Ahogy telt az idő, kezdtem megszokni a colos állandó körülöttem való sündörgését. Ez volt az idő azon része, amit élveztem is. Azt viszont kevésbé, amiket mondott. Nem úgy tűnik, mint aki kifejezetten tudatában van szavai jelentésének, vagy akár kicsit is komolyan vesz bármit, amit mond. Szerintem direkt húzza az agyam, én meg ebben partner vagyok, így tökéletesen kiegészítjük egymást.
- Szeretlek - mondja, mikor épp etetni készülök.
- Az jó - rántok vállat, és útközben magamhoz veszek egy vasvillát, melyet ő is megtesz. Vicces, ahogy állandóan szerencsétlenkedik a takarmány felvételével, mert vagy kb semmit nem vesz fel, vagy olyan nehezet sikerül, amit már nem bír el.
- Te engem nem? - biggyeszti le alsó ajkát, amitől muszáj vagyok elnevetni magam. Így is elég röhejes, hogy a baseball sapkája úgy áll, hogy a fülei kint vannak, de így…
- Nem.
- Ez gonosz volt, Baekkie. Te semmit nem szeretsz.
- De, a kaját.
- Mindenben a kaját látod.
- Jogos - hagyom rá, és a félig lebontott bálába szúrok.
- Én is ehető vagyok - erősködik tovább, s amint elhagyom a terepet, nekiáll szerencsétlenkedni, amit, hiába olyan súlyos a rakományom, szívesen nézek.
- Az emberhús nem érdekel, ráadásul törvénybe ütköző. Igaz, hogy nem sokban különbözöl a marháktól, de míg nem állsz ott, a szeretetemre ne számíts - biccentek fejemmel a kajáért sorakozó jószágok irányába, s neki több sem kell, letéve eszközét odaszalad, elzargatva ezzel az állatokat, és átbújva a vasrudak közt, hatalmas vigyorral kapaszkodva a kerítésbe néz rám várakozóan. Felsóhajtva folytatom utamat, és magasra emelve a szénakupacot, egy laza mozdulattal a fejére szórom. - Jó étvágyat - indulok a következő körért.
Egymás felé irányuló közvetlenségünk megnőtt, s bár én még nem találtam meg határait, ő előszeretettel lépi át az enyémeket minden alkalommal, mintha csak jogosultsága lenne rá. Olykor nagyon ki tud akasztani, ám mellette többet nevetek, mintsem dühöngök. Mivel Lun kívül nem nagyon volt más barátom eddig, új és idegen, hogy vele teljesen máshogy kell viselkedni. Azaz, nem is kell, hanem ezt váltja ki belőlem. Míg Luhan viszonylag nyugodt, csendesebb személyiség, Chanyeol olyan, mintha kényszert érezne mindennek a kimondására, ami a fejében van. Nagy ritkán ugyan, de előfordul, hogy megnézem egy-két fellépését. Valójában nem sokban különbözik attól, akit a képernyőn láthatunk, azt leszámítva, hogy ott nem nyilvánul meg lényének valódi értéke, miben, bár nagy szerepe van mosolyának, mégsem ez teszi ki az egész embert.
- Gyere, Kobold - guggolok le, s karjaimat kitárva várom, hogy kiskutyám idejöjjön végre.
- Valld be, hogy miattam nevezted el Koboldnak - vádol meg, ráadásul nem is alaptalanul.
- Bevallom - vonok vállat, ölelésembe zárva a kicsiny dögöt. - A nagy fülei, a pimaszsága és állandó ugatása mind rád emlékeztet.
- Tehát, szoktál rám gondolni, ha nem vagyok itt - vigyorog a képembe, és bármerre fordulok, csak őt látom.
- Én ugyan nem - tagadok gyorsan, pedig tudom, már hasztalan.
- Tehát, te is szeretsz.
- Szeret a patológus - morgom magamnak. - De az nagyon…
Egyik este csendes magányomban baktatok lefelé a kertbe, immár négy ebbel a nyomomban. A kutyák minden lépésemet követik, s olyan szemmel nézik minden mozdulatom, mintha attól félnének, hogy eltűnök. Ilyenkor el is akarok. Apa kiment, hogy behajtsa a marhákat, én meg nem kaptam újabb munkát, így a pihenés mellett döntök.
Felkapva Koboldot dobom az egyik alsó bálára, mire ő rögtön elkezd pánikolni, pedig pont fejmagasságban van velem. Elrugaszkodva a talajtól ugrok mellé, itt azonban még nem állok meg, karomba fogva teszem mindig magasabb és magasabb fokra, utána követve őt, mig fel nem érünk a négy emeletes építmény tetejére. Mivel már én is itt vagyok, elengedem, tudván, hogy nem akar lemenni, ráadásul neki túl meredek is lenne. A legelső bála szélére kiülve veszem jobban szemügyre a lemenő Nap által rózsaszínes árnyalatba burkolt fénnyel meghintett tájat. A többi kutya már magától fel tud jönni, így tőlük sem szabadulok, nem mintha akarnék…
Mélyen tüdőmbe engedem a tiszta, növény és kissé égettes aromával beitatott levegőt, s szemeimet lezárva merengek el néhány pillanat erejéig. A szellő lágyan simogatja meztelen karjaimat, néha-néha hajamba kapva. Ez a kedvenc napszakom. Se túl meleg, se túl hideg, mégis ritkán jut rá alkalmam, hogy megcsodáljam. Kissé szomorúvá tesz, hogy Chanyeolnak nem mutathatom, de lesz még rá alkalom, így kifejezetten nem aggódom.
Az elterülő dombos, fákkal körbeszegett, mindenféle terméssel beültetett összkép elképesztő. Hiába itt nőttem fel, be kell ismerni, ami szép, az szép. A méhek most mennek haza a méhész kaptárakba, befejezve a mai műszakot, s róka jár a kiserdő alatt, ki valószínűleg élelmet keres nem olyan rég megszületett kölykeinek. Egyetlen nőstény uralja azt a kicsiny részt, ki évi kétszer áldja meg a környéket utódaival, kik később mind saját útra térnek. Itt, mondhatni, könnyű élete van, ugyanis a betegségben elhullott nyulakat, szárnyasokat oda visszük ki, tudván, ő majd elfogyasztja. Ugyan, a megpusztult marhákat elássuk, de nem egyszer volt rá példa, hogy maradványokat találtunk belőle széthordva. Az elszállíttatás szörnyen drága, és mivel eleve veszteség, még plusszban apa nem hajlandó fizetni rá. Ha alkalmunk van rá, kivisszük a dögkútba, de az sem túl sűrű. Aztán már csak bejelentjük, hogy ellopták, és a büntetést is elkerüljük. Nagy létszámú tartásuk miatt nem ritka a harc, ami néha halálos sérüléssel végződik. A jószágok szarva sok problémát okoz, de mégsem felesleges.
Ölembe húzom a magasság miatt kapálózva tiltakozó kiskutyát, és ujjaimat a bundájába fúrva engedem pólusaimat megtelni a szabadság érzetével. Ugyan a szalmabála eléggé szúrja lelógó lábaimat, széle lazasága miatt pedig nem is a legbiztonságosabb, én egyszerűen nem tudok felhagyni ittlétemmel. Apa utálja, ha rajta mászkálok, mert mivel csak zsinóros és nem hálós, könnyebben szétjön. Egy hálós bálázó drágább lenne, ráadásul a bálamadzag is elég drága, abba mégtöbbe kerülne az anyag.
- Látod, milyen szép? - pillantok le rá, már rég túllendülve azon a tényen, hogy a kutyával beszélek. Ez régen is sokszor megesett. Nem szeretek csendben lenni, kell, hogy érezzem a társaságot. Hiába nőttem fel magányosan, lételemem a zaj. - Hiányzik, hogy gyerekként kevesebb súly nehezedett rám. Nem akarom egész életemben ezt csinálni, mert ez nem élet. De nem tehetem meg azt sem, hogy cserben hagyom a szüleimet - panaszolom el bánatom.
- Baekhyun, vigyél ki pár kesztyűt és a befogó kötelet - utasít édesapám, az ebéd végéhez közeledvén.
- Jó - bólintok, s végezve az evéssel, nekilátok összeszedni a kellékeket. Ma nincs idő pihenni…
- Én itt bent megvárom, te addig menj, vidd ki a gulyát. A kicsi kutyát ne vidd.
- Mi? Miért ne? - fordulok vissza, bár igazából nem létezik annyira nyomós indok, hogy itthon hagyjam.
- Mert még nem tud dolgozni, megijeszti az állatokat, ráadásul könnyen rátaposhatnak - közli tárgyilagosan, de azért látom benne, hogy nagyon igyekszik nem felhozni az előző kutyám esetét, ami amúgy állandó téma köztünk.
- Pont ezért kell, hogy megtanuljon! - érvelek mellette, ám már jól ismerem az öregem, nem lehet meggyőzni semmivel, ha egyszer valamit a fejébe vesz.
Vállamra csapva a több méteres kötelet, zsebembe tuszkolom a kesztyűket, és egy füttyentéssel hívom magamhoz a három kutyát. Kedves házőrzőnk a vendég miatt be van zárva most, de amúgy sincs rá szükségem. A nagyokat is csak azért hozom, hogy Kobold fejlődjön.
Ahogy bemászok a zsúfolt karámba, a két sinka gond nélkül követ, míg a kicsi félve a kérődzőktől, inkább kint marad, és onnan sír utánam. Tekintete biztonságos terepet keres, ahol bejöhet anélkül, hogy találkozna egy állattal is, de, ugye, az most lehetetlen, így csak a kerítés mögött nyüszít és ugat.
Kinyitom a kaput, majd hátrasétálva meghajtom őket. A kitóduló jószágok mögé csapódik a két fekete, s heves csaholásukra Kobold is felfigyel, így a többi után iramodik. Ugyan a marhákkal még nem foglalkozik, egyenlőre bőven elég, hogy követi a fivéreket, mert így hamarabb belerázódhat a hajtásba.
Szokásos kedvenc kis fámhoz letelepedve dőlök hátra és figyelem az égen úszó hatalmas bárányokat. Kiskutyám az ölembe kucorodik, a másik kettő pedig kétoldalamról figyeli, hogy mikor tör ki valamelyik állat. Kellemes az idő, nekem mégis túl meleg ez még. Kevés a csapadék, száradnak a növények, rengeteg a munka. Alig van idő mostanság megállni, és csak élvezni a környezet nyújtotta varázst.
- Nicsak, ki ez a szép fiú itt? - vetül rám árnyék, s felpillantva egy szélesen vigyorgó fülessel találom szembe magam.
- Szia - fordulok vissza előre.
- Képzeld - veti magát seggre és hátat fordítva nekem, fejét a combomra teszi. - Joonmyun hyung azt mondta, hogy jövőhéten kapunk egy szünnapot - ecseteli vidáman, és kezeivel hátranyúlva kiemeli lábaim közül Koboldot. - Hát, szia - helyezi hasára, ő azonban máshogy gondolja a helyzetet, és feljebb mászva elkezdi az arcát nyalni, mit Chan már annyira nem visel jól.
- Ki az a Joonmyun hyung?
- Suho.
- Aha, így már mindent értek - mondom szarkasztikusan.
- Ő a csapatvezetőnk. Igazán megtanulhatnád a neveket, ha már a feleségem leszel - villannak szemei pimaszul, tenyerem pedig homlokán csattan.
- Tudod, ki lesz a te feleséged...! Egy, nem vagyok lány! Kettő, nem vagyok meleg sem! Három, ha te lennél az utolsó pasi a földön, sem kellenél, mert, mint mondtam, nem vagyok meleg! - sorolom kissé indulatosan, szórakozottsága azonban nem lankad. - Amúgy is, tudom a neveket…
- Majd meglátjuk. Na, akkor sorold, ki kicsoda.
- Vagy te, Morcos, Pocok, Gazdag, Vézna, Beképzelt, Kínai, Mogyi - számolom magamban, hogy megvan-e minden tag.
- Az úgy konkrét, Baek… Ha ezt Mogyi meghallja, a te mogyidnak is annyi lesz. Ráadásul, ki kicsoda?
- Ha én azt tudnám…
- És, hogyhogy itt vagy?
- Ma jön az inszeminátor - túrom ujjaim tincsei közé, mi jelenleg is ragad a sok rákent, vagy fújt vacaktól, de nem zavar, simán szétszedem, hogy még rosszabbul álljon. - Szeretem a göndör hajad. Ez így nem tetszik - elemzem tincseit, mire mosolya még szélesebbé válik.
- Mi az az inszeminátor?
- Aki megtermékenyíti az állatokat.
- Minden állatot?
- Ha arra akarsz célozni, téged nem - vigyorgok rá, mire vállba bokszol.
- Tehát, akkor egy emberről van szó?
- Nem, bakker, egy űrlényről.
- Ya, én komolyan kérdezem!
- Igen, Chanyeol, egy emberről. Miért, mit hittél, ki hozza a kis bocit?
- Hát, mondjuk, egy nagy boci. Ezért vannak a bikák, meg a… nem bikák.
- Drága egy tenyészbika, ráadásul többnyire csak egyszer használhatjuk. Ha ide kiengedünk egy bikát, az befedezi az összes folyató marhát, ami lehet akár az anyja, testvére, bárkije.
- Mi az a folyatás?
- Hogy te mennyit tudsz kérdezni… Olyan, mint, mondjuk, a kutyáknál a tüzelés. Háromhetente ismétlődik, ha nem vemhesül. Onnan ismerjük fel, hogy fel van neki duzzadva, meg undi, nyálkás trutyi folyik belőle, és beugrál másokat, meg hagyja is, hogy őt ugorják - előzöm meg a további értetlenkedést, de mégsem elég alaposan.
- Azt mondtad, nincs bika.
- Nincs is. Ráadásul ma egy üszőt rakatunk.
- Mi az az üsző?
- Már vártam… - nevetek fel kissé. Olyan, mint egy rossz gyerek. Míg beszélek, hajával játszok és az állatokat nézem. - Az üsző az a marha, ami még nem ellett.
- Tehát, szűz?
- Hogy tudsz ilyeneket kérdezni?
- Hogy tudsz ennyi mindent?
- Fárasztó vagy… - vetem fejem a fa törzsének, és lehunyva szemeim, csak érzem a külvilágot. Jó érzés, hogy ennyi kihagyott nap után megint itt van. Bármilyen konok is legyek, ő mindig jön, amikor csak tud. Elég sok türelme van… Néha még mesélni is szokott arról, hogy mit csinált, vagy mi van a többiekkel.
Amint apám megérkezik az inszeminátorral a furgonjában, összeszedjük magunkat, felveszek pár szövetkesztyűt, gondosan visszatuszkolva a másikakat a zsebembe, és nekiállok a megadott számú, vörös tarka üsző elkapásának. Chan kezébe nyomom Koboldot, hogy még véletlen se tudjon utánam jönni, és míg apa megbeszéli a fajtát és miegyéb dolgot, addig a két hajtót vezényelve futkosok a fiatal állat után. Az első sikertelen dobás után már pontosan tudja, hogy mi a célom, ami még inkább menekvésre ösztönzi. Utálom ezt a macska-egér játékot. Ahogy a hurok szarvaira kerül, rögtön ellenfeszítek.
- Megvan! - kiáltok apáéknak, kik megindulnak felém. Chanyeol érdeklődve araszol egyre közelebb és közelebb, míg nem már teljesen mellettem áll.
- Jó napot kívánok - köszön illedelmesen a két felnőttnek, kik szintén üdvözlik őt.
- Na, lássuk a kicsikét! - húz fel egy hosszú gumikesztyűt jobb karjára az idősödő férfi. Jól ismerjük már Dr. Kimet, ugyanis, évek óta jár hozzánk. - Akkor az a nagyon foltos lesz - mondja csak magának. Érdekes dolog a genetika. Egyik évben a fő tenyészbika, aki elég sok borjunk apja, egy szívecske formájú foltot hordozott a fején, s ez a legtöbb utódján szintén megmutatkozott, legyen szó fekete, szürke, vagy vörös állatról. Igazából nekünk a kinézete majdnem mindegy is, a lényeg, hogy lehetőleg vörös legyen, mert a feketékért nem adnak annyit, hisz az hivatalosan tejmarha, így elméletileg nincs annyi húsa, mint az erre kitenyésztettek, csakhogy nálunk majdnem mind keverék, ezért elkerülhetetlen, hogy kiüssön néha a szín az ősökből adódóan. Régen volt pár direkt tejmarhánk, de ma már nem fejünk, mert nagyon macerás.
A férfi keze az állat bejáratának feszül, majd ahogy elkezd benyomulni, felbőg és rúg egy kisebbet, de azt inkább csak a földbe, mintsem határozott céllal. Tekintetem Chanyeolra téved, ki elkerekedett szemekkel figyeli az eseményeket. Vicces ez a reakció. Én már megszoktam, ugyanis elég sok a marha és van, hogy nem is vemhesül elsőre, így gyakori láthatónk Dr. Kim.
- Most mit csinál? - súgja nekem.
- Megkeresi a méhét…
- Jó, de a fenekébe?
- Máshova nem nagyon férne fel a karja.
- Elkérhetem azt? - mutat a férfi az apa kezében tartott műanyag, kinyitott táskában valamire, s ahogy közelebb teszi hozzá, kivesz egy hosszú fecskendőt.
- Miért nem küzd ellene?
- Te küzdenél egy fél emberrel a seggedben?
- Jó, de konkrétan megerőszakolják! - tetszik, hogy ennyire naiv és ártatlan, de néha már komolyan sok.
- Nyugi, nem lesz semmi baja.
- Mi az a fecskendő? - szörnyed el mégjobban, ahogy az inszeminátor bevezeti a másik nyíláson a hosszú műanyagot.
- Abba' van a sperma - szorítok rá a kötélre, ugyanis most a marha is megunta már a dolgot és felrántotta a fejét.
Tény, nem egy leányálom a látvány, de azt a képet, ahogy ízlelgeti a sok információt, és még közben figyeli is… hát. felülmúlhatatlan, az egyszer szent.
- Chan, most pedig te jössz - eresztem el a kötelet. és zsebembe nyúlva előhúzok egy inszeminátor kesztyűt. Mi is tartunk otthon, ha kellene, ezért hoztam ki párat. - Pucsíccs - dugom kezem a műanyag védőeszközbe, mire a füles arca teljesen elfehéredik.
- Hogy mi?! - araszol el tőlem.
- Láttad, hogy mi fog történni, neki sem fájt, neked sem fog - közelítek felé, egy pillantást vetve a két felnőttre, kik valamiről teljesen elmélyülten diskurálnak.
- Te csak szívatsz - nyel egy nagyot.
- Szoktam én olyat csinálni? - vonom fel a szemöldököm, karjaimat ártatlanul széttárva.
- Hát, ezaz. Hogy nem…
Ahogy mindenki elvégezte a dolgát, én visszaengedtem az üszőt a többiek közé, apa kikísérte a férfit, valamint kiadta feladatnak, hogy tereljem át a gulyát egy másik földre, így nincs mit tenni, engedelmeskednem kell. Ő még kimegy talajlazítózni, rám meg vár két pótkocsinyi búza lerakodása, így azt hiszem, jobb meló egyenlőre az állatokkal való foglalkozás.
- Hogy teszik abba a fecskendőbe a bikák… izéjét? - folytatja eddig jól bevált szokását, míg én a kutyákat hívom össze és küldöm előre.
- Biztos érdekel? - sandítok fel rá fél szemmel, majd megindulok előre.
- Nem. Annyira vészes?
- Semmi vészes nincs benne, csak ki tudja mennyit bír még befogadni a gyomrod.
- Aggódsz miattam, Baekkie? - szökell párat, s így halad tovább mellettem.
- Inkább magamért. Az hiányzik, hogy iderókázz. De nekem mindegy. Tehát, úgy történik, hogy van egy nagy, általában fém, körülbelül az állat testének formájára meghajlítva, mire mindenféle illatanyagot tesznek, ami a hímet úgymond felizgatja, ami ált-
- Úgy, mint téged az én illatom? - vág közbe, de nagyon rosszul tette ám.
- Tudod, kit izgat fel a bűzöd, te mocsok! - célzom meg nemesebbik felét, azonban mielőtt eltalálnám, elkapja a lábam és felfelé húzva azt, egyre inkább megingat egyensúlyomban. - Engedj el!
- Nem!
- Akkor nem mondom tovább!
- Jó, jó - ereszt el, hogy folytassam a magyarázást.
- Tehát, beugorja azt a fém vackot, és van rá többféle eszköz, amivel leszívják a hím ondóját, amit aztán fagyasztott nitrogénnel tárolnak kis tartályokban.
- Akkor konkrétan kiverik neki…
- Neked verem mindjárt ki! - húzom fel magam, ám amint eljut agyamig mondandóm értelme, rögtön helyesbítem magam. - A fogaidat…
- Ezt már nem szívhatod vissza - karolja át nyakam, majd ugyanolyan gyorsan enged is el, hogy ki tudjon térni az ütésem elől.
- Chanyeol, gyere ide! - indulok utána, de ő csak nevetve elszalad. - Chanyeol~!
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nagyon tetszik ez a sztori😄 vlamiért egyáltalán nem unom továbbolvasni. Egyébként ez az első baekyeol ficim és eléggé örülök hogy tényleg ezzel kezdtem. 😆
VálaszTörlés