36. Betelt a pohár

Chanyeol tűr. Komolyan, egy rossz szava sincs, azt leszámítva, hogy folyton csúnyán néz rám minden miatt, akárhányszor találkozunk. Azt hiszem, az első komolyabb kiakadása akkor volt, mikor nem tudtam elmenni Yixing születésnapjára, de utána látszólag helyreállt a béke, én azonban érzem, hogy ez korántsincs így. Ez talán csak a vihar előtti csend, netán fejben túl sokszor belez ki ahhoz, hogy szóvá is tegye azt. Mindenesetre aggódom…

És én? Én már azt sem tudom, merre vagyok arccal. Minden szabad percemben alszok, még evésre se nagyon pazarlom az időt, pedig igencsak szükség lenne rá néha.

- … Baekhyun… Baekhyun… Baekhyun… - fogja meg valaki a vállam, ezzel megállásra késztetve, mire hunyorogva hátrapillantok rá. - Negyed órája utánad loholok és még arra sem méltatsz, hogy észreveszel? - ráncolja össze szemöldökét.

- Bocsánat - motyogom, s szememet megdörzsölve fordulok vissza, hogy folytassam az utamat.

- Mit csinálsz? - tér mellém, hol engem, hol a tájat nézve.

- Öhm… - torpanok meg hirtelen, ugyanis ez egy elég komoly kérdés. - Rossz irány - indulok meg hátrafelé.

- Baekhyun, minden rendben?

- Persze - bólogatok hevesen, s noha a kérdését se nagyon fogtam fel, már megint nem emlékszem, miért jöttem le. Fáradt vagyok, feküdni akarok és aludni egy nagyot. Bárhol.

Chanyeol végig kísérget mindenhova, de nem szól semmit. Szerintem mérges rám, amire minden oka meg is van, ám jobb, ha nem zavar meg ebben a roppant koncentrálós állapotomban, mert már lassan a nevemet is elfelejtem. Mondjuk, szajkózza eleget, tehát ez a veszély annyira nem áll fenn.

Minden nappal egyre kevesebb és kevesebb vagyok. Apa egyfolytában veszekszik velem, a munkába száztíz százalékot kell nyújtanom, de a legjobban Chanyeol viselkedése zavar. Nem mondja ki - eleget -, de látszik rajta, hogy szörnyen zavarja a helyzet, amiért persze nem hibáztathatom, ám nekem is rossz, mikor ilyen.

Egy szombat reggeli műszakkal, fél liter kávéval, valamint egy kevés táplálékkal a hátam mögött, felhívom legjobb barátomat, ugyanis a mai munkát nem tudom egyedül végezni, de félek, hogy nézőközönséget is hoz maga mellé. Nem is az a baj, hogy nézik, de jelenleg nem vagyok vevő Sehun megjegyzéseire, és a nagy állatbarát koboldot sem tudnám kellően lenyugtatni, pedig mégcsak nem is komoly dolog következik.

- Lu~ - nyújtom el egy nagy sóhaj kíséretében, közben lehuppanok a favágó tönkre.

- Bacon~. Szerencséd van, pont ráérek. Mit vigyek?

- Lehetőleg csak magadat.

- … és egy kis jókedvet.

- Nem, az nem kell.

- De, me-

- Szia - teszem le, még mielőtt elkezdene valami olyat, amihez most nincs túl sok hangulatom.

Míg Luhan idefelé jön, addig apával feltúrjuk az egész konyhát, hogy megtaláljuk a szikénket, valamint egy kis dobozt, ami még segítségemre lehet a későbbiekben. Fogalmam sincs, miért rám marad ez idén is, mikor tavaly elég csúnya vége lett az egyikkel, de neki állandóan dolga van, így természetes, hogy rám maradnak a gázabb munkák. Esküszöm, ennél még nyulat is szívesebben bontok, pedig nem kis meló.

Ezermillió dolgom lenne, ám ehelyett leülve a lépcsőre, elköszönök a szüleimtől és majdhogynem félálomban lesek ki a kapun, várva a csodát, mi egyenlőre a kutyák hangos játékában merül ki, hogy engem ébren tartsanak. Azaz biztos nem ezért játszanak, de ha eléggé magamnál lennék, ezért sem tennék… Ahh, sok ez most nekem.

Chan kocsiját megpillantva, beigazolódni látszik a gyanúm, amiért egész biztosan elátkozom Luhant, csak az még várat magára, minimum, míg egyedül nem maradunk.

- Baci hyung - int nekem a maknae, mit egy kellemetlen fintorral viszonzok.

- Na, mi a terv? - lép be elsőnek a legidősebb, s teljes természetességgel letelepszik mellém.

- Malacot herélni…

Sehun dermedten áll, engem néz, ajkai elnyílnak, ám egy hangot sem ad ki, így végül becsukja a száját.

- Hagyd, ez nála valami fura fétis… - legyint állítólagos barátom, amiért szívesen megajándékoznám egy tockossal, ha Chanyeol nem ragadná meg a csuklómat és rántana fel, hogy szorosan az ölelésébe zárjon. Nyűglödve mocorgok, bármiféle magyarázatot keresve viselkedésére, pedig tudom, hogy felesleges, mert szerintem még ő sincs képben vele, mit mikor és miért tesz, viszont a többiek előtt eddig nem nagyon volt ilyen.

- Történt valami? - támasztom állam szegycsontjának és felpillantva rá, ernyedten várom a válaszát.

- Nem. Kellett volna? - mosolyog rám fáradtan, de ez egyáltalán nem sikerült meggyőzőre. Valami furcsa vele…

- Mmm.

- Na, induljunk - áll fel Luhan, tenyereit összecsapva. - Dr. Byunra várnak a kis cocák…

- Te is befeküdhetsz alám - nézek rá szúrósan. - Khm… a késem alá - javítom ki magam, de Chan csak elenged és összevont szemöldökkel fürkész engem, Lu fuldoklik a röhögéstől, Sehun meg a kutyákkal van elfoglalva. Talán jobb is.

Fent alaposan kezet mosok, s az eszközeimet összeszedve veszem célba a disznóólat, ami egy pici épület a bika karám mögött, pont a szárnyasokkal szemben, előtte egy apró, elkerített résszel, hogy ki tudjanak jönni, ám azt most csirkeháló borítja, hogy ne szökhessenek ki a kicsik.

- Kő-papír-ollóval eldöntjük, hogy melyikünk a pótolhatóbb? - fordul felém a kapuban megtorpanva Luhan, már előre tartva az öklét.

- Legyen - helyezem hozzá közelebb a kezem, ám mielőtt nekikezdhetnénk, Chanyeol ráfog és rosszallóan rám emeli tekintetét.

- Mi az, hogy melyikőtök a pótolhatóbb?

- Csak ki kell venni a kicsiket az anyjuktól. Semmiség - vonok vállat, lehetőleg minél szűkebbre fogva a magyarázkodást.

- Meg csak letépi az anyjuk a karunkat, tehát ja… semmiség - vigyorog Lu, ezzel egy elégedetlen morranást kiváltva Sehunból is.

- Na, kezdjük - rázom le Chan mancsát és sikeresen meg is nyerem a kört, bebiztosítva magam. - Amúgy is te tartottad volna - “vígasztalom”, míg behajolva az elsőt keresi, amit kiemelhet.

- Ezt fogd, légyszi - adom át a koboldnak a tálat, ki a nagy visításra majdnem el is ejti.

Luhan a két hátsó lábánál lelógatva tartja maga elé a kismalacot, ami szép lassan beletörődik a sorsába, miszerint innen nem szabadul, hiába kapálózik. Már épp hajolnék oda, hogy elvégezzem a dolgom, mikor megint félbeszakítanak.

- Most komolyan altatás nélkül fogod kivágni a golyóit? - lép közelebb Chanyeol, hogy jobban láthassa, pedig tudom, hogy nem bírja, ha szenved az állat.

- Az hagyján, de még érzéstelenítőt sem kap - kontráz rá Lu, ezzel semmi esetre sem nyugtatva a colost.

- Nem olyan vészes - csípem össze a zacskó egy részét, majd egy két centis vágást megejtve, kinyomom rajta a heréket, hogy a herevezetéket elvágva a tálba helyezzem, mi idő alatt az állat alig mukkant, s amint ez kész, Luhan dobja is vissza.

- Mégcsak nem is varrod össze? - merészkedik közelebb Sehun is, míg kicsiny csapatunk legidősebb tagja a következő kismalacot keresi.

- Kevesebb stressz, ráadásul tényleg nem vagyok állatorvos, csúnya egy látvány lenne. Mivel nekik van a legkisebb heréjük, egyszerű kiszedni, míg kicsik, és könnyen helyre is jönnek utána - magyarázom nagy beleéléssel, bár van egy olyan sejtésem, hogy azért annyira nem érdekli a dolog.

- Segítenél?  - ugrik hátrébb Lu az ideges koca miatt.

- Ja - mosolyodom el, s egy fáradt sóhajt megeresztve indulok a bódék mellé, hogy egy háromágú vasvillával térjek vissza. A malac nem fél tőle, ugyanis max a hátát szoktam vakargatni vele, de egy kis noszogatás után behátrál az ólba, aztán a kicsiket az egyik sarokba terelve, be is csukjuk az ajtaját. Hülye ötlet volt azt hinni, hogy mellette is menni fog.

- Ez elég morbid - jegyzi meg Chan, a kezében lévő tálat döntögetve. Inkább az a morbid, amit csinál…

Legalább egy óra küzdés árán végzünk a kismalacok kasztrálásával, miközben Sehun az ízléstelenség határát súrolva tart ébren csípős megjegyzéseivel és közel sem vicces poénjaival. Hideg van, a minimumra vetkőztem, amit még Chanyeol enged, de ez sem elég, hogy ne legyek ennyire fáradt.

- Plusz jelentkező? - nézek végig a csapaton, kezemben a véres szikével.

- Na jó - szívja tele Lu a tüdejét, s mellkasát kinyomva, elkezdi farmerját kigombolni. - De készülj, nekem nagy van - mondja hasonlóan komoly kifejezéssel, mint ami az én arcomon is ül.

- Biztos, hogy nem - áll félig elé Sehun, s karjait összefonva mered kis eszközömre rosszallóan.

- Szerintem sem jó ötlet - kapja ki ujjaim közül Chanyeol a kést.

- Nem tudjátok, mi a jó - ingatja rosszallóan a fejét Luhan, s visszaöltözve veszi át az irányítást felfelé.

- Városi kölykök - kontrázok rá, követve a kínait.

- Mi viszont átmegyünk hozzám, mert üdvözlöm anyáékat is, ha már hétvégente se vagyok itthon túl sokat - áll meg a kapuba, hogy felém fordulva intézhesse nekem szavait, miket időbe tart megértenem.

- Mind?

- Nem, Chanyeolt itt hagyjuk neked.

- Mí’ kedvesek vagytok.

- Gyere, Hunnie, anyának hiányzol - nyújtja a fiatalabbnak a kezét, kinek jelenleg a sajátjai a zsebében vannak, s nem is szándékozza kiszedni onnan őket, ezért így indulnak neki az útnak.

Mivel csak mi vagyunk itthon és nem kaptam új feladatot, felmegyünk, ám én hiába szeretnék a szobába vonulni pihenni, Chanyeol a konyhába tol, ugyanis új hobbija lett állandóan enni, illetve, engem tömni, amiért nagyon nem rajongok, azonban erőm sincs túlzottan ellenkezni. Tény, éhes vagyok, de szívesebben aludnék helyette. Az egyetlen jó benne, hogy még a kaját is ő csinálja, ezért nem nekem kell vesződnöm vele.

- Szendvics jó? - ültet le a szekrény elé, ahol általában lenni szoktam, mert ott számomra a legkényelmesebb.

- Hogyhogy sosem csinálsz tojást?

- Nem tudom olyan jóra, mint te, másképp meg nem kell… Szóval?

- Oké - legyintek és fejemet lehajtva figyelem Chant, ahogy bemegy a spájzba és összeszedi a hozzávalókat, ami rengeteg hagymába, merül ki - ugyanis imádom -, kolbászban, meg vajban, illetve némi zöldség is kikerül az asztalra. Igyekszem nem elaludni, míg ő keni a kenyeret és a többiekről mesél, de olyan nagy a kísértés, hogy egyszerűen képtelenség.

- Ya, kész van, kelj fel! - tol elém két ketté vágott szendvicset, mire nehézkesen felemelve a fejem, hatalmas kölyökkutya szemekkel vizslatom Chanyeolt. - Tudod, hogy imádlak, de enni akkor is kell. Én addig bele sem kezdek, míg legalább a felét el nem pusztítod - ül le a sarok túlfelén lévő székre és könyökeit az asztallapra támasztva, várja, hogy nekilássak az evésnek.

Kényszeredetten nyögve emelem a számhoz az ételt, s minél nagyobbakat harapva pusztítom el, csak annyira megrágva, hogy le tudjam nyelni. Egyik kezemmel a fejemet támasztom, ugyanis le szeretnék feküdni, de a kobold azt sem engedi. Mostanság nagyon apáskodó lett felettem, és persze, tudom, hogy az én érdekeimet nézni, de kezd szörnyen kiakasztani a viselkedésével, ugyanis már felnőtt vagyok, el tudom dönteni magam, hogy mi a jó számomra.

Amint kész vagyok pontosan a felével, már dőlnék is el, de ő kinyújtva a kezeit csúszik hátrébb a székkel, így az ölébe ülve hajtom fejem a vállára és orromat a nyakába fúrva szusszanok elégedetten, miközben Chanyeol elkezd enni, szabad tenyerét a hátamra tapasztva, mivel megnyugtatóan simogat. Szeretem az illatát. Markáns, mégis visszafogott, mi tökéletesen jellemzi a személyiségét, valamint izmos, magas alakját. Nem mintha ő maga olyan visszafogott lenne, de mégis így érzem.

Félálomban tengődök, mikor ő végez, és a tányérokat összetéve pakol el kicsit rendet, ám csak annyira, amennyire helyzete engedi, majd fenekem alá nyúlva áll fel velem és visz be a szobába, hol csupán elfektet az ágyon, hogy leszedje rólam a munkás ruhát. Nem ellenkezek, de nem is segítek, csupán fáradtan hagyom, hadd tegyen, amit jónak lát, s amint feljebb egyenget és bebújik mellém, szorosan hozzásimulva ölelem át, ahogy esténként a takarót szoktam. Előtte sosem csináltam, ám ha nincs velem, hiányzik, így inkább fagyoskodom.

Az első fizetésem kézbevételekor ismeretlen öröm jár át, ami pontosan addig tart, míg Channak oda nem próbálom adni. Sosem láttam annyira idegesnek, mint akkor. Még azt is megkíséreltem, hogy a zsebébe csempészem, de mielőtt elment, ingerülten az asztalomra vágta és még búcsú puszit sem kaptam, amiért képes lettem volna úgy hisztizni, mint egy ötéves, azonban nem tartottam valószínűnek, hogy segítene az állapotunkon. De persze nem adom fel…

El fogom érni, hogy nála legyen, addig meg dolgozok tovább.

Rengeteget alszom egy nap. Minden szabad percemet azzal töltöm. Kaja szünetben az ötlözőbe, néha a traktorba, vagy otthon ebéd helyett, ám minden ilyen akcióval csak kimerültebbnek érzem magam. Napról napra fáradok, s félek, ez nem tart már olyan sokáig, mint azt reméltem. A két munka egyszerre sok, és hiába telt le egy hónap, nem rázódtam bele, ami kezd aggasztani, mert ez azt jelenti, hogy bizony véges az energiám, már nincs több tartalékom, amit mozgósíthatnék.

Egyik szombat reggel már felkeléskor nem oké valami, de ettől függetlenül összeszedem magam és szép tempósan elindulok a boltba, ugyanis ma Minhyukkal nyitok, tehát nekem nincs segédem, a főnök meg csak kilenc után jön. Szeretem a csapatot, nagyon kis családias a légkör mellettük, de ilyen ocsmányul beszélni még senkit nem hallottam, mint őket. Ragad rám bőven belőle, de mivel anyuék előtt eleve nem mondok semmi csúnyát, csak az állatokat áldom újdonsült tudásommal, ám néha már komolyan büszke vagyok magamra, hogy miket nem tudok.

Az úton többször megállok, ugyanis annyira szédülök, és fáj a fejem, hogy muszáj leülnöm pár pillanatra, míg össze nem szedem magam. A lábaim remegnek, egyszerre ver a víz és fázom, ám ezeket figyelmen kívül hagyva haladok tovább, hogy a hátsó ajtón betérve első dolgom legyen levetődni az öltözőbe, nyerve pár szabad percet.

- Uhh, Baek, megijesztettél - kap hirtelen a szívére az épp beérkező fiú.

- Bocsi, hyung - villantok felé egy mosolyfélét.

- Baj van? Nem nézel ki túl jól - mér végig aggodalmasan, mire megrázom a fejem.

- Minden rendben.

- Figyelj, ki kéne válogatni a hűtős dolgokat, mert tegnap Seok kipakolta az egész dobozt, de nem nézte a lejárati dátumokat.

- Oké, levetkőzök és megyek is - kezdek el kibontakozni kabátomból.

Fokozatosan veszi át a fájdalom az egész testem felett az uralmat, én azonban ezzel mit sem törődve botorkálok ki egy dobozzal a hűtőhöz, bal karommal végig a hasamat szorítva. Nehezen fogom fel, hogy mikor melyik dolgon mit olvasok, mindent többször ellenőrzök, s egyáltalán kedvem sincs hozzá, de ez a felnőtt élet, dolgozni kell, még akkor is, ha kicsit beteg az ember. Biztos vagyok benne, hogy el fog múlni, csak kicsit várni kell.

Amint összegyűjtöttem a lejárt termékeket, a raktárba megyek, hol rettentően hideg van, azonban most pont ez kell nekem. Leteszem a dobozt a földre, s hezitálás nélkül fekszem mellé a hűvös betonra, némileg megkönnyebbülve, hogy ebben a pózban már nem kínoz akkora mértékben a szédülés, de mivel tudom, hogy sokáig nem is maradhatok, így két karomra feltámaszkodva próbálom összeszedni magam, ám a kezeim megrogynak és beverve a fejem szusszanok még utolsót a kemény talajon.

Valami szörnyen nehéz dolog kelt, ami elemi erővel nehezedik a mellkasomra, ezzel gátolva a légzésben. Csukott szemmel mocorgok, ám ahogy elmémet megrohamozzák az emlékek, rossz előérzettel kezdem nyitogatni pilláimat. A fény az első két percben teljesen meggátol a látásban, azonban ahogy élesedik a kép, a nagy fehérség fogad. Oldalra fordítva a fejem, Chanyeol megtört alakját vélem felfedezni, ahogy könyökeivel a kórházi ágy szélére támaszkodva fogja kezei közé lehajtott fejét, s ujjai idegesen tépik szőke tincseit. Beletelik egy kis időbe, mire teljesen magaménak érzem a testem, de amint ez bekövetkezik, jobb karomat felényújtva érek finoman hozzá, mire összerezzenve vezeti rám tekintetét. Íriszeiből süt az aggodalom, a féltő szeretet, meg főleg a harag. Mérhetetlen dühös, ráadásul okkal.

- Chan - nyögöm elfulló hangon. Nem válaszol, nem mond semmit. Sosem éreztem még ennyire idegennek, s ez felettébb zavar, arról nem is beszélve, hogy kétségbe vagyok esve a helyzetet illetően.

Talán fél óra is eltelik ebben a reménytelenül merev légkörben, mire köhögése teljesen kijózanít, s amint biztos benne, hogy minden figyelmem az övé, végre megszólal.

- Gondolom, tudod, hogy ezek után nem mész vissza a boltba dolgozni - közli tényszerűen, ami ellen merész dolog lenne szembeszállni.

- De nem ők tehetnek róla… - teszek egy gyenge kísérletet, olyan halkan beszélve, hogy talán meg sem hallja.

- Persze, hogy nem ők. A te hibád, amiért feleslegesen túlhajszolod magad, és nem érdekel a pénz, főleg nem, ha nekem akarod adni. Ha kell bármire, tőlem kapsz, de esélytelen, hogy ezt így folytasd tovább.

Félek tőle. A mindig mosolygós és vicces Chanyeol most olyan szemekkel méreget, mint aki képes lenne ideláncolni, csak azért, hogy ne dolgozhassak. Nem ad választást.

A kedve az órák teltével se változik, ám mégsem hajlandó egyedül hagyni egy percre sem, egészen addig, míg meg nem érkeznek a szüleim. Apán látszik, hogy nem szívesen jött be, sőt, méregető tekintete elárulja, hogy ő is hasonlóképp ideges, de részben azért, mert emiatt kimaradok otthon is. Anya hozott nekem rendes ruhát, valamint fogkefét, innivalót és Chanyeolnak enni, mert mint megtudtam, már voltak bent, és ő is biztos benne, hogy nem fog innen elmenni.

Estefelé Lu és Sehun is meglátogatnak, mitől szerencsére oldódik kicsit a hangulat, de ez csak akkor lesz teljes, mikor megérkezik Jongdae és Minseok hyung, akik bár fogalmam sincs, mit keresnek itt, kifejezetten jól esik, hogy érdekli őket, mi van velem. Chanyeol oldódni látszik, bár még a távolságot tartja, teljesen megértem őt, ráadásul jogom sincs miatta szólni. Kifejezetten jól érzem magam a fiúkkal, egészen addig, míg Dae fel nem hozza, hogy lehetnék bandatag.

Szörnyen unom a témát, és utálom, hogy Chan képtelen megérteni, miszerint én egyáltalán nem akarok, de ha akarnék, sem lenne rá lehetőségem, ugyanis rám otthon van szükség. Se időm, se kedvem velük sztárosat játszani…