33. Gondoskodás

Hiába a majdnem tíz órán át elhúzódó munka, Chanyeol közel sem tűnik annyira fáradtnak, mint amennyire én érzem annak magamat.

- Ugye, ma is elmegyünk sétálni? - szökell előttem felfelé a ház irányába.

- Nem?

- De én szeretnék~ - áll meg hirtelen, hogy letört ábrázatával nekem szeghesse panaszát.

- Minek?

- Mi az, hogy minek? Mehetnékem van, de úgy, hogy csak rám figyelsz - vár be engem, lépteit az enyémekhez igazítva.

- Eddig mentünk…

- Nem baj~. Baekkie - húzódik hozzám olyannyira közel, hogy karjaink egymást súrolják, ám tudja jól, hogy ez a határ, több nem lehet, elvégre a szüleim bármikor kinézhetnek. Ugyan, a Nap már lebukott a horizont alá, a Telihold kezdi szép lassan átvenni a helyét, ezzel a megszokottnál több éjszakai fényt biztosítva számunkra.

- Oké - adom meg magam akaratának, mint az általában lenni szokott.

- És, akkor hozhatom Koboldot is? - élénkül fel megint, ezzel máris lehagyva engem.

- Felőlem…

A szobámba érve megvitattuk, hogy csak séta után zuhanyzunk, mert akármennyire is porosak vagyunk, kint már hűvös az idő, ráadásul elég későre is jár, ezért egy átöltözést követően megindultunk levadászni szegény ebet, aki megkapva a pórázát, amint kiért a kapun, szaladt volna, amerre látott.

- Biztosan hozni akarod? - teszek még egy utolsó kísérletet a sarkon, hogy megmásítsam véleményét, miszerint az kutyát jó dolog lenne végighúzni a fél falun.

- Persze - igyekszik kitartóan együttműködésre bírni.

Lényegében, minden figyelmét a kutyának szenteli, tehát nem értem, hogy én minek kellettem, mert elég nagyfiú már, hogy egyedül is kimehessen, de inkább nem teszem szóvá, mert elég nagy bunkóság lenne tőlem.  Úgyhogy zsebretett kézzel és egy halvány mosollyal az arcomon nézem kettejük szerencsétlenkedését, míg…

- Baek - kap a karom után kétségbeesetten és félig meggörnyedve, másik kezével a pórázt nyújtja nekem. - Fogd meg, le kell ülnöm - ereszt el azonnal, amint átveszem az állat vezetését és az úttest közepéről a padkához megy, hogy oda levetődve görnyedhessen előre, egyenlőre még fogalmam sincs, miért.

- Chanyeol - sietek utána, s elé térdelve a lábam alá helyezem a kutyát tartó madzagot, majd két kezemet az arcára tapasztva, megpróbálom kicsit feljebb emelni, hogy a szemébe tudjak nézni, mi némi viaskodás után sikerül is. - Mi a baj? Mi fáj?

- Hirtelen elkezdtem szédülni - kapkodja jobbra-balra idegesen a tekintetét. - Hányingerem van…

- Menjünk haza - mondom lágyan, közben aggódva fürkészve őt.

- De a séta…

- Majd sétálunk, ha jobban leszel, de most gyere szépen - nyúlok az oldalához, hogy felsegíthessem. - Támaszkodj rám - fogom meg a pórázt és karját átfogva a vállamon lassú, kimért léptekkel útnak indulunk. Legalább messze nem jutottunk, csupán a közértig, de a Koboldra ugató kutyák már rég felkeltették az egész környéket.

Békésen ballagunk lefelé, s én szinte látom, hogy egy meztelencsiga röhögve szalad el mellettünk, de ezzel mit sem törődve rángatom az ebet, mikoris Chanyeol gondolva egyet húzódik oldalra és engedi az ebédjét a beton szürkéllő mocskára. Az öklendezésének hangja lyukat éget a szívemben. Szörnyen fáj, ahogy szenved, de ez a dög végig oda akar menni, valószínűleg felzabálni, így egyszerre őt rángatni és Chant nyugtatni nem valami sikeres.

A házig végigjelölve az egész utat, biztos vagyok benne, hogy bárki megtalál, aki csak szeretne minket, de ezt figyelmen kívül hagyva, majdnem egy óra volt az amúgy tízperces táv. Az udvarban elengedve az állatot, felvonszolom beteg koboldomat a lépcsőn, be a szobámba, hogy ott letéve az ágyra, kirohanhassak egy vödörért, amit még pont időben sikerül elé raknom.

Be kell vallanom, ő hozzám képest ezerszer jobban tűri, elvégre én hányásnál mindig elkezdek sírni. Jó, nem mindig, de esetek többségében, bár értelmes magyarázatom nincs rá, azon kívül, hogy cseszettül fáj.

Míg ő kiadja magából a maradék ételt is, a konyhába baktatok gyógyszerért, lázmérőért, vízért, valamint papírtörlőért, miket azon nyomban oda is adok neki, amint visszaértem.

- Sajnálom, Baekkie - pillant fel rám megkínzott kiskutyaszemekkel.

- Mégis, mit? - nyúlok pulóverének cipzárjához, hogy azt lehúzva, óvatosan leszedhessem róla.

- Hogy gondot okozok neked…

- Nem okozol semmiféle gondot - ragadom meg pólójának az alját, de ő nem véve a lapot, ugyanúgy bámul rám, mint eddig. - Emeld fel a kezeid -  próbálok valamiféle barátságos ábrázatot varázsolni magamra, bár kétlem, hogy ez sikerült volna, legalább megtette, amire kértem.

- De igen.

- De nem! - szólalok meg a kelleténél jóval hangosabban. Anyáék már alszanak, szóval jó lenne nem felkelteni őket… - Le tudsz feküdni?

- Le - dől hátra kimért óvatossággal. Átnyúlva felette, magamhoz veszek egy párnát, majd kissé megemelve a fejét, alá helyezem, hogy aztán cipője lerángatásával foglalkozhassak. - Nem szeretnék a terhedre lenni.

- Akkor ne beszélj hülyeségeket - gombolom ki nadrágját, s ugyan kissé félve, de attól is megszabadítom, elvégre nem alhat farmerben.

- Szerintem, hazamegyek - támasztja ki hátul két karját, és megpróbál felülni, ám mielőtt ez megtörténhetne, mellkasára tenyerelve nyomom vissza a matracra.

- Jókor találod ezt ki - forgatom meg a szemeimet és felvéve a lázmérőt, beszorítom a hóna alá. - Azt meg felejtsd is el, hogy te ilyen állapotban vezetni fogsz! - mászok mellé és kicibálva alóla a paplan egy részét, alaposan betakarom vele, elvégre úgy remeg, hogy az egész ágy mozog tőle. Tenyeremet a homlokára tapasztva gondolkodok el, hogy vajon ez mennyire számít melegnek, hidegnek, tán normálisnak, de végül feladva, inkább hagyom az erre kitalált műszert dolgozni. - Harmincnyolc hat - konstatálom csüggedten. - Vedd be a gyógyszert, aztán feküdjünk le - segítem felülni, ám végeztével ahelyett, hogy rendesen az ágyra helyezkedne, leszedi magáról a paplant és ingatagon feláll. - Hova mész?

- A földre…

- És megkérdezhetem, hogy miért?

- Nem akarok, hogy elkapd.

- Maximum a hülyeséged ragályos, úgyhogy légy oly kedves, és húzd vissza a segged, ide! - bökök belülre, az ő helyére.

- De-

- Ne kezd - fonom ujjaimat a csuklójára és finoman felhúzom magam mellé. - Szépen csicsizel, amíg én átöltözöm.

- Vagy nézlek - ereszt meg valami mosolyfélét.

- Ja, vagy nézel - morgom, kikelve a matracról, és míg a szekrényhez sétálok, már a ruházatom fele a fotelban landol.

- Ne vegyél fel semmit…

- Aludjak meztelenül? - tekintek rá hátra a vállam felett.

- Aham.

- Kizárt - veszek elő inkább csak egy tiszta bokszert és azzal megyek vissza hozzá, hogy azért mégse legyen rám teljes kilátása.

- Ya, így nem jó! - panaszkodik erőtlenül, mitől inkább aranyosnak tűnik, mintsem hisztisnek. Nem mintha az nem lenne aranyos…

- Megkíméllek a további hányástól.

- Bolond vagy.

- Ohh, jó, hogy mondod - kapom le gyorsan az alsóm, hogy átcserélve azt, felkarolhassam a vödröt.

- Azt, hogy bolond vagy? - támaszkodik fel alkarjára.

- Nem. Mindjárt jövök - rohanok ki vele, mert ha a séta előtt nem voltam elég fáradt, már hulla vagyok, ezért minél előbb aludni szeretnék.

Fél tizenegyre ténylegesen végezve mindennel, kimerülten mászok be Chanyeol mellé, de mégsem túl közel, hogy ne legyen neki kényelmetlen, ő azonban ezt máshogy gondolva, kis híján félig rám mászik.

- Baekkie… - nyöszörög a fülembe. Remeg és egyszerre izzad. Nem valami bíztató. Fel kellene keltenem anyát, vagy hívni a mentőt, netán az interneten keressek valamit, amivel enyhíthetem a fájdalmát? Tanácstalan vagyok. - Annyira szeretlek - helyezi kobakját a mellkasomra. A bőre tűzforró, mitől nagyon hamar melegem lesz, de nem akarok kitakarózni, mert akkor Chan sem lesz teljesen fedett, úgyhogy csak csendesen tűröm, közben simogatva a hátát.

Kétségkívül szüksége van most rám, azonban holnap nem tudok vele maradni, így vagy hazaviszem, vagy kitalálok neki valamit. Nem mintha a dormban többet tudnának vele kezdeni, hisz szünet van, nem mindenki, vagy talán senki nem tartózkodik ott, ezért mégis jobb lenne nálunk.

Az éjszaka kész katasztrófa. Chanyeol félóránként kel hányni, emellett minden baja van, és csak forgolódik. Pont, mikor már sikerül visszaaludnom, félálomban érzem, hogy átmászik felettem, ezzel újfent felriasztva.

- Aaaa~, ne már - fújtatok idegesen és még mielőtt elfekhetne a földön, megragadom a karját és visszacibálom a matracra. - Alszom én belül, te meg ha el mersz menni a mosdón kívül máshova is, ki foglak kötni! - nyomom a párnába és behúzódva a helyére, neki adom az egész takarót. Tény, hogy már elég hideg van idebent is, de Chan egy élő kazán, rosszabb megsülni, mint megfagyni.

- Szóval kikötsz? - fordul felém nyekeregve, rosszulléte ellenére is tisztán hallható vigyorral ajkain.

- Aludj - nyomok egy párnát az arcába, de ő azt elvéve onnan, egyik karját oldalam alá tuszkolja, a másikkal meg felülről ölel át, egészen közel kúszva hozzám. Nem tudom, mennyi az idő, lassan azt sem, hogy hol vagyok, de mindezek lényegtelenek mindaddig, míg Chanyeolt magam mellett tudhatom. Lehet, nem tudom kellőképpen kimutatni a felé való vonzalmam és szeretetem, de igyekszem ezen változtatni a jövőben.

Reggelig még megszámlálhatatlanul sokszor keltünk, majd tényleges ébresztésem előtt egy órával sikerült végleg elaludnia, ezzel némi pihenéshez juttatva engem is.

- Baekhyun - szól be édesapám a résnyire nyitott ajtón, mire én azonnal fel is ülök, attól tartva, hogy netán Chan is felriad rá. Általában háromszor kell hozzám bejönni, hogy ténylegesen magamhoz térjek, de mivel amúgy sem aludtam túl mélyen, egyedül a kimerültség akadályoz a gyors elkészülésben.

Felkapok egy sima rövidnadrágot, hogy mégse legyen furcsa, amiért alsóban aludtam Chanyeol jelenlétében, megkeresem a telefonom, majd egy óvatos puszit nyomva a homlokára, átbattyogok a szüleim szobájába.

- Anya - szólítom meg halkan a még mindig alvó édesanyámat.

- Hm? - fordul felém, lassan nyitogatva szemeit.

- Chan beteg. Be tudnál néha nézni hozzá?

- Hallottam, hogy valamelyikőtök nincs jól, de mi baja? - tűnik máris sokkal éberebbnek.

- Folyton hány, meg szédül és fájlalja a gyomrát.

- Mindjárt lemegyek a patikába, meg csinálok valami könnyű reggelit. Miket szeret?

- Még nem volt olyan, amit ne evett volna meg, de a tojás a mindene.

- Azt viszont most nem kap. Mindegy, összeütök pár dolgot, aztán majd kiderül.

- Köszi, anya - mosolygok hálásan, tudván, hogy számíthatok rá.

- Pulóvert vegyél fel!

- Oké - lépek ki az előszobába, hogy magamra aggatva rétegeimet, felkeressem apámat, megkérdezni további teendőimről.

- Vidd ki a marhákat, aztán etess le idebent - adja ki az utasításokat, amik szerencsémre elég csekélyek egyenlőre. - Mire visszaérek a gumistól, legyél kész.

- Minek mész oda?

- A kis kotróra rendeltem új abroncsot, mert a másik el van törve egy ponton és ki fogja lyukasztani a gumit.

- Leszedjem a kereket?

- Már leszedtem.

- Akkor én megyek is - állok fel a bakancsom bekötésének végeztével, és elindulok lefelé.

Furcsa, hogy az ember milyen hamar hozzá tud szokni a jó dolgokhoz, mint például az állandó társasághoz. Igaz, hogy Chan jelenléte olykor szörnyen idegesítő, de én még azokat a perceket is élvezem. Vagy, legalábbis sokkal jobban, mint azt, hogy most a szobámban szenved. Hiába tudom, hogy alszik és így is kell lennie, folyamatosan ellenőrzöm a mobilomat, hogy nem hívott-e, ám mindig csalódnom kell, mert Luhan üzenetein kívül nincs más.

Életemben nem végeztem el ilyen gyorsan a reggeli teendőimet, s befelé menet már mindent dobálok le magamról, hogy még mielőtt apa hazaérne, legyen pár percem Chanyeollal.

- Szia - pillant fel rám egy halvány mosollyal, ahogy belépek a szobába. - Hiányoztál.

- Mi jót eszel? - ülök le az ágy szélére, alaposan végignézve a tálcán kínálkozó választékot. Ami leginkább megnyugtat, hogy a sarkában van két gyógyszer is, valamint a vödör üres, ami vagy azt jelenti, hogy anya kivitte, vagy, hogy Chan nem hányt eddig.

- Pirítóst - mutat fel egy megcsócsált szeletet, de még mielőtt elhúzhatná, megragadom a kezét és magamhoz húzva harapok belőle egyet.

- Fiomf - mutatom fel a hüvelyk ujjamat.

- El fogod kapni - ráncolja homlokát rosszallóan, mire csak egy vállrándítással válaszolok.

- Ne vigyelek orvoshoz? Vagy haza szeretnél menni?

- Nem szeretnék zavarni, viszont vezetni még tudok…

- Nem zavarsz, nem azért kérdeztem, csak, hogy nem lenne-e jobb a srácokkal, vagy nem tudom…

- Veled minden jobb - hajol közelebb, és egy gyenge puszit nyomva az arcomra, visszadől a falra.

- Orvos?

- Nem tudna mit mondani…

- Dehát ez a szakmája…

- Baekhyun! - nyit be apa, érezhetően ideges hanghordozással, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy idebent vagyok.

- Megyek… Tehetek érted valamit?

- Ide adod a nadrágzsebemből a fülesem?

- Aham - állok fel a farmerja felkutatására, mit csakhamar meg is lelek a fotel háttámláján. - Ez az? - mutatom fel az egyetlen kis valamit, amit találtam benne.

- Igen. Hajolj ide - int maga felé, amint a kezébe adtam és engedelmeskedve kérésének, furcsállva figyelem, ahogy jobb fülemre akasztja azt az akármit. - Megkaphatom a telefonod egy percre?  

- Persze - húzódok el és átnyújtom a mobilom. Pár csendes pillanatig valamit nyomkod rajta, aztán elővéve sajátját, azon is, végül meghallva a fülemben a csengőhangom - amit ő állított be és nem mellesleg a kedvenc számom tőle - fogadja a hívást és a saját készülékébe beszél hozzám.

- Így már nem kell annyira nélkülöznelek.

- Sok mást nem fogsz hallani a traktorzúgáson kívül.

- Nem baj. Kapok puszit? - tartja nekem az arcát, minek még akkor sem tudnék ellenállni, ha nem lenne ilyen ramaty állapotban.

- Tessék szépen enni - nyomok egy csókot orcájára és egy utolsó harapás után távozok is.

- Reggeliztél már? - hallom meg a kérdését, miközben a ruháimat szenvedem vissza.

- Aha.

- Hazudsz - vágja le rögtön, pontosan tudva, hogy én ilyenkor még nem eszek.

- Tegnap este lekaszáltam a gépek melletti kisföldet, úgyhogy rendsodrózd össze. Dél körül hoznak egy adag fát, örülnék, ha addigra végeznél, mert be kell pakolni.

- Sietek - indulok is meg lefelé.

Figyelemmel követtem, ahogy Chanyeol befejezte a reggelit és bevette a gyógyszereit, aztán engedelmesen lefeküdt pihenni. Párszor anya is bement hozzá, hogy hogy érzi magát, kér-e valamit, meg sajnos megint hányt, úgyhogy a vödrét kimosta, de sokat tényleg nem tudtunk beszélni a traktor miatt, így csak hallgattam őt, amint mesél arról, ami éppen eszébe jut.

Egy idő után azonban elhal a hangja és bár párszor próbálom szólongatni, nem reagál, ezért lerakom a hívást, hogy ne keltse fel a gép.

Abban a két és fél órában, míg befejeztem a földet, nem hívott újra, tehát biztosra elkönyveltem, hogy végre pihen egy keveset. Azonban hiába az igyekvés, hazaérve újabb munka fogadott, és a teherautó érkezése bizony felkeltette az én egyetlen koboldomat. Már ha az ebet nem vesszük, de az más kérdés…

Felvéve egy hosszú melegítőnadrágot, valamint egy pulóvert, sápadtan, görnyedten és erőtlenül botorkál az előszobába, majd kinyitva az ajtót, egyszerűen csak leül a lépcsőre, hogy onnan figyelhesse, ahogy apával kintről behordjuk és lepakoljuk a portára a rengeteg farönköt.

- Chan, menjél befelé! - szólok fel neki, szándékosan egy kisebb kitérőt téve felé. Nem válaszol. Térdeit felhúzva öleli át azokat és a hozzá felkucorodott kutyákat simogatja.

Tekintetét végig magamon érezve, minden befelé menéskor kissé aggódva néztem, de kifejezéstelen arcáról egyáltalán nem sikerült megtudnom, hogy mégis, hogyan érzi magát. Majdnem fél órán keresztül csináltuk ezt, míg végül el nem ment a faszállító autó.

- Baekhyun, hasogass fel párat, mert este már be akarok gyújtani - kapom ki az újabb parancsot, s apám ezzel elvégezve a lenti munkáit, kettesben hagy minket.

Csalódottan fújtatok, mert azt reméltem, hogy hagy végre egy kicsit, aztán egy nagyobb, elég magas darabot kiválasztva, félrehúzom és felállítom, hogy aztán a kisbaltáért lemenve a pincébe, nekiláthassak a dolognak. Mivel a legtöbb túl nagy, ezért azokat majd láncfűrésszel kisebbre kell szelni, ahhoz meg most nincs kedvem, így pár kisebbet előtúrva, az elsőt a rönkre állítom. Több, mint fél éve csináltam utoljára, és tavaly sikerült is két nyelet eltörnöm, na meg egyszer fejbe vágnom magam, a visszappattanásokról már nem is beszélve, de lényegében szeretek hasogatni.

- Olyan helyes vagy…

- Mert? - nézek fel rá, de az arca helyett a telefonja hátuljával találom szembe magam, mivel minden bizonnyal engem fotóz, vagy kamerázik. - Ya, ne már!

- De~

- Nem érdekelsz - fordítok neki hátat, ledobálva oldalra az elég kicsi darabokat.

- A fenekedet is szeretem.

- Chanyeoooooool - nyűglődöm, de inkább mégis visszafordulok, mert nem akarom, hogy a hátsómat örökítse meg.

A fejem felé emelve a baltát, lendületből vágom a fába, de legtöbbször elsőre nem törik ketté, ezért többször is ugyan oda kell célozni, vagy kézzel rásegíteni, ami főleg a göcsörtösebb példányokra jellemző. Elég kimerítő, de télen szinte csak én szoktam ezt csinálni, olykor az éjszaka közepén is, ha anyáék fáznak, de az ritka, mert egyszerre elég sokat feldarabolok, hogy ne legyen később gond.

Most azonban, mielőtt végeznék, kikapom újabb feladatnak, hogy ugorjak el kocsival a szomszéd faluba pulykatápért, mert apának rostálnia kell, mert este jönnek búzát venni.

- Én is megyek - keres magának ruhákat, végig azt nézve, ahogyan én öltözködöm.

- Ne gyere, az autóban csak rosszabbul leszel.

- Nem hiszem… - akaratoskodik tovább, már a nadrágot cserélve.

- A miénk nem olyan, mint a tiéd. Kicsi, régi, büdös, zajos, meg minden…

- Nem baj, de mehetünk az enyémmel is.

- Nem… Keresek zacskót - térek ki a konyhába érte, de ha már arra járok, vágok magamnak egy vastag szelet kalácsot is, mert mostanra igencsak megéheztem.

Összeszedve a jogsimat, pénzt, a forgalmit és a kulcsot, beülünk a nem kicsit szutykos, ezüst Opelba, s már megyünk is a megbeszélt helyre, hogy takarmányt hozzak a szárnyasoknak.

Bármennyire próbálok óvatosan vezetni, hátsóúton megyünk, ahol rossz a pálya, tele van kátyúkkal és igen kanyargós is, ami szemmel láthatóan nem tesz jót Chanyeol gyomrának, de ő kitartóan próbálja rejtegetni előlem szenvedését. Nagy igyekezetemben a csupán tíz perces utat fél óra alatt sikerül megtenni, de utána nem engedem bejönni a boltba, bár a kocsiban sem maradhat, hogy levegőzzön kicsit.

Az ötven kilós zsákkal a vállamon, fél kézzel babrálok a csomagtartó kulcsával, de mielőtt sikerülne kinyitni, Chan gyorsan a segítségemre siet és feltárva a jármű hátulját, még berakni sem hagyja egyedül a hozományt.

- Hogy vagy? - állok meg éppen csak annyira, hogy megvárjam a válaszát. Így is túl sok a tökölés, biztos vagyok benne, hogy ha hazaértünk, ezért még ki fogok kapni, amit meg annyira azért nem szeretnék.

- Jobban - simít a karomra, de a napszemüveg miatt egyáltalán nem látom a szemét, ami kifejezetten zavar.

- Örülök - bólintok és visszaülve a volán mögé, becsatolom az övem, megvárom Chanyeolt és sietünk is vissza.

Ebédre nem tud kijönni és állítása szerint nem is éhes, ezért én pár perc alatt betolva egy tál levest, rohanok be hozzá, hogy mellette tudjak lenni abban a fél órában, amit ilyenkor szoktam kapni pihenőnek.

Borzalmas látni, hogy folyton kimerült, a rosszulléttől semennyit sem tud aludni, de ami a legrosszabb, hogy én ezen nem tudok segíteni. Lényegében még vele sem lehetek, hiába teszek meg érte mindent. Ha munka van, csinálnom kell, és az bizony, mindig akad.

- Van lázad? - keresek neki elő egy pulóvert, mert bármilyen vastag a takaró, nem fog elég védelmet nyújtani, ha kinyitom az ablakot. Levegő viszont kell.

- Nem nagyon - veszi fel készségesen az átnyújtott felsőt.

- Tehát van - fordulok meg, hogy gyógyszert hozzak.

- Baekkie…

- Hm? - torpanok meg nevem hallatán az ajtóban. Vicces, hogy régebben ki nem állhattam, ha így hívott, most még ezt is szeretem benne.

- Ne menj el - néz rám megtörten.

- Fél perc.

- Ne~

- Szörnyű vagy - sóhajtok fel és meggondolva magam, inkább bemászok mellé.

Hiába a jelenlétem és a szeretgetésem, ezzel nem oldom meg a gondját, úgyhogy elhatároztam, ha holnapra sem lesz jobban, mindenképp elviszem az orvosához, vagy kórházba, bánom is én, de nem fog érdekelni apa panasza.

Délután a telefonos megoldás mellett maradtunk, ám szerencsére megint elnyomta az álom, ezzel hatalmas súlyt levéve a szívemről. Mivel sok kis munkát kaptam, maximum kétóránként benéztem hozzá és vittem friss vizet, meg gyógyszert, ha netán szüksége lenne rá, de mikor ébren volt, akkor is csak a gépét bújta.

Estére már egészen összeszedte magát, de egyedül mégsem akartam elengedni zuhanyozni, ezért amint anyáék lefeküdtek, kerestem ruhákat és kisegítettem a fürdőbe, hogy együtt megmosakodhassunk. Ugyan, én már rég aludnék, amilyen fáradt vagyok, de még kitartóan tűröm a megpróbáltatásokat.

- Kezeket fel - mászok a kád szélére és szegényes egyensúlyérzékemet bevetve, lecibálom róla a pólóját. Kisebb koromban sokat ácsorogtam itt, aminek olykor csúnya vége lett, de jelenleg van egy óriásom, aki elkapna, ha leesnék. A nadrágját is levéve, az összes göncét bedobom a szennyesbe, ugyanis anya tudja, hogy Chan cuccai hozzám tartoznak, ezért azokat is beteszi a szekrényem eddig üresen álló részébe.

- Én akarlak téged vetkőztetni - biggyeszti le alsó ajkát, ahogy nekilátok kihámozni magam a rámragadt cuccokból.

- Egyedül is menni fog…

- Ebben nem is kételkedtem - ölel át azonnal, amint mellé érek, immár teljesen meztelenül.

- Na, gyere - paskolom meg a hátát és megragadva a karját, besegítem a kádba, de ahelyett, hogy hagynám állni, ádázul le is ültetem magam elé.

- Ez hideg~

- Mindjárt jobb lesz - ragadom meg a zuhanyfejet és beállítva a hőmérsékletet, bedugom a dugót is.

A zavarom attól még nem fog elmúlni, hogy Chanyeol beteg, de kiszolgálgatottsága annál inkább cselekvésre bír, mire az is rátesz, hogy most teljesen mellőzi a perverz beszólásait, ezzel tisztán jelezve, hogy még korántsincs olyan jól, mint amennyire ő azt állítja. Készségesen tűri, hogy megmosdassam, s csak néha próbálja elérni, hogy ezt viszonozhassa, de könnyedén hárítva ezt, sebtében én is lezuhanyzok, hogy aztán kimászva, előbb alaposan áttörölhessem Chant, majd miután felöltöztettem, végigcsináljam mindezt magammal is.

- Baek, semmi bajom~ - nyűglődik befelé menet, de figyelmen kívül hagyva ezt, szépen megágyazok, és elfoglalom a belső térfelet.

- Gyere ide - nyújtózom felé széttárt karokkal, s ő szélesen, az eddigieknél jelentősen élettelibben elmosolyodva, kiscica módjára bújik hozzám.

- Köszönök mindent - nyomorgat meg jó alaposan.

- Ne tedd…

- De teszem - húzza ránk a takarót, lényegesen lejjebb adva szorításából.

- Miért?

- Mert nekem te vagy a legfontosabb…