29. Kínos helyzet

- Noona, menj már ki! - szólal fel Chanyeol a kelleténél hangosabban, mire az elvörösödött arcú nő kissé megrázva a fejét, tekintetét öccse kezére vezeti, mi jelenleg a tagomat igyekszik takarni.

- Elnézést - nyel egy nagyot, s megfordulva sürgősen elhagyja a helyiséget, ránk csukva az ajtót.

- Ez meleg volt - sóhajt fel Chan, kínjában felkuncogva, és elengedve engem, ledől mellém, hogy kinevesse magából a feszültséget.

- Nem, ez nem meleg volt, hanem konkrétan lebuktunk - nyögök fel, és megragadva egy párnát, szorosan az arcomba nyomom. - Haza akarok menni - dünnyögöm a puha anyagba, még mindig hevesen kalapáló szívvel.

- Na~, most meg mi a baj? - mászik közelebb, hogy lehúzva védelmem, szelíden a szemembe nézhessen.

- Szerinted?!

- Előbb, vagy utóbb meg kellett tudnia… - simogatja a hajamat, olyan lazán kezelve a dolgot, mintha nem épp az ő testvéréről lenne szó.

- Tényleg?!

- Ne légy durci, inkább menjünk ki enni - nyom egy csókot a homlokomra és felkelve, a táskájában kezd matatni.

- Na, azt felejtsd el! Én ki nem megyek innen, soha többet!

- Ne félj, szeret téged - rángat elő egy pólót, hogy magára véve azt, leüljön mellém.

- Azt kötve hiszem.

- Dehogynem. Gyere pöttöm, nem maradhatsz itt - húz ki a karjaimnál fogva és felállít, hogy megigazíthassa a nadrágom és végül rám is ad egy pólót, aztán már indulunk is. Minden erőmet bevetve ellenkezem a csuklómra fonódott ujjak ellen, de bizony nincs menekvés, egészen a kijáratig vonszol maga után. - Szeretnéd, ha kézen fogva mennénk ki? - mosolyog le rám, ám a szeme elárulja, hogy némileg ő is tart a továbbiakból.

- Hogyne…

- Nem lesz baj - ereszt el, hogy kinyitva az ajtót, előre engedjen. Nyakamat behúzva lépek ki a teraszra, és megvárom őt, hogy mögé bújva tudjunk a többiekhez menni. - Baekkie~ - nyúl hátra, annak reményében, hogy elkap, és kihúz, de esélye sincs. Sóhaja jelzi számomra, hogy feladta a dolgot, úgyhogy befordulva a sarkon, üdvözli a többieket. - Megjöttünk.

- Lehet enni, hoztam ki sört hozzá, és akár be is állhatsz sütni, akkor kaja is lesz még - lép hozzá Jisoo és megpaskolva a hátát, a kezébe nyom egy dobozt.

- Na, lássuk - szólal fel, majd elhaladva az asztal mellett, leteszi a kapott italát, és nekilát elkészíteni a megmaradt húsokat, ezzel egyedül hagyva engem. Yoora az anyukájával olvas valamit a nagyasztalnál, az apukáját nem látom, én meg állok, mint egy fa. Nagyon ciki ez a helyzet.

- Gyere, beszélgessünk - kapok én is egy sört és egy kicsiny, a falhoz állított, fehér műanyag asztalhoz vezet Jisoo, hova leül, mit én is követek.

- Miről? - rettenek meg, elvégre sok eshetőség nincs, mert nem ismerjük egymást.

- Ne feszengj, nem kérdezem ki az életed - neveti el magát. Felpattintva a doboz nyitóját, ugyan nem szokásom inni, de most kivételt teszek, hátha kicsit könnyebb lesz tőle. - Csak érdekel, hogy ki vagy, honnan jöttél, és ilyesmik - húzza meg ő is italát. - Például, mesélhetnél a barátaidról, hogy milyen emberekkel szoktál lógni.

- Ohh - Szinte hallom, ahogy leesik a kő a szívemről. - Csak egy barátom van, de ő nagyon közeli. Gyerekkorom óta jóban vagyunk, és két utcányira lakik tőlünk, ezért sokat átjön segíteni.

- Miben segíteni?

- Munkában. Most például ő dolgozik helyettem otthon.

- Helyetted? Akkor neked időd sem lenne elmenni sehova? - vált komolyabbra a hangszíne, ami nem éppen jó jel.

- Az úgy van, hogy apával mi ketten visszük a gazdaságot, ami rengeteg szarvasmarhából és több száz hektár termőföldből áll, ezért minden napunkat felemészti a munka - magyarázom el, bár kezd kínos lenni a beszélgetés. Ezt Chan sem érti, másnál miért lenne akkor másképp?

- Hány éves is vagy?

- Húsz.

- És milyen a viszonyod a szüleiddel?

- Jó - tudnám le ennyivel, de van egy olyan érzésem, hogy nem egészen erre a válaszra várt. - Többnyire apával vagyok, akivel könnyen megértjük egymást, de anyának is próbálok segíteni, ahol csak tudok.

- És, mi lenne, ha egyszer is megtagadnád a munkát?

- Hát… - merengek el, mert pontosan tudom, mi lenne, de, ugye, azt sem mondhatom el. - Biztosan nem örülnének, de ilyen nem szokott előfordulni.

- Önszántadból dolgozol?

- Igen - Majdnem.

- Mióta?

- Olyan hét, nyolc éves korom óta.

- Mit csinálhat egy gyerek annyi idősen?

- Miután megtanultam vezetni, elég sok mindent.

Ahogy a beszélgetés kezd egyre személyesebbé válni, úgy fogy nálam a sör is, ami által könnyebben szórom az információkat. Lassan már Yoora időnként magamon érzett tekintete sem feszélyez annyira, így a kedvem is jelentősen javul.

- Baekhyun - foglal helyet közöttünk Chanyeol egy tál étellel. - Mennyit ittál? - mér végig rajtam, mintha ez válasz lenne bármire is.

- Csak egy kicsit - vigyorgok bőszen.

- Gyere, egyél - nyújt felém egy szelet húst a pálcájával, de én elfordítom a fejem.

- Nem vagyok éhes.

- Csak egy kicsit, jó? Be fogsz rúgni - erősködik tovább, de én ugyanolyan kitartóan tiltakozom.

- Nem leszek~ - dülöngélek ültömben.

- Ne adj neki többet - mutat Jisoora, így, még mielőtt eszébe jutna más is, a dobozomért nyúlok, hogy megigyam, ő azonban gyorsan elkapva azt, egyben lehúzza a maradék egynegyed részt.

- Mi baj van vele, ha kicsit jól érezzük magunkat? - vág ártatlan ábrázatot, holott ő maximum kettőt ivott összesen.

- Baek nem bírja az alkoholt - közli nyersen. Pedig bírom, már legalább nyolc doboz bennem van! - Aish, hol a sótartó?! - kezd ideges lenni, és valószínűleg az említett tárgy megkeresésére indul.

- Kérsz még egyet? - hajol közelebb az asztalon, hogy lehetőleg más ne hallja.

- Aha - bólogatok bőszen, mire kapok is egyet, amit felbontva, rekord sebességgel öntöm magamba, mielőtt Chanyeol visszaérne. De, sajnos, mégsem elég gyorsan…

- Ya, Baekhyun! - kapja ki ujjaim közül, mire a pólómra is jut belőle. - Nem! - csapja le hangosan, olyan mérgesen nézve rám, mintha tényleg bármi rosszat tettem volna.

- De Channie~ - kúszok közelebb a székemmel és bal mancsát két tenyerem közé fogom. - Légyszíves - meresztek rá nagy szemeket, mitől azért lágyulni látszik, mégsem akar engedni.

- Sajnálom, de már bőven elég volt - simogat hüvelykujjával.

- Soo, beszélhetnénk? - jelenik meg Yoora a semmiből, majd ránk pillantva, inkább párjára szenteli minden figyelmét, ki viszonylag jól szórakozik a műsoron.

- Persze.

- Szívtelen vagy. Ezért most megmondalak Nyumnyum hyungnak - távozok én is az egyszemélyes kis társaságából, s bizonytalan léptekkel megindulok a sötétségbe, hol csak a holdfényt visszaverő víz kivehető.

- Ki az a Nyumnyum hyung? - kérdi hátrafordulva, de nagy szerencsémre nem követ, eszik tovább.

A medence legszéléig botladozom, ahol hasra fekszem, és belógatva a karjaimat, pacsálok. Még a csillagok is tisztán láthatóak…

- Hyung~. Kár, hogy nem vagy itt - teszem le az állam a hűvös kőre. - Biztos szeretnéd Chant, mert őt csak szeretni lehet - dünnyögöm a visszatükröződő égboltnak. - Én is szeretem, de ő ezt nem tudja. Te elmondanád neki? Tudom, hogy segítenél. Olyan vagy mint Lu… Luhant is ismerned kellene. Őt kaptam helyetted, de ez így nem az igazi, négyen kellene lennünk. Hyung, nem jössz haza, igaz? De nem baj, én várlak, és amíg nem leszel velünk, még többet segítek anyáéknak. Ha-

- Kivel beszélgetsz? - guggol le mellém a kobold.

- Meg se szólaltam - nézek fel rá.

- De én hallottam, ho-

- Én nem! - kiabálok rá és feltámaszkodva, nagy nehezen összekaparom magam a földről. - Chanya, mindig hazudsz~

- Chanya?

- Rosszul vagyok - ér utol hirtelen a hányinger, mitől rögtön megindulok oldalra, a kerítés felé, s előrerogyva adom ki gyomrom csekély tartalmát. Az összehúzódó izmok fájnak, nem kapok levegőt, a torkomat marja a gyomorsav.

- Ssss, semmi baj - simogatja a hátamat, de amint akad fél pillanat nyugtom, a fűbe vágom magam és térdeim felhúzva ölelem át azokat, hogy az arcomat beletemetve sírhassak.

- Fáááj~ - panaszkodok, egyre csak nyelve könnyeimet.

- Gyere, menjünk be pihenni - nyúl a hónom alá, hogy felállítva engem, a ház felé kezdjen húzni, de nekem egészen más terveim vannak.

- Lulut akarom - szaladok el, ám mivel utánam ered, a ház mellett továbbrohanva próbálok a lehető legtávolabb lenni tőle. Míg orra nem esek valamin… - Aaaa~

- Baekhyun! - ér be, és mellém borulva szuszog nagyokat, fél karjával átölelve engem.

- Összenyomsz~ - tolom le magamról az ide nem illő végtagot. - Csicsizni akarok! - gömbölyödök össze, készen állva az alvásra.

- Akkor megyünk az ágyba.

- Nem! Itt! Menj el! - kiabálom és ezzel letudva minden kommunikációmat, keresem álomvilág kapuját.

- Neked még megmozdulnod sem kell, majd én beviszlek - Hallom, ahogy feláll mellettem és lehajolva hozzám, megpróbál alám nyúlni, de nem hagyom neki.

- Chanyaaaa~ - vergődök, kezemet-lábamat a földhöz csapkodva. - Tudok egyedül is, nem vagyok már gyerek! - meredek rá haragosan, minden erőmet a mozgásba fektetve, ami ha nem is lábon történik, legalább haladok.

- Most komolyan úgy fogsz jönni, mint egy kutya?

- Te vagy a kutya, én herceg vagyok! - masírizok el mellette.

- Bolond herceg…

- Uhh, róka - fékezek le abban a pillanatba, hogy feljönne a következő adag. Hátamat domborítva öklendezem vissza a rengeteg folyadékot, ami eddig nyomta a hasam, majd újfent sírásba kezdve, hátrálok kicsit és kikerülve a hányást, tovább mászok. Így kényelmesebb. Már épp fordulnék be a sarkon, mikor Chanyeol elkap és talpra állít, majd maga mellé rántva engem, szorosan átkarolja a vállam, de úgy, hogy felegyenesedni sem tudok rendesen.

- Bemegyünk, mert Baek nincs jól - szól a többieknek és elhúzva az ajtót, vonszol maga után. A folyosóig el sem enged, de ott is csak azért, mert nem férnénk be együtt az ajtón, tehát engem előretolva tér be ő is a szobájába, de csak míg én biztosan el nem érem az ágyat, mert utána egyszerűen csak eltűnik. Tétlenül állok ott, ahol hagyott engem, míg vissza nem tér, egy vödörrel a kezében.

- Baek baba vizes - ugrok elé, két karomat felfelé emelve.

- Baek baba megint sokat ivott és Chanyának ez nagyon nem tetszik - teszi le hozományát és pólóm aljához nyúlva, óvatosan leemeli azt rólam.

- Ki az a Chanya?

- Nem vagy már csicsis? - fog a nadrágomra is, hogy némi cibálás árán attól is megszabadíthasson.

- De~ - ugrok ruha nélkül a matracra, és bevackolom magam a paplanba, ám amint fejem a párnára ér, rögtön elkap a hányinger, és abban a másodpercben sietek is vissza a szélére. Chanyeol egy szó nélkül tartja alám a vödröt, de ezúttal szinte semmi nem jön, csupán a tömény szenvedés marad.

- Keresek neked egy bokszert, aztán pihenünk, jó? - simogatja meg a fejem, én meg hátravetve magam várom, hogy végezzen a turkálással. - Emeld fel a lábaid - kér, mit teljesítve, hagyom, hadd öltöztessen fel, aztán visszamászok a helyemre.

Szédülök, fáj a fejem, a hasamról már nem is beszélve, de ennek ellenére egész elviselhető az állapot. Amint Chan leoltotta a villanyt, s mellém ér, rögtön hozzábújok, és lábaimmal is átölelve, arcomat a mellkasába temetem, míg ő ránk húzva a takarót, simogatni kezd. Csupán a mögöttem világító telefonja ad némi fényt, jelezve ezzel, hogy ő még nem álmos, kizárólag miattam feküdtünk le korán.

Számolva szíve minden egyes dobbanását, mélyen magamba lélegzem az illatát és minden mást kizárva a gondolataim közül, átadom testem a fáradtságnak.

Két halk kopogás térít magamhoz, mire fejemet Chan szegycsontjának dörgölve húzódom lejjebb, némi alvás reményében.

- Pihenj, édes - puszil a hajamba. - Gyere.

- Chanyeol - hallom meg Yoora hangját, mire máris szertefoszlik ama tervem, miszerint pihenek még kicsit. Vagy sokat. Fogalmam sincs, mennyi az idő.

- Halkan!

- Jó, bocsánat. Bejöhetek?

- Nyugodtan - engedi beljebb, mit az ajtó csukódása követ.

- Figyelj, beszéltem Sooval é-

- Hát, ez igazán szuper…

- … és lényegében ő értette meg velem, hogy ez nem rossz, illetve, persze, hogy nem, csak nekem most így sok. Ne haragudj, én nem azért mondtam, amit, csak ezt belőled sosem néztem volna ki.

- Még mindig megvetően beszélsz - hallatszik ki Chan dühe. Szerintem nem tudják, hogy ébren vagyok.

- De miért ő, Chanyeol? Miért pont Baekhyun?

- Mi az, hogy miért pont Baekhyun?! Nem is ismered, akkor hogy alkothatsz róla véleményt?!

- Nem mondtam, hogy baj lenne, csak nem értem…

- Mindenki szerint nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve, de attól, hogy valaki tökéletesnek látszik a színpadon, a való életben még nem lesz az! Noona, kérlek, én szeretem őt! Nem azért, amit dolgozik, mert, ha ezen múlna, már rég nem beszélnénk, és nem is azért, amit nyújthat. Csupán, nála jobb emberrel még sosem találkoztam. Imádom, hogy mennyire apró és törékeny, mégis lealáz erőben, ha arról van szó. Hogy mennyire független és önálló, ennek ellenére teljesen elveszik, ha mások is a képbe kerülnek. Ő nem próbál megváltoztatni, nincsenek elvárásai felém, mint ahogy megfelelési kényszere sem, ugyanis jöhet bárki, ő az, aki! Nem várom, hogy megértsd, de, ha nem fogadod el, nem én leszek kevesebb tőle…

Talán a labilis állapotomnak, talán a mérhetetlen fejfájásomnak, de még az is megeshet, hogy teljesen más van a képben, de könnybe lábadt a szemem attól, ahogyan Chanyeol kiált értem. Én közel sem érzem magam ennyire jó embernek, de ennyire még sosem szeretett senki és én sem szerettem ilyen mértékben mást.

- Az öcsém vagy, nekem a legfontosabb a boldogságod, csak nem tudom, milyen áron.

- Mit beszéltél Jisooval?

- Hogy ez talán csak időszakos nálad, mert valljuk be, tinédzser vagy, még keresed önmagad, kipróbálsz dolgokat. Ha Baekhyun nem lesz melletted, lehet, abbahagyod ezt az életet, és keresel magadnak egy lányt, akivel összeházasodhatsz, és lehetnek szép gyermekeid.

- Most komolyan, Noona?! És, ha én nem akarok gyerekeket? Anyáék így sem maradnának unoka nélkül, de ezek szerint neked mégsem a boldogságom a fontos.

- Dehogynem.

- Akkor meg vedd végre észre, hogy nagyon is boldog vagyok!

- Ha ezt tényleg komolyan gondolod, akkor teljes mértékig mellettetek állok.

- Jó, mert komolyan gondolom.

- Ez esetben, még egyszer bocsánat a zavarásért, és további jó éjszakát.

- Neked is…

Amint újra kettesben maradunk, Chanyeol visszahelyezkedik hozzám és egy puszit nyomva a homlokomra, végleg lefekszik aludni.

A reggel sok fájdalmat hordoz magával, mit Chan gyógyszerrel és szeretgetéssel próbál enyhíteni, de nekem minden bajom van, így sokat ezek sem érnek. Próbál pár falatot belém tuszkolni, azonban semmi étvágyam, nélkülem meg ő sem akar enni.

Kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha megtudják a szülei, mert nem kizárt, hogy elmondja Yoora, de eddig teljes mellszélességgel kiállt mellettem, ezért talán velük szemben is megtenné. Én semmiképp sem szeretném őt elveszíteni, mert jelenleg a legfontosabb személy az életemben. El kellene neki mondanom, de nem megy. Ilyen jelentéssel még sosem adtam oda senkinek, és hiába tudom, hogy ő számomra az igazi, egyenlőre még megtartom magamnak.

Ebédre mind összeültünk, mire kénytelen voltam egy keveset enni, amin nem sokat segített Yooraék jelenléte, és a tegnap esti beszélgetés emléke. Ha sok nem is maradt meg a sütögetésből, ez még élének él bennem. Nem viselkedtek máshogy, mint amúgy, a tekintetükben mégis idegen kifejezések rejtőznek. Lehet, csak én képzelek sokat a dologba, de Chant teljesen hidegen hagyja az egész. Talán haragszik most rá.

A délután nyugalomban telik, mindenki pihen, hogy estefelé elkezdjünk mindent összepakolni és rendet tenni a szobában, amit én javarészt csak figyelhetek, mert Chanyeol nem hagy semmit sem csinálni. Még a gépét is elém tette, hogy filmezzek addig, vagy bánja is ő, csak foglaljam le magam, de megint gyenge kísérlet, mert nélküle amúgy sem lenne kedvem bármit is nézni.

Míg ő mindent kivisz a kocsihoz, van olyan kedves, hogy engem a családjával hagyjon. Egyedül.

- Örülök, hogy megismerhettelek - mosolyog rám kedvesen az édesanyja.

- Te vagy a harmadik öcsém - ölel át hirtelen Yoora, mitől egy pillanatra ledermedek, ám hamar felfogva a helyzetet, ügyetlenül én is visszaölelek.

- Nem beteges Soot az öcsédnek hívni? - tér vissza köreinkbe Chan.

- Én is mondtam neki, de nem nagyon érdekli - áll mellé az említett, kivel minden bizonnyal igen közeli baráti viszonyban áll.

- Nekem mindegy, de én nem kérek olyan juttatásokat, mint te - nevet fel.

- Chanyeol! - dorgálja meg hangosan anyukája, mire már én is elmosolyodom.

- Most mi? Komolyan mondtam.

- Gyere, tőlem kaphatsz valamit - inti magához közelebb az apukája, öklét felfelé mutatva.

- Mit, mit, mit? - ugrik elé vidáman, majd meg is kapja a jutalmát, ami nem más, mint egy orrbapöckölés.

- Ya, apa~! - fogja meg sértett részét és inkább visszahátrál hozzánk. - Na, de, mi megyünk…

- Vigyázzatok magatokra. Családi ölelés - nyújtja ki az anyuka a kezeit, s én már épp másznék el, hogy utat adjak nekik, mikor a két testvér közrefog és bevon a nyomorgatásba.

- Fiam, óvatosan, mert már sötét van, bármikor kiugorhat egy vad, vagy bármilyen ember. Ha megérkeztetek, hívj fel.

- Oké, oké~. Sziasztok.

- Viszont látásra - hajolok meg és követem Chant a kocsiba, hogy beszállva, elindulhassunk a közel három órás útra.

- Ugye, tudod, hogy még napokig nem rázol le? - indítja be a motort, még utoljára intve a többieknek.

- Valahogy sejtettem…

Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts