58. Szeretlek

- Ezt neked mind meg kell tanulnod?

- Nem igazán…

- És ki írta?

- Nem én, az biztos - tér ki újfent vigyorogva a válasz elől. Hát jó…

- Bármelyiket választhatom?

- Persze.

Összegezzük; van egy rakat papír, rajtuk különféle szövegekkel, de, hogy ezekkel mit és hogyan kellene kezdenem, fogalmam sincs, így teljesen mindegy, melyik lesz az. Kérhetném Chanyeol segítségét, ám ő valamit nagyon takargat, s inkább kivárom a végét.

- Ez? - nyújtok át egy felettébb nyálas, de nekem tetszetős példányt, mely minden olyat magába foglal, amit még nem mertem kimondani.

- Várj, ehhez van kottám - ugrik fel olyan hirtelen, hogy ijedtemben majdnem hátraborultam az ágyon. Míg ő kint rohangál, próbálom megfejteni, hogy miképpen kellene ezt kiénekelni, bár, még ha nem is tudok rappelni, szerintem ez lesz a helyes megoldás. Chanyeolnak van erre szüksége, tehát simán lehetséges. - Itt vagyok, megjöttem - tér vissza valamelyik gitárjával a sok közül, meg még több papírral.

Elteszi a felesleges lapokat, elhelyezkedünk az ágyon, majd egyik fülét bedugva, valamit hallgat a telefonon pár pillanatig, aztán elkezdi énekelni az elejét, mutatásképpen, hogy utánozzam le. A hangom az övéhez képest silány, karcos, rekedt, de bíztat, hogy menni fog, ezért csinálom, hiába nem hiszek neki.

Bizonytalan vagyok mellette, az angolom is gyatra, és csupán azért értem nagyjából, miről szól, mert Chan lefordította nekem. Ő azonban boldog és már ezért megéri…

Ahogy haladunk a szöveggel, minden visszaugrásnál elkezd gitárral kísérni, ám nem énekel, azt rám hagyja.

- Az egészet tudnod kell?

- Igen.

- És akkor a többiek mit énekelnek?

- Ez csak gyakorlás, Baek - mosolyodik el bizonytalanul, gyorsan megpróbálva visszaterelni a figyelmem a lapra. Szóval csak gyakorlás. Értem én.

- És nem kellene gyakorolnod?

- De-de, na, kezdjük - csatlakozik ezúttal az énekléshez is, ám a kételyeimet nem sikerült eloszlatnia.

Az idő teltével Chanyeol segítségének hála, a hangom kezd tisztulni és tán tényleg csak a bemelegítés hiányzott, attól még mindig mérföldekre vagyok, hogy olyan szépen menjen, mint neki. Na, nem mintha folytatná az éneklést, inkább csak egyenget engem és gitározik. Őszintén? Élvezem. A hangulat, a légkör, hogy valamit közösen csinálunk, mind mind előrébb visz és elfeledteti a szörnyűségeket.

- Baek, nekem most le kell mennem Yooraékért, addig gyere ki, itt van Joon is. Holnap folytatjuk, jó?

- Mi van, ha azt mondom, hogy nem?

- Melyikre?

- Mindegyikre.

- Akkor szomorú leszek - görbülnek lefelé ajkai, igazán igyekezve tényleg szomorú arcot vágni, igen kevés sikerrel.

- Még gondolkodok - botorkálok ki előtte az ajtón, bár nincs feltett úticélom.

- Ne tedd, rosszat tesz - simít lapockáim közé és kezd el előre tolni, meg sem adva a választás lehetőségét, hogy akár elmenekülhessek. - Srácok, friss hús! - kiáltja el magát leérve, majd nyom egy puszit a homlokomra. - Mindjárt jövök - iszkol ki, még mielőtt bárki megjelent volna.

- Friss hús~ - sétál elém az előszobából vészjóslóan lassan Jongdae, olyan szemeket meresztve rám, hogy legszívesebben elszaladnék.

- Nem vagyok friss, sőt, már rohadok belül! - rázom a kezeimet hátrálva tőle.

- Hyung, van valami nagyon éles késünk?! - ordít, belém fojtva a levegőt.

- Csak az van! - érkezik a válasz bentről.  

- Gyere - ragadja meg a jobb csuklómat és húz be a nappaliba, hol a kanapéról rögtön két szempár szegeződik ránk.

- Baekhyun - emeli fel köszönésképpen a kezét a menedzser.

- Jó napot - hajolok meg, mire minden itt tartózkodó kedélyesen kiröhög.

- Gyere - húzódik el a másiktól Minseok és megpaskolja az ülést, jelzésképpen, hogy menjek oda. Csakhogy én nem akarok… - Nem eszünk meg.

- Én igen - morran föl mellőlem Dae, mitől máris több kedvet érzek közeledni a másik kettőhöz.

Mindenki engem néz, várják, hogy megtegyem ezt a felettébb egyszerű dolgot, de én lefagytam, nem bírok megmozdulni. Chanyeol a nővéréhez ment le, szóval hiába jön majd vissza, nem várhatok tőle segítséget. Annyira szánalmas vagyok…

- Lehet, nem szeret ülni - áll fel a menedzser, s nemes egyszerűséggel mellém sétál, megfordul és ugyanabba a szerencsétlen pózba beáll, mint én.

- Lehet - követi őt Minseok, hogy ugyanezt megcsinálja a másik oldalamon, arrébb löködve Jongdaet.

- Hova kerültem - sóhajt fel panaszosan a legfiatalabb, majd nemes egyszerűséggel elveti magát a kanapén, mire több sem kell a többieknek, megragadnak és magukkal együtt, ráborítanak szegény Daera, ki csak nyekkeni képes a megnövekedett súly alatt. Menten meghalok, annyira fáj… - Yaa~, ne már!

- Azért ne törjük össze… - száll le nagy kegyesen a menedzser, utat adva neki a menekvéshez.

- Köszönöm.

- … túl sokat ér hozzá.

- Na már~!

Amíg ők ezen veszekednek, megérkeznek Chanyeolék is, ám nekem van akkora szerencsém, hogy nem nyílik rálátásom, s mélyen bízom benne, hogy elfelejti a lehozatalom, ezáltal nem kell találkoznom sem a nővérével, aki nem bír engem, sem annak a párjával, aki előtt jómúltkor jelenetet rendeztem. Szép remény…

- Szerinted? - hajol ijesztően közel a menedzser, kizökkentve ezzel a merengésemből.

- Mi? - pislogok nagyokat, segítséget keresve a többiek személyében.

- Csak mond azt, hogy szerinted is - érkezik a megfejtés Minseoktól.

- Nem~. Hyung, ne tedd ezt velem!

- Srácok, ne haragudjatok, de elcserélhetem Baeket egy kicsit? - hajol be az ajtón Chan, egyszerre megmentve és halálra ítélve.

- Attól függ, kire…

- Sziasztok - lépked be mosolyogva,  s üdén integetve Yoora. Nem szoktam megnézni senkit, de ez a nő gyönyörű. Hosszú, fehér ruhát visel, a haja szépen rendezett, és olyan kecsességgel jár, akár egy őz.

- Megyek - állok fel a két férfi közül, fejben megírva a végrendeletemet, ami arról szól, hogy szeretett Kobold kutyámat Chanyeol gondjaira bízom.

A hangokból ítélve, egy felettébb jó cserét vittek véghez, talán egyedül számomra lehetne kifogásolható a dolog.

- Szia - mosolyog rám bíztatóan Jisoo, mire én egy pillanatra lefagyok már maga a rendőr felszerelés láttán is.

- Ne aggódj, nem bánt - nevet Chanyeol, majd átkarolva a vállamat, gyengéden az oldalára húz.

- Letartóztassam neked ezt a srácot? - biccent Chan felé, egy elégedetlen hümmögést kiváltva ezzel belőle.

- Jó napot - hajolok meg némi fáziskéséssel, titkon megfontolva a kobold letartóztatását.

- Menjünk fel.

Érzem a zsigereimben, hogy valami nagyon nincs rendben, és a végén még az is megeshet, hogy engem visznek el bilincsben, pedig nem emlékszem, hogy bármi rosszat tettem volna mostanában, vagy úgy eleve bármikor…

Ahogy felérünk a szobába, Chanyeol terpeszbe leül az ágyra, s engem a lábai közé húzva ölel át, egy kicsit sem zavartatva magát Jisoo jelenlétén, ki közben a széket hozza elénk, hogy ott foglaljon helyet, tőlünk alig fél méterre.

- Beszélgessünk - jelenti ki könnyedén, mégis rengeteg mögöttes jelentéssel. Nem válaszolok, naivan még mindig hiszem, hogy nem nekem szólt. Chan az ölembe lévő kezeimbe csúsztatja a sajátjait, kicsit megszorítva őket bátorít bárimféle reakcióra, ám nem megy. Eleve, miről kellene beszélgetnem egy rendőrre, vagy akár csak vele? - Milyen a kapcsolatod a szüleiddel? - tér vissza egy régi kérdésre, csak már mondhatok bármit, ő tudja az igazságot. Chanyeol, miért?

- Átlagos.

- Mit jelent számodra az átlagos? - dől előre, könyökeit megtámasztva a térdein, s minden jókedvét elhagyva, szigorúan néz engem, komoly válaszokat várva tőlem.

Fogalmam sincs, mi ezzel a célja Chanyeolnak, vagy hogy eleve miért teszi, mikor múltkor pontosan ezért szakítottunk, de minden bizonnyal csak jót akar.

Érzem a melegét, hallom a légzését, teljesen körbevesz és támogat, ismervén engem, mégis olyan dolgokat tesz, amiket ki nem állhatok. Miként viszonyuljak hozzá ezek után? Tulajdonképpen hátbaszúrt.

- Szeretnek, felneveltek, ilyesmi.

- Emelt rád bárki kezet a rokonaid közül?

Chan ujjait szorongatva gondolkodom, minden szót többször is megfontolva, míg ő csendben figyeli az eseményeket.

- Igen.

- Milyen gyakran?

- Amilyen gyakran megérdemeltem - vágom rá rögtön, még ha nem is értettem egyet az összes verésemmel.

- Helyesnek véled a szüleid cselekedetét?

- Igen.

- Szeretnél feljelentést tenni?

- Nem.

- És Chanyeol ellen? - költözik vissza mosoly az arcára, mely talán a beszélgetés befejeztét jelenti.

- Igen!

- Hallod, be kell, hogy vigyelek - nyúl az övéhez, majd egy bilincset akaszt le róla.

- Ya, indok nélkül nem vihetsz be!

- Ne aggódj, kitalálunk addig valamit - áll fel, és kezeit elhúzva az ölemből, egy gyors mozdulattal hátrafogja mindkettőt és már csattan is a fém a csuklóin, mielőtt ellenkezhetett volna.

- Nem vagy vicces. Engedj el - rángatja a vállait, így inkább kiszállok a lábai közül és elhúzódom, hogy megvívhassa a maga harcát.

- Gyere, nézzük meg mit művelnek a többiek - int nekem, s nincs is jobb bosszú annál, hogy egyedül hagyjuk az egyébként járóképes Chant, aki ezt kihasználva, követni kezd minket lefelé.

- Baek, szólj neki, hogy szedje le - próbálkozik nálam, de hiába. Mégsem olyan ijesztő ez a Jisoo… - Baek~!

- Remélem, nem bánjátok, ha beviszem a srácot leülni hetvenkét órát - bök maga mögé a rendőr, ahogy beérünk a nappaliba, mire mindenki tekintete Chanyeolra szegeződik.

- Ne - nevet fel Jongdae, s telefonját elővéve, rögtön nekilát képeket készíteni az unottan és leginkább morcosan álló koboldról.

- Mit vétett? - kérdi vigyorogva Minseok.

- Semmit!

- Még nem tudjuk.

- Este vár rá egy megbeszélés, de után egy hétig szabad, úgyhogy akár kétszer hetvenkét óra is lehet - közli kényelmesen hátradőlve a menedzser, szemeit végig Chanon tartva, hogy kiélvezhesse a pillanatot.

- Szívesen elmegyek helyette! - ajánlkozik Dae, a minél előbbi elvitele érdekében.

- Milyen rohadt jófejek vagytok…

- Velük élsz, öcsi, ráadásul te hívtál minket. Mit vártál? - adja meg a kegyelemdöfést a nővére, mitől azért már kicsit elkezdtem sajnálni őt.

- Szívem, nem ugrunk le a boltba? Megkívántam valami sósat.

- De, menjünk.

- Lekísérjelek titeket?

- Jobb, ha te inkább itt maradsz - inti le Jisoo, s megindulnak kifelé.

- Akkor legalább vedd le a bilincset! - kiabál utánuk, de semmi reakció nem érkezik, mi elárulja, hogy valószínűleg Chan kínzása miatt mennek el, hogy addig is kiélvezhesse ezt a felettébb kellemesnek tűnő állapotot. - Ó, hogy az a…

- Mosolyogj - vakuzza telibe immár közvetlen közelről Dae, ám mosoly helyett csak egy lemondó sóhajt kapott.

- Pedig jól áll - bólint elégedetten a menedzser.

- Ahh, elegem van - fordít hátat nekünk Chan és megindul felfelé a szobájába.

- Majd felnő egyszer…

Mivel miattam került ebbe a helyzetbe, és esélyesen mérges is ezért rám, követem őt szépen csendben, továbbra sem megbánva azért, hiszen mégiscsak megint rendőrt hívott rám, na! Bár, haragudni ezúttal nem tudok, sőt… Tényleg, igazán nagyon szeretem, annyira, hogy az már szinte fizikailag fáj. Vagy csak lassan ebéd idő és be kellene vennem a gyógyszereimet.

- Ezért már én jelenthetném fel őt, de komolyan… - trappol erőteljesen a lépcsőfokokon, magába morgolódva, akár egy kisgyerek, majd résnyire nyitott ajtóját berúgva lépi át a küszöböt, hogy ingerülten hátravesse magát az ágyán.

Chanyeol különleges ember minden téren, még akkor is, ha nem nézzük a világ összes dolgához fűződő tehetségét, melynek semmi köze a mezőgazdasághoz. Bár, ha nem akarok gonosz lenni, be kell hogy valljam, abban is igazán remekelt.

Vidám, minden helyzetben pozitív, végtelen kedves és ember feletti türelemmel rendelkezik. Rengeteg dolog nyomja a lelkét, nagyon érzelmes, de nem szokta mások orrára kötni a bánatát. Még az enyémre sem. Néha ő is besokall, olyankor a legkisebb dolgok is kiborítják, vagy éppen behisztizik azon, mert bilincsbe verték, azonban ha játékról van szó, elsők között áll neki ökörködni. Szorgalmas, segítőkész, hatalmas önbecsüléssel.

Valószínűleg, sosem fogom megérteni, hogy mi tetszett meg neki pont bennem, de az biztos, hogy nem lehetek elég hálás, amiért szebbé tette az utóbbi évemet, és hogy van nekem.

- Baek…

- Hm? - pislogok egy nagyot, tekintetem őrá szegezve.

- Baj van? - teszi félre saját problémáját, hogy az enyém felől érdeklődjön.

- Nincsen - lépkedek hozzá, s lenyelve a fájdalmam, felmászok az ágyra, átvetem felette az egyik lábam és óvatosan ráfekszem.

- Pedig nem úgy tűnsz - nyom egy puszit a halántékomra, de még mielőtt bármi mást tehetne, feljebb húzom magam és ajkai után kapva, kikövetelek magamnak egy, már oly rég nem érzett, szenvedélyes csókot. Először meghökken, próbál is elhúzódni, ám hamar feladja a harcot, s viszonozva nyelvem játékát tesz eleget akaratomnak.

Maga alatt rángatja a karjait, igyekszik felnyomni magát, míg én nyakát átölelve tartom magamhoz minél közelebb.

Nagyon hiányzott már ez…

- Szeretlek - súgom a szájára, majd gyorsan elbújok a vállába, hogy még véletlen se láthassa az arcomat.

Nem válaszol, ami kicsit aggaszt, mert, bár ő minden gond nélkül közölni szokta ezt velem, nekem nagyon sok időbe tellett kimondani. Féltem, ha már nem csak a fejemben létezik, ha tudatom vele és hallom én is, túl valósággá válik, pedig igazából pont ezt akarom. Hogy igazi legyen…

Teste megremeg, erőteljesen felszipog, mire ijedtemben elhúzódok tőle.

- Te most komolyan sírsz?! - támasztom meg magam karjaimmal a feje mellett.

- Igen - bólogat hevesen.

- De miért? - figyelem lefolyó könnyeit tágra nyílt szemekkel, teljesen értetlenül állva a dologhoz.

- Mert... szeretsz… - hüppögi, küszködve a beszéddel.

- Annyira hülye vagy - nevetek fel, újfent átölelve a nyakát, hogy hozzábújhassak.

- Soha ne hagyj el, jó? Maradj mellettem örökre - dönti arcát az enyémnek, más lehetőség nem lévén, ilyen módon kapaszkodva belém.

- Jó…