Az éjszaka maga a büntetés. Sosem voltam jó alvó, de ezt többnyire kompenzálni tudtam a rengeteg munkával, illetve, az aközben való pihenéssel, meg régebben az ebéd utáni szünetben is hunytam egyet, de mindezek ellenére estig bőven kifáradtam. Míg Beom élt, gyakran jött át hozzám, mikor beteg voltam és velem virrasztott, megvárva, hogy elnyomjon az álom. Miután megöltem, rendszeres rémálmok gyötörtek, akár most, ám akkortájt még nem tudtam sehogysem kezelni. Anya próbált segíteni, vigyázott rám, ami egy-másfél éven belül elűzte az álmokat, de ugyanolyan rossz alvó maradtam.
A sötétben tétlenül fekvés gondolkodásra ösztökél, a gyér fényviszonyok pedig minden rossz emléket felhoznak, s bár nem tudom mi szokott járni a fejemben az utolsó pillanatokban, azok idézik elő az álmokat.
Chanyeol illata itt maradt velem a többnapos együttlét után, na meg egy pólója - amit épp hordok - és két alsója is. Egyetlen támaszom ez, másba most nem tudok kapaszkodni, a semminél azonban több, és még mindig ezerszer jobb a helyzet, mint mondjuk egy héttel ezelőtt. Az ő oldalán fekszem, az ő párnájába fulladok bele és csak rá gondolok, míg reggelig el nem nyom az álom.
- ...con! Élsz még?! - rángat egy félkegyelmű szarvas, akit ha nem szeretnék ennyire, most biztos, hogy a saját kezemmel fojtanék meg.
- Hagyj - húzódom kisebbre, eltűnve a takaró alatt, ami abban a pillanatban le is kerül rólam. - Luluuuuu~
- Kelj fel, hozzád jöttem.
- És mikor mész? - pislogok nagyokat a hang irányába, de még fel sem eszmélek, máris kiránt valami olyat az ujjaim közül, amiről nem is tudtam, hogy ott van.
- Te mért alszol az alsóddal? - emeli a magasba a sötétszürke ruhaneműt.
- Az nem az enyém - fordulok nyögve a hátamra, hogy hosszasan kinyújtózhassak, mire az anyag a mellkasomra kerül.
- Fujj, beteg vagy - nevet lehuppanva mellém.
- Hány óra van?
- Ezerkétszáznegyvenhat, Február huszonegy, délután fél kettő.
- Jézusom, el fogok késni! - ülök fel hirtelen, majd ugyanazzal a lendülettel megdermedve bámulok Luhanra. - Mi?
- Mi?
- Mi?
- Bacon, te mit szívtál?
- Azt én is szeretném tudni - nyúlok a telefonomért, hogy egy reálisabb képet kapjak a jelenlegi időről, ami közel sem kielégítő számomra, már ami Luhan érkezését illeti. - A~, Lu, faszt keresel itt fél hétkor!
- Elhiheted, azt nem itt keresném - villant egy pimasz félmosolyt. Összeillik azzal a perverz gyerekkel, az meg nonszensz, hogy kiskorúakat ront meg, de nekem végül is teljesen mindegy.
- Még csak most aludtam el - vágódom hátra nyűgösen.
- Van egy tippem, hogy mit csináltál egész este - néz végig az ágyamon, amin egy egész elhasznált százas zsepi csomag kapott helyet mellettem.
- Fújtam az orrom…
- Igen, igen, szerintem is - pattan fel és kikapva zsebéből a telefonját, már villan a vaku, ami ellen időm sem volt védekezni.
- Ya, mit csinálsz?!
- Megdorgálom Chant, amiért nem tudott kellően kielégíteni, mert az egész estés pornó maraton, hidd el, nem megoldás semmire. Legközelebb jobban megra-
- Fogd be!
- Még csak most ment el, de már ennyire hiányzik? - ül vissza, közben pötyögve valamit a mobilján, ami elég valószínű, hogy Chanyeolnak az üzenet. - Ez olyan cuki~
- LUHAAAAAN - ugrok a hátára, hogy elvehessem a mobilját, de addigra már mindegy, elküldte neki.
Lu Han
Nézd mennyi elpazarolt örökítőanyag :( Baek maga vallotta be, hogy reggelig verte, ami elég meglepő, hiszen ezelőtt sosem volt ennyire pajzán. Nézd mit csináltál belőle :D Büszke vagyok rád xD
- Ya, te meg vagy húzatva! - dobom az ölébe a telefont, nem kicsit elborzadva a látottak alapján. Ha még igaz is lenne…! És akkor ebből most hogy magyarázzam ki magam? Mondjuk Chanról van szó, csak hisz nekem…
- Én lehet, de úgy fest, te nem eléggé.
- Na jó, fogd be és inkább azt mondd, miért jöttél.
- Most fogjam be, vagy beszéljek?
- Lu!
- Jól van, jó - nevet ki, mérföldekkel élénkebb magatartást tanúsítva, mint amennyi nekem menne még a mai nap folyamán. - Apud hívott, hogy jöjjek neked segíteni marhát állítani, mert el kell mennie valahova.
- De még sötét van! - mutatok ki az ablakon, nem kicsit háborodottan.
- Tán akarsz még csicsizni?
- Nem menne, melletted meg úgysem mernék…
- Már mér’ nem? Nem vagy az esetem, sajnálom.
- Ez az egyetlen szerencsém.
Furcsa belegondolni, hogy mióta nem csupán Luhan van az életemben, mekkorát változott kettőnk kapcsolata. Azon kívül, hogy továbbra is ugyanúgy pesztráljuk egymást, meg a munkával sincs baj, sokkal bensőségesebb lett a viszonyunk, ami nem feltétlen jelent jót számomra. Erőteljesen vájkál a magánéletemben, ami mellesleg eddig nem létezett, de nélküle még most sem létezne, tehát nem mondhatok semmit. Persze, a legjobb barátom maradt, és az is marad, de én tényleg nem vagyok kíváncsi az ő szexuális életére, ráadásul örülnék, ha ő sem lenne az enyémre.
Ugyan éppen a marha alatt taszigáljuk a köteleket, de amint megcsörren a telefonom, már veszem is fel, annak biztos tudatában, hogy Chanyeol hív.
- Szia - köszön, tökéletesen éreztetve vigyorát.
- Szia…
- Csak nem hiányzom?
Szívesen mondanám, hogy de, elvégre ez az igazság, de van egy olyan gyanúm, hogy nem erre kíváncsi.
- Miből gondolod? - építek magamnak csapdát, ami minden bizonnyal egy kínos társalgáshoz fog vezetni.
- Zsepik, Baek, zsepik…
- Kicsit megfáztam. - Nem, még véletlen sem bőgtem át az egész éjszakát. Na jó, tényleg betaknyosodtam, újfent megint hideg van.
- Akkor nem is hiányzom? - Ahh, szinte látom magam előtt, ahogy biggyesztve mered rám, mintha ez kellene ahhoz, hogy azt hallja, amit szeretne, és ami egyben az igazság.
- Dehogynem.
- Csak hallani akartam a hangod, amúgy rohannom kell.
- Valld be, hogy arra voltál kíváncsi, miszerint tényleg egész este maszturbáltam-e - mondom, tekintetem végig a fuldokolva vihogó kínain tartva, akit mentem belefojtok a tehénszarba.
- Ismerlek már, tudom, hogy úgysem csinálnád - vált egy fokkal komolyabb hangnemre, amitől késztetést érzek a vallásra.
- Akkor mégsem ismersz olyan jól…
- Mi? Mégis mikor? - ugrik néhány oktávval feljebb a hangja, mitől valami mosolyszerűség terül el az arcomon.
- Nem kell róla tudnod.
- De én szeretnék!
- Szia, Chan. Ügyes legyél.
- Bae-
- Ne nevess, halott vagy - mutatok Lura, visszaszenvedve a mobilomat a zsebembe, hogy fojtathassuk a munkát.
Pechemre az idő melegszik, így a teendők száma fokozatosan sokszorozódik, amiket főleg apával tudok megcsinálni. Előtte nem vehetem elő a telefonomat, mert kiakad. Minden figyelmem az övé és a munkáé…
Emlékszem, gyerekként mindig mérges voltam. Nagyon mérges… Apát kerestem, apát akartam, de apa nem volt ott sehol, nem jött értem az iskolába, nem jött el az előadásokra, nem jött el a szülőire, mint más gyerekek apukája. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit felelt; dolgoztam. Utáltam, hogy állandóan dolgozik, és most én mit csinálok? Dolgozom…
Kicsiként izgalmas volt felülni a traktorokra, a kombájnra, a pótkocsira és mindenre, ahonnan nézelődni tudtam. Beommal állandóan versenyeztünk, hogy ki hova másszon, pedig tudtuk jól, hogy ez lesz az életünk. Legalábbis akkor még ezt hittük, de végül csupán az enyém lett.
Megértem apát, amiért ilyen szigorú velem. Lényegében, valahol én is utálom magamat, így nem várhatom el senkitől, hogy szeressen, tőle meg főleg. Megöltem a fiát, ami miatt helyette is dolgoznom kell, ugyanakkor ő nevelt fel, miatta élek, ő teremti a pénz javát, tehát köszönettel tartozom neki.
Régebben nem voltak álmaim, céljaim, semmi, amiért küzdeni akartam volna. Hogy belekeseredtem volna a munkába? Nem tudom… Elfogadtam, hogy nekem ez a sors jutott, s csupán tettem a dolgomat. Ám már van célom, vannak álmaim, csak az utat nem látom hozzá, ahol elindulhatok. Fogalmam sincs mit tegyek, hiszen minden ide köt, nekem itt a helyem, muszáj segítenem, arról nem is beszélve, hogy apa biztosan nem fogadná el a választásomat.
Este tizenegy tájékán még bőszen szenvedem magam egyik oldalamaról a másikra, mire megcsörren a telefonom.
- Chan!
- Oho, szia. Baj van?
- Hiányoztál! - jelentem ki kertelés nélkül. Szörnyen fáradt vagyok, olyankor meg általában őszinte is, de nem tudom aludni. Nélküle nem…
- Te is nekem, szerelmem… - Ezek a becenevek olyan furcsák, tőle meg aztán főleg, de őszintén; jól esik.
- Mesélj, milyen volt a napod?
- Reggel ugye utaztunk. Hát a repülőzés ugyanolyan volt, mint mindig, csak most Joonmyun ült mellém, aki valljuk be, nem egy szórakoztató társaság, de végül is olvasgattam, meg zenét hallgattam. A szálloda nagy, szép és kényelmes, azonban Sehunnal kerültem össze, ő meg annyit nyavalyog mostanság, mint egy lány. Komolyan, fogalmam sincs mi ütött belé, de lassan többet tudok Luhanról, mint te, pedig nem sértés, de nem nagyon érdekel. Na mindegy, most is épp vele beszél skypeon. Délután voltunk megnézni a helyet, ahol majd fellépünk. Hatalmas! Holnap meg délelőtt kimenőnk lesz, elmegyünk várost nézni, délután meg elő próba, hogy aztán a köve…
Reggel a telefonom pittyenésére ébredek, ám eleinte csak befordulok, hogy ignorálhassam, mikor eszembe jut, hogy bealudtam, miközben Chanyeol mesélt nekem. Rögtön felülve kapom ujjaim közé a kis szerkezetet, már nem is remélve, hogy elérem őt, hiszen reggel fél nyolc van, de gyorsan megnyitom a tőle kapott üzenetet. Biztos nagyon mérges. Aaaa, akkora egy bunkó vagyok!
Park Chanyeol
Örülök, hogy tudsz aludni és köszönöm, hogy vártál rám. Nagyon nagyon szeretlek és álmodj szépeket ♥ Ha felkeltél, hívj, egyig szabad vagyok. ♥♥♥
Több sem kell nekem, máris tárcsázom Chan számát, hogy rengeteg bocsánatkérés közepette tudakoljam meg kiengesztelésének lehetőségét, amiről ő hallani sem akar. Képtelenség, hogy valaki ilyen kedves legyen, de mégiscsak róla van szó, úgyhogy próbálok nem túlságosan meglepődni.
Amint eljön a munka ideje, a fülesemet bedugva megyek le, s mikor apa nincs a közelben, beszélgetünk, mikor meg vele vagyok, hallgatom, ahogy Chan a többiekkel hülyéskedik, vagy éppen menekülnek a rajongók elől. Az aggodalmamra, miszerint nem-e zavarja a többieket, hogy tulajdonképpen mindent hallok, meg ő főleg velem foglalkozik, mindenkit kikérdez - még a menedzsert is -, én viszont a nyolcadik nemleges válasz után is rosszul érzem magam. Na jó, annyira rosszul azért nem, hiszen hallhatom őt, de semmiképp nem szeretnék zavarni.
Este még később hív, mint tegnap, de nekem újfent sikerül bealudnom, hogy kellően kellemetlen legyen a hangulatom ébredésem idejében. Ő persze megint örül, meg hálás, mikor nincs is mire, sőt, inkább ki kellene akadnia…
Nélküle sokkal könnyebben bizonytalanodok el, mint amúgy. Hiába igyekszem, hiába teszek meg mindent, hogy kiálljak mellette, betegesen félek a csalódástól. Kapaszkodjak belé minden erőmmel, hogy aztán ha vége, elmondhassam, hogy én mindent megtettem kettőnkért? Hiszen egyszer mindeképpen véget ér. Netán maradjak hűvös, keressem a rosszat benne, próbáljak úgy eltávolodni, hogy végül ne fájjon az elengedés? Utálom az efféle gondolataimat, elvégre ezek nélkül is kellően szemétnek érzem magamat, de tanácstalan vagyok, s sajnos rá kell jönnöm, az egyetlen, akihez bátran mehetnék megbeszélni, az ő maga. Luhan egy külön műfaj, ő máshogy látja a dolgokat, és számára csak egy lehetőség létezik, amiért rendesen meg is küzdött.
Valójában, már megismertem milyen nélküle, és nála nagyobb örömöm nincs, ám pont ezért félek annyira. Mi van, ha megszeret egy lányt? Vagy fiút, teljesen mindegy, a lényeg, hogy elhagy. Egy szörnyen tehetséges, helyes, okos, ügyes emberről van szó, aki nem mellesleg piszok híres is, tehát ez simán megeshet bármikor. Na, akkor mit csinálok? Beszélni fogok vele erről…
A napok szörnyen lassan telnek, én meg megőrülök ebben a bizonytalanságban. Minseok és Yixing hyung rendszeresen küldenek nekem képeket Chanyeolról, de sikerült beszélnek Daeval, valamint Sehunnal is. Bohókás, jó fej társaság, akik Chan minden lépéséről beszámolnak, tehát attól nem kell félnem, hogy megcsal, nem mintha olyan típusnak tűnne.
Péntek késő délután már javában sötétedik, mikor én a borongós idő miatt lent rohangálok az udvarban, hogy letakarhassam a minap vett kockabálákat, amíg apa be nem ér a talajlazítózásból, ugyanis elég csúnya zuhé ígérkezik a hangok, illatok és látvány alapján. Ha nem estem már át legalább nyolcszor Koboldon, akkor egyszer sem… Nem hiszem el, hogy ennek a veszedelemnek a lábam alatt kell rohangálni, mikor sietnék.
- Bacon~! - ordít valaki fentről, aki nem is lehet más, mint az én szeretett legjobb barátom. Megállva a nagy igyekezetemben nézek a hang irányába, keresve a személyt, de a fejemen lévő lámpa fénye nem ér el odáig.
- Lulu~!
- Gyere velem!
- Nem érek rá!
Távközlés, huszonegyedik század.
- Mit csinálsz?!
- Letakarom a bálákat!
- Segítek! - hallom meg trappoló lépteit, ami mást sem jelenthet, minthogy rohan lefelé, de titkon azért reménykedem, hogy eltaknyol. - Elkértelek, úgyhogy siessünk.
- Hova megyünk? - passzolom át neki a ponyva másik felét.
- Majd meglátod.
Amint végzünk a bálákkal, betuszkol a fürdőbe, hogy zuhanyozzak le, amit biztosan nem tettem volna meg, ha tudom, hogy közben feltúrja a szekrényemet, stylistosat játszva velem. Úgy pattog, akár egy ötéves, így talán érthető, hogy félek, mikor a kocsijába ülök, de a kormány mögé érve szépen lenyugszik, ezzel normális értékekre visszangedve a pulzusomat.
- Tehát… hova megyünk?
- Világgá. Elrabollak és az életbe nem hozlak vissza - kanyarodik ki a ház elől.
- Jól hangzik.
- Ugye? … Akarsz zenét hallgatni?
- Aha.
- És mit?
- A te számaidat.
- Imponáló, de miből gondolod, hogy megvannak nekem? Ennyire egoistának nézel?
- Őszintén?
- Na de Baek.
- Luhan…
- Jó, jó, teszem már - dug be egy kis izét a műszerfalon lévő nagyobb izébe, hogy közben énekelhesse nekem a számokat, élő koncertet adva a legnagyobb rajongójának.
A városba érve már rendesen esz a gyanú, de mikor a srácok háza alatti parkolóba érünk, kezdek megvilágosodni, egészen addig, míg át nem sétálunk Chanyeol kocsijáig. Lu nem mondd semmit, csupán betessékel az anyósülésre, ami kicsit rablás gyanús, ám a kulcs biztos nem véletlen termett nála, ide meg betörni elég abszurdnak tűnik. Nincs mit tennem, csendben végigfeszengem az utat a szomszédos városig, ahol egy kis utcában leparkolva kapcsol le minden fényt és a motort.
- Mi következik? - vonom fel az egyik szemöldökömet, alaposan körbepillantva a tájon.
- Várunk - dől hátra kényelmesen.
- Jó, de mire?
- Csodára…
- Luhan… Megöltél valakit?
- Mih? - egyenesedik fel, prüszkölve a nevetéstől.
- Ha nem adsz semmiféle magyarázatot, ezt fogom feltételezni.
- Csak nyugodtan…
- Lu, ez nagyon nem vicces - esek egyre inkább kétségbe.
- Maradj csöndben, és jobb lesz.
- Barom - fordulok el duzzogva.
- Hülye.
- Szemét.
- Köcsög.
- Fasz.
- Én is szeretlek.
- Én viszont nem.
Mivel más választásom tényleg nem maradt, mint csöndben kivárni a történéseket, a gondolataimba mélyedve képzelem el magunkat egy börtönben, hol hátralévő életünket fogjuk tölteni. Nem kifejezetten vonz a dolog, de lehet, hogy még csak most megyünk valami őrültséget csinálni, és akkor, ha balesetet szenvedünk, kapunk pár röpke hetet a kórházba is. A kórház jobb, mint a börtön, nem? Netá-
- Bocs… hogy késtem - tépi fel valaki az vezető ülés felőli ajtót, mire ijedtemben megugrok.
- Nem vész, szerintem a fejében már hússzor meghaltam - bök felém Lu, kiszállva a kocsiból.
- A kisbusz a sarkon vár.
- Köszi mindent, sziasztok - kezd el rohanni, mire Chanyeol elfoglalja a helyét, én azonban továbbra sem bírom mozdulni. - Szia, édes - hajol hozzám, egy lágy csókot nyomva a számra. - Ne haragudj, kicsit eláztam - túr a hajába, ezzel hideg cseppeket juttatva mindenhova.
- Te… itt? - nyögöm ki nagy révületemben.
- A repülőtér tele van kamerákkal, nem tett volna jót senkinek, ha ott találkozunk, úgyhogy ide beszéltük meg Luhannal.
- Ohh…
Nem tudtam, hogy ma jön haza, nekem ez túl sok egyszerre.
- Indulhatunk? - pillant ki a szemerkélő esőre, más ugyanis nem látszik ilyen sötétben.
- Várj - intem le, mielőtt indítaná a motort, s kicsatolva az övemet állok fel annyira, emennyire lehetséges, hogy rádőlve ölelhessem magamhoz, minden erőmet bevetve szeretetem kimutatásába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése