- Baekhyun - hallom valaki hangját kifejezetten közelről, majd az illető meleg tenyerét érzem meg bal orcámon. - Miért sírsz? - szegi nekem a kérdést, azonban a hirtelen váltás miatt még nem tudom értelmezni, ahhoz túl sok minden kavarog a fejemben. Az érzékeim tompák, nem látok, a pulzusom az egekben, és minden visszahúz a képzelt világba. - Figyelsz? - simít végig szemem alatt hüvelykujjával, mire tekintetemet feljebb vezetve kezdem látni kirajzolódó alakját, s az ágy süppedései elárulják pontos helyét, ami konkrétan felettem van.
- Mmm - adok jelet figyelmemről, ám ennél többre pillanatnyilag nem telik.
A megszokott rémálmok még most sem hagynak nyugodni, mindent megtesznek, hogy féljem az éjszakát és elhitessék, miszerint Chanyeol továbbra sincs velem. Az a baj, hogy ezen nem tudok túllépni úgy sem, hogy látom, érzem, hallom őt… Az idő telik és én legszívesebben a nyakába vetném magam, de nem merek hinni, még bennem van az a sok rémkép, mely gátat szab szabad akaratomnak.
- Mi a baj? - hajol lejjebb, mire lehelete arcomra csapódik, Chanyeol illatát magával hozva.
- Semmi - sóhajtok egy nagyot, megfogva csuklóját, hogy valamilyen formában érintkezhessek vele.
- Mit álmodtál? - dől le mellém szép lassan, így én is felé fordulok.
- A tanyán voltunk - kezdek mesélésbe gondolkodás nélkül. - Csak… kicsit máshogy nézett ki. Mindenféle kőfalak és oda nem illő dolgokkal volt tele, de tudtam, hogy az a tanya. Veszekedtünk, és végül elmentél, amit én szó nélkül néztem egy olyan falról. Igazából semmi komoly, a vidám álmokat is pont ilyen szörnyen élem meg, csak mert te is szerepelsz benne. Jobb lesz… - pislogok nagyokat, próbálva kiűzni mindennek az emlékét.
- Minden este ez volt? - kérdi aggodalmasan, a Hold tompa fényében megcsillanó íriszeit végig rajtam tartva.
- Nincs baj - eresztek meg egy halvány mosolyt, mivel így utólag rájőve csak rontok a helyzeten.
- Tehát igen - vágja rá komoran, mitől késztetést érzek megnyugtatni őt, hogy még véletlen se legyen bűntudata, mert ismerem, képes amiatt is rágni magát, amiről egyáltalán nem ő tehet.
- Legtöbbször sikerült elérnem, hogy ne álmodjak, szóval egész ritkán fordult elő ilyesmi - válik egyre erőltetettebbé mimikám, de nem tehetek róla, még túl álmos vagyok, ráadásul az érzelmek kimutatása igazán rosszul megy.
- És hogyan?
- Megkértem az Álommanót, hogy hagyjon aludni - nevetek halkan saját ostobaságomon, míg szép lassan visszaáll bennem is a rend.
- Ezek szerint olyan módszerekkel, amiknek én nem örülnék…
- Sajnálom - veszek visszább, kisebbre húzva egyébként sem termetes mivoltomat, ezzel is menekülvén minden elől. Mikor egyedül voltam, segített, hogy érzem magam, hogy átölelhetem a térdem, hogy a legkritikusabb részeimet, a hasamat, valamint a mellkasomat óvni tudom.
- Gyere ide - fordul a hátára, én meg eleget téve kérésének, közelebb húzódom hozzá. - Rám - túrja egyik kezét alám, azzal is felsegítve őrá. - Már itt vagyok, nem kell félned. Megvédelek magadtól… - súgja, mondandója végén puszit nyomva az arcomra, mitől ha lenne erőm, biztos elsírnám magam, de már ennyire sem telik. - Jó így, vagy…?
- Jó - nyitom szét a lábaim, hogy azokra támaszkodhassak csípője mellett, miközben fejemet az övé mellé hajtom, bár így már kezd kényelmetlen lenni, de nem érdekel, míg vele lehetek.
- Várj - nyúl a másik oldalra, megragadva egy párnát, mely jelzi felém, hogy feltűnt neki a szerencsétlenkedésem, majd azt beigazgatja a sajátja mellé, hogy arra fekhessek. - Nagyon szeretlek, Baekhyun, függetlenül mindentől - teríti ránk a takarót, ölel át mindkét karjával, s ellazítva izmait szusszan egy utolsót, már választ sem várva tőlem.
Nem hiszek sem a sorsban, sem semmi más természetet felülíró dologban, ám most kifejezetten el szeretném hinni, hogy ez, ami köztünk van, nem csupán a véletlen műve, hanem valami sokkal több.
Tenyeremet mellkasára simítva érzem szíve dobogását, és orromat a nyakába fúrva szívom magamba markáns illatát, minden erőmmel híve benne… híve a valóságban. Őszintén nem érdekel a múlt, mindketten hibáztunk, és biztosan fogunk is még, de jelen pillanatban nincs nálam boldogabb ember a világon…
A következő ébredésem nem a telefonomra történik, ráadásul még mindig sötét van, ám a kintről beszűrődő dobogás és egyéb zajok nem hagynak nyugodni, minek köszönhetően felettébb hamar magamhoz térek. Mivel a szobán kívüli élet percek teltével sem csitul, az csakis egyet jelenthet, miszerint a csapat készülődik, viszont Chanyeol még mindig alszik.
- Chan - emelem fel a fejem, rekedtes hangon szólongatva az alattam kissé nehézkesen légző óriást. - Chan, kelj fel - gurulok le róla, hogy rendesen levegőt tudjon venni, mire némileg megébred.
- Hm?
- Nem kell menned?
- Szünmt v~ mn nemmm vszk mmm.
- Aha - ülök fel, nagyokat pislogva a sötétségbe. - Tehát, nem kell menned? - próbálkozom meg újra, hátha ezúttal az én nyelvemen is megismétli az előbbit.
- Nem - fordul be a fal felé nyöszörögve.
- Oké - kelek ki az ágyból, hogy a legközelebbi kezembe akadó nadrágot felvegyem, ami bár nem az enyém, legalább egy laza anyag, ami éppen csak a térdemig ér, de a gumi fenntartja a derekamon. Kilépve a folyosóra, a hideg és a fény egyszerre támadnak be, mitől hirtelen megtorpanva követem csupán homályos tekintettel az elhaladó alakokat, míg nem tisztul eléggé a látásom.
- Baek, felkeltettünk? - áll elém egy már korán reggel is ezerrel vigyorgó hyung.
- Nem - hazudom gondolkodás nélkül.
- Miért jöttél? - kérdi, közben belebújva a magával hozott pólóba.
- Én… nem tudom - vallom be őszintén, ugyanis fogalmam sincs minek jöttem ki. - De várj, hyung - kapom el hirtelen a karját, hogy az arcom elé emelhessem.
- Mit csinálsz? - hajol igazán közel, míg én fókuszálni próbálok a bőrére.
- Tényleg szőrös vagy - jelentem ki az év felfedezését, továbbra is ugyanolyan kábán, mint ahogyan keltem.
- Megéri megkérdeznem? - szélesedik vigyora, pedig eddig azt hittem, hogy ez már igazán nem lehetséges.
- Jelenleg a saját nevemet nem tudnám, tehát nem valószínű…
- Baekhyun.
- Hm? - nézek Minseok szemeibe, ám ő pillanatról pillanatra egyre szórakozottabb.
- Ez a neved - lapogatja meg a vállam, majd egy halk kuncogás kíséretében magamra hagy.
Hát oké… Végleg elvesztettem a fonalat, de mivel most jött ki Sehun a szobájából, gyorsan becserkészem - már amennyi gyorsaság telik tőlem. Akár egy belassult meztelencsiga.
- Hunnie, várj - kapom el a karját, hogy ezt is megvizsgálhassam, ám mivel semmit nem találok, fel is emelem, ha már volt szíves felső nélkül kivánszorogni. - Miért nem vagy szőrös?
- Te miért vagy szőrös? - kérdez vissza meglepetten, elhátrálva tőlem egy lépést. Miközben gondolkodok a kérdésén, Luhan is felbukkan mögötte, aki csakugyan furán néz, de szerencsére nem csupán engem, hanem Sehunt is, ami némi megnyugvással tölt el.
- Mert kinőtt?
- Jó, hagyjuk - adja fel végül sóhajtva. - Elrabolhatom Baci hyungot pár percre? - fordul hátra Luhoz, aki először rám, majd rá emeli a tekintetét, igencsak szemöldökráncolva.
- De siess, mert mindjárt indulás…
- Köszi - ragad meg ezúttal ő engem és rángat be a szobába, olyan hévvel helyére küldve szerencsétlen ajtót, hogy még félni is elkezdtem.
- Mit tettem? - torpanok meg a helyiség közepén, a létező legártatlanabb arckifejezésemet elővéve.
- Semmit, csak beszélgessük - magasodik fölém, minden porcikájával a “beszélgetés” ellen szólva. Kinézem belőle, hogy mindjárt leüt, azonban az okának örülnék. - Hyung, ismerem már Chanyeolt annyira - ez nem jól kezdődik… - hogy tudjam, hiába örül neked, a gondjai, amiket te okoztál, itt még koránt sem oldódtak meg.
- Mi? - csúszik ki belőlem eme roppant értelmes reakció, ami esküszöm, ez a szokatlanul határozott és ijesztő Sehun miatt van.
- A jelenlétednél sokkal több kell ahhoz, hogy visszanyerd a bizalmát. Valószínűleg nem mondja, hiszen miért is tenné? Te miattad jött haza, de ez nem egyenlő azzal, hogy rendben is van. Mosolyog, viccelődik, de ugyanakkor retteg attól, hogy megint elhagyod, elküldöd, bántod, a fene tudja mi volt pontosan, mé-
- Hunnie - ront be egy elég morcos, ám annál álmosabb kobold. - Ha már ellopod az én Baekhyunomat, legalább nyomokat ne hagyj magad után - sétál mellém, az eddigieknél kicsivel erősebben megragadva a kezem, ami talán csak fáradtsága miatt van.
- Milyen nyom? - változik vissza az átlagosan érdektelen Sehunná az eddigi morcos Sehun helyett.
- Luhan?
- Hát hoppá - von vállat, elfordulva, ezzel jelezvén, miszerint részéről ennyi volt.
- Gyere, menjünk vissza aludni - vonszol ki Chanyeol a szobából, a továbbiakban figyelmen kívül hagyva minden mellettünk elhaladó, és esetenként furcsán méregető személyt.
Sehun eme oldala egyszerre rémisztő és melengető, hiszen eddig azt hittem, ennél azért nagyobb hadilábon állnak Channal, de ezek szerint mégsem, ha így törődik vele
- Nem vagyok álmos - tudatom, komótosan kibújva a kölcsönvett nadrágból, mielőtt azzal együtt akarna az ágyba ráncigálni.
- Én viszont igen, szóval alszunk - dörmögi, bemászva a helyére, majd rögtön be is fordul a fal felé. Azt hiszem, megbántottam… Ugyan ötletem sincs, hogy mivel, de határozottan erre mutat a viselkedése. Csendben és óvatosan a helyemre fekszem, inkább nem is firtatva tovább a témát, nehogy mélyebbre ássam magam a gödörben. - Ölelgess - nyúl hátra, a karomat keresni, s amint megleli, a hóna alatt előre vezetve tapasztja a hasára.
- De akkora vagy, mint egy bálna! - jegyzem meg, arcomat a lapockái közé fúrva. Hatalmas háta van, ami miatt meglehetősen kényelmetlen számomra ez a pozíció.
- Nem baj - mondja cukin, párat nyammogva is hozzá.
Mivel én tényleg nem vagyok álmos, ellenben Chanyeollal, akad némi időm átgondolni a Sehuntól hallott dolgokat, amik így utólag meglehetősen logikusnak tűnnek, és nem is értem, hogy nekem miért nem jutott ilyesmi az eszembe. Luhan nem győzte belém sulykolni, hogy mekkora kárt okoztam Channak, de én nem igazán hittem el, ám most itt a bizonyíték, ráadásul fogalmam sincs, mivel segíthetnék. Talán a legnagyobb baj, hogy igazán én sem tudok bízni magamban, hiszen a személyiségem nem fog megváltozni csak úgy, mert azt szeretném. És bizony szeretném… nagyon is.
Az unatkozás és a biztonság érzete csakhamar meghozta a hatását, szépen elérve, hogy bealudjak arra a maradék másfél órára, mellyel újfent elértem, hogy fáradtabb legyek indulás idejére. Chanyeol viszont olyan fitten ébred és lát neki a készülődésnek, mintha ezidáig erre várt volna. A mérhetetlen türelme most sem hagyja el velem szemben, készségesen tűri a nyűglődésemet, segít öltözködni, bíztat a kitartásomat illetően és a lehető legtöbb dolgot elvégzi helyettem. Nos, ennyit ér az elhatározásom, miszerint innentől jobban fogok igyekezni. Komolyan akarom, fogom is, csak így nehéz.
- Miért hozol táskát? - pislogok laposakat a liftben őrá.
- Mert pár napig veled maradok, mielőtt elutaznánk - karolja át a vállamat, s húz közelebb magához. Ő jelenleg is közel hasonlóan néz ki, mint mikor fellépésre megy, én meg olyan vagyok, mint akit egy tehén már legalább kétszer megemésztett.
- Hova utazol?
- Japánba megyünk egy fesztiválra fellépni. Ugyan én nem veszek részt az új cb-ben, de nem csak azokat fogjuk előadni, ráadásul hivatalosan is vissza kell térnem a bandába.
- Cd?
- Cb.
- Az a kerek?
- Nem - nevet ki jóízűen, holott teljesen komolyan kérdeztem.
- Itt hagysz?
- Hidd el, nem mennék, ha nem lenne muszáj - ölel át a másik kezével, immár teljesen magához passzírozva, míg le nem érünk a parkoló szintjéig.
- Nem gond - vonok vállat kábán, inkább nem is gondolva arra, hogy elmegy, mielőtt a kis füllentésemből nagyobb hazugság válna.
- Na, gyere babuci, várnak a bocik - nyitja ki nekem az ajtót, és fel is segít a magas ülésbe, mielőtt vissza találnék esni kapaszkodás közben.
- Köszönöm - hagyom figyelmen kívül a megszólítást, ezzel megdermesztve őt az ajtó becsukásának folyamatában.
- Valami rosszat tettem? - válik arca hirtelen kétségbeesetté.
- Nem, miért?
- Furcsán viselkedsz - sóhajt fel, majd hátra dobva a táskáját, beül a saját helyére, mi alatt én a szavait emésztgetem. - Bizton nincs baj? - hajol át fölöttem, hogy megfogva a biztonsági övet, becsatolhassa.
- Nincsen.
- Akkor jó - nyom egy csókot a homlokomra, s becsatolva magát is, indítja a kocsit. - Aludj szépen, majd keltelek, ha odaértünk - csúszik keze a combomra, minden lehetőség kihasználva a velem való érintkezéshez.
Ha akarnék sem tudnék ellenkezni, egy dolog azonban nem hagy nyugodni; Chanyeol miért nem beszél nekem azokról, amiről Sehun?
A zötykölődés, a meleg, Chan illata és a már majdnem kényelmesnek mondható póz egészen hazáig kiszolgálta a pihenésemet, ám felkelve mindezek teljesen mások voltak. Állunk, hideg van, Chan illata helyett kaja szag lengi körbe az autó lefagyott légkörét, ami mellé még társul a mérhetetlen hátfájásom. Tehát, lehet mégsem kellett volna bedobnom a szunyát.
- Te mikor és miért vettél ennit? - mustrálom a szatyrot, minek következtében kiszállás közben kis híján pofára esek, ami elég kényelmetlen lenne ezen a murvás, kavicsos úton.
- Útközben és, hogy reggelizzünk - löki be utánam az ajtót, s indul meg előre, hogy kinyissa a kaput, holott ő van felszerelve, míg nálam semmi nincs. Bár értékelem, hiszen éppen csak nem bukok fel a saját lábamban.
- É-
- Nem baj, akkor is eszel - akadályozza meg a tiltakozásomat, amit ezek után felesleges lenne fokozni, ő ezt eldöntötte helyettem.
A házba nindzsa módban térünk be, hogy aztán a szobában gyorsan megreggelizzünk, ami ha nem is sok az én részemről, Chanyeolt mindenképp megnyugtatja, majd mindketten átöltözünk munkás ruhába, hogy még apa előtt lemenve a portára, elkezdjük a reggeli munkát.
Rettentő hideg van, a kutyák táljában a víz be is fagyott, szóval az már biztos, hogy nem fogunk egész nap kint robotolni, ami kivételesen kifejezetten jó kedvvel tölt el. Eddig kerestem a munka lehetőségét, főleg a borzalmas időkben, ám ennek vége, főleg, mikor Chanyeollal lehetek helyette.
- Baekhyun, indulunk - szól apa, elhaladva mellettem, szándékosan csak az én nevemet említve.
- Megyünk - tudatom vele többedmagam indulását, mielőtt az feltételezné, hogy Chant itt hagyom a porta közepén. Ugyan elvan a kutyákkal, de azért mégsem rázhatom le, na meg nem is akarom, szóval mindenhova rángatom magammal. Még oda is, ahol nem nagyon férünk el ketten…
- Mit hozzak? - néz végig a kapkodva felkarolt villáimon.
- Engem.
- Gyere - tárja ki a karjait, mintha bármi esély lenne rá, hogy én most oda menjek.
- Felnyársaljalak? - veszem ki az egyik példányt, figyelmeztetőleg meglengetve előtte.
- Úgysem tennéd - mosolyodik el kihívóan, mire én rákontrázva villantok egy gyalázatos vigyort.
- Baekhyun, ne játszadozzatok, ha a barátod nem tud viselkedni, haza lehet fáradni, de nekünk munka van! - szól hátra apa, máris lelombozva a jókedvemet.
- Ne haragudj - motyogom lehajtott fejjel, s a villákat már csakazértis idegből szúrom a karám melletti földbe, hogy célba vehessem a traktort.
- Nem haragszom - biztosít továbbra is mosolyogva, ám ezúttal nem akar felszállni hátra, tekintettel léve arra, hogy apa így is eléggé mérges ránk.
Amint felérek a bálával, nekikezdhetünk a marha felállításának, miközben újra és újra felidéződik bennem az, hogy miért is szeretem annyira ezt a nagy, örökké vidám, bugyuta óriást.
Hihetetlen tehetsége van a zenében, az írásban, a táncban, meg úgy mindenben, amit csinál, itt viszont mindent elejt, eldob, elhagy, vagy ő maga esik át mindenen. Viccesen ügyetlen, amin rendületlenül nevetnék, ha nem lennék hasonlóan béna. Míg ő egy, a kezéből kicsúszott villán bukik át, én a fekvő marhától kapok akkorát, hogy seggre üljek a trágya legfelső, puhább rétegén. A hideg erre csak rátesz még, hiszen le vannak fagyva az ujjaink, meg nekem úgy nagyjából mindenem, tehát még a megszokottnál is többet bénázok, hogy még véletlen se legyünk kész emberi időn belül. Apa ideges, a marha riadt, a többi kíváncsi, a kutyák ugatnak a sérültre, de élvezem, mert itt van Chanyeol, aki a sokadik esés ellenére is kitartóan próbálkozik.
- Leetetem a bikákat, menj és tegyél a tűzre - kapom ki a következő feladatot, s szinte el sem hangzott még az egész, Chan a rönköknél már pakolja fel a kisebb darabokat, hogy nekikezdhessen hasogatni.
- Oké - hagyom ott, figyelve a szorgoskodó koboldot, akinek piszkosul jól áll a fák aprítása. - Ugye tudod, hogy van egy csomó kész melletted? - mutatok a lábánál lévő vödörre, de ő rá sem néz, csak vállat vonva emeli a gumiba a kiválasztott áldozatot. - Nekem jó, legalább kevesebb dolgom lesz - mosolygok, s ugyan nagyon szeretném nézni, ahogy küszködik, de sajnos le kell mennem, mielőtt kialszik a tűz, ugyanis a begyújtás egy meglehetősen macerás dolog.
Igazából sosem kértem erre, számomra közömbös a fahasogatás, viszont, ha nem látszana rajta, hogy mennyire élvezi, nem is hagynám. Ugyan fejsze nélkül is életveszélyes a fiú, bízom az égben, hogy nem engedi megsérülni őt. Nekem voltak vele érdekes eseteim… Kisebbként, mikor csak tanultam, rengeteg nyelet eltörtem, meg olykor sikerült fejbe, vagy vállon vágnom magam vele, amiből néha adódtak gondok, de végülis okos, értelme felnőtt lett belőlem. Jó lenne… Mégsem foghatom az idiótaságomat erre, főleg, mert többször estem fejre, minthogy hasogatásból adódó problémám lett volna.
- Patkányok~ - tér le Kobolddal a nyomába hozzám.
- Azok vannak most bőven, főleg a magtár ajtaja mellett - bökök hátra a szabad kezemmel, miközben a másikkal a fát piszkálom a tűzben.
- Akkor csinálsz nekem tojást?
- Nem értem hogy jön ez most ide, na meg, hogy hogyan lehetsz éhes, mikor egy fél csirkét megettél alig két órája, de persze, csinálok.
- A patkányoknak is?
- Nem, nekik nem…
Mivel nem várható jelenleg több munka, átöltözünk itthoni ruhába és a konyhába battyogva kezdünk neki a sütésnek, hogy kielégíthessem Chanyeol kielégíthetetlen étvágyát. Természetesen örülök annak, hogy eszik rendesen, mert ugye neki gondjai voltak, vagy vannak vele, csak meglepett. Félek, hogy annyira igyekszik az én táplálásomra figyelni, hogy közben elfeledkezik saját magáról, ám én nem fogok… Nem szólhatok bele, hogy mennyit eszik, elvégre egy idol, tartania kell egy bizonyos szintet, de abba igen, hogy mikor, szóval ha kell, napi hússzor tömöm. Még szerencse, hogy most nincs ilyen gond…
- Baek, nézd! - hozza rám a frászt hagymaszeletelés közben.
- Mi az, mi történt? - lépek mellé, követve a tekintetét, ami az előtte lévő tálra vezet, ahova eddig a tojásokat verte.
- Ebben kettő volt!
- Megesik - ráncolom a szemöldököm eme nagy felfedezés láttán.
- Akkor ők most ikrek?
- Nem csak az emlősök képesek iker nemzésére. Egyébként ezt hívják kétszikű tojásnak - hagyom ott, hogy visszatérjek folytatni az instant sírást.
Nem tudom mit hittem, mikor belekezdtem a kaja csinálásba, hiszen szinte biztos volt, hogy Chanyeol nem hajlandó egyedül enni, muszáj valamennyit belém sulykolnia. Igaz, mióta szakítottam vele, még csak látni sem bírtam a tojást, elvégre azelőtt is a mániákusan imádta, de már nincsen vele bajom.
Második reggeli, vagy elő ebéd után a pihenést választottuk, mint esetleges opció, ami nem mellesleg az én falhoz mászásommal kezdődött, meghazudtolva eddig szilárdan tartott elhatározásomat, miszerint én nem fekszem belül. Eddig feszélyezett a bezártság érzete, hogy nincs hova menekülnöm, ám ennek elmúlása nem jelenti, hogy ebből rendszert csinálnánk. A megszokások rabja vagyok, csak éppen most így kényelmes.
- Aludj még, szörnyen kialvatlannak tűnsz - fekszik mellém Chan, kinek tökéletesen kiérződik a hangjából, hogy ugyancsak furcsállja a helyzetet.
- Lehet megpróbálok - fordulok be, mire ő jobb karját alám túrva tapasztja tenyerét a hasamra, rögtön elűzve minden pihenésre vonatkozó tervemet.
- Jól teszed - dől hátra, s elővéve a telefonját, azt kezdi bújni, miközben tán tudatlanul, de engem simogat, amivel nem lenne gondom, sőt, élvezném is, ha nem éppen egy ilyen területen vándorolna. Nem emlékszem, hogy mondtam volna már neki, bár szerintem igen.
A takarót magamra húzva próbálok nyugodni és inkább a kimerültségre koncentrálni, azonban, hogy ez véletlen se sikerüljön, forró tenyere a pólóm alá vándorol, úgy cirógatva tovább a hasfalamat. Valamit olvas, nem is kifejezetten rám figyel, míg én szép lassan porig égek a magammal való civódásban.
Nagyon rég volt részem utoljára Chanyeol olyasfajta érintésében, s bárhogy próbálnám tagadni, a testem elárul. A pulzusom legalább háromszorosa a normálisnak, szuszogok, melegem van, valamint, eléggé szűkös odalent. Szégyenlem a vágyaimat, elvégre még csak most kaptam őt vissza, nem kellene ennek ennyire fontosnak lennie, de mit tehetnék? Természetesen tűrök, ameddig bírom, de minden ellenem van, kezdve a kéz tulajdonosával, aki egy óvatlan pillanatban a nyakamba csókolva késztet a lépés megtételéhez, s legyűrvén aggályaimat simítok a kézfejére, hogy megfogva azt vezethessem kicsit lejjebb, a feszülő nadrágomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése