- Baek, nézd - paskolja meg a vállamat Lu, ám már túl sokszor bedőltem ennek, szinte tudom is, hogy mit akar mutatni.
- Nem érek rá - matatok tovább a szerszámos ládába, hogy megtaláljam a kis fogót, amivel szét tudom kapni a láncfűrészt, ugyanis valami nem oké vele, de én tuti nem fogom fejszével széthasogatni a nagy tönköket.
- Csak három és fél perc, na~ - kezd rángatni, hangosan vernyákolva mellé.
- Miért pont annyi? - pillantok rá hátra, mert valószínű akkor, hogy klipet akar mutatni, de ugyebár Chanyeol nem ment még vissza, vagy legalábbis én nem tudok róla, tehát felesleges lenne.
- Csak egy szám, nézd meg.
- EXO?
- Nem, BTS… - forgatja a szemeit.
- Mi az a BTS?
- Hagyjuk, na figyelj - guggol le mellém és elém tolja a telefonját, hogy még véletlen se tudjak más felé nézni.
És bizony nem tévedtem, újra EXO és újra Chanyeol, csak ezúttal klip nélkül, fellépésen, Jongdaevel.
Ha újra szeretnénk, ha újra szeretnénk
Ne csináljuk újra így
Találkozzunk egy kicsit kevesebbet
Reméljünk egy kicsit kevesebbet
Ne ígérjünk sokat
Még ha el is búcsúzunk, kevesebb fájdalommal fordíthatunk hátat
Csak halvány emlékeket alkossunk egymás szívében,
Amiket könnyen eldobhatunk
Most már tudom, hogy a túl mély szerelem szomorú véget hoz
Szerelmem, imádkozni fogok a következő szerelmedért
Ami nem olyan lesz, mint a miénk, fájdalom mentes lesz
Kérlek, legyél boldogabb nálam
Még ha az idő múlásával el is felejtjük egymást
Emlékezzünk vissza a közös múltunkra
Ha azt mondjuk, hogy ez szerelem volt
Akkor csak erre van szükségünk
Most már tudom, hogy a túl mély szerelem szomorú véget hoz
Szerelmem, imádkozni fogok a következő szerelmedért
Ami nem olyan lesz, mint a miénk, fájdalom mentes lesz
Kérlek, legyél boldogabb nálam
Remélem, az ég ismeri a szívemet
Szinte éreztem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam, ha ennek nincs mielőbb vége, pedig mostanság már egész jó volt a hangulatom. Maga a dal eleve nagyon melankólikus, de úgy hiszem a számnak komolyabb mondanivalója, mint azt sokan gondolnák, és ez az, amitől igazán félek. Kívülről a lehető legkevesebbet mutatok, visszamélyedve a szerszámosládába,
- Visszajött? Az tök jó… - dünnyögöm, ennyivel letudva a videót. Fáj látni, persze, hogy fáj! Ráadásul nem fest túl jól, mégis annyira… ahh. Nem akarok erre gondolni.
- Nem jött vissza, csak ennyi erejéig. Szünetel, egyenlőre nincs olyan állapotban, hogy közönség elé álljon.
- Aha…
- Mint látod, ő már beletörődött, én is elfogadom a döntéseteket, innentől azt csinálsz, amit akarsz - áll fel mellőlem, úgy tűnik lezárva az elmúlt két hónap borzadalmait.
- Nagyon kegyes vagy. Remélem innentől minden lehet a régi…
- Mennyire régi?
- Nagyon.
- Akkor építsünk hóembert? - kacag fel, nem mintha erre lett volna valaha példa.
- Beleépítelek én a hóba…
Luhan ígérete először csak hiú ábrándnak tűnt, mindennemű komolyabb szándék nélkül, ám végül kellemesen csalódtam, mikor egy hétre rá csupán az én zakkant barátom maradt, felesleges fotózgatások és az az ember emlegetése nélkül. Több, mint fél évvel ezelőtt voltunk utoljára ilyen gondtalanok, csak ő azokhoz az időkhöz képest sokkal boldogabbak néz ki, ami minden bizonnyal Sehunnak köszönhető. Szívem mélyén hálás vagyok a srácnak, de szerintem érhető, ha nem nagyon akarok vele összefutni, ami egyszer úgyis elkerülhetetlen lesz.
Ugyan elméletben lemondtam Chanyeolról, olykor még előfordul, hogy a cuccaiban flangálok itthon és továbbra sem tettem el semmilyen tárgyat, ami esetleg rá emlékeztetne, de inkább csak lustaság miatt. Egyenlőre nem tudom miként dolgozzam fel, hogyan tekintsek rá vissza, de egyszer biztosan ez is kialakul. Vehetem leckének, de akár el is fogadhatom, hogy életem egyik legboldogabb időszakát éltem át vele, miből következik, hogy most csupán sínylődök. Ám ez rendben van.
Lu sokat dolgozik, emellett ott az iskola és a szerelme is, így ha néha haza téved, azt javában a családjával tölti, bár azért néha meglátogat engem, meg elég gyakran ír üzenetet. Rossz a hirtelen magány, mert vele könnyebb lenne, azonban a sikere többet jelent a szenvedésemnél, így kifejezetten örülök, hogy beindult a karrierje. Amúgy sem az anyám, hogy pátyolgasson.
Szép lassan én is visszább engedek a munkamorálból, feladtam a menekvést. Természetesen minden nap gondolok rá, továbbra is fáj, de ez már hozzám tartozik, nem tehetek ellene. A jövőben esélyesen követni fogom a munkásságait, hisz ugyan én voltam, aki szakított, ráadásul meglehetősen tapló módon, attól még ugyanúgy szeretem és csak magunknak akartam ezzel jót, ami ha nálam nem is vált be, nála valószínűbb. Komolyan botrány lenne ebből az egész melegesdiből, ami miatt esélyesen nem találna magának állást, egy életre megszégyenülne és hasonlók. Ez persze nem zárja ki, hogy lesz egy másik fiúja, de nekem jobb, ha nem rajtam múlik a dolog.
- Baekhyun, az egyik tehén reggelre elfeküdt, indulunk - nyit be apa tájékoztatni éppen lazsáló mivoltomat, mire rögtön összekaparom magam és nekiállok felöltözni.
- Mi baja van? - csatlakozok hozzá a portán.
- Nem tudom, nem mentem oda, csak láttam, hogy reggel óta fekszik. Hozd a kocsiból a spanifert - teszi még hozzá, így rögtön irányt váltva megyek ki a kapun, hogy teljesítve kérését szegődhessek utána nyomába.
- Te ne gyere, mert apa mérges lesz - simítok útközben kiskutyám fejére, akivel a kapcsolatunk olyan, mintha napról napra erősebb lenne. Vicces, hogy mennyire nem akartam őt, és mégis most én ragaszkodom hozzá jobban. - Marad - parancsolok rá a karámhoz érve, de ahogy lenni szokott, nem hallgat rám. - Mi a helyzet? - kiabálok előre, lavírozva a délutáni pihenőjüket tartó jószágok közt.
- Be van dagadva a külső hátsó lába - mutat arra, amelyik látszik, ugyanis a másik a marha alatt van.
- Hosszú napunk lesz - sóhajtok keservesen, rögtön azon törve a fejem, hogy miként juthatunk hozzá traktorral.
- Hajtsuk át a többieket, aztán hozd fel az emelőt, mert anélkül nehezen tudnánk megmozdítani. Ez nem fog magától felállni - jelenti ki az egyértelműt, rögtön nekilátva az állatok arrébb zargatásának. Füttyentve jelzek Koboldnak, miszerint idejöhet, és van akkora szerencsém, hogy a többi kutya csatlakozik, ezzel segítve a dolgunkat. A marhák ösztönösen félnek tőlük, ráadásul az ebeket nagyobb fenyegetésnek veszik, mint minket, tehát hamar sikerül a jobb szélső oldalra és a kis karámba száműzni őket.
Míg én lemegyek a traktorért, apa a kutyákkal győzködi a jószágokat a helybenmaradás hasznosságáról, majd amint felérek, kinyitva a kaput beenged, bezárja s amint elérem a fekvő állatot, onnantól a többiek is mehetnek bármerre. Kifelé ezt újra el kell játszani, és ha pechünk van, napi kétszer, mert ezzel etetünk, tehát bent nem maradhat, de én azért bizakodom.
Ugyan fagypont alatt vagyunk, a gőzölgő, friss, meleg felső réteg trágya miatt könnyedén áttúrjuk a köteleket a tehén alatt, miket aztán lánc segítségével erősítünk a traktor villájára, és kezdjük el szép lassan felfelé húzni, közben ügyelve a marha tartására. Ösztönösen megpróbál felállni, amint megérzi a legkisebb erőt is, mihez társul a rugdosódás, de egyedül tényleg nem megy neki, csak bőg és vergődik. A hideg miatt egyébként sem hagyhatnánk fekve, muszáj egyenesbe hozni.
- Figyeld a jobboldalát, hogy rááll-e a fájós lábára - mutat apa az kérdéses részre, s tekintetem odavezetve könnyebbülök meg, hogy ha kímélve is, de próbál ránehezedni.
- Egy elég nagy lyuk van rajta - megyek közelebb, alaposan megnézve a sebet.
- Akkor megint a nagyszarvú bánthatta - morog elégedetlenül, mint általában. - Komolyan, inkább leadom már, mert több kárt csinál, mint hasznot.
- Pedig az az egyik legjobb anya… - jegyzem meg halkan.
- Mit sem ér, ha eddig többet ölt meg, mint ahányat felnevelt. Amilyen hülye, a saját borjának is nekimegy - zsörtölődik tovább, megállítva az emelőt.
Néhány percig várunk, hogy a lábaiba meginduljon a keringés, majd kötelet teszünk a szarvára és leakasztjuk a gépről. Apa nekilát szép lassan beterelgetni a sánta állatot a tető alá, hogy legalább a hó elől védett legyen, addig én meg felmegyek villáért és elkezdek behordani köré szalmát, hogy arra feküdjön legközelebb. Macerás a lesérült jószágok kezelgetése, amiben sajnos az állatorvos sem tud sokat segíteni, így télen meg főleg. Február eleje van, és olyan bolond az időjárás, hogy néha még engem is megtéveszt. Egyik nap süt a Nap, öt-nyolc fok van, a másik nap meg már szakad a hó, minden fehér. Ez azért rendesen megviseli őket is, meg minket is…
- Apa, hol a Blacky? - nézem át a karámot, mikor feltűnik, hogy csak egy sinka van bent.
- Hát én azt honnét tudjam?
- Oké… - sürgetem meg magam, hogy mielőbb befejezhessük ezt.
Mivel elég későre lettünk kész a sérült marha gondozásával, sebének lefertőtlenítésével, és úgy minden vele kapcsolatos dologgal, egybekötöttük az etetéssel, hogy még sötétedés előtt kész legyünk.
Idefönt anya épp a vacsorát készíti, így én összeszedem a maradékot, beledobálom a régi kenyereket és leviszem a kutyáknak, hogy akkor már ők se maradjanak ki. Amint átlépem a küszöböt, fejmagasságba óbégat a macska, ki a nap folyamán vagy a padláson, vagy valamelyik szomszédnál aludt és most tért haza kunyerálni. Hiába, én ebbe bele nem nyúlok… Ráadásul a kutyák már a nyakamon, azonban továbbra is csak egy sinkát látok. Végigöntve a maradékot lent, vissza viszem az edényt és felfegyverkezve egy zseblámpával körbeindulok a portán, minden kis zegzugba benézve, minek hamar meg van az eredménye.
- Csakhogy megvagy - guggolok le, mire egy másik eb szalad az oldalamnak. - Ya, húzzál enni! - lökök egyet Koboldon, mielőtt felborítana. Előre nyúlok, hogy megragadhassam Blacky grabancát, majd annál fogva kihúzom, ám a kutya rettentően ki van hűlve, szarul is fest, ráadásul Kobold sem hagy, ami azért furcsa, mert ezek az állatok képesek az ember kezéből kikapni a kaját, olyan éhenkórászok.
Hiába engedem el a kutyát, az meg sem próbál arrébb mozdulni. Rossz jel. Jobb ötlet nem lévén az ölembe emelem és odaviszem a többiekhez, hátha megjön az étvágya, de mind hiába, a kutyába alig van élet.
- Apa, a Blacky beteg - nyitok be a házba.
- Mi baja van? - pillant fel rám unottan az asztal végéből.
- El volt bújva, nem eszik, nem mozog.
- Majd rendbe jön. Zárd be az istállóba, hogy a többieknek ne legyen bajuk - mélyed vissza az előtte heverő újságba, lényegében leszarva az egészet.
Parancsához híven beteszem a sarokba, hordok neki szalmát és otthagyom, hiszen legalább melegebb is van bent. Egyértelmű, hogy apa nem költene rá egy wont sem, ugyanakkor nagy veszteség lenne egy tapasztalt hajtókutya elvesztése.
Ám reggel a legrosszabb fogad. A hűséges és nyolc hosszú évet szolgáló Blacky feladta a harcot, ami nagyon váratlan számomra, ugyanis pár napja még semmi jele nem volt rosszullétének.
- Dobd fel a kis traktor markolójába, majd etetés és állítás után kiviszem elásni…
Mikor már azt hiszem, hogy Blacky elvesztése a legnagyobb bajunk jelenleg a sérült marha mellett, épp az etetésből jövök fel, mikor Koboldot látom a porta közepén öklendezni, ami kizárólag az elpusztult kutya miatt ragadja meg a figyelmem, elvégre ez nem egy ritka jelenség. Megállva mellette nézem, ahogy erőlködik, várva, hogy mi jön fel, mert hát fű ilyenkor nemigazán van, de a nagy adag vér, melyet a vékony hórétegbe ereszt, teljesen megijeszt. Leguggolva mellé simítok hátára, de lábai megremegnek és tőlem arrébb vánszorogva dobja le magát egy fa tövébe a csupasz betonra, fejét a talajra hajtva.
- Kobold - megyek utána, útközben a nagyfűrészre téve a munkás kesztyűimet. Felhúzva az állat grabancán a bőrt, az nemhogy nem ugrik vissza azonnal, teljesen úgy marad, jelezvén, miszerint kiskutyám veszélyesen ki van száradva.
- Baekhyun - hallom meg édesapám karcos hangját. - Ez mi? - Kérdésére hátra fordulok és a mutatott irányba pillantok.
- Kobold hányt…
- Zárd be - közli nyersen, s megfordul, hogy egy lapátot ragadva kotorja olyan helyre a vért, ahol a többi jószág nem érintkezhet vele.
- Mi van, ha ő is elpusztul?
- Mi lenne? Elássuk.
- De én nem akarom! - csattanok fel a megengedettnél jobban, így rögtön visszább véve a lendületből folytatom. - El kell vinni orvoshoz.
- Baekhyun, ez csak a kutya. Hagyd békiben - legyint elhaladva mellettem, majd további szóra nem méltatva felmegy a házba.
Mivel tényleg nem lenne szerencsés, ha tovább terjedne, beviszem az istállóba, aminek a végébe nem érnek el a kikötött marhák és a Blacky után hagyott szutykot kipucolva helyezem kényelembe Koboldot és ülök le mellé, kétségbeesetten gondolkodva, hogy mégis mit csináljak.
Még ebédelni sem megyek fel, végig csak kiskutyám vívódását figyelem, ahogy már nem csupán elölről, hanem hátulról is vér jön belőle. Hiába kínálom bármivel, semmiféle érdeklődést nem mutat, még csak felém sem… Nagyon kiakaszt.
Este a lehető leggyorsabban próbálom letudni a marha állítását és etetést, de ez sajnos nem tőlem függ, így végig csak azon jár a fejem, hogy mi van, ha felérve a legrosszabb fogad? Megint arra emlékeztet, hogy miért nem akartam megszeretni új kutyát, ám már ezen késő rágódni, semmi esetre nem hagyom Koboldot magára.
Nyolckor, amíg apa tusol, én felhozom a félholt állatot és a neki kikészített plédre fektetem, annak reményébe, miszerint nem fog megindulni sehova. Egy fecskendővel vizet szívok fel és úgy itatgatom, hogy legalább ennyivel segíthessek neki. Az biztos, hogy ha apa idebent találja, mindkettőnknek annyi és akkor nem én ásom a gödröt, hanem ő, csak nagyobbat. Sosem éreztem még rá ingert, hogy felhozzak egy állatot. Néha a macska bejöhetett a konyhába, de többnyire az is ritkán fordult elő.
Utolsó elkeseredettségem végett legjobb barátomat tárcsázom, hátha megszán engem…
- Lu! Baj van.
- Szia, mondjad.
- Kobold nagyon beteg. Blacky tegnap este rosszul volt, reggelre elpusztult és most ő is hasonlóan fest. Tudnál kölcsön adni, hogy elvihessem orvoshoz? Amint tudom, visszafizetem, de ne-
- Persze, reggel átugrok és elmegyünk együtt.
- Egy isten vagy - fújom ki az eddig tüdőmben melengetett levegőt.
- Ez nem újdonság.
- Viszont az egyik marha sánta, azt kell állítgatni, de max előbb kezdünk
- Hétre ott vagyok.
- Köszi, jó éjt - nyomom ki, újfent minden figyelmemet kiskutyámnak szentelve.
Az éjszaka folyamán semmit nem alszok, mert vagy Kobold után súrolok, vagy őt simogatva próbálok a legjobbakra gondolni. Rettegek tőle, hogy ha egy pillanatra is elfordulok, feladja. Ezen Lu reggel segít, mert míg én lent dolgozok, ő fent vigyáz az állatra, ráadásul anyától is sikerül elkérnem a kocsit, hogy felmehessünk a városba.
- Biztos jó ötlet ilyen állapotban vezetned? - emeli fel a plédbe bugyolált, eddigi súlyához képest meglehetősen könnyű jószágot.
- Nincsen semmi bajom - közlöm kissé idegesen, kinyitva előttük az ajtót. Még jó, hogy apa nincs fent, nem kell erre is külön ügyelni.
- Nincs, csak vagy állva elalszol, vagy megölsz valakit a tekinteteddel.
- Hagyj - vezetgetem őket tovább, eltávolítva minden esetleges akadályt az útból, majd miután behelyezkednek hátra, elindulok.
Mostanság sűrűn vezettem, mert apa minden lehetőséget kihasznál, hogy ne neki kelljen, én meg élvezem, valamint addig is leköt, jelenleg mégis inkább frusztrál, mintsem örömöm lelném benne.
Luhan csendben van, maximum néha szól, hogy igazán lassíthatnék, de a durvább kanyaroknál, vagy erősebb fékezéseknél csak a szándék látszik rajta, miszerint lenne hozzáfűznivalója.
Már a gyomromban érzem az ideget, ahogy beparkolok a hatalmas állatkórház elé, ahova régebben Chanyeollal hoztuk őt… Fáj, már csak az emléke is, de ez nem tántoríthat el, mikor Lu hátul ül Kobolddal, ki mozdulni sem akar, ezzel igazán kétségbe ejtve engem.
- Baek… - szólít meg halkan, mire már a legrosszabbat várom, ezért talán kicsit túlontúl durvára sikeredik a válaszom.
- Mivan?
- Keresztbe állsz… Így meg fognak büntetni.
- Mi? - pillantok rá hátra, de mivel épp nem rám figyel, kinézek az ablakon, hogy magam is megbizonyosodjak hibámról. - Faszom! - verek egyet a kormányba és újraindítva a járgányt, szabályosan befarolok egy szemközti helyre. Éppen csak behúzom a kéziféket, de már ugrok is ki, hogy összeszedjem barátom öléből a plédbe bugyolált, ernyedt jószágot, és megszaporázott léptekkel indulok be vele, egyenesen egy recepcióhoz, hol előttünk csak egy ember vár egy dobozzal, így ha szerencsénk van, kisemlőst hozott, amit a másik épületbe irányítanak. Gyorsan le is tudják az adatok felvételét, addigra Luhan is beért, hogy átvegye a már elgémberedett karjaimból Koboldot.
- Jó napot - köszön ránk kedvesen az idősödő nő. - Miben segíthetek?
- Jó napot. A kutyám két napja nem eszik, véreset hány és kakil - darálom el gyorsan, bár még lenne mit mondanom, ennyi is bőven elég, hogy egy normális ember rájöjjön, ez már bizony nagy baj.
- Elkérhetem a könyvét?
- Persze - teszem le elé a pultra, mit fél percig lapozgat, beír pár dolgot a gépbe, majd vészjóslóan összevont szemöldökkel vissza néz rám.
- Közelebb tudnák hozni? Le kell olvasnom a csipjét - áll fel és egy nagy, szürke akármicsodát kézbevéve, a kutya nyakánál simítgat vele, míg Lu próbálja úgy tartani, hogy rendesen hozzá is férjen. Amint pittyeg a szerkezet, vissza ül és megint pötyögni kezd. - Ez érdekes… Az oltási könyv alapján egyezik, de maga az állat más nevén van.
- Kién? - döbbenek meg, mert eddig még nem volt ilyen gondunk.
- Park Chanyeol - ejti ki lassan és elgondolkodva - talán azon, hogy ez az a srác, aki a tévébe szokott lenni -, de én teljesen sokkosan állok tovább, imádkozva, hogy rosszul hallottam, vagy bármi. - Ismerik esetleg?
Nem tudok mit felelni. Már túl rég volt, hogy utoljára hallottam volna a nevét, ugyanis legjobb barátom van olyan kedves, hogy az utóbbi időkben nem emlegette.
- Ismerjük - válaszol helyettem. - Tőle van Kobold.
- Ez esetben, ha nem gazda, kérhetnek átírást, de ahhoz szükséges a személy beleegyezése is.
- Mi? Nem! - vágom rá rögtön, mielőtt még feltalálná hívni, hisz ott kell akkor lennie a számának is.
- Baek, fogd meg kérlek - áll elém Luhan, már felém tartva az ebet, de én nem vagyok hajlandó, elvégre ismerem őt, tudom, hogy megint töri valamin a fejét. - Baekhyun… Nem csinálok semmit, csak fogd meg és ülj le vele, addig ezt elrendezem, jó? - néz mélyen és őszintén a szemembe. Csak jót akar, ő mindig csak a legjobbat akarja, de azt általában nem sikerül döcögésmentesen kivitelezni, ám fél perc hezitálás után átveszem kiskutyámat és a kutya-macska részlegnek fenntartott várakozóba leülök a padra, magam mellé fektetve őt.
Nincsenek most sokan, de így is rengeteg minden másodperc, amit Koboldnak még el kell itt viselnie. Lu is csatlakozik hozzánk pár perc múlva, és míg várjuk a sorunkat, ő brosúrákat olvasgat, én meg a telefonomat nyomkodom, próbálva elfoglalni magam. Minél inkább arra törekszem, hogy teljen az idő, annál lassabban halad a fent felakasztott óra másodpercmutatója. Megőrülök… Legalább két helyről fogadnak most egyszerre, de így is lehetetlen tempóba halad a sor.
- Mi a számunk? - fordulok a pad másik végén ülőhöz.
- Nem fontos, majd szólok, ha mi jövünk.
- Add már ide - nyújtom felé a kezem, de nem úgy néz ki, mint aki teljesíteni kívánja ezt.
- Mondtam, sz-
- Luhan!
- Jó, jó - csúsztatja tenyerembe a kis papírt. Nem értem mire fel ez a cirkusz egy szaros sorszám miatt. Még utoljára megnézem mennyinél járunk, majd a lapra pillantok. 461.
- Nesze - dobom vissza felé, ami kecsesen ér földet, de nem érdekel, tovább nyomkodom a mobilom. Ilyenkor jól jönne rá pár játék.
Legalább fél órát ülünk még tétlenül, mi idő alatt én minden létező módon elátkozom ezt a szaros állatkórházat, ahol nem tudnak előtérbe helyezni egy haldokló kutyát, majd mikor mi jövünk, szinte szárnyalva rongyolok be a kiírt helyiségbe.
- Jó napot kívánok - köszönünk előre a két nőnek.
- Jó napot. Tegye fel, kérem - mutat a fém asztalra, így Lu ráhelyezi a kutyát és kiszedi a plédből.
Az állatorvos azonnal munkához lát az asszisztensével együtt és elsőnek megmérik a lázát, majd a szájába nézelődnek, meghallgatják a szívét és egyéb olyan dolgok, amiket se Kobold, se mi nem élvezünk.
- Nagyon úgy néz ki, hogy parvója van - jelenti ki a nő, kezét Koboldon tartva, hogy hogy ne tudjon mocorogni. Nem mintha akarna.
- Az mit jelent? - találom meg a hangom.
- Bélgyulladás. Kölyök kutyáknál, vagy legyengült példányoknál viszonylag gyakori, és bár oltással megelőzhető, ami meg is van Koboldnak, ez nem minden esetben nyújt teljes védettséget.
- Mik a továbbiak?
- Bent kell hagyni őt, amíg nem stabilizálódik az állapota.
- Értem… - mondom, várva, hogy történjen valami, ám ez nem akar bekövetkezni. Mind a négyen csak állunk, egymást nézve, majd végül a doktornő cselekszik elsőnek és elkezdi bekötni az infúziót, ez azonban nem szabadít meg minket a mélységes csendtől.
Leborotválja a kutya lábán a szőrt, valami kis műanyag izét szúr bele, felakaszt egy zacskó folyadékot, melybe még fecskendez valamit és egy csővel a kutyán lévő műanyag cuccba vezeti. Már épp állna be még egy, több percnyi kínos időt magába ölelő tétlen bámészkodás, mikor nyílik az ajtó, mindannyiuk figyelmét felkeltve és belép rajta egy sötétbe öltözött alak, ki fejét felemelve szemeit az enyémekbe fúrva, nagyon lassan lehúzza a maszkját. Chanyeol, ne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése