Időtlen időkig és még tovább maradtunk így. Én, mert neki nincs más választása, és annyira hiányzik, hogy örökre el bírnám ezt viselni, ő meg, mert ugye nincs más választása…
A percek csak nyúlnak, érzem minden szívdobbanását. Talán kicsit el is álmosodom már, mikor valaki beront a szobába, tesztelve a reflexeimet, hogy mégis milyen gyorsan tudok legurulni Chanról. Az egyetlen gond az, hogy rossz irányba, így szerencsésen az ágy mellé esek.
- Jó, hogy együ-... Jesszus, nem ütötted meg magad? - ugrik Jisoo hozzám, miközben Chanyeol is felszenvedi magát ülő helyzetbe.
- Nem, jól vagyok - kaparom össze fájó mivoltomat, de, még mielőtt normális ember módjára leülhetnék Chan mellé, Jisoo kedvesen az ölébe nyom… a nővére előtt!
- Engedj el! - morran fel idegesen a kobold.
- Még vársz egy picit, te már úgyis tudod - veszi át a szót a szoba egyetlen hölgye, gondosan becsukva az ajtót, mely semmi jóra nem enged következtetni.
- Deh-
- Szóval… Szeretettel meghívunk benneteket a április tizenkettedikén tartandó esküvőnkre - nyújt át nekem két borítékot, miket némi fáziskéséssel, de átveszek. - Minden fontos infó benne van. Na, én viszont megyek, túl sok itt a fiú, lent találkozunk - hadarja még el, mielőtt elindul kifelé.
- Drágám, lent is csak fiúk vannak! - szól utána nevetve Jisoo.
- Meg Jongdae - válaszolja még, ránk csukva az ajtót. Ez azért gonosz volt...
- Most már elengedsz?!
- Te még mindig itt vagy? - intéz egy kedélyes mosolyt az alattam szenvedő fiú irányába.
- Szeretnéd érezni, mennyire?!
- Ne keménykedj, veled ellentétben, én tanultam harcművészetet.
- Nekem meg van eszem. Mondjak egy jó rendőrös viccet? - vigyorodik el, tovább feszítve azt a bizonyos húrt.
- Hát, ha így akarsz maradni a következő látogatásunkig, ami nem most lesz, csak nyugodtan.
- En-
- Srácok - érkezik meg következő vendégünk, méghozzá legjobb barátom személyében. - Oh, bocsi - hátrálna már ki, ha nem szólna rá Jisoo.
- Gyere nyugodtan.
- Te csak ilyen lazán beengedsz bárkit? Mi lett volna, ha mondjuk Joonmyun az?!
- Emiatt bezzeg aggódsz, de, ha jól látom, nem ő az, tehát nyugi van.
- Jó napot, Lu Han vagyok - hajol meg mélyen, úgy összehúzva magát, mintha egy kihallgatásba csöppent volna bele.
- Kim Jisoo. Foglalj helyet - mutat az ágyra, s Lu egy szó nélkül teljesíti, csöndesen leülve mellénk.
- Hol is tartottunk…
- Mit csináltál? - dől hozzánk közelebb, éppen csak érthetően suttogva Channak.
- Semmit.
- Akkor miért van itt egy rendőr?
- Ne parázz, hyung, ez csak a nővérem pasija.
- Vőlegénye - helyesbít az említett.
- Huhh~ - ereszt le Lu, akár egy lufiállatka.
- Rátok bízom a sorsát, mert engem vár az asszony és biztos tud-... tehát, nem akarok balhét - hajítja felém a kulcsot, mit éppen csak sikerül elkapnom, s egy kacsintást követően távozik a helyiségből.
- Baek, várj! - ugrik fel mellőlünk Lu és a telefonját elővéve áll neki képeket készíteni rólunk.
- Mondd, te meguntad az életed? - teszem le a borítékokat és mászok fel az ágyra, hogy eloldhassam szegény Chanyeol kezeit.
- Még nem.
- Ez már nagyon fájt… - tornáztatja a vállait és masszírozza a csuklóit.
- Én miért lettem meghívva? - teszem fel az egészen eddig visszanyelt kérdésemet.
- Mert te is a család része vagy, butus.
- A nővéred nemigazán bír engem…
- Naaa, nem veled van baja, csak ezzel az állapottal - fordul felém, hogy átölelhessen.
- Az sem jobb…
- Majd megszokja - tudja le ennyivel, látszólag cseppet sem aggódva a dolog miatt.
- Ez mind szép és jó, srácok, de hol van Sehun?
- A cégnél táncolni Jonginnal, Taeminnel és Kasperrel.
- Miért együtt?
- Jonginnak lesz valami szólója, ahhoz kért tőlük segítséget.
- Köszi. Majd beszélünk.
Mivel, állítólag lent nagyon jó a társaság, kénytelen vagyok újra velük lenni, de, ha Chan nem is érti meg a helyzetemet, Minseok hyung körül lenni mindenképp megnyugtató számomra. A menedzser meg elég para, szinte rá van írva, hogy hatalommal bír a fiúk felett, akik ezt egyáltalán nem veszik figyelembe.
- Remélem, nem gond, de reggel elcsentem az egyik joghurtodat - mászik a kobold Jongdae képébe.
- Erre inkább nem mondok semmit - sóhajt nagyot, azt a látszatot keltve, mintha az a joghurt életbevágó dolog lett volna.
- A múltkorit is én csentem el, amikor mindenki azt hitte, Sehun volt.
- Ne provokáld, béke van, gyerekek - szól rá a menedzser, igen kevés hatást elérve nála.
- Figyellek, úgy csináld… - közli Jisoo, mutatóujján forgatva a bilincset.
- Figyeljél, többet úgysem kapsz el - ölt rá nyelvet, korát meghazudtolóan férfias viselkedést tanúsítva.
- Inkább nézzük meg, mi megy a tévében - nyúl Minseok a távirányítóért, s míg a többiek beszélgetnek, veszekednek, vagy a jó ég tudja mit csinálnak, mi közel kellemes hangulatban nekikezdünk filmezni.
A délelőtt csak úgy röpül, miközben szép lassan befut mindenki. Ebéd előtt Chanyeol nővére és Jisoo elköszönnek, bár még felajánlotta, hogy szívesen elviszi őt is, de inkább visszautasítottam. A menedzsert hívták, neki valami dolga lett, a főzésig pedig már csak egy tag hiányzik, de, hogy ki, arra egyelőre nem sikerült rájönnöm.
- Főzzünk! - csapja össze két tenyerét a csapat legidősebbje, furcsa mód lelkesedve még ezért is. - Gyere, Hunnie, segíts nekem.
- Muszáj?
- Muszáj bizony. Chan, tiétek a köret, Jongin, ti meg főzhetnétek Yixingnek valamit, amíg pihen - kapjuk ki mi is a feladatunkat, ám Chanyeol mellett nem aggódok, már többször bebizonyította, hogy milyen jól tud főzni.
- Nyumnyum hyung, cseréljünk helyet - sétál Sehun a vezető elé.
- Mármint, velem? - mutat magára az említett, bennem pedig az ütő is megállt.
- Igen.
- Miért lettem Nyumnyum hyung? - Ne, kérlek ne…
- Nem tudom, Baci hyungot kérdezd.
- És ki az a Baci hyung?
- Ba- - folytatná, de Luhan akkorát rúg a bokájába, hogy az még nekem is fájt. - ...sszus!
- Gyere, Hunnie, neked már megvan a feladatod Baozi mellett - rángatja vissza a tűzhelyhez, nagy megkönnyebbülésemre.
A teljes csapat szörnyen fárasztó, egész nap mozognak, kiabálnak, piszkálják egymást, keresnek valamit, vagy szétszórtan pihennek a lakás minden vízszintes pontján. Én pedig hiába igyekszem csak a szobában lenni, Chan állandóan lerángat, hogy töltsek némi időt velük is. Nem elég, hogy úgy festek, akár egy vizihulla, még vonszol is engem mindenfelé, amerre emberi létforma található.
Nem csoda hát, hogy estig mindketten kellően kimerülünk, így már szinte áldásnak élem meg, mikor felfelé vonulunk, hogy aludjunk végre egy jót, ám a folyosóra érve valami félreismerhetetlenül furcsa hang üti meg a fülemet. Chanyeollal teljesen egyszerre nézünk össze, mely alátámasztja a gyanúmat, majd ő egy hatalmas vigyorral indul meg a maknae szobája elé, hogy szinte verve az ajtót, “bekopogjon”.
- Csendesebben öljétek egymást, valaki itt aludni szeretne! - kiabál nevetve, pedig számomra sokkal inkább kellemetlen ez a helyzet, mint sem vicces. - Gyere - fogja meg a kezemet, igencsak jól szórakozva, hogy folytassuk az utunkat befelé. - Leszedem a kötéseidet, letusolunk, beveszed a gyógyszereket és lefekszünk, jó?
- Egyedül is menni fog - sóhajtok, bizonyításképpen a pólómhoz nyúlva, de időm sincs rá, hogy levegyem, Chan képtelen beletörődni a függetlenségembe.
Olyan beleéléssel és odaadással gondoskodik rólam, hogy nincs szívem visszautasítani, hiába kínos ez az egész szituáció.
Óvatosan megfoszt attól a pár ruhaneműtől, mely a testemet fedi, majd lassan letekergeti a kötéseket, s végül ő is megszabadulva a cuccaitól, bevezet a fürdőbe. Megmosdat, megszárít, bekötöz és odaadja a gyógyszereket, megágyaz, lefektet, végül a laptopját elővéve berak valami filmet, ami segít a könnyedebb elalvásban.
A reggel szörnyen magányosan és számos problémával ér utol, kínzó sugaraival felkeltvén engem a legszebb álmaimból, melyekbe belegondolni sem merek, így is túl szűkös odalent. Az oldalam fáj, a bal karomat nem érzem, ráadásul menten bepisilnék, ha menne, de szerencsére, bár éppen pechemre, nem megy.
Szemeimet nyitogatva bizonyosodok meg afelől, hogy Chanyeol ténylegesen nincs a közelemben, s a nemlévő hangok még alá is támasztják, hogy nagy valószínűséggel üres a lakás, mindenki elment.
A lassú ébredezésem közben, miközben magamat noszogatom a felkelésre, kezeim akaratlanul is ágyékom közelében motoszkálnak, egyre inkább bogarat ültetve a fejembe. Hiába nem vagyok túl jól, hiába fáj mindenem, már szörnyen hiányzik a testi érintkezés, egyszerűen szükségem van rá, csakhogy a témát felhozni sem merem. Talán így lesz a legjobb…
Immár szándékosan, ingerlő céllal vezetem ujjaimat vékony alsómon kidudorodó tagomra, már első percben teljesen beletemetkezve az érzésbe. Szemeimet lehunyom, szinte látom Chanyeolt, ám a percek teltével egyre kényesebb képek kerülnek előtérbe, míg én még mindig csak simogatom magamat anyagon keresztül.
Nem elég… Hallani, látni, tapintani, érezni akarom őt, melyek közül nagyon maximum csak az egyik lehet megoldható, de még az is igen kétséges.
Hogy ezt megtudjam, nagy nehezen összekaparom magam ülő helyzetbe, s az éjjeli szekrényről a telefonomat, valamint Chan egyik otthagyott fülesét eltulajdonítom, és ezek kíséretében kezdem el keresni a legkényelmesebb helyet, ahol nem éri annyi terhelés a hátamat, csípőmet. Végül az ágy túlvégére esik a választásom, ismervén magam, miszerint tuti a falnak dőlnék, ami nem tenne túl jót, ott meg ugye nem tudok, úgyhogy oda kúszva helyezem fenekem háttal a peremének, majd dugom be a fülhallgatót, hogy tárcsázhassam Chanyeolt.
Míg kicsöng, jobbom máris újfent nemességemre talál, egészen a plafonig repítve pulzusomat.
- Szia, baj van? - veszi fel, egyből bármiféle gond miatt aggódva.
- Nincs - nyelek nagyot, egész testemben megborzongva mély, imádott hangjától.
- Akkor, miért hívtál? - hallatszik ki arcát elterítő mosolya, mely rögtön lelki szemeim elé tárulva fokozza élvezetemet.
- Mit csinálsz most? - próbálom normális hangnemben kérdezni, minden feltörő sóhajomat elnyomva.
- Vezetek.
- Bocsi, nem akartalak zavarni. Majd be-
- Baek, ne tedd le, tudok lenni. Mit szeretnél?
- Csak hallani téged - vallom be, mire kedélyesen felkuncog. Nem bírom már… Benyúlva az alsóm alá, kapkodva kiszabadítom kőkeménnyé duzzadt tagomat, s hüvelykujjamat a makkomra nyomva kenem el az előváladékot, mielőtt elkezdenék lassan dolgozni magamon.
- Akkor mesélek, jó?
- Tökéletes - bólintok, bele sem gondolva, hogy ő ezt nem látja. Jobb is.
- Ma találkoztam Henry sunbaenimmel, és ő mondta, hogy hallott Luhanról, mert követi az otthoni eseményeket. Szerinte nagyon tehetséges a srác és mindenképpen találkozni… - És csak mondja és mondja, bár igen hamar elvesztem a fonalat, nem tudok figyelni a tartalmára.
A telefont leteszem az ágyra, magam mellé, hogy a balommal támaszkodni tudjak, s a lábaimat felhúzva nyitom terpeszbe őket, egy védtelenebb és sokkal izgatóbb pózt felvéve. Chanyeolnak felettébb jó a beszélőkéje, nem akad meg, nem gondolkodik sokat, én pedig teljesen a hangjába feledkezve hajszolom az élvezetet, ami túl korán akar elérni. Nem szoktam húzni, sőt, eleve ezt csinálni sem, de most megvárom, míg kissé enyhül az érzés, hogy minél többet és többet kaphassak belőle.
Percekig csináljuk ezt, talán fél óra is eltelik, mikor Chan elhallgat, de nem tette le, úgyhogy nem aggódok, és vagyok már annyira felajzott, hogy egyedül tudjam folytatni egy darabig. A könyököm fáj, néhány húzás erejéig csupán a csuklómat terhelem, de úgy nem az igazi. Bízom benne, miszerint a mellettem lapuló készülékbe nem hallatszik a heves szuszogásom, ám már az sem nagyon tud érdekelni. Szeretném kiengedni, minden alkalommal egyre inkább a határon állok meg, mégis folytatom a magam kínzását.
Egy újabb késleltetés érdekében állok le szusszanni néhány légvétel erejéig, mikor valaki mögém nehezedve nyúl el mellettem, egyenesen ráfogva kezem alatt a tagomra, ezzel a frászt hozva rám.
- Yah! - dőlök hátra ijedtemben, egyenesen a fölöttem mosolygó Chanyeol mellkasának.
- Segítek - veszi ki fülemből a fülhallgatókat, s térdel le, szabad kezével átölelve engem.
Nem jutok szóhoz, nem is tudnék erre mit mondani, nem mellesleg, az előbbi sokkból lábadozva kezd még csak nemességem is újból életre kelni.
Lapockáimat neki döntve adok teret a karjának, zihálva fogadva minden mozdulatát, mit tarkómra hintett csókjai kísérnek. Nem szól, s nem kérdez, de én sejtem, hogy már valahol a legelején lebuktam, megbánni viszont képtelen lennék, túl jó ez most. Végre érezhetem teste melegét, leheletét a csupasz bőrömön, és, bár kivagyok ezektől a büdös cuccoktól, amiket magára fújkál, még ez sem képes lelombozni a kedvem.
Ujjaimmal magam alatt markolászom az ágy szélét, egyre erőszakosabban nyomva lefelé a lábaimat, ahogy közeledek a beteljesülés pillanatához. Fejemet hátra vetem, minden izmom megfeszül és végül egy elnyúló, nem túl hangos nyögés kíséretében engedem élvezetemet Chan markába.
- Ügyes voltál - ajándékoz meg egy utolsó puszival, megint valami teljesen idétlen és zavarba ejtőt dolog miatt megdicsérve, mielőtt felállna és kimenne eltüntetni magáról a nyomom.
A kielégültség mámoros köde fokozatosan tűnik el, feltárva a roppant mód ciki tényt arról, ami tulajdonképpen történt. Aggódva, vagy sokkal inkább félve pillantok a visszafelé jövő Chanyeol arcára, ám azon nincs más, mint egy halovány, egyszerűen csak boldog mosoly.
- Feküdjünk le, még nagyon korán van - bújik ki a pulóveréből és hajítja a székre, melyet rövid távon követ farmernadrágja is.
- Kilenc óra - szedem össze magam és telefonommal együtt visszamászok a helyemre. Úgy fest, egyelőre nem tervez ebből ügyet csinálni.
- Én sokkal korábban keltem nálad, álmos vagyok - helyezi mobilját a szekrényre, s átmászva felettem foglalja el saját térfelét.
- Oké - fekszem le, elfogadva, hogy alvás következik.
- Baek - dől le mellém, jobbkezét takaró alatt a csípőmre simítva. - Miattam neked nem kell lefeküdnöd, nem azért mondtam. Semmit nem kell tenned miattam, jó? Nekem bőven elég az is, ha vagy nekem, és, ha csak néha is, de sikerül egy kis örömöt okoznom számodra, már megérte, hogy megszülettem - mered a szemeimbe, igen hatásosan előadva, mitől tényleg elhiszem szavai komolyságát.
Imádom őt. Mindenét, mindenhogy, megérteni mégis képtelen vagyok. Az első az lenne, hogy történt vele valami, amíg el volt, de akkor másképp viselkedne. Nekem is vannak néha szeretet kitöréseim, de azok nem ennyire ijesztőek.
- Szer-
- Jaj, ne ríkass meg megint - csúszik közelebb, és másik karját a fejem alá tuszkolva húzza arcomat a mellkasába.
- Szerintem, neked elmentek otthonról - fejezem be az elkezdett mondatot, értetlenül meredve fehér pólójára.
- Én is szeretlek - közli teljes komolysággal, mint aki meg sem hallotta, hogy mit mondtam, majd kényelmesen elhelyezkedik, jelezvén, miszerint ő készen áll bármelyik pillanatban elaludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése