44. Váratlan

Tele vagyok kérdésekkel, bizonytalansággal, aggályokkal, meg minden szarral, amit egyébként lassan úgy gyűjtök, mint más a bélyeget, csak én nem tudom eltenni szem elől, vagy kidobni a fenébe, ha már nincs rá szükségem. Egyáltalán ezekre van bárkinek valaha? Utálom ezt az állapotot, utáltam az elmúlt több, mint két hónapban is és utálni fogom holnap is. Természetesen Luhannak van rá megoldása, de én találtam jobbat. Egyszerűen csak nem foglalkozok vele…

Ha lenne elég bála, most legszívesebben felmásznék rájuk és a tájat lesve morfondíroznék az élet értelmén, de mivel lassan elfogynak, inkább csak figyelmen kívül hagyok minden gondot és kivonulok dolgozgatni.

Az idő megbolondult. Tegnap még meg akartam fagyni, ma meg már a kabátot is le kell vetni, olyan meleg van. Lassan mehet az év első kihajtása, ha netán marad ez a kellemes meleg és engedi kitörni a friss lucernát, ugyanis se nem egészséges, se nem gazdaságos őket túl sokáig ilyen kicsi helyen tartani és száradttal etetni. Addig viszont marad nekem a szerelgetés, hogy mikor kezdődik a munka, használható gépeink legyenek.

Estig egyáltalán nincs szerencsém Luhanhoz, mely egyértelműen jelzi számomra, miszerint sikerült legjobb barátomat is megsértenem makacs, önző és idióta viselkedésemmel, ám nála nem aggódok, ha eszébe jut valami, úgyis visszamászik a nyakamba. Bár, ha holnapig nem enyhül, felhívom azért, mert mégiscsak jót akart és újfent én voltam a szemét.

A megmaradt két kutyán nyoma sincs betegségnek, azonban a falkarend felborult, folyton egymásnak esnek, amit apa nem visel jól, így a Folti zárva van, míg Kormos kint járkál. Sonka úrfi a tél ellenére nem olyan sovány és levert, mint általában, ugyanis különös gondot fordítottam az etetésére és ezúttal még a patkányokat sem bántottam. Mint mindennek, ennek is megvan az oka, csak fáj beismerni, úgyhogy inkább nem is teszem.

A reggeli etetést és állítgatást letudva, összeszedem magam, elkérem a kocsit - amit ezúttal sajnos apa is hallott, mi által nem úszhattam meg a leteremtést, hogy mit számít nekem az a kutya, a benzin is pénz és hasonlók -, majd egy megboldogult mezei hörcsög nyugalmával vágok neki a negyvenperces útnak, mi az állatorvoshoz vezet. Nem számítok nemkívánatos látogatóra, eltévedt legjobb barátra, vagy otthonról ingerszegény telefonhívásra, csakis kiskutyám jólétére. Ha baj lenne, már tudnék róla, nem? Tehát nincs.

És még mire nem számítok? A recepció mellett Chanyeolra. Derekát a pult szélének vetve nézelődik unottan, s én csak remélni merem, hogy nem vesz észre, mikor célirányosan elindulok a folyosóhoz, amerre tegnap irányítottak.

- Baekhyun - szól hozzám most először, sokkal közelebbről, mint én azt szeretném, mely lebukásomat jelzi számomra. Nem állok meg, nem nézek hátra, biztos csak képzelődtem. - Beszéljünk - ragadja meg hirtelen a felkarom, ezzel megállásra késztetve engem, ellenben a bennem feltörő pánikkal és sírással.

- Nem akarok - húznám ki elbitorolt tagomat, de ő annál erősebben szorít.

- Fontos - jelenti ki színtelen hangon, ám engem semmi nem venne rá, hogy rá ézzek. Ha el is hitetem magammal, hogy minden rendben, hogy már nem fáj, hogy nem hiányzik, akkor sem lesz így, igaz?

- Koboldról? - préselem ki résnyire nyitott ajkaimon, attól félve, ha hangosabban beszélnék, elsírnám magam. Miért szégyenítsem meg magam ennél is jobban?

- Nem.

- Akkor nem fontos - teszek még egy kísérletet kezem visszaszerzése érdekében, újfent hasztalanul. A folyosó kihalt, senki nem jár erre, aki megzavarhatná a mi közel sem kellemes csevegésünket, tehát egyedül kell kilábalnom ebből.

- Baekhyun, legalább most ne legyél már ilyen! - ránt rajtam akkorát, mi rendesen hátra tántorít és két vállamra fogva fordít magával szembe, stabilan ott tartva engem. Sötét íriszeit az enyémekbe fúrja, s bár félnék tőle, van valami furcsa csillogás bennük. Ha most elsírja magát, én is sírni fogok, és ha már mind a ketten zokogunk, mint az óvodások, szinte rendben lesz minden, nem? De attól még a jövő nem oldódik meg, és ő annál sokkal erősebb, minthogy egy ilyen helyzetben előttem könnyezzen. - Sajnálom. Őszintén megbántam, amit tettem, ígérem, soha többet nem turkálok a magánéletedben. - Úgy beszél, mintha köztünk még lenne bármi is. Hogy képes ennyire bántani? - Aggódom érted, félek, hogy valaki bánt, és akkor is ugyanez volt a helyzet, de attól, hogy te utálsz, én még nem tudok megnyugodni. - Hangja egyre kétségbeesettebb, a tekintete összezúz. - Hülyeség volt Jisoot rád küldenem, hiszen biztos okkal nem mondtad el nekem sem, csak bíztam benne, hogy majd egy szakértő tud mondani valamit erről. Ne haragudj, bocsánat - ereszt el, immár sokkal inkább bűnbánó ábrázattal, mint az eddig viselt rideggel, s nekem talán ez teszi be végleg a kaput.

- Chanyeol, miért? - borulok ki, akaratlanul is szabadjára engedve néhány könnycseppemet. - Miért te kérsz megint bocsánatot, mikor én voltam a köcsög, aki bántott téged, aki a világ megvetendőbb embere?! Miért mindig te?! Miért nem tudsz csak… csak gyűlölni… de… ne kérj már bocsánatot, mikor… - nem tudom befejezni, levegőt is alig kapok. - Ez annyira…

- Baekkie, sss - szünteti meg egy lépéssel a köztünk lévő egyébként sem nagy távolságot és zár ölelésébe, jobb kezével arcomat a vállának döntve. Elmondhatatlanul hiányzott már, hogy megérintsem, hogy érezzem az illatát, hogy vele lehessek, mégsem hagy nyugodni ez az egész helyzet. Pár lopott pillanatig csak kiélvezem a törődését, hogy ennyi átsírt hét után újra vele lehetek, ám végül eltolom magamtól.

- Chanyeol nem, elég, csak hagyj békén - törlöm felsőmbe az arcom, és hátat fordítva neki indulok tovább.

- Annyira szeretném tudni, hogy mi jár a fejedben - mondja teljesen higgadtan, természetesen miközben engem követ.

- Hidd el, nem szeretnéd…

Chanyeol bekísér a szobába, és míg én leülök a ketrec elé, hogy simogassam a már jelentősen jobb állapotban lévő Koboldot, ő csak a túloldalról figyel minket, átható tekintetével szinte perzselve engem.

A kiskutyám rendesen fekszik, ülni is tud, csóvál, puszit ad, tehát javul, mégis annyi minden beárnyékolja most ezt, hogy nem tudok teljes szívemből örülni neki.

- Hiába hazudsz nekem… - szólal meg halkan, mégis tökéletesen érthető erővel.

- Chanyeol, fogalmam sincs mit akarsz tőlem, de tudd, hogy én nem olyan srác vagyok. Mellettem nem lennél boldog, én nem tudom neked azt megadni, amire szükséged van, tehát légy szíves, hagyj békén - motyogom, továbbra is Koboldot nézve.

Nem válaszol, a további maximum tíz percet néma csendben töltjük a kutyámmal megszokott lelkizés helyett. Frusztrál a jelenlétéből adódó kísértés, ráadásul egészen biztos, hogy nem ért velem egyet, csak éppen nem áll le vitatkozni, miért kifejezetten hálás vagyok neki.

Amint végzek Kobold megszeretgetésével, visszacsukom a kenneljét, s egy hang nélkül felállva távozom a szobából, az épületből és ülök be a kocsiba, hogy megint megpróbáljam túltenni magam ezen az egészen. Egyetlen vigaszom, hogy valószínűleg miután hazavittem Koboldot, többé nem kell vele találkoznom, ugyanis ide sem jövök többet, az biztos. A mi állatorvosunk nem foglalkozna ilyen piti dolgokkal, mint chipleolvasás, tehát nem lesz őrá szükség.

A tegnapi stratégiát követve, ahogy hazaérek, átöltözök és húzok dolgozni, lefoglalva a testem, de főleg az elmémet, szép sorban az összes traktort felnyitva, kitisztítva, a hibás részeket szerelgetve, minél több időt felhasználva rájuk.

Apa kint van, avatja a talajlazítót, egyedül meg túl sok haladást nem tudok elérni bent, így amint kellően nagy akadályba ütközök, inkább felhívom Lut, hogy ezúttal én legyek az, aki keresi a másikat, mikor eleve tapló volt. Erre bizony igen kevés példa van, tehát értékelheti!

- Szia~ - szólok bele kissé félve, pedig ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem egy haragtartó típus.

- Mondd, Bacon.

- Köszönj nekem - szipogok a készülékbe, hátha megenyhíthetem a szívét.

- Cső. Na, mi van?

- Figyelj Lu, ne haragudj, nem akartam rosszat mondani… - motyogom, lehetőleg hallhatóan.

- Téged megfenyegettek? - élénkül fel a hangja, s meg mernék rá esküdni, hogy vigyorog is mellé.

- Nem, csak szeretlek - veszek még lejjebb a hangerőből, bár neki sokkal kevésbé esik nehezemre elmondani, na meg nem is ez az első, csak max nagyon rég volt utoljára.

- Indulok, ne mozdulj sehova! - bontja a vonalat, de azért megnézem a biztonság kedvéért, hogy megbizonyosodjak róla és sajnos tényleg letette. Bolond ez a fiú…

Mivel Rudolf lerázott, más választás nem lévén visszatértem a gépekhez, hátha van még olyan dolog a felnyitott kis traktoron, amit egyedül is képes vagyok megoldani, merthogy a motor kifogott rajtam rendesen. Az évek alatt sokat tanultam Luhantól, meg apától, sőt, apánál már eleve jobb vagyok ilyen téren, de azért még akadnak dolgok, amikhez inkább nem nyúlnék, mielőtt csak rosszabb lesz.

Mikor már kellően szutykos vagyok a sok olajtól és egyéb folyadéktól, amiknek nem éppen rajtam lenne a helyük, valaki csönget, így megkerülve a traktort battyogok a kapuhoz megérdeklődni keresésünk okát. A faluban lényegében mindenkit ismerünk, elvégre nem egy nagy hely, és sokan is járnak hozzánk takarmányért, szóval Kim bácsi láttán szinte rögtön tudom a dolgom, már csak a pontos termés megnevezése kell.

- Szép napot - mosolygok az idős férfira, kinyitva a kaput. - Miért tetszett jönni?

- Kéne egy kis búza, meg egy kevés széna a csirkéknek, ha van - nyújt felém két zsákot, mit el is veszek, miután megtöröltem a gatyámba a kezeimet.

- Máris hozom - hagyom magára az öreget, elsőnek ledobva egy zsákot a kerékre, hogy a másikkal hátra menjek a bikakarámhoz és teleszedjem annyi szénával, amennyi belefér. Ugyan nekünk is alig van már, valószínűleg kell is majd vennünk, hogy kihúzzuk a telet, de ennyi nem nagy veszteség, így visszatérve vele, leteszem neki ezt és a másikkal a pincébe sietek, hogy telelapátolhassam búzával. - Segíthetek elvinni? - ajánlom fel további szolgálataimat.

- Nem, köszönöm, biciklivel jöttem - mutat a mellette kitámasztott járgányra, és átnyújtja nekem a megszokott összeget, mit elvéve, zsebre vágom és felteszem neki a nehéz zsákot a bringára.

A pénz asztalra való helyezése után éppen jövök lefelé, mikor megérkezik a következő látogatóm, csak ő ezúttal kiszolgálva magát önkényesen besétál a portára, alaposan körbenézve, azt sugallva, miszerint keres valamit.

- Segíthetek? - szólok le vigyorogva.

- Ritka ijesztő fejed van, mikor örülsz… de minek is? - pillant fel rám összevont szemöldökkel.

- Netán nem szabad? - sétálok hozzá ráérősen.

- Ok nélkül már nem is lehet?

- Nem… Ráadásul az utóbbi időkben csak sírni láttalak, tehát mesélj, mi van?

- Csak elhatároztam, hogy nem érdekelnek a problémák, leszarom a múltat - vonok vállat könnyelműen. Jó, ennyire azért nem egyszerű, de egy próbát megér.

- Hívjak mentőt?

- Inkább segíts ezt összetenni, mert ki kéne trágyázni a bikucikat, ha már itt vagy - bökök a trakira, elővéve legkedvesebb nézésemet.

- Átöltözök - sóhajt nagyot, megkerülve engem, hogy meginduljon felfelé.

- Elég ha csak levetkőzöl - intézek felé egy kacér mosolyt, magamat és épelméjűségemet is megkérdőjelezve ezzel. Közel sincs olyan jó kedvem, mint látszik, de tényleg nem szeretném ezt folytatni. Nem érdekel a holnap, nem érdekel a tegnap és én… csupán nem akarom, hogy érdekeljen. Ez csak nem akkora bűn!

- Majd legközelebb - kacsint rám szórakozottan.

- Ugyan már, nem szégyen, ha kicsi! - kiabálok utána, az egész környék számára jól hallhatóan.

- Hogy lett a farkam a téma, Baekkie? Ha ki vagy éhezve, tudok pár megoldást - szorít sarokba eme kijelentésével, mitől rendesen meg is rökönyödök, ám ebből kívülről semmit nem engedek láttatni.

- Na húzzál - intek neki, mire nevetve benyit, én meg visszatérek a géphez. Eleve utálom ezt a becenevet mindenkitől, tehát nagyon tudnám értékelni, ha mellőzhetnénk. A Bacon is bőven sok.

Luval másfél óra szerelgetést követően sikerült beindítani a traktort és levinni a kertbe, hogy aztán a kotróval nekikezdjünk a trágyázásnak, mit előbb a trágyázó utcába való állítását jelentette. Mivel az is a kertben volt, meg kellett vele kerülni a tanya szélét, ki az utca végéig, és onnan feljönni a kapunk elé, mint ahogy az lenni szokott minden olyan gép szerelése esetén, mely nem fér be a portára. A kaput kitártam, a bikák karámját szintén és Luhan feladata vigyázni az állatokra, meg engem irányítani közben, ahogyan az már jó öt éve is volt, egészen mostanáig.

Szeretek vele dolgozni, mert ő legalább nem kiabál, vagy hord le minden miatt, ráadásul elég szórakoztató társaság, meg mégiscsak a barátom, tehát ennél jobb aligha lehetne. Tökéletesen összeszokott páros vagyunk, akik ismerik a másik minden rezdülését, mimikáját és talán még gondolatait is.

- Mivel ilyen jófej voltál, csinálok neked kaját - zárom vissza a bikákat, hogy elfoglalhassák a majdnem teljesen tiszta karám egész területét.

- Mertem remélni…

- Egyébként, neked nem suliban kéne lenned?

- Reggel volt két előadásom és ennyi. Sehunnie forgat, Tao tanul, Kris meg csajozik, tehát épp ráértem, hogy megnézzem élsz-e még.

- És élek?

- Egyelőre…

- Cuki vagy - húzom el a számat, lerúgva a kellően szaros bakancsomat.

Másnap természetesen már nem voltam olyan hülye, hogy a reggeli etetés után menjek, mert több, mint valószínűnek láttam, miszerint Chanyeolba újfent sikerül belebuknom, ami nagyon nem hiányzik, így a délután két óra pont jó időpontnak tűnt a kiruccanáshoz.

A várthoz híven sikerül is nyernem egy fél szabad órát Kobolddal, valamint egy könnyed beszélgetést az orvosával, aki tájékoztat afelől, hogy igazán szépen gyógyul, hamarosan hazajöhet végre. Borzalmas őt abban a kicsi kennelben látni, és már mászik az ölembe, jönne ki, ő sem szeret itt lenni. Nem volt még semmilyen állatom ilyen helyen, merthogy nálunk nem szokás elvinni őket állatorvoshoz. Ami fontos, ahhoz kihívjuk, ami nem, az vagy meggyógyul, vagy megpusztul, mire apa olykor rá is segít, tehát kifejezetten új számomra a dolog.

Ám rá egy napra teljesen elhagyott a szerencse. Hiába jöttem megint délután, Chanyeol ott áll a recepció mellett, és amint észrevesz, azonnal a nyomomba szegődik, ezzel újra előcsalva belőlem a kellemetlen érzéseket. Természetesen nem vagyok hülye, nem nyitok felé és eszem ágában sincs hozzá szólni, de kicsit frusztráló, hogy szó nélkül követ, elvégre, biztos nem ok nélkül várt rám.

Jó lenne azt hinni, hogy csak látni akart, de könyörgöm, ő Park Chanyeol… Minden ujjára kaphat százezer embert, miért pont én kellenék, főleg azok után, amiket a fejéhez vágtam? Annyira nem értem őt…

Míg én Kobolddal foglalkozom, ő oldalról figyel minket, de mivel kiskutyámat levették az infúzióról és elég eleven is mellé, hamar hoppon hagy engem, hogy üdvözölje Chanyeolt, aki leguggolva hozzá dögönyözi, ahogyan azt mindig tette, mikor találkoztak. Ugyan mosoly, mégsem az igazi, van benne valami keserűség, amit nem tudok hova tenni. Fekete, göndör tincsei tőle szokatlan módon lógnak a szemébe, ráadásul szemüveget visel, ami hozzá képest túl idegen, rákérdezni mégsem merek. Mindegy is, már nem az én dolgom…

Amint Kobold van oly’ kegyes és visszatér hozzám, bepakolom a helyére és keserű sírását kizárva hagyom ott, kellően fájó szívvel, hogy holnap új időpontban jöhessek, mert szörnyen kellemetlen ez az egész.

Az esti állítás és etetés direkt sötétedés előttre van téve, elvégre kell hozzá a fény, ám a nappalok egyre kitolódnak, így nagyjából hat körül végzünk, az állatorvos meg nyolcig van nyitva, így egy hosszadalmas vitát lefolytatva apával a kutya pótolhatóságáról, illetve az üzemanyag áráról, nekiindulok Koboldot meglátogatni.

Reményeim ellenére Chanyeol megint ott vár, és megint nem szól, csupán követ, mit egy gondterhes sóhajjal konstatálva hagyom figyelmen kívül, csakis kiskutyámra koncentrálva, aki ezúttal sem éri be velem.

A következő két napban hiába jövök különböző időpontokba, Chanyeol végig ott van, szótlanul bámulva rám, tekintetében annyi kérdéssel, amit hallani félelmetes is lenne, tehát jobb, ha csöndben van. Elég a jelenléte, hogy újra és újra összetörjön… Azonban utolsó nap mégsem vár rám, pedig közvetlen a reggeli etetés után jöttem, hogy hazavigyem Koboldot. Furcsa, de csak örülni tudok neki. Ugyan nem teljes szívemből, de tudom, hogy jobb így.

- Mennyivel tartozok? - kérdezem az orvost, átvéve tőle a kiskönyvet, meg a pokrócot, amiben a kutyát hoztuk.

- Már rendezve vannak a számlák.

- Rendben, köszönöm szépen - emelem meg a némi súlyt felszedett Koboldot, és elindulok vele a kocsihoz, immár sejtve Chanyeol távollétének az okát.

Hazaérve, nem úszhattam meg a közel másfél órás szidást, aminek majdnem a negyedére figyeltem is, egyébként meg lefoglalt az ebéd, a kinti táj, Sonka Úrfi, az óra ketyegése, meg úgy nagyjából minden. Apa állandóan beleköt mindenbe, ez egyáltalán nem ritka, aztán meg közölte, ha már úgyis itthon van a kutyám, mehetek ki a marhákkal, hogy haszna is legyen annak a dögnek.

Még felettébb hűvös van, a fű éppen csak hajt, de jót tesz mindenkinek egy kis mozgás, így hát összeszedem a falkát és nekilátok kihajtani. Az egész tanya egy emlékbánya, fáj minden szeglete, de elhatároztam, hogy nem törődök ezzel, úgyhogy a legszélső földünkre indulunk, ahol legalább a kerítésen tudok ülni a többórás ácsorgás helyett, ami bárhol máshol várna rám. Nem arról van szó, hogy lusta lennék, csupán energiatakarékos, hiszen az állapotom miatt felettébb kevés van belőle.

Egy könnyed három óra didergést nyerve, engem illet a hasogatás élménye is, hogy aztán végre melegben lehessek, vagy a szobámban fagyhatnék halálra. Kifejezetten utálom a hideget… Az, hogy nincs már mínusz, nem jelenti azt, hogy kellemes kint lenni, hiszen a kabát sem véd a huzamosabb ideig tartó egyhelyben lét miatt elért hűvöstől. Persze, futkoshatnék, mint egy bolond, de na…

A napok szép lassan visszatérnek a normális kerékvágásba, olyanná téve mindent, mint amilyen Chanyeol érkezése előtt volt. Luhan nem emlegeti őt, az esetleges unalmas órákat kint töltöm zenehallgatással és énekléssel a mezőn, Kobold jól van, így kellően rossz, s ahogy melegszik az idő, lehet elkezdeni a tárcsázást, meg egyéb munkálatokat. Hetek, tán hónapok kérdése, de rendbe fogok jönni és nem kell többé ezzel a mélyreható fájdalommal élnem. Megtanultam a leckét, tisztában vagyok a hibáimmal, innentől az egész dolog jelentőségét vesztette számomra.

- Gyere fiú, munka van - szólok kiskutyámnak, kit követ Kormos is, hogy eme kellemesnek a legjobb indulattal sem mondható délutánon kihajthassunk. Az eget elnézve, még azt sem tartanám kizártnak, hogy esni fog a hó, de ha menni kell, hát menni kell. Szerintem a tavasz nem kíváncsi ránk…

A több hétnyi bezártságot követő első kimenetelek veszélyesek mind rám, mind a kutyákra nézve, ugyanis a marhák be vannak zsongva, nem gondolkodnak, csak mennek előre, ami miatt több is a probléma velük, de a csapat elég tapasztalt ehhez. Hatalmas erő szorult ebbe a kicsi állatba, ráadásul már nem csak Kormost követi, hanem magától végzi a dolgát, szólás nélkül hajtja vissza a kitört marhákat.

Amint a rétre érünk, én elfoglalom megszokott helyem, a két kutya pedig a kerítés alá fekve figyeli a jószágok minden rezdülését, ezzel szabad utat adva számomra az egyéb elfoglaltságok végzéséhez. Hosszútávon tényleg ritka unalmas a tehenek bámulása, és most olyan hideg is van, hogy semmi erőm énekelni, így csupán lábaimat felhúzva gondolkodok nem túl mélyreható dolgokon. Egy örök körforgás, állandó mókuskerék, amibe születtem, ám nem zavar, valakinek el kell végeznie a munkák ezen részét.

Néma merengésemből a szemem sarkából észlelt mozgás szakít ki, mire odafordulva egy mellém támaszkodó alakot fedezek fel, melyre egy keserves nyögésen kívül több nem is telik már tőlem.

- Ne haragudj. Nem tudod merre találom a 21-es utat?