor meghalt a macskája. Mivel együtt találtunk rá a tetemre, nem tudta rejtegetni a könnyeit, de se utána, se azóta nem hullajtott egyet sem, előttem.
- Itt a víz - érkezik egy idegen alak, mire Lu egy nagy sóhajtás kíséretében elhajol tőlem.
- Köszi - motoszkál valamit mellettem.
Ahogy a szemem fokozatosan hozzászokik ehhez az egyébként meglehetősen kevés fényhez, először körvonalakat, majd szép lassan mindent látok már. A kicsiny szobát, Luhan elgyötört arcát, a magas, ismeretlen srácot.
- Hol vagyunk? - támasztom magam alá az egyik karom, hogy fel tudjak ülni, de még mielőtt megpróbálkozhatnék vele, Lu elhúzza onnan, és egy ronggyal nekiáll törölgetni.
- A koliban - közli monoton.
- És ő ki? - nyújtanám a másik kezemet a srác irányába - nem mintha ettől még nem lenne egyértelmű, hogy kire célzok, lévén, hogy csak ketten vagyunk a helyiségben -, ám az oldalamba nyilaló éles fájdalom megmozdítani sem engedi.
- Megtennéd, hogy nyugton maradsz?! - rivall rám feszültem, azonban amint észreveszi magát, visszább is vesz a hangnemből. - A szobatársam, Tao. Tao-ya, menj ki, levetkőztetem Baeket - áll fel az ágy mellől, egy könnyed mozdulattal a vizes vödörbe hajítva a textilt.
- Biztos, hogy nem - nyögök fel panaszosan, előre elképzelve, ahogy kihámoz a cuccokból, mely túl sok fájdalommal járna, amit jelen állapotomban nem valószínű, hogy el bírnék viselni.
- Márpedig, de. Látnom kell, mennyire súlyos, hogy aszerint mérlegeljek - húzza le rólam a takarót, de már annak az eddig zavaró súlyának eltűnése is kellemetlen érzést von maga után. - Mikor lettél te ilyen hisztis? - pillant a szemeimbe egy csalfa félmosollyal.
- És te mikor lettél ilyen sírós?
- Mondd, mennyire szereted ezt a pólódat? - tesz nekem egy szívességet, és hagyja figyelmen kívül a kérdésemet. Nem hiába, egész eddig mindent megtett, hogy példát mutasson, óvjon, és az igazi bátyámmá váljon.
- Már az esküvőt terveztük. - Ha belehalok is, de nem engedhetem neki, hogy lásson lelkileg összetörni. Elég neki a rommá zúzott testem, hiszen semmit nem kérdez, tehát tudja. Az idióta, kicsit sem humoros vicceim segítenek mélyen tartani a gondjaimat, míg van lehetőségem másra figyelni.
- Akkor, sajnos le kell fújnod - sétál a szemközti szekrénysorhoz, melynek egyik kihúzhatós fiókjából valamit elővéve, visszatér hozzám. A felsőm már teljesen megszáradt, én viszont fázom és ver a víz. - Ne rezelj, hozzád sem érek - koncentrál az ollóra, minimum annyira, mintha éppen műtene. Mondjuk, belőle kitelik.
Az anyag eltűnésétől nem lesz hidegebb, sőt, a bőrömön érzem, hogy körülöttem meleg van, de ez nem segít. Reszketek, hányingerem van és annyi mindenem fáj, hogy egyetlen részre képtelen lennék összpontosítani.
Lu szemei kitágulnak, lélegzete elakad, szinte látom, ahogy sokkot kap, ám a fejemet nem tudom felemelni, hogy én is megnézhessem, pedig szörnyen érdekel.
A pólómat a nadrágom követi, az alsómat viszont nem vágja le, csupán lejjebb húzza ott, ahol éppen meg akarja nézni a testem, de az ijesztő arckifejezése szemernyit sem változik közben. Hozzám akar érni, gondolom, meg is nyomkodna itt-ott, de hezitál. Meghalnék, ha tényleg ilyesmire vetemedne…
- Nem, ezt nem... - fújtat, újfent a sírás szélére sodródva. - Mindjárt jövök - teríti rám vissza a paplant, és szélsebesen kiviharzik a szobából.
A csend, az egyedüllét, a társaság hiánya egy pillanat alatt leránt, s utat engedve a belülről marcangoló gondok feltárására, kisemmiz, megöl. A tudat, hogy ezt apám tette velem, az - immár - egyetlen fiával, minden sebnél ezerszer jobban fáj. Undorodik tőlem, lenéz, megaláz, amire teljes mértékig számítottam, ellenben azzal, hogy valaha ilyen módon fog ez kiderülni.
A nyakam fáj ebben a pozícióban, változtatni viszont képtelen lennék. Így most minden más sérülés súlyosságának érzete elenyésző, mihez társul a tompa kábulatom, és egyre feltörő álmosságom.
- Ezeket be kell venned, de még nem találtam ki, hogy hogyan - érkezik vissza közel ugyanolyan tempóban Lu, mint ahogyan távozott. - Lázcsillapító, fájdalomcsillapító, kedélyjavító, idegméreg - mutatja a tenyerében a négy kis pirulát, amikből kettő ugyanolyan.
- Csak az utolsót kérem.
- A por elfogyott, patika meg nincs már nyitva. Ötlet?
- Fegyvereket pont ilyentájt lehet beszerezni.
- TAO-YA!
- Ugh - nyögök fel az ijedtség hatására történő összerándulás okozta fájdalom miatt. Fenéért ordibál…
- Igen? - jön meg a hívott személy. Nyurga, kócos, valószínűleg, a szemeiből ítélve szörnyen fáradt, és kinézetével ellentétben igen félénken viselkedik.
- Segíts felültetni, de előre szólok, hogy hangos lesz.
- Mi? - esek kétségbe, már magától a ténytől, hogy meg akarnak mozdítani.
- Nyisd ki - tart a szám elé valami fehér textilt, és bár beletellik pár pillanatba, mire leesik, hogy minek kell, engedelmeskedem.
Életemben nem fájt még úgy semmi, mint az a néhány másodperc, amíg felültettek, ám időt nem kaptam kiheverni, rögtön be kell vennem a gyógyszereimet, hogy mielőbb visszafektethessenek. Az oldalamra, a mellkasomra, a hasamra, a csípőmre, a bal karomra és minden egyéb érzékeny pontomra egyszerre nehezedik nyomás, mi ellen az izmaim irányíthatatlan tiltakozása csak ront a helyzeten.
- Kész vagy, nincs semmi baj - nyugtatgat Luhan, igen kevés sikerrel. - Pihenj szépen, ez most úgyis el fog nyomni. - Ugyan még nincs érkezésem megszólalni, ő könnyedén leolvassa rólam, hogy mit szeretnék, ami őszintén, segít a megnyugvásban. - Nem megyek sehova - igazgatja rajtam a paplant, majd, amint befejezte, nemes egyszerűséggel leül az ágy mellé.
Amint a szer hatni kezd, a fájdalom enyhül, a pilláim elnehezednek, de mindössze csak az alvás és az ébrenlét közti állapot jut nekem, nem érek célba. Tudom, hogy álmodom, érzem, hogy az ágyban vagyok, de már ha akarnék, sem tehetnék semmit, csupán engedem magam sodródni az árral.
Ez a szörnyű állapot beazonosíthatatlan idő múlva, az ajtó gyenge nyikorgására szűnik meg, elengedve a csapdából.
- Alszik - súgja Luhan, ugyanonnan, ahol eddig is volt. Tehát nem hagyott itt…
- Nem alszom - tájékoztatom tompa hangomon.
A parketta halk recsegése, az idegen, mégis ismerős sóhaj, és végül a látvány cáfolja meg, miszerint a szobatárs érkezett volna meg. Olyan váratlanul rogy térdre Luhan mellett, hogy attól még ő is megijed.
- Mi történt? - hajol fölém, elkerülve minden testi kontaktot. Nem válaszolok. - Úgy tudtam, hogy ott kellett volna maradnom! - rándul össze minden arcizma, egy pillanatra azt a látszatot keltve, hogy menten elsírja magát. Ötletem sincs, mennyire pocsékul festhetek, elvégre az egész testemet fedi a paplan, de ez válasz minden ki nem mondott kérdésemre.
- Tényleg, az okát még nem is mesélted - néz rám kiérezhető célzattal Luhan. Ha most kimondom, ami történt, túlságosan valóságos lesz az egész… És én még nem vagyok rá készen.
- Apukája ránk nyitott - mondja, tekintetét végig az arcomon tartva, ám én inkább a palfont bámulom. - De mi is történt utána?
- Chan…
- Ez hasonló, mint az előzők, amiket titkolsz előlem?
- Chan…
- Luhan?
- Én nem mondhatok semmit - visszakozik, szerencsére.
- Mindegy, de ezt most nem hagyom annyiban, viszont induljunk, későre jár.
- Mi? Hova? - nézek rá meglepetten, hiszen megmozdulni sem bírok.
- Hozzám?
- Talán ezúttal könnyebb lesz, hála a gyógyszereknek - kel fel Lu, s azzal a lendülettel le is kapja rólam a takarót.
- Meggondoltam magam, kórház!
- Nem akar oda menni.
- Pedig nincs más választása - tanulmányozza végig meggyötört mivoltomat, olyan fejjel, mint aki már a temetésemet szervezi.
- Chan, kérlek…
- Akkor menjünk előbb a rendőrségre? - kérdi keményen, és már biztos, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Eleve, minek hívta ide?!
- Lu~ - pillantok rá kérlelően, hogy kezdjen vele valamit.
- Ha őszinte akarok lenni, szerintem is jobb lenne.
- Chan, könyörgöm, mindent elmondok, csak ne vigyél oda - vetem be az utolsó fegyveremet, meglehetősen kevés reményt fűzve hozzá.
- Az igazat?
- Az igazat…
- Jól van, de attól még nem maradhatsz orvos nélkül. Hyung, van valami laza melegítőd?
- Keresek.
Nagyon lassan és óvatosan felültetnek, és amíg Luhan rám adja a nadrágot, Chanyeol hátulról tart, majd ő belebújtat a pulóverébe. Még mindig fáj, még mindig nagyon rossz, és ha tudnék, biztosan sírnék is, de az érzés megnémít, tehetetlenül tűrök mindent. Megalázó, mégis a legrosszabb az, amit miattam kell átélniük a számomra legfontosabb embereknek.
- Ez most nem lesz kényelmes, de kapaszkodj - hajol le hozzám, és amint a kevésbé sérült karommal átöleltem a nyakát, a fenekem alá nyúl és fölemel. Nem szorít magához, nem fog erősen, ám ettől függetlenül még fáj, azonban kárpótol az illata, a teste melege, a nyakamra csapódó szuszogása, és minden, ami ő.
- Ha megtudsz valamit, hívj, okés? - nyitja ki nekünk a szoba ajtaját Lu.
- Mindenképp.
- És, ha bármikor át kell menni, vigyázni rá, akkor is.
- Jövőhéten szünetünk van, addig meg kihúzzuk valahogy. Maximum felváltva leszünk otthon, mikor ki ér rá. Te átjössz most?
- Nem, reggel korán van előadásom, felesleges lenne, de délután feltétlen.
Megint én vagyok a gyenge, a sérült, a beteg. Utálom ezt! Kiszolgáltatottnak lenni a világ legrosszabb érzése, hát, ha még a barátaimnak okozok emiatt gondot. Szégyenlem magam, és ezen semmi nem tud változtatni. Legszívesebben elbújnék egy bokorba, mint valami sebzett állat, és békésen megvárnám a halált, pedig jelenleg nagyon úgy fest, hogy ez az ügy nem lesz egyhamar lezárva.
A kocsiban előre ültetnek, mondván, hogy így stabilabb, meg kiszállni is könnyebb lesz, de beleszólásom úgysincs, szóval nekem teljesen mindegy. Luhan búcsúnál még rám mosolyog, ám ennél hamisabbat még nem láttam tőle, viszonozni meg képtelen lennék, úgyhogy csak meredek ki az ablakon, várva, hogy induljunk. Haza kellene mennem, reggel vár a munka, de haza is engedne?
- Nem vagy éhes? - simít a térdemre, ahogy szokott, mire felszisszenek. - Ne haragudj - kapja el gyorsan a kezét.
- Nem vagyok.
- És, akkor elmeséled, mi volt?
- Nem akarom.
- Akkor majd később.
- Később sem fogom akarni.
- Ebben biztos voltam.
Vezetés közben komoly, s a sportos stílusát is elhagyta, kifejezetten óvatosan közlekedik. Az a néhány utca, ami máskor alig tíz perc, ezúttal fél óra, mély csöndben és feszült hangulatban. Tisztában vagyok vele, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, amivel ezt elkerüljük, főleg, mert én kezdtem, miattam van ez az egész, és Chanyeol issza meg a levét a saját hülyeségemnek, de már csak annyit tehetek, hogy igyekszem erősnek mutatni magam, valamint gördülékenyen venni a rám váró, minden bizonnyal fájdalmas kezeléseket.
A beltéri parkolóba gurulva, egy távoli alakot vélek felfedezni, akinek, ahogy közeledünk, egyre biztosabb a kiléte. Még így is, hogy nehezen fog az agyam, mondhatni könnyen felismerem a máskor mindig mosolygós hyungot. Annyira gyászos ma mindenki…
Beállva az üres helyre, Channak éppen van ideje kicsatolni engem, mikor benyit Minseok, komoly arccal végig nézve rajtunk.
- Ne érj hozzá, fáj neki - száll ki Chanyeol, és erőteljesen bevágva a kocsi ajtaját, átsétál hozzám.
- Ha te teszed, nem fáj? - áll arrébb az útból, hogy ide férjen a kobold.
- De, sajnos, fáj - hajol be hozzám és kapar fel az ülésből.
Hyung bezárja a kocsit, felhúzza a fejemre a kapucnit, és mindenhol segít nekünk haladni, ahol szükséges. Szerintem, tudja, hogy mi van köztünk, bár előttem erről még sosem esett szó, bár az nem jelent semmit. Mellesleg, Luhannal igen jóban van, úgyhogy bármi lehetséges.
- Mi történt? - teszi fel a nagy kérdést, amire én továbbra sem akaródzom válaszolni.
- Még nem tudom - felel helyettem Chanyeol. Fejemet a vállára hajtom, az orromat a nyakába fúrom, elbújva mindenki elől, és csak őrá koncentrálok. Chan gyógyír mindenre.
- Miért nem?
- Mert az első, hogy jól legyen, aztán majd lehet faggatni - száll be a liftbe.
- Felhívjam Wookot?
- Hagyd csak, majd beszélek vele, hátha reggel tud nálunk kezdeni.
- Joonmyun már alszik, Joon nemrég ment el, holnap pedig tánccal kezdünk, nem mintha rajtad ronthatna egy óra kihagyása.
- Kösz, hyung - mosolyodik el, amiből azt a következtetés vonom le, hogy vagy annyira jó, vagy annyira rossz, de bármelyik is, az biztos. Legalább addig sem fáj mindenem, míg Chan táncára gondolok.
Beérve a lakásba, a hangzavar olyan hirtelen szűnik meg, mintha egész végig csend lett volna. Nem látok senkit és semmit, de a jelenlétük határozott, mihez társul Chanyeol halk, morgó beszéde, ahogyan mindenkit elüldöz az útból. Nincs jó kedve, annyi szent.
- Engedj el - guggol le velem, hogy befektessen az ágyba. - Levegyük a ruhákat, vagy jó most így? - rendezgeti a párnákat, meg a takarót, hogy minél minimálisabbra csökkenthesse az esetleges plusz fájdalmat.
- Jó így…
- Szerzek lázmérőt. Kérsz valamit?
- Nem.
- Fél perc, ne engedj be senkit - hagy itt, eme abszurd kéréssel, mert, hát, ha akarnám se, tudnám megakadályozni bárki bejövetelét.
A fél perc ugyan lett vagy öt is, de sikeresen visszatért egy üveg gyümölcslével és az említett lázmérővel, ami rövid úton a számban végzi.
- Nincs lázad, ez már valami. Inni?
- Nem kell.
- Pihenj csak - teszi le az éjjeliszekrényre, egy szívószál társaságában.
- Chan…
- Igen?
- Feküdj mellém. - Látom rajta, hogy hezitál, nem biztos benne, ám aztán vetkőzni kezd, megadva magát a kérésemnek.
- Megyek - oltja le a villanyt, és a telefonjával világítva, szörnyen óvatosan átmászik rajtam, be a helyére.
- Ide, hozzám.
- Nem akarok neked fájdalmat okozni…
- De ez az oldalam nem fáj annyira - erősködöm, míg elég közel nem ér, s ha mást nem is, de legalább minimálisan érezhetem őt.
Ekkor még nem tudtam, hogy mennyire szükségem lesz rá, ezen a pokolian hosszú éjszakán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése