43. Visszaesés

Lábaim megremegnek, torkomat a sírás marja… Egy végtelen pillanatig állom kifejezéstelen tekintetét, majd mintha eddig itt sem lettem volna, végignéz a termen és alázatosan meghajol.

- Jó napot, Park Chanyeol vagyok - mutatkozik be, miközben jól látszik, hogy a bent lévő két nő pontosan tudja ki ő. Mély, oly régen hallott hangjától a hideg kiráz, szinte fáj maga a tudat is, hogy itt van. - Mi baja a kutyának? - lép közelebb az asztalhoz, hogy megsimogassa Koboldot. Ahogy tenyere a szőrére siklik, az erős fényben megcsillan a gyűrűje, mely tényleg az, amit még én vettem neki.

- Parvó vírussal fertőződött - ismétli meg a kifejezetten piros színt öltött doktornő, mire Chanyeol bólint. - Chip átírásra jött, igaz?

- Nem - jelenti ki határozottan, ezzel összezavarva engem.

- Akkor nem lesz átírva a fiatalúr nevére? - mutat felém, ám ő továbbra is az állattal van elfoglalva, még véletlen sem pillantana rám.

- Nem - ismétli meg, hasonló komorságban.

- Mi? Miért? - térek magamhoz, annak rémületében, hogy elveszíthetem a kutyám. Mármint, az egyértelmű, hogy nem vinné el - legalábbis remélem -, de hát azért lett ide hívva, hogy ez el legyen intézve, nem?

- Ez esetben önt értesítjük, ha a kutya elpusztul, kivéve akkor, ha megjelöl más személyt.

- Nem én vagyok a gazdája, azonban minden informatív dolgot tudni szeretnék és állom a teljes kezelést.

A hangulat feszült, senki nem érti mi folyik itt. Kezd nagyon megterhelőnek hatni az állás, szédülök, haza akarok menni, ám ha Kobold nem épp az asztalon feküdne, akkor sem tenném. Fenn kell tartanom annak a látszatát, miszerint minden a legnagyobb rendben, pedig ez közel sincs a valósághoz.

- Hagyd, Chan, mi fizetjük - szólal meg végre Lu, ugyanis úgy fest, hogy engem teljes mértékben ignorál. Fájhat még ennél is jobban? Annyi hónap után ez a viselkedés túl idegen hozzá. Eddig azt hittem ismerem őt, és csak egy véletlen találkozásnak köszönhetően derül ki, hogy lényegében fogalmam sincs ki Chanyeol. Azonban természetesen nem hibáztathatom és hibáztatom azért, mert ilyen, hiszen egyértelműen én csesztem el, jogosan haragszik rám, ezzel elérve, hogy ne csak ő utáljon engem, hanem én is magamat.

- Az én nevemen van, én fizetek - fordul hátra hozzá pár szó erejéig, s bár jelenleg semmi erőt nem érzek magamban ahhoz, hogy nekiálljak itt veszekedni, meg fogom oldani, hogy ne így legyen. Felesleges még több szívességet tennie értem, amúgy sem szeretem.

- A kiskutyát hátravisszük és nyitvatartási időben bármikor jöhetnek meglátogatni - karolja fel az asszisztens Koboldot és leakasztva az infúziós zacskót elindul vele.

- Köszönjük - fordulok meg és a biztonság kedvéért Luhan csuklóját megragadva indulok kifelé, hogy még véletlen se ragadjon itt beszélgetni, mert nekem mindegy milyen kapcsolatban van vele, csak én nem akarom egy perccel sem tovább látni, mint muszáj.

- Hallod, Baek, mi bajod? - próbálja lefeszegetni az ujjaimat, elég kevés sikerrel, merthogy az idegesség mellé  pánik is segítségemre van.

- Viszontlátásra - köszönök a recepciósnak, s míg ki nem érünk a kocsihoz, Lut csak rángatom magam után, ki ezt kénytelen tétlenül tűrni.

- Neked esküszöm elmentek otthonról - száll be a kocsiba puffogva.

- Hol tegyelek ki, agancsos barátom? Egy erdő? Vagy az állatkert?

- Fura vagy - jegyzi meg az egyértelműt, közben becsatolva a biztonsági övét. - De a do-... egyetemnél jó lesz. Irányítalak.

- Szuper.

Némán követem Luhan utasításait, minden erőmmel az útra koncentrálva, néhányszor visszanyelve a könnyeim, hogy legalább ne előtte sikerüljön felsírnom, mert bár sűrűn látott ilyen állapotban mostanság, ha visszaesnék, az csak az ő igazát bizonyítaná, amit meg ugye nem szeretnék. Tehát csak csendben tűrök és haladok.

Mielőtt kitettem a kért helyen, volt olyan kedves és beállított nekem a telefonomon GPS-t hazaútra, tehát viszonylag hamar visszatérhettem az otthonomba, hol hatalmas szerencsémre senki nem fogadott - bár Koboldnak örültem volna, de ugye az most lehetetlen -, úgyhogy feltrappolva a szobámba, egyszerűen csak elvetődöm az ágyon, fejemet a paplanba temetve, hogy jó alaposan kisírhassam magam.

Annyi hét után már kezdtem tényleg hinni benne, hogy ennyi, vége, nem kell többet szenvednem a tetteim miatt, aztán jön egy pofon, és újra ugyanott vagyok, ha nem még mélyebben. Ez lenne a büntetésem?

Kivételesen nem fogom vissza magam, jól esik kiadni minden felgyülemlett feszültséget. Egészen biztos vagyok benne, hogy az ordításomat az egész utca hallja, ám ez zavar a legkevésbé, mást úgysem érdekel a nyomorom.

Kit vessek meg, ha nem magamat? Ki a hibás, ha nem én? Eddig bele sem gondoltam komolyabban, de annyira egyértelmű, hogy az utóbbi két hónapom nem a továbblépésről, hanem a folytonos menekvésről szólt, mi által a mai napig nem fogadtam el. Minden emlék, minden kép, minden szó, minden érintés az elmémbe égett és bárhogy próbálom, nem lehet kitörölni. Akarnám egyáltalán? Már a részem…

Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy jelenleg a fő támaszom, szeretett kiskutyám állapota elég kétes, és még emellé jött Chanyeol, megzavarni az állóvizet. Tudom, hogy újfent hálásnak kéne neki lennem, mint ahogy eddig is annak kellett volna, de a fájdalmam nagyobb. Önző vagyok? Kétségtelenül. Hiányzik, mindennél jobban és nevetséges, hogy ennyi idő után sem vagyok képes túllépni.

Nem rejtem el, nem titkolom, a szemem könnyben ég…

Olykor szeretném elhinni, hogy már felnőtt vagyok, s eszerint igyekszem is viselkedni, azonban egy kósza gondolat és máris romban a vár, melyet nagy gonddal építgettem hosszú időkön keresztül.

Másfél óra hasztalan hisztit követően kibattyogok a konyhába, majd fellelve alkoholkészletünket, kedvemre kezdek válogatni, hogy miket vigyek be a szobámba, amik esélyesen enyhíteni fogják ezt az egész borzalmat. Eljátszottam már párszor, meg is volt az ára, most mégis ezt látom az egyetlen lehetőségnek. Nem lehet mindig dolgozni, ha valami nincs rendben, ráadásul az utóbbi hónapok gyötrelmeit kibírtam józanon, tehát ideje taktikát váltani. Jó, nem azt mondom, hogy ezentúl alkoholista leszek, ám, ha nincs más megoldás egy kis pihenésre, sajnos szükség van rá.

Esztelenül hajtom magamba a borzalmas ízű löttyöket, fintor táram minden példányát felhasználva, egyedül arra ügyelve, hogy ne jöjjön vissza ugyanazzal a lendülettel, ahogy leküldöm. Még mindig nem bírom a piát, tehát hamar kifejti a hatását és máris sokkal viccesebb a világ. Képtelen vagyok tovább ücsörögni, így tehát megindulok és elkezdek nézelődni a szobámba, mintha nem én rendeztem volna be és tudnám pontosan mi merre van, melyhez társul megeredt nyelvem, attól eltekintve, miszerint nincs kinek beszélnem. Mit számít? Magammal is tökéletesen elkommunikálok.

Időérzékem tompul, a kedvem állandóan változik. Az egyik percben sírok, a másikban pedig azon nevetek, jelentősen többet üldögélve a földön, mint eleinte.

Már épp állnék fel, hogy folytassam utamat, mikor nyílik a szobám ajtaja és egy engem furcsán méregető kínai tér be rajta, közvetlen a küszöbön megtorpanva.

- Így értem miért nem lehet téged elérni - sóhajt bosszúsan, tekintetével körbejárva az általam viharvertté varázsolt helyiségen.

- Vegyél fel - nyújtom felé a kezeimet, ültömben pattogva párat, mire fejét csóválva lép közelebb és karomnál fogva felránt, de még mielőtt elengedhetne, átölelve akaszkodom rá. - Vigyél sétálni!

- Visz a faszom, mi bajod van? - próbál magáról lefejtegetni.

- Legalább te szeretgess - szipogok párat, meg sem próbálva elfojtani feltörő sírásomat.

- Chanyeol miatt van ez, mi? - áll meg kezeim rángatásába, ám ezúttal magamtól engedem el és huppanok az ágyra, hangosan felzokogva.

- Chanyeol~.

- Felhívjam neked? - húzza elő telefonját vigyorogva és mutatja felém, míg elgondolkodom a válaszon.

- Chanyeol~ - veszem el a készüléket, s hátra dőlve hajítom az ágy végébe.

- Na, mit csinálsz?! - ugrik rögtön, hogy visszaszerezze a mobilját. - Esküsz-

- Baekhyun, gyere le, állítunk! - nyílik résnyire az ajtó, és bennem csak ekkor tudatosul, hogy lassan este van.

- Aaaa~ - fordulok meg nyöszörögve, nemtetszésem jeléül.

- Ezt csak és kizárólag azért csinálom, mert szeretlek és én magam akarlak elásni, tehát ne felejtsd el, úgyhogy mire visszaérek, kezdj magaddal valamit - kapja le magáról pulóverét és kecsesen a mellkasomra vágja, majd övének kicsatolása közben elbandukol a szekrényemig, hogy ruhát túrjon magának belőle. - Majd azt mondom rosszul vagy, addig szedd össze magad - dobja az ágyamra a nadrágját és belebújva az enyémbe, még leteszi az asztalra a telefonját, s kivonul a szobából.

Kaptam két szabad órát, nekem meg már erőm sincs megmozdulni, így csupán Lu pulcsiját átkarolva gördülök az oldalamra, és orromat a puha anyagba nyomva engedem át testem a fáradtságnak, mielőtt a rosszullét győzedelmeskedne felettem.

- Keljél fel! - rázogat állítólagos barátom, csöppet sem kíméletes módon, mégsem ez az oka a hirtelen ébredésemnek, hanem az érzés, miszerint éppen lezuhanok.

- Uhgm - ülök fel, s ugyanazzal a lendülettel előre rogyok.

- Beszélgessünk - huppan le mellém, ezzel felrázva az ágyat, mely jelenleg egyáltalán nincs ínyemre.

- Büdös vagy - nyögök keservesen.

- Ezt pont tőled nem akarom hallani, te iszákos - bokszol szórakozottan a vállamba, egyáltalán nem felfogva állapotom súlyát.

- Nem vagyok iszákos…

- Akkor mégis mi vagy?

- Lu, ne már. Csak hagyj, jó?

- Baekhyun, szerinted én élvezem az állandó pesztrálásodat? - vált hirtelen komolyabb hangnemre, de ami még fontosabb, halkabbra.

- Őszinte választ kérsz rá? - sandítok Luhanra szemem sarkából, bár ettől csak jobban fáj a fejem.

- Én csak azt mondom, hogy szörnyű látni, ahogy tönkreteszed magad egy olyan dolog miatt, amit semmibe nem telne megoldanod.

- És mit érek el vele, ha megoldom? Nem mintha sok esély lenne rá…

- A pesszimista hozzáállásod miatt tartasz ott, ahol. Nem lenne jobb bocsánatot kérni és ott folytatni, ahol abbahagytátok? Annyira boldog voltál akkoriban.

- Végül is, tök reális. Odamegyek, eléállok, bocsánatot kérek, amiért egy utolsó, rohadt, féreg, fasz vagyok és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Arról nem beszélve, hogy ő egyébként idol, több millió ember szereti, én meg egy paraszt, aki egész álló nap csak dolgozik, ráadásul az állatok sincsenek oda érte, nemhogy más - bosszankodok szemforgatva ezen az abszurd ötleten.

Tudom, hogy Chanyeol túl jó ember, és még ha képes is lenne megbocsátani, azzal újfent veszélybe sodornám, amivel persze ő nem törődik. Nem való hozzám… Lényegében senki, tehát egyedül fogok meghalni.

- Azt bízd rá mit, hogyan és miért csinál, viszont ő tényleg szeret téged, szóval egy próbát mindenképp megérne.

- Luhan, fogd fel, hogy nem akarom! Mért erőszakolod rám a hülyeségeidet? Annyira elegem van már ebből a témából! Hol nem szarom le mi van azzal a gyerekkel? Lezártam, nem érdekel, ő meg keressen magának mást!

- Egy idióta vagy, Bacon - áll fel, és nekilát öltözködni, minden további beszédet mellőzve.

Talán, sőt, biztosan túl nyers voltam, de máshogy nem lehet lerázni, ráadásul jelenleg semmi erőm, hogy vele lelkizzek. Feleslegesen keltene bennem reményt. Attól, hogy neki megy a dolog Sehunnal, ez még nem garancia az én ügyemet illetően, na meg ki tudja ők mikor mennek szét bármi oknál fogva.

Miután Lu nagy puffogva elhúzta a csíkot, én nekiláttam összekaparni emberszerű maradványaimat, kezdve a kiürült üvegek rejtett, szakszerű eltüntetésével, mit egy alapos fürdés, borotválkozás és a vacsora gondolata követett, melyet sajnos igen hamar el is kellett felejtenem végül. Újra feltörtek az emlékek, a kezdeni kínlódás, így ehhez híven bújok Chanyeol bokszerébe és pulóverébe, hogy ezekbe másszak vissza az ágyamba, figyelmen kívül hagyva a szoba állapotát és térjek tényleges nyugovóra mára.

A reggel nehézkesen, valamint annál keservesebben kezdődik, ugyanis a marha nincs jobban, hiába állítgatjuk és kezelgetjük. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz, ugyanis volt egy bika, akivel ezt két hónapig játszottuk, s végül magától sikerült felkelnie, de azzal a lendülettel el is adtuk, megúszva a további kínlódást vele. Nem segít apa állandó morgolódása, meg kötözködése, ami nélkül amúgy már nem is indulhatna nap,

Fáradt vagyok, szétszórt és alkalmi süket, ami bizony még több feszültséget szít, egyáltalán nem segítve a munka haladását.

Előbb leetetünk, hogy a többiek ne legyenek útba, aztán kaja segítségével noszogatjuk a marhát, hogy alá tudjuk tenni a köteleket, felállítjuk, míg tartva van, apu itat, én hordok neki kaját, ezt követően leszedjük a tartásról, leetetjük a többi állatot, megnézzük áll-e még és kész vagyunk.

Szépen összeszedem magam, hogy valahogy ki is nézzek, dobok egy imát, hátha akkor nem találkozom még véletlen sem ismerőssel a városban, elkérem a kocsit és elindulok meglátogatni Koboldot.

Alapjáraton szeretek vezetni, most mégis ódzkodom tőle, hiszen nem vagyok még százszázalékos, ráadásul a hely sem a kedvencem. Csak egy gyors szemle, beszélgetek vele, ahogy mindig szoktunk, megnyugszom, amiért jobban van - mert ugye jobban van, így kell lennie -, és jövök haza még többet aludni. Ez egy közel tökéletes terv.

Agyban teljesen jelen kell lennem, miközben a volán mögött ülök és figyelni a táblákat, lámpákat, felfestéseket, utat, autósokat, gyalogosokat, netán kóbor állatokat. Bár nem vagyok a helyzet magaslatán, az, hogy hányás nélkül megúsztam a tegnapit, részben boldogít.

A zene végig szól, énekelgetek, igyekszem nem a helyekhez kapcsolódó emlékeimmel foglalkozni és csak haladok a magam lightos tempójában, ahogyan azt illik.

Leparkolva a majdhogynem üres parkolóban, utoljára átgondolom az élet értelmét, búcsút veszek a szabadságtól, kidrámázom magam és megindulok befelé.

- Jó reggelt kívánok, Byun Baekhyun vagyok és Kobold nevű kutyámat jöttem meglátogatni - tájékoztatom a recepció mögül fáradtan pislogó lányt, ki pár másodperc tétlen bambulásból magához térve kezd keresni a gépben.

- Jó reggelt, itt végigmegy a folyosón és annak a végén útbaigazítják önt - mutat balra, így hát megköszönve a segítséget teszek eleget ennek.

Szavához híven tényleg ül ott egy még álmosabbnak tűnő fiatal srác, akinek ugyancsak időre van szüksége a betájoláshoz, majd egy halovány, kedvesnek ható mosollyal feláll és elindul velem egy másik folyosón.

- Mivel erősen fertőző betegségről van szó, csupán két ugyanazon kórban szenvedő kutyával van együtt egy nagy szobában - nyit be egy ajtón, előreengedve engem. - Itt is lenne - guggol le a kennel szekrény - ? - elé és a legalsónak a rácsát kinyitja nekem. - Ha végzett, mindenképp fertőtlenítse le a kezét ott a csapnál és szóljon nekem.

- Rendben, köszönöm - araszolok közelebb a nyitott kennelhez, mely egy nem túl nagy vasdoboznak tűnik. A srác szép csendben távozik, nyitva hagyva az ajtót, én meg lehuppanva a csempére simítom kezemet oldalán kiterült kiskutyámra. - Szia Kobold - mérem végig egész testét, mely a pár nap alatt teljesen erejét vesztette. Az oldala beesett, kiállnak a csontja, a bundája fakó, ám a farka ha csak kicsit is, de jár, jelezvén, hogy örül nekem. A lábából kilógó infúziós csövet kikerülve dögönyözöm meg az arcát, azonban nem túl sok életjelet mutat. Eléggé kiakasztó. - Erős fiú vagy, ugye? - hajolok közelebb, elmélyülten figyelve minden rezdülését. - Nem hagyhatsz itt… te nem. Mostanság így is elég rossz ért minket, fel kell ebből épülnöd, hogy tovább kergethessük a macskákat, hajtsuk a marhákat és beszélgessünk minden nap - érzékenyülök el egyre jobban. Nem kifejezetten zavar, vagy érdekel, hogy odakint járkálnak az orvosok, vagy kik, gondolom ez errefelé megszokott és úgysem ismer senki, tehát minden figyelmem a kutyámé. - Tudod, nem vagyok a szavak embere, de neked minden gond nélkül ki merem adni az érzéseimet, ami mással nem ment. Kicsinek, még az iskolában sok emberhez ragaszkodtam jobban, mint kellett volna és olyan könnyen dobálóztam a “szeretlek” szóval, mintha csak szórólapot osztogatnék. Ugyan komolyan gondoltam, de vagy sosem volt rá válasz, vagy a végén emiatt maradtam egyedül, így hát inkább nem mondom senkinek, akkor sem, ha tényleg szeretem. Mint például Chanyeolt. Jó, nála egyértelmű volt, hogy nem fog emiatt megutálni, de mi van, ha hoppon maradnék a szeretetemmel? Akkor mit kezdjek vele? Tény, ha nem is mondom ki, attól még szeretem, csak na… - hadoválok már össze vissza, végig Koboldot simogatva. - Annyira szeretem őt, mint amennyire féltem neki ezt elmondani - szusszanok egy fájdalmasan mélyet. - De már mindegy - dobom el rosszkedvem, mielőtt túlságosan rám telepedne és visszakoncentrálok a jelenbe. - Téged is szeretlek, tehát ne merj meghalni, mert nem leszünk jóban - “fenyegetem” meg viccesre véve, őszintén remélve, hogy felépül ebből a nyavalyából. Ő az egyetlen kapaszkodóm belé. A társam, a barátom, a családom. Ennyire mély ragaszkodást még nem éreztem állattal, és ha ennek most vége szakad, többé nem is fogok. - Csak gyógyulj meg, más nem számít - simítok végig utoljára egész testén, s felguggolva becsukom a rácsot, ám mikor fordulnék, tekintetem egy sötét formán akad meg. Teljes testemmel irányába fordulva veszem észre, ahogy Chanyeol zsebre tett kezekkel, vállát az ajtófélfának támasztva, meredten néz engem, ugyanazzal a sötét és ijesztő kifejezéssel, mint tegnap.

Minden maradék lelkierőmet összekapargatva, lélgezetvisszafojtva kerülöm meg őt a szűk ajtóban, mindent elkövetve, hogy még véletlen se érjek hozzá, majd köszönve a kint lévő srácnak távozok gyors léptekkel, s beugorva a kocsiba, gondolatmentesen indulok meg hazafelé.