Exo The Change: 56. Igazság

- Cha… a… anyah… kérlek… - hüppögök a pulóverébe, olyan erősen szorítva őt, amennyire csak tőlem telik. Ő nem kérdez, nem szól közbe, csak türelmesen várja, hogy kinyögjem, amit szeretnék. Egy igen nehéz beszélgetésnek nézünk elébe, de már nagyon érett, nem halogathatom tovább. - Anyah… volt… Anya hívott. Azt mondta… Azt mondta, ne menjek haza, ha nem akarok.

- Miért, mi van nálatok? - hint egy könnyed csókot az arcomra, majd mindkét lábamat óvatosan átteszi a sajátjain, hogy teljesen az ölébe húzhasson.

- Apa - veszem minimumra a hangerőmet, titkon remélve, hogy ő nem hallja. - Apa miatt voltak a csíkok, és ez is - suttogom a felsőjébe, ám izmai hirtelen megfeszülése tudatják velem, hogy mégis érti minden szavam. - Nem tetszik nekih - törnek újfent utat könnyeim, minden elfojtásra való próbálkozásom ellenére. - … hogy ilyen a fia…

- Elég, sss - csitít el, nem mintha maradt volna mondanivalóm. - Nekem te így vagy tökéletes, és, ha ezt ő nem tudja értékelni, nem is érdemel meg téged - bújik hozzám. Minden tettéből, érintéséből kiérződik a féltés, pedig rendben vagyok, nincsen baj, mégis tehetetlen vagyok. - Képtelen vagyok elhinni, hogy valaki mégis hogyan képes erre a saját gyermekével?! Veled! Hahh, ez most felidegesített - engedi szabadjára egy sóhajtás keretében az elfojtott indulatait. - Soha többet nem mész haza egyedül, ebben biztos lehetsz!

- De-

- Nincs de, mától a rabom vagy, perelj be, ha nem tetszik. Tényleg! - hajol el, s egyik kezét szabaddá téve nyúl a zsebébe, hogy elővegye a telefonját, melyen rögtön tárcsáz. - Jisoo-ah, mikor érsz rá? … Egy? … Mindegy, azt majd akkor, de nagyon fontos. … Aha. … Nem. Megyek, köszi, szia. Még egy pillanat - intézi felém, és újból tárcsáz. - Ma itt alszol? … Jó, csak ennyit akartam, helló.

- Lu?

- Ő hát! Nem értem, hogy miért titkolta előlem! - Chanyeol kiakadt. Nagyon…

- Miattam… - motyogom, lehajtott fejjel, de őszintén, kezdek félni tőle, jobb lenne lemászni róla.

- Miattad pont, hogy szólnia kellett volna! El nem tudod képzelni, mit meg nem tettem, hogy me-

- Chanyeol, elég lesz - nyit be váratlanul Minseok, egy felettébb félreérthetetlen helyzetben találva minket. - Ez nem éppen a megfelelő alkalom, hogy ordibálj vele - jön hozzánk közelebb.

- Igazad van, sajnálom - változik meg a hangszíne egy pillanat alatt, ténylegességet nyerve sajnálatának.

- Menj ki - küldi ki a saját szobájából, számomra meglepő módon.

- Hyung… - néz fel rá, átölelve a vállaimat, de olyan lazán tart, hogy elhiszem, tényleg ki fog menni.

- Menj ki - mutat nyomatékosításképpen az ajtóra, mire Chanyeol finoman letesz maga elé az ágyra, és akár egy rossz gyerek, távozik a szobából. Úgy fest, Minseok hyungnak itt komoly hatalma van… - Na, beszélgessünk - ül le, egy hatalmas mosollyal, mely semmi jót nem ígér számomra. - Igaz, hogy Chan csak jót akar neked, de, ha bármi nem tetszik, gyere hozzánk - mutat magára, büszkén kinyomva a mellkasát. - Ezzel csak arra akarok célozni, hogy itt vagyunk mi is, segítünk, amiben tudunk.

- Köszönöm.

- Ezt csak azért mondod, hogy hagyjalak végre békén, ugye? - nevet fel jóízűen.

- Nem, tényleg köszönöm - rázom meg a kezemet tiltakozásképpen, kissé elszégyellve magam, amiért esélyt adtam rá, hogy úgy tűnjön.

- Amit Chanyeol tesz, az mind csak egy lehetőség, semmit nem kell elfogadnod, pusztán azért, mert szereted őt, vagy tudom is én mi van köztetek. Néha kicsit önfejű, és merőben máshogy gondolkodik a legtöbb emberhez képest, de még gyerek. Viszont hagylak titeket - áll fel hirtelen, ezzel a frászt hozva rám. - Ha bármi van, szólj, leütjük - kacsint rám egy olyan vigyor kíséretében, mely miatt véletlen sem mernék kételkedni szavai hihetőségében.

Chan feszült. Keveset beszél, a tekintete nem állapodik meg egy ponton fél percnél tovább, képtelen nyugton maradni és a mosolya is bizarr. Próbálja tettetni, hogy minden rendben, ami részemről igaz is, ám az ő részéről ez igen kétséges, mégsem akarom feszegetni a témát, mielőtt újra kiborulna.

- Gyere, együnk, mert lassan mennem kell, neked meg illene bevenned a gyógyszereidet. Elég rosszul festesz - tesz egy tálcát az ölembe, de bármi is van rajta, nem érdekel. Csakhogy, Chanyeolt meg ez nem érdekli, s a türelme felettébb fogytán van, ami egyszerre rémiszt meg és csüggeszt végtelenségig. Haza akarok menni… - Mi a baj? Hozzak mást?

- Nem vagyok éhes.

- Baekhyun… - teszi le az evőpálcáit, keményen végigmérve engem. - Mért csinálod ezt? Akárhogy próbálom, nem tudom megérteni, úgyhogy légyszíves mondd el, mert már a falra mászok ettől.

- Semmi - nyelem vissza feltörni készülő könnyeimet, s inkább a tányéromat vizslatva, neki kezdek csendben csipegetni.

Fáj a gyomrom, ha csak arra gondolok; nem kellek már a saját családomnak sem. Ez ezerszer másabb, mint egy szakítás, hiszen most tényleg tönkrement az életem. Otthon akarok lenni, tenni, amit mindig, amire születtem, és azon mérgelődni, hogy mennyire nem szeretem, pedig nem igaz. Én igenis szeretem a gépeket, a növényeket, az állatokat, a magányt, a tiszta illatokat, a friss életet, a motor zúgását, a zsíros tej ízét. Hiába bármennyi segítség, képtelen lennék megállni a saját lábamon egy városban, mert itt minden idegen, ami megrémiszt.

- Ne haragudj - teszi le saját ebédjét, és kivéve a kezemből az evőeszközöket, az én tálcámat is arrébb teszi, hogy közelebb kúszva meg tudjon ölelni. - Utállak szenvedni látni, de az mindennél rosszabb, ha miattam van. Ne sírj, kérlek - hajol el, letörölni az észrevétlenül kiszökött cseppeket. - Soha többet ne sírj miattam. Tudod mit! Inkább verj meg! - ragadja meg jobb csuklómat és gyengén a mellkasához kezdi ütögetni a kezemet, mitől akaratlanul is elmosolyodom. - Na, ugye, hogy ez a legjobb megoldás! - vigyorog, minden rossz érzését félre téve.

- Hülye vagy - szipogok fel, visszaszerezve elbitorolt végtagomat.

- Sosem titkoltam - vigyorog rám úgy, ahogyan csak ő képes rá. Ilyenkor még azt is hajlandó lennék elhinni, hogy mellette minden rendben lesz. - Nem kell enned. Meg volt pár falat, odadom a gyógyszereket, aztán pihenj le. Luhan már itt van, ha elmentem, bejön hozzád, hogy ne legyél egyedül - simítja ki a szememből a tincseimet.

- Mikor jössz?

- Valószínűleg csak későn, de a többiek ma hamar végeznek, figyelnek majd rád.

- Nem ke-

- Tudom, tudom, nem kell rád figyelni - nyom egy csókot a homlokomra, ennyivel elintézve ezt.

Egy fél gyógyszertár lenyelését követően, a fáradtság olyan erővel telepszik rám, hogy kénytelen vagyok szófogadóan lefeküdni pihenni, ám addig nem alszom el, amíg Chanyeol itt van. Kómásan figyelem, ahogy pakolászik, öltözködik, lényegében fel sem fogva mit csinál, de makacsul kapaszkodom az ébrenlétbe, hogy lehetőségem legyen látni őt. Ez egészen addig érdekel, míg le nem váltja Luhan. Legjobb barátom nem zavartatva magát, bemászik mellém, és teljes természetességgel játszani kezd a magával hozott, világos szürke laptoppal, ami tuti nem az övé, Chanyeolé pedig fekete, így minden bizonnyal Sehuné lehet, aki pedig rég elment dolgozni.

Az ébredés a legjobb indulattal sem mondható kellemesnek, és bár nem akarok még felkelni, az oldalamat feszítő fájdalom szinte kiránt az ágyból.

- Mész valahová? - pillant rám Lu.

- Világgá - morgom, kivergődve magamat a takaróból.

- Várj, megyek veled - tenné le az öléből a gépet, de ráfogok a szélére, hogy ne tudja arrébb mozdítani.

- Nem, most nem jössz - hörgöm fájdalmasan, s minden kínomat figyelmen kívül hagyva kecmergek ki a mosdóba, mielőtt a szobában érne utol a vég.

Mivel nem tudom, hogy menten befosok, vagy inkább kihányom a belemet, a csap alól kikapok egy vödröt, és sebtében lerántva a nadrágomat, a vécére ülök, pont sikerülve kifogni az utolsó pillanatot.

Az izmaim megfeszülésének hála egyszerre jön belőlem mindenhonnan minden, életem egyik legrosszabb élményét megszerezvén vele. Fáj. Fájnak a sérüléseim, a büszkeségem, a szerveim, de legfőképpen a levegőhiány.

- Baek, rendben vagy? - kopog az ajtón Lu, mire az egyetlen adag beszívni sikerült oxigénemet válaszra pazarlom.

- Be ne gyere, vagy kinyírlak - hörgöm ingerülten, egy újabb hányó roham előtt.

Bő tíz perc, mire a testem végleg feladja a kínzásomat, minden bennem lévő dolgot kiürítve belőlem. A kimerültség, a fájdalom, a zihálás és az ennek következtében feltörő szédülés alig enged mozogni, túl nagy akaraterő kell hozzá. Hívogat a hideg föld, a fekvés, de jelen állapotomban nem pihenhetek le, muszáj valahogy ellátnom magam. Remegek, leizzadtam, csak egy kezem működőképes, ám néhány kínkeserves perc árán sikerül mindent elintéznem, hogy aztán bezuhanhassak az ágyba.

- Hozok fel valami fájdalomcsillapítót, ne menj sehová - rohan ki a szobából Luhan úgy, mintha bármi esély lenne rá, hogy én egy fél méterrel is arrébb mozdulok innen.

Néhány túlontúl gyors pillanattal később, Sehunnal az oldalán tér vissza, még véletlen sem hagyva engem nyugton, hogy ketten együtt megfordítsanak és felültetve, belém diktálják a hozott gyógyszert.

- Nem kellene kórházba vinni? - veti fel a maknae, mire már tiltakoznék, de Lu beelőz.

- Nem akar menni.

- Akkor legalább az orvost kihívni - emeli fel a fejemet, hogy berakjon alá egy párnát. Értékelem, hogy nem rángatnak fel az ágy végébe...

- Szerintem megcsörgetem Chant, ő jobban tudja, mit kellene csinálnunk.

- Ne… Már jól vagyok, csak kell egy kis idő - küszködök, hogy állításomhoz híven a látványom is tükrözze ezt, bár Luhannal szemben felesleges, nála jobban senki nem ismer.

- Ha később sem leszel jobban, felhívhatjuk?

- Igen…

- Rendben - bólint rá, s se szó, se beszéd, immár ketten telepednek le mellém, magukhoz képest meglehetősen kulturáltan viselkedve.

Mint, ahogy reméltem, fél óra henyélés meghozza a hatását, és, mintha semmi bajom nem lett volna, olyan könnyedén nyújtóztatom ki elgémberedett végtagjaimat. Na jó, a sérüléseim még mindig fájnak, de legalább a hányingerem elmúlt, amit a két felügyelőm valamilyen, számomra ismeretlen erőnek köszönhetően, egyszerűen csak megérzik.

- Bacon, itthon vannak a többiek is, és Chanyeol a lelkemre kötötte, hogy rángassalak le egy kicsit szocializálódni.

- Engem? - mutatok magamra döbbenten.

- Kelj fel szépen.

- Kizárt - húzom a fejemre a paplant, passzívan tiltakozva a készülő események ellen.

- Tied a jobb, enyém a bal oldal - jelenti ki ezt a felettébb aggasztó terror cselekményt, mire máris hajlandóságot mutatok az egyedül való felkelésre.

- Tudod mit? Megyek magamtól - ülök fel, ledobva magamról a takarót.

Bár egyáltalán nincs ínyemre, Lu támogatásával összekaparom magam és elindulunk a srácok jókedvű ordibálásától hangos alsó szintre, hogy eltöltsek némi időt a közelükben. Nem arról van szó, hogy félek tőlük, vagy bármi, csupán idegen nekem az emberek társasága, főleg az olyan élénk fiataloké, mint az övék, hiszen lényegében a szüleimmel nőttem fel.

- Woah, ki ez a fiú?! - kiabál Jongdae az konyhaajtó keretének dőlve.

- Biztos, hogy fiú? - néz rajtam végig, a Dae támaszkodásához hasonló pózt felvéve a másik oldalon Yixing.

- Ne piszkáljátok - szólal meg mögülük Kyungsoo, mire ők összenézve, inkább csendben bemennek a konyhába.

- Mi készül? - kérdi ásítás közben Sehun

- Közös ramyun főzés van odabent. Hyung, te mit szeretsz? - követ minket a többiekhez Soo.

- Mármint?

- Ilyenkor minden kerül bele, amit a többiek akarnak.

- Nekem mindegy - hagyom rájuk, mert nincs igazán semmi, amit most kívánnék.

- Remélem nem azért, mert nem szándékozol enni belőle - szorít rá erősebben a karomra Lu, mielőtt elfelejteném, hogy a jelenlegi anyám is velünk van.

- Olyan nincs, ebből muszáj lesz enned - tartja fel a merőkanalat a tűzhely mellett Minseok, aki látszólag az étel főzésével foglalatoskodik.

- Hallottad - ültet le az asztalhoz Luhan, mely máris megtelik a többiekkel.

- Ne aggódj, nem lesz olyan rémes, mint amilyennek tűnik - foglal helyet velem szemben Nyumnyum.

- Pedig de - vágja le magát szájhúzva a srác, akinek továbbra sem tudom a nevét, de még mindig nincs pofám megkérdezni.

- Inkább mondok egy találóskérdést!

- Neeee - nyög fel egyszerre az összes ember, rajtam és Luhanon kívül, akik a helyiségben vannak.

- Hyu~ng…

- Ha lezuhan egy repülő Kína és Korea közt, amin kínai és koreai utasok is voltak, melyik országba temetik a túlélőket?

- Amelyikhez közelebb van a baleset - jelenti ki teljes magabiztossággal a maknae.

- Valószínűleg mindenkit a saját országába - dől hátra a székén a biztos nyereség érzetével Yixing.

- És akit nem tudnak beazonosítani? - veti fel a kérdést a fiú.

Minseok csak ezerrel vigyorog és ingatja a fejét, Luhan a szemöldökét ráncolva gondolkodik, én meg jobbnak látom nem elrontani a poént, így csupán némán figyelem a tippeket.

- Valami irata biztosan van, ha már repülőn utazott - elmélkedik hangosan Jongdae.

- Attól még a tengerben elveszhet…

- Igaz, de a létszámot megnézve, ha csak egy-kettő marad beazonosítatlan, könnyű ügy kitalálni.

- És, akit nem találnak meg?

- Értelemszerűen, nem temetik…

- De, maximum névlegesen.

- … a túlélőket? - veti keresztbe a kezeit a leader. - Úgy szólt a kérdés, hogy hova temetik a túlélőket.

- Aaaa.

- Ne már~

Ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem magam feszültnek ebben a bohókás, minden komolyságot mellőző csapatban, amihez azért nagyban hozzájárul Luhan jelenléte is, ki felettébb otthonosan mozog közöttük. Publikusan nincsenek összenőve Sehunnal, sőt, sokkal inkább Minseok mellett van, vele nevetgélve, ami közel sem mondható élvezetesnek a végig mellettem duzzogó maknae számára, de hát ilyen az élet… Szerintem, nagyon aranyos, ahogy a srác ragaszkodik Luhoz.

Már éppen tálalás van, mikor befut a banda utolsó tagja is, maga Chanyeol személyében. Alighogy meglát minket a konyhában, a kabátját és a táskáját a lépcsőre dobva rögtön odajön hozzánk, helyet csinálva szerény személyének, mellettem.

- Én is kérek.

- Szedjél magadnak…

- Undok - sétál egy nyűgös sóhaj kíséretében a tűzhelyhez. - Ez meg mi a moslék?!

- Én csináltam - vállalja fel büszkén a készítője.

- Akkor talán nem mérgező - szed elő egy tányért és merít belőle a tényleg elég változatos levesből. - Egyébként, mit játszunk? - tér vissza hozzánk, kizökkentve Sehunt az imádkozásából, vagy miből, mi miatt kénytelen elölről kezdeni.

- Evőset…

- És előtte? - foglal mellettem helyet, töretlen lelkesedéssel nézve a többieket, míg várja a választ.

- Csak beszélgettünk, ismerkedtünk Baekhyunnal - tájékoztatja a leader, mire rám kapja a tekintetét.

- Akkor már tudod a nevüket is? - kérdi kellő hangerővel, hogy mindenki tökéletesen hallhassa. Nem, dehogy ciki…

- Tudom…

- Ő ki? - mutat a hosszú karjával, csaknem orrba bökve a túloldalt ülő férfit.

- Minseok hyung...

- És ő?

- Kyungsoo…

- És ő?

- Yixing hyung…

- És én?

- Fogalmam sincs…

- Ya, ez gonosz volt! Ezért most elmondom, hogy hogyan hívtad őket régen.

- Chanyeol, ne! - szólalok fel gyorsan, mielőtt eszébe jutna tovább égetni engem.

- Engem érdekel - hajtja arcát a tenyerébe Minseok.

- Engem is - jelentkezik Sehun.

- Tényleg, Bacon, én erről miért nem tudtam?

- Na, hogy? - hajol közelebb vigyorogva Jongdae, és már szinte biztos vagyok benne, hogy ebből képtelen leszek jól kijönni.

- Kérlek… - nyögök fel elkeseredetten.

- Várjatok, volt gazdag-

- Ez végülis igaz - szól közbe Nyumnyum, helyeselve az egykori becenevén.

- Morcos.

- Soo - mutat az említettre Yixing.

- Nem, az övé jobb volt.

- Ki morcos állandóan?

- Sehun - fejti meg a rejtvényt Lu.

- Tényleg ő? - pillant rám Chan, mire bólintok.

- De én mi voltam?

- Mogyi - karolja át a vállamat ez az őrült kobold, míg Jongdae és Sehun Kyungsoo kezéért nyúlnak, gondolom, hogy megakadályozzák, mielőtt felállna. - De mik is voltak még? Áhh, vézna!

- Már nem azért, de itt ez majdnem mindenkire igaz.

- És akkor ki a legvéznább?

- Yixing.

- Jongin…

- Én.

- Dae az? - kérdi Chan, mire újfent bólintok. - Kínai!

- Túl sok lehetőség nincs.

- Ezek majdnem mind igazak.

- Akkor, volt még pocok.

- A pocok egy aranyos állat, engem nem zavar.

- Jongin-ah, nem jut eszembe mi voltál. - Még szerencse. - Baek?

- Nekem sem… - sunnyogok, azt kívánva, bár eltűnhetnék innen.