53. A változás

- Tehát, ha jól értem, olyan, mint a tejbegríz, csak teljesen más?

- Bingó!

- Akkor mégsem értem…

- Örülj neki - nevetek, minden megmaradt kelléket bevágva a fészerbe. - Várj, hallgasd - dermedek meg hirtelen, majd másodperceken belül egy ordítva vonyító Kormos fut fel a kapuig. - Szerintem bejön a kutyának - mutatok az eltűnésének irányába vigyorogva.

- Baek…

- Most mi van? Úgy futott, mint a villám!

- Baek…

- Ne nézz így, annyira nem megrázó eset - fuldoklok már a saját vicceimen, annak ellenére is, hogy Chan nem éppen értékeli őket.

- Nem beszélek veled.

- Hát, ha téged ez felvillanyoz - rántok vállak, már letéve a voksomat egy percnél. - Úgysem bírod ki, lételemed a beszéd, na meg ugye engem képtelen vagy figyelmen kívül hagyni.

Az időjárás ellenünk van, ám ettől függetlenül meg kell csinálnunk a kaját, mert a csirke tetemeket nem tudjuk eltenni, valamint, a disznóból is maradt a kutyáknak, szóval eső ide, vagy oda, de nekilátunk, méghozzá az üstház felkutatásával.

- Az esőben akarsz sütögetni? - Vesztettél…

- Van fedele, már ha megtalálom magát a nagyobb üstöt.

- Hogy néz ki?

- Szürke…

- Hát jó - lát neki ő is a sok kacat között túrni, amit apával tíz évbe telt összegyűjtögetnünk mindenfelől, amerre jártunk. Motor alkatrészek, csövek, meg főleg egyéb vasanyagok. - Ez az? - zökkent ki egy régi tanksapka elemzéséből. Igen, pont azt csinálom, amit kellene.

- Mi? - sétálok mellé, mire meg is lelem egy hordó mögött a keresett tárgyat. - Ez bizony - emelem ki, hogy a fészer előtti helyére feltehessem. - A kéménye is megvan - bökök a fehér, hajlított vázra, amit Chan készségesen idehoz nekem. - Most már csak víz kell bele, begyújtani és mehetünk is fel vacsorát készíteni, mert éhen halok - battyogok a slaghoz, melynek a végét odahozom. - Megnyitnád? Szólok ha elég.

- Elég? Már hogy égne el a víz? - Ugyan nekem háttal van jelenleg, hallom, hogy mosolyog.

- Tényleg, te nem azt mondtad, hogy nem beszélsz velem? - sandítok rá kissé ingerülten. Tudja jól, hogy nem rajongok a tréfás megjegyzéseiért, de azért csinálja…

- Valld be, Baekkie, hogy te nem bírnád ki, ha nem szólnék hozzád.

- Tény, de nincs különösebb bajom a hallgatásoddal sem - ingatom a fejem, a tőlem telhető legközönyösebb álcát magamra öltve, merthogy még magam előtt is félek bevallani az ilyesmiket.

- Most úgy…

- Jobb is, hogy nem fejezed be - sóhajtok gondterhelten, pedig valójában nagyon is érdekel, hogy mit takar az az “úgy”.

- Majd megtudod.

- Inkább nyisd a csapot.

Rengeteg újságot olvasunk. Tényleg sokat. Ebből adódóan tele van a konyha velük, és bár a nagyja olyan fényes lapú, a sima napilapokból sincs hiány, hogy be tudjunk gyújtani az üst alatt. A pincéből még sikerül is némi szárazabb fát felhozni, a kazánra meg mehet kinti, mert az most szépen ég.

Kicsit szenvedős az eleje, de nem is Chanyeol lenne, ha nem akarná ő csinálni, úgyhogy én minden ultimátum nélkül beállok a tető alá és figyelem, ahogyan küszködik a tűz felélesztésével. Olykor titkon azt remélem, hogy leszokik erről a túlbuzgóságáról és engedi normális ütemben végezni a dolgomat, de ugyanakkor hálás is vagyok neki, aminek az a vége, hogy, bár kicsit dacosan, ám átengedem neki a terepet, kicsit szekálva őt abban a tíz percben, mire kész.

- Van még kedved darálni egyet? Mert az kimaradt…

- Hogy ne lenne!

- Akkor gyere, hozunk fel magot - térünk le a patkány várba, azaz a pincébe, ahol mindig elidőzünk pár percre, hogy felkutassuk azokat a koszos kis kártevőket, amiknek inkább csak a hangját hallani, mintsem látni őket. - Ott a lapát oldalt, merj a búzából annyit a vödörbe, amennyit elbírsz - bökök a hátsó, nagyobb kupacra, mielőtt kukoricát találna felszedni, ugyanis itt lent a magtárba tavaly kénytelen voltunk egy helyiségbe tenni őket, de idén már lesz saját részük a disznóól mellett. Legalábbis az egyiknek.

- Ez kihívás akar lenni?

- Nem, ez csupán egy egyszerű feladat - rakodom az én részemet, majd amint végzünk, felvisszük a vödröket az istálló előtti darálóhoz. Azt gondolom meg sem kell említenem, hogy ez a bolond kobold púposra pakolta a saját vödrét.

A darálónk kicsit régi, kicsit öreg, kicsit rossz és sokat javítgatom a motorját, de még bírja. Míg én öntöm bele a búzát és figyelem, hogy rendesen folyik-e a dara a lenti zsákba, addig Chanyeol megeteti a nyulakat, meg foglalkozik Picivel.

- Vacsora ötlet? - teszem fel az ironikus kérdést, fokozatosan kibújva a kényelmetlen és retkes cuccokból az előszobában.

- Szerintem… - drámai szünet. - Tojás?

- Sütök ki hozzá krumplit, hogy íze is legyen, meg nem árt, ha laktató…

- Krumpli és tojás?

- Meglátod - dobom le a kantáros nadrágom, s egy szál mackónadrágban beslattyogok a szobámba, hogy normálisan felöltözzek, mert bár még nincs kész a kutyakaja, az nem mocskol annyira.

A konyha üres, miénk a terep. Apa valahol elvan, anya pedig tévézik, pihen.

- Mivel kezdünk? - torpan meg a helyiség közepén, készen állva az azonnali cselekvésre.

- Krumpli pucolással - biccentek a spájz elé, jelezvén, miszerint bent találja a krumplit, én pedig addig előszedem a tálakat, késeket, rongyokat.

Chanyeol mérföldekkel jobb nálam a konyhában, amit bizonyít a csapat rá való támaszkodása, illetve, pontosabban a főzőtudására. Nos, én csak azt tudom elkészíteni, amit nagy átlagban eszek és kellően gyors, ugyanis szerintem felesleges órákat pepecselni az étellel, amit aztán öt perc alatt eltüntetünk. Sokszor időm sincs rendesen étkezni, de azért szendvicseken élni sem a kedvencem.

Chan szépen, vékonyan, precízen és gyorsan pucol, ezzel ellentétben én meg krumpli szobrokat faragok, melyekbe minden adandó alkalommal próbál valami formát belemagyarázni.

- Ez olyan pöttöm lett, mint te vagy - emeli fel az egyik remekművem, hogy én is jól láthassam - nem mintha nem én csináltam volna -, ám mielőtt visszaszólhatnék bármi frappánsat, megcsörren az ablakban apa telefonja.

- Na várjál csak - törlöm meg egy rongyba a kezemet és nyúlok a készülékért.

Gyakran hagyják kint a mobiljukat, amiket én minden alkalommal felveszek, hátha tudok segíteni, de mikor konkrétan őket keresik, oda szoktam adni. Bár, apa most nincs itt…

Jelenleg egy vevő a telefonáló, akinek nem tudok biztosat ígérni, hiába tudom, hogy valószínűleg nem áll módunkban teljesíteni a kérését, így meg ugye elveszítjük, de azért azt mondom, hogy majd holnap megkeressük pontosabb válasszal. Amint bontja a vonalat, a magam mögötti szekrényen keresek egy tollat és egy kis papírdarabot, amire felvésem a kérdést és a számot, majd nyúlnék a következő pucolandó krumpliért, csakhogy elfogyott.

- Ki volt az? És kockára, vagy hasábra vágjam?

- Hasábra és egy vevő, aki tinót akart.

- Árultok dinót is? - pillant fel rám vigyorogva, de szerintem ő sem gondolta komolyan a kérdést.

- Tinót, és egyiket sem árulunk. Pont ez a baj. Azaz, nem baj, csak na.

- Miért, mi az?

- Ismered azt a szólást, hogy “tanulj tinó, ökör lesz belőled”?

- Igen.

- És szerinted mit jelent?

- Hogy sokat kell tanulni, hogy sikeresek legyünk - magyarázza, olykor tekintetét rám emelve, de főleg a krumplit figyeli, hogy meg ne vágja magát.

- Majdnem. A tinó az a herélt bika borjú, és általában azért herélik őket, mert úgy kezesebbek, könnyebben befoghatóak munkára. Nos, ha a tinó nem tanulja be az eke húzását, tehát, nem hajlandó együttműködni, levágják. Az ökör meg ugye a felnőtt herélt bika.

- Akkor, herélt bika borjút akarnak tőletek venni?

- Igen.

- És mi az akadály? A malacokat is simán kigolyóztátok.

- Csak egy kismalac jó esetben húsz kiló körüli, vagy max egy kicsit több, de a borjú már születésénél is negyven körül van, aztán mire leereszkednek a herék, meg ugye olyan állapotba kerül, hogy végezhető legyen, már közel százötven kiló. Ehhez kijön az állatorvos, be kell szorítani, mint sperma vételnél, kicsit elbódítja, de annyira, hogy tartani tudja magát, levágja a heréket és ennyi.

- Ha csupán ennyi, akkor miért nem…?

- Mert az nekünk plusz pénz, mondtak már vissza tinót herélés után, ráadásul főleg vágásra adunk marhát. Minden továbbtartásra eladott állat után kevesebb támogatást kapunk. Na, meg egy borjú közel sem ér annyit, amennyit bele öltünk a tenyésztésébe. A leggazdaságosabb öt hónaposan leválasztani, mert akkor már rendesen táplálkozik és nem szívja feleslegesen az anyját. Annál előbb hülyeség, annál később meg plusz költség, mi azonban általában a következő nyárig, tehát nyolc-tíz, akár egy éves koráig hagyjuk őket. Kivéve, ha balhésak…

- Oh, értem. - Ebben én miért nem vagyok annyira biztos?

Szeretek az ilyesmikről mesélni, mert ebbe legalább otthon vagyok, de kissé kétséges, hogy tényleg érdekli-e, vagy csak miattam kérdezi. Mondjuk, Chanyeolt ismerve, elképzelhető, hogy komolyan kíváncsi ezekre.

Ahogy szeletelés közben figyelem, ő kezd el mesélni Sehunról, meg Luhanról és a napjáról, bizonyítván, miszerint utálja a csöndet. Megértem őt. Egy fiú, akit egész nap emberek vesznek körül, állandó a zsongás, mindig megy valahova, vagy csinál valamit, hogy is ne félne a csendtől? Hozzá képest felém egész nap nem intéz senki két szónál többet, és az én zeném a traktor zúgása, a marhák bőgése és a kutyák ugatása. Annyira mások vagyunk…

Míg beszél, szánok némi időt az ő alaposabb megnézésére. Annak ellenére, hogy eddig az esőben dolgoztunk, a haja csak néhol kunkorodik, egyébként meg oldalra van fésülve, ami piszok jól áll neki. Az arca tiszta, semmi smink nincs most rajta, a szája meg folyamatosan felfelé kunkorodik, de még a szeme is mosolyog. Mikor lettem én a kinézetének a rabja?

Miközben sül a krumpli, mi papucsban és pulcsiban lemegyünk megnézni a vizet, ami már jócskán forr, úgyhogy ideje elővenni a kikészített húsokat.

- Láttál már kakas herét?

- Nem akarok - fintorog a vödröt lesve, pedig már felismerhetetlenül darabokban van benne minden állat.

- Ezeket öntsd bele, addig összeszedem a nagyobb csontos részeket - adom át neki ezt a kihagyhatatlan lehetőséget és rohanok a mélyhűtőhöz, mielőtt megfagyunk idelent.

A kutyák, mint mindig, most is körbezsonganak, de disznó húst nem ehetnek nyersen, a csirkéket meg nem kockáztatom meg, mielőtt bármi olyat hordoznának a sérülések miatt. Igazából, csirkét meg főve nem, mert szilánkosan törik a csontja, dehát vidéken mit számít mindez? Na jó, ennél jobban ügyelek, de eddig még nem volt belőle gond, és bízom benne, hogy ezután sem lesz.

- Ilyenkor nem szoktam fűszerezni a tojást. Most tegyek bele?

- Tegyél, úgy az igazi.

- Oké - szedem le a kellő eszközöket és összeütve a tojásokat, gyorsan felverem.

Mint, már említettem, nálam az evés egy gyors procedúra, ám most sok időnk van, míg megfő a hús, meg ügyelni is kell a lenti tűzre, illetve, a kályhára, ezért elidőzve a vacsora felett, beszélgetünk a banda dolgairól, és minden olyan dologról, amit nem baj, ha hall anya is, merthogy a szomszéd szobában van.

A fél nyolcból szinte pillanatok alatt tíz óra válik, úgyhogy elpakolva a konyhában, lemegyünk és beleöntjük a vízbe a darát, ami miatt csakhamar sűrűvé, majd közel teljesen szilárddá válik a katyvasz. Nincs jó szaga, az állaga sem étvágygerjesztő, de a kutyák úgy szűkölnek, meg ugrálnak körülötte, hogy nem várunk tovább, mindenkinek szedünk ki adagokba, amit aztán kellően magasra teszünk pár percet hűlni, mielőtt kikezdi a gyomrukat.

- Baek, szakad az eső.

- Igen, érzem - piszkálom a tüzet, hogy teljesen elaludjon és behúzhassuk ezt az izét a tető alá.

- Segítek - tuszkol arrébb a kis ajtótól, és felvéve az egyik vödröt, melynek az aljában áll a víz, egyszerűen csak bele önti, rá a tűzre, mi így másodpercek alatt megszűnik létezni. Nekem ehhez késő van már…

- Vigyük be - állok fel, megfogva az egyik fülét, s közös erővel beszenvedjük a fészerbe, az egyébként dög nehéz vackot.

- Ehetnek már a kutyák?

- Gondolom - emelem le az egyik tálat és nyomom bele az ujjam. - Adhatod nekik, csak elég távol egymástól, nehogy összeugorjanak.

- Sonka Úrfi nem kap? - kérdi a tálat letétele közben, majd értetlen pillantásomra felmutat a ház teteje alatt lévő kis lyukba, honnan a macska a pincére szokott menni, s hol jelenleg is áll.

- Túrj ki neki valami húsdarabot, aztán menjünk, mert ide fagyok.

Mi sem jobb egy átdolgozott nap után, mint pizsiben az ágyra vetődni és csak létezni. Kifáradtam a semmiben, még magamnak is tagadva, miszerint puhány lennék. Pedig az vagyok. Lusta és puhány. Jön a melegebb idő, nagyon bele kell majd húzni a munkába, úgyhogy a kondimat rendbe kéne szednem valahogy.

- Min merengsz? - ül le mellém Chanyeol, hatalmas tenyerét a combomra simítva. Ő utcai ruhában van, mint aki nem akar itt maradni velem estére, de azért remélem, hogy ez nincs így.

- Semmin.

- Olyan kis hazug vagy - dől el, rögtön átölelve engem, ami ellen ha akarnék, sem tudnék ellenkezni, de ami még rosszabb, hogy aljas csikizésbe kezd.  

- Ya, ne! - kapom el a csuklóját, mire ő változtatva a helyzeten fog az enyémre és nyomja a kezemet az ágyékára, hol nem éppen kis gond leledzik éppen.

- Idáig csak arra vártam, hogy kettesben legyünk végre - ereszt el és húz magára, teljesen keresztbe fekve az ágyon.

- Eddig is kettesben voltunk - fúrom arcomat a nyakába, hogy ne lássa mennyire zavarba jöttem már csupán ennyitől.

- De nem így - puszil a fülemre, kellemes borzongást kiváltva belőlem ezzel.

- Mit szeretnél?

- Téged, Baekhyun - siklanak kezei a fenekemre, s egyidejűleg rámmarkolva tol lejjebb, hogy öléhez nyomhassa az enyémet.

- Chan… - kapaszkodok belé, immár jócskán megemelkedett pulzusszámmal.

Pontosan tudom, hogy mit akar, ám a gond az, hogy én félek a fájdalomtól, ami azzal együtt jár és most nem állok rá készen. Szeretném, de… mégsem. Ennek ellenére nem hagyhatom őt ilyen állapotban, mikor már tegnap is beígérte, így kénytelen vagyok minden nemlévő bátorságomat összeszedni.

- Csak hagyd, hogy jó legyen - nyom egy csókot a fejem búbjára, de még mielőtt esélye lenne folytatni a tapizásom, leveszem magamról a kezeit s feltámaszkodom.

- Nem, most te hagyd nekem, hogy azt csináljak, amit én látok jónak - motyogom pont olyan hangosan, hogy ő meghallhassa.

- Ajjaj. Mit tervezel? - fonja össze feje alatt a karjait, és átadva a teljes irányítást, csak néz engem.

Nem válaszolok, hiszen nincs mit és nem is menne. Helyette viszont feljebb vándorlok és minden mulyaságomat félretéve invitálom őt egy vad, szenvedélyes csókba, folyton-folyvást visszatessékelve a kezeit, amint azok hozzámérnek. Zavarna és elterelné a figyelmem.

Ezúttal nem húzom sokáig az idegeit - na meg a sajátjaimat -, s szinte rögtön kigombolva nadrágját állok neki a már igencsak kemény nemességének ingerléséhez, miközben a nyakán gyakorlok, lehetőleg vigyázva, hogy ne maradjon semmilyen nyoma. Nehéz két felé osztanom a figyelmem, de még nehezebb Chanyeolt nyugton tartani, mert élvezi, hogy közben engem piszkálhat, egészen addig, míg konkrétan rá nem fogok a tagjára.

- Adsz krémet? Ott van melletted a szekrényen - súgom szétnyílt ajkaira, ám ő ahelyett, hogy ide adná, megrázza a fejét. - Miért nem? - járom körbe hüvelykujjammal a nedves makkját, előre sejtve a választ.

- Mert nem kell - hörgi, próbálva közben nyelni, majd átkarolva a nyakamat, lehúz egy újabb csókra magához.

Ezúttal a családra való tekintettel csöndben van, de ígyis érzem azt a mérhetetlen vágyat, ahogy irántam viselkedik. A dolgok előrehaladtával kapkodóvá válik, de csöppet sem erőszakos, velem szemben, merthogy gyorsan fáradok, de annál kitartóbb vagyok. Még mindig ciki, még mindig furcsa érzés, de ha Chanyeolra koncentrálok, ezt ki tudom küszöbölni egy kis ideig. És bizony övé minden figyelmem és az egész valóm egyben…

- Baekhyun - nyit be apu, ezzel hirtelen ledermesztve mindkettőnket, csakhogy ezúttal be is jön a szobába, ez eddig megszokottal ellenben. - Itt meg mégis mi folyik?! - kérdi meg mély, öblös hangján, rögtön leszállásra késztetve engem, Chan meg összekapva magát áll fel, a lehető leggyorsabban rendbe szedve magán a ruházatot.

- Én… - próbálok valamit kinyögni, de ilyenkor mégis mit lehetne? - Jobb, ha most mész.

- Biztos? - pillant le rám aggodalmasan, a kelleténél ígyis közelebb léve hozzám.

- Menj - lökök a hátán, apu pedig egy lépést félre állva engedi ki Chanyeolt.

Minden túl gyors, képtelen vagyon megszólalni, de még gondolkodni is. Egyértelműen bajban vagyok, de a mértéke egyre nő, ahogy édesapám kifejezéstelen szemekkel néz engem.

- Baekhyun - csukja be maga mögött az ajtót, a megszokottnál mérföldekkel lassabban. - Gyere ide - mutat maga elé, s nincs mit tenni, remegő lábakkal ugyan, ám odabotladozom hozzá. - Mondd, fiam. Mióta vagy te ilyen… - keresi a szót, de végtelenre nyúló pillanatok után sem találja a megfelelő kifejezést.

- Apa, én nem… - kezdenék bele, végig az övét figyelve, de már akkor tudom, hogy késő, mikor lendíti a kezét. Nincs fémes csattanás, a súrlódás hangja is elmarad, biztosítva számomra, hogy ezúttal nem úszom meg néhány csíkkal.

Az első ütéstől megtántorodok, a másodiktól azonban a földön kötök ki, s meg sem próbálva tenni ellene, csupán állom a rúgásokat. Még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy lehajoljon, vagy felrángasson, mindössze belém tapos, ahol ér, teljesen megfeledkezve arról, miszerint én a fia vagyok. Sokszor kaptam már ki csúnyán, de ennyire még sosem.

A fájdalom fokozatosan nő, de már nem tudnám megmondani hol a legrosszabb. Összekuporodva védem a hasamat, pedig már annak is mindegy. Sírok. Zokognék, ha mernék, de azzal méginkább kivívnám apám haragját, ki ígyis fejvesztve, engem szidva éri el véglegesen, hogy rettegjek tőle. Tőle, aki felnevelt, aki ezidáig sem volt mintaszülő, mégis ezzel érte el az én határaimat. Vért köhögök, erőm sincs megmozdulni, ám a szívem fáj a leginkább, ahogy egyre csak szajkózza, hogy mennyire undorító, mihaszna és értéktelen vagyok. Szeretem őt. Szeretem, mert mégiscsak az édesapám.

Ahogy csökken a lendület, egyre kisebb, ugyanakkor egyre pontosabb rúgásokat mér rám, míg végleg meg nem unja és hagy engem magamra, akár egy darab szemetet. Vért köhögve fordulok a hátamra, megpróbálva fellélegezni, de az oldalam szúr, a hasam fáj, a mellkasom nyom. Nem megy. Zúg a fejem, nem tudok egy értelmes gondolatot sem megragadni, ám abban teljesen biztos vagyok, hogy nem maradok itt, túl veszélyes lenne.

Remegek, a kezeim kicsúsznak alólam, ömlik a vér a számból és az orromból, de mindez nem tántorít el attól, hogy elvonszoljam magam az ágyig, és megragadva a telefonom, ha más nem, görnyedve, a kevésbé sérült bal karomat a hasamra nyomván kivánszorogjak. Ki a szobámból, ki a házból, ki a kapun… ki az eddig életemből.

Szakad az eső, hideg van, én pedig mezitláb, rövidnadrágban és pólóban botladozom felfelé, testem megtartása érdekében minden dologban megkapaszkodván. Nagyon rosszul vagyok, hánynom kell, de még annyira sem futja, hogy kierőltessem. Ha elesek, képtelen leszek felállni…

A saroktól meredek az út, sok a szomszéd, elvesztem. Homályos a látásom, borzalmasan lassan haladok, és még csak célom sincsen. Egy lehetőségem maradt, ami még küzdésre késztet, melynek elérése érdekében tárcsázni kezdek, belül könyörögve, hogy mielőbb felvegye.

- Luhan… gyere értem…