- Csak nem szeretnél valamit? - búgja incselkedő hangnemben kérdését a fülembe, majd ezt követően lágyan mögé puszil, fokozatosan elérve józanságom elvesztését.
- Chan - nyomom ki a hasam és karjaimat magam mögé vezetve ölelem át a nyakát, hogy arcát az enyém mellé tudjam húzni.
- Mondjad, édes - húzódik hozzám a lehető legközelebb, s letéve a telefonját, a másik keze a csípőmre vándorol.
- Chan… - próbálkozok még egyszer, hiszen tudom mit szeretne hallani, ugyanakkor ő is tudhatná, hogy én ugyan nem fogom kimondani. Így is szörnyen kínos, hogy hangos lélegzésem betölti az egész szoba eddigi csendjét, még esélyt sem adva némi higgadtság látszatára.
- Hallgatlak - mondja halkan, melyből tökéletesen kiérződik bizakodása a lehetetlen felé.
- Kérlek…
- Mire kérsz? - markol rá kő kemény nemességemre nadrágon keresztül, s nekem már ez is elég egy kisebb nyögés eleresztésére, elsősorban saját zavaromat elérve vele. - Ilyenkor annyira cuki vagy, és élvezném az örökkévalóságig, de azt még inkább, ha konkrétan kimondanád, hogy mire van most szükséged - simogat erősen kifeszített tenyérrel.
- Perverz - szűröm összezárt állkapoccsal.
- Én vagyok a perverz, mikor te tetted a kezem az álló farkadra. Igen, Baek, szerintem is - nevet szórakozottan, még véletlen sem abbahagyva a szekálásomat.
- Jó, hagyjuk - fogok kissé ingerülten a csuklójára, hogy eltávolítsam magamról, de ő a szabad karjával magához szorítva tart egyhelyben, mielőtt menekülhetnék.
- Nem hagyunk semmit - csókol a nyakamba, és mindennemű figyelmeztetést mellőzve csúsztatja ujjait a nadrágomba, szinte rögtön megtalálva nemességemet, mellyel egy újabb nyögést sikerül felszínre hoznia. - Imádom, hogy ennyire érzékeny vagy - markol rám határozottan, rögtön egy lassabb tempóba kezdve. - Imádom minden porcikádat - dönti arcát az enyémnek, erősebben préselve engem magához.
Elveszve a mámorban kapaszkodok belé, csakis őrá figyelve. A forró, bizsergető lehelete, teste melege, izmos karjának az oldalamhoz feszülése és bőre puhasága, amik nélkül nem is tudom hogyan voltam képes élni, eltekintve attól, hogy mit csinál éppen. Csak “sajnos” nem tudok most eltekinteni tőle. Túl-
- Baekhyun - nyit be apám, mire Chan nyomban kihúzva a kezét dől a hátára, hogy a lehető legkevésbé legyen tőlem közel, amit nehezíti az alám szorult karja. - Munka van… most!
- Mindjárt.
- Most!
Idegesen sóhajtva túrom hátra izzadságom által a homlokomra tapadt tincseket, majd nyűgösen feltápászkodom, hogy nekikezdhessek az öltözködésnek. Nem szólok semmit, pedig lenne mit, ám azokkal nem Chanyeol előtt kellene dobálózni, tehát csak némán készülődök, magamban ismételgetve a kikívánkozó szavakkal.
- Ne durcizz, később befejezzük - ölel át hátulról, állát a vállamra hajtva.
- Nem durcizok - tartom magam előtt a pólót, amit történetesen felvenni szerettem volna…
- De, Baek, durcizol - nyom puszit a hajamba, s nekiáll ő is átöltözni. Szívesen megfékezném, hogy maradjon nyugodtan, pihenjen, vagy bánom is én, de ugye Park Chanyeolról van szó, aki már az első percben mindent megtett, hogy kivehesse a nemlévő részét a munkából, amit sokkal nagyobb élvezettel csinál, mint azokban a giccses reklámokban szokás, amikben kenyeret, netán mezőgazdasági gépeket hirdetnek. Akár egy kiskutya, aki mindenhol ott akar lenni, csak ő nem pisil, kakil odakint, bár ezt inkább a hidegnek tudom be. Nem mintha nyáron tette volna, de na, akkor meg túl meleg volt…
Hogy zavar-e engem? Mi sem jobb ennél! Az elmúlt több, mint tíz évben egyedül robotoltam, és bizony vannak olyan döntések, amiket egyedül nem tudok kellően racionálisan meghozni, hogy aztán ne aggódjam túl a dolgot. Persze ezalatt nem olyanokra gondolok, hogy darabolásnál hogyan szedjem le az oltógyomrot a leveles gyomorról, vagy, hogy hogyan kell felcsatlakoztatni egy kardántengelyt, hanem ezeknél ezerszer “könnyebb” és külső ember számára érthetőbb kérdések vannak. A legjobb mégis maga Chanyeol jelenléte, ami ugyan állandó zajjal jár, amit sokszor a traktor zúgása sem nyom el, de ugye ez hozzá tartozik. Nem a társasága, nem a meséi, mert ezeket Luhan is tudja, hanem Chanyeol egész lénye. Sokszor amúgy is többet dolgozok utána, mintha egyedül csináltam volna…
- Nézd, Pici! - emeli ki imádott fekete nyulát, ami egyébként már háromszor majdnem le lett vágva, de erről neki nem kell tudnia…
- Hát… innen elég nagynak tűnik.
- Ne kötözködj, Baekkie~
- Te meg húzd fel a kabátod, Channie~ - utánozom hangnemét, de ugyan mit is vártam? Csak vigyorog.
- Megfogod addig? - nyújtja felém a dögöt, én meg ráfogva a füleire már húznám magamhoz, ha nem rántaná vissza az ölelésébe. - Ya, ne így! Akkor inkább húzd fel te! - emeli el magától nagyon óvatosan tartva a négy kiló körüli állatot, hogy hozzáférjek a kabátjához.
- Mi vagyok én, az anyád? - lépek elé puffogva, pedig ő ennél ezerszer több dolgot tesz meg értem, és sosem hallottam miatta panaszkodni. Nem mintha én panaszkodnék, ez csak egy ártatlan költői kérdés.
- Csak szeretnél ilyen nagyszerű gyereket szülni - villant felém egy szívdöglesztő mosolyt, miről tekintetem elkapva koncentrálok inkább a kis fémkocsira, ugyanis lefagyott ujjakkal nem egyszerű ám felszenvedni.
- Nem igazán szeretnék semmilyen gyereket szülni…
- Akkor hogy lesz nekünk gyerekünk? - kérdi olyan ártatlansággal, mintha eddig azt hitte volna, hogy menten ide ellek neki, csak azért, mert ő kéri. Hát hogy a bokánfosott viharba ne!
- Sehogy? - lapogatom le mellkasán az anyagot, majd késznek nyilvánítva ellépek tőle.
- De én akarok!
- Akkor szüljél… - forgatom a szemem ezen a roppant értelmesre kikerekedett vitán.
- Csinálsz nekem? - pillog rám kiskutyaszemekkel, ám, ha akarnék sem tudnék eleget tenni eme kérésének.
- Ne haragudj, nem ismerjük egymást - kerülöm ki nemes egyszerűséggel, megelőzve a további ökörségek karámbaterelését. Lehet, hogy kicsit még feszült vagyok…
- Baek, ne hagyj itt!
- Mért ne? - torpanok meg, vállam felett hátrapillantva rá.
- Félek egyedül.
- Ott a kezedben a nyulad…
- Ő is fél egyedül.
- Akkor féljetek együtt egyedül - megyek tovább a bikák karámjáig, nem is figyelve már Chanyeol további szavaira, de azért én sem vagyok túl kegyetlen, összesen egy nagy adag szénáért jöttem, hogy vigyek azoknak a kis tepsibevalóknak.
- Már azt hittem képes lennél elmenni nélkülem - tettet megkönnyebbültséget. - Bár ahhoz én is kellek… - villant egy gyalázatosan perverz vigyort, mintha nem éppen az előbb hisztizett volna.
- Miből gondolod, hogy nem lennék képes rá? Minden értelemben… - tisztázom magam, pedig egyáltalán nem talált célba a tréfás megjegyzése.
- Mert szeretsz - teszi bal karjára a nyulat, hogy a jobbal átöleljen, én azonban egy lépéssel kitérek előle.
- Ő… aha.
- Megint gonosz vagy! Nem beszélek veled.
- Adná az ég - motyogom mosolyogva, miközben a ketrecekbe dugdosom a szénát.
- Mondtál valamit?
- Nem~.
Chanyeolnak sok oldala van, mégis a vidám a domináns. Azt hiszem, ő egy kifejezetten pozitív ember, legalábbis látszatra mindenképp, mert egyébként belül rengeteg dolog gyötri, amit a végletekig szokott magában hordozni. Mindig azt kéri, hogy mondjam el mi bánt, de neki esze ágában sincs a saját gondjairól beszélni. Ez felettébb zavaró…
- Így fázni fog - teszi vissza a helyére Picit.
- Neki extrán kibéleltem a részét.
- De attól még itt bejön a hideg - mutat szomorkásan elől a rácsra, mitől rögtön olvadásnak indul a szívem. Valójában az elmúlt hónapokban nem vágtam se csirkét, se nyulat, se semmit, pont miatta, mert ő ekkora állatmániás. Elég komoly nyomot hagyott bennem, de ez nem azt jelenti, hogy nem darabolnám fel helyben ezt a szőrcsomót, bár előtte semmiképp.
- Eddig sem volt baja, amúgy is dagadt, na meg a többi nyúl is elvan.
- De nézd meg hogy remeg. - Nem, az a dög éppen rág, egyáltalán nem remeg.
- Jó - adom meg magam és hátrafordulva a pincéhez indulok.
- Hova mész? - szegődik a nyomomba reménytől vidám arccal.
- Megkeresem a pörzsölőt, hogy ne fázzon…
- Mi?! Byun Baekhyun, t-
- Ne hívj így, ez tök ijesztő.
- Ez a cél!
- Acél? Van itt bőven, nézz körül - kapcsolom fel a villanyt, hogy lássak is valamit.
- Megpróbálnál komolyan venni? - áll meg a lépcsőn, s én már éppen néznék rá vissza, ha nem rezzenne meg a telefonom a zsebemben.
Oh Sehun
Nem fejezetem még be…
Byun Baekhyun
Később felhívlak
- Komolyan veszlek - csúsztatom vissza a mobilomat, és lehajolva nekilátok keresgélni.
- Ne süsd meg a nyuszimat…
- Nem sütöm, csak megmelengetem.
Mélységes csend és némaság kíséri a kutakodásom által előidézett csörömpölést, míg meg nem lelem a keresett dolgokat, amik egy régi, vékonyabb szőnyeg darab, pár rövid szög és a kalapács. Olykor igencsak fáj, hogy ennyire kegyetlennek néz…
- El nem tudod képzelni mennyire imádlak - ütközök egy mellkasnak, ami jelen állapotban elég veszélyes játék.
- De, azthiszem eltudom…
- Akkor szögelhetek én?
- Kizárt.
- De miért?
- Mert ön-és közveszélyes vagy.
Amit Chanyeol kér, azt Chanyeol meg is kapja általában, szóval sokáig nem ellenkezhettem, főleg, mert az egész bódé téliesítésre került, így tél végén. Esküszöm, minden szög beütésénél mormoltam az imákat, hogy ne találjon mellé, és ugyan néhány elhajlott szögnél nagyobb baleset nem lett, megőszültem a végére. Semmi gyakorlata ilyen téren, mindent rosszul fog, és eleve nem túl ügyes semmiben, ami nem zenéhez kapcsolódik, tehát volt miért aggódnom.
- Mondd, te tényleg fiú vagy? Komolyan, pár szaros nyúlra elfecséreltünk majdnem két órát, mert te ennyire sajnálod a- - csuklómat elkapva nyomja a tenyeremet erősen az ágyékára, ezzel megakasztva engem a beszédben, plusz mélységesen zavarba is hoz.
- Igen, tényleg fiú vagyok - vigyorog elégedetten.
- Ya, anya megláthat! - rántom el a kezem.
Az esti etetésig Chanyeol lerázhatatlan, mindenhova követ, amit máskor nem bánok, de ez esetben elkélt volna némi magány, amit végül a zuhanyzása idejére sikerült megkapnom, hogy ígéretemhez híven felhívhassam Sehunt.
- Szia - szólok bele a telefonba, fáradtan elterülvén az ágyamon.
- Helló, hyung.
- Hol tartottunk?
- Mit csináltok? - hagyja figyelmen kívül az én kérdésemet, ami valljuk be, egyáltalán nem lep meg.
- Chan fürdik, nemrég végeztünk a munkával.
- Ő nem mondott neked semmit?
- Mármint, miről?
- Magáról…
- Nem igazán. Miért?
- Decemberben, míg itthon volt, Luhan rendszeresen hordta neki rólad a híreket, meg minden szart. Életemben nem láttam még Chanyeolt ennyit sírni. Na jó, maximum kétszer, meg akkor is inkább csak hallottam, de valami borzalmasan kiállhatatlan ember lett belőle. Mindenkivel morgott, az előzékenységét elhagyta, a kajái pocsékak lettek és nem tudtunk megmaradni vele huzamosabb ideig egy légtérben, mert valamin mindig kiakadt. Egyedül Luhant tűrte meg, aki többet foglalkozott vele, mint velem… - Tehát ez bántja. - Gondolom biztos vagy benne, hogy ennek nyoma maradt, tehát légy oly’ kedves és ne törd össze többet az egyébként is gyönge szívét, mert nem neked kell utána elviselned, és borzalmas volt úgy látni.
- Nem fogom.
- Mi rá a garancia?
- Öhm… - Nos, ez egy nagyon jó kérdés. - Mi legyen?
- Hyung, te szereted egyáltalán őt?
Zsákutca. Megszoktam, hogy nem kérdeznek ilyen hülyeségeket tőlem, elvégre teljesen egyértelmű, tehát erre nem számítottam. Végül is, mi bajom lehetne, ha bevallom az igazat? Amúgy meg milyen választ vár erre?!
- Igen.
- Akkor csak ne árts neki…
- Nem is szeretnék.
- Nem az a lényeg, hogy mit szeretnél és mit nem.
- Jól van, nem fogok, de most mennem kell, mert mindjárt itt van. Jó éjszakát, és üzenem Lunak, hogy néha áttolhatná azt a csinos kis hátsóját.
- Az a csinos kis hátsója perceken belül-
- Nem érdekel, szia - teszem le, mielőtt olyannak leszek fültanúja, ami romba döntené az egész Luhannal töltött gyerekkoromat.
Ugyanakkor Sehun szavai nagyon is nyomósak, amivel sikeresen elérte, hogy még szarabbul érezzem magam az elmúlt hónapok eseményei miatt. Hibáztam, elismerem, és nincs rá mentségem, de hiába szeretném ezt megbeszélni Chanyeollal is, nem menne. Képtelen vagyok elé állni és kerek-perec megmondani a magamét, így csupán teszem, amit kér, mely jelen esetben az esti séta és még több tojás.
Szép lassan rájövök, hogy bizony sokkal jobb ellenkezés nélkül belemenni mindenbe - kivéve, amibe nem -, hiszen élvezem vele a világ összes dolgát. Tény, Kobold miatt felvertük az egész falut, tény, apu ideges miattunk, tény, tojásmérgezést fogunk kapni, amit egyébként nem lehet, ám érte megéri. Nélküle a poklot jártam meg, egy olyan világot, ahol nem mosolyog rám minden nap, nem keresi a társaságom és nem fáraszt le az egyébként egyáltalán nem vicces humorával, amit javarészt csak ő ért. Hiányzott az érintése, az illata, a menthetetlen állatimádata és minden, ami ő. Innentől nem számít semmi, csupán, hogy kellően meg tudjam becsülni ezt a nagyszerű ember.
Viszont, a rémálmaim nem akarnak múlni. A napjaink közel tökéletesek: Minden reggel kiborítjuk apát állítás közben az ügyetlenségünkkel, tojást reggelizünk, együtt szerelünk olyan dolgokat, amikhez egyikünk sem ért, ami miatt Luhant zaklatjuk telefonon, aki meg előadásokon ül, majd ebédelünk, trágyázunk, ellátjuk az állatokat, tojást vacsorázunk, sétálunk és végül alszunk. Akkor miért térnek vissza azok a borzalmas érzések? Nehezen alszom el, Chanyeol rendre felkelt az éjszaka közepén, reggelre kimerülten kelek és hiába ölelem, vagy akár fekszem rajta, félek, hogy elveszítem. Néha órákig csitítgat, mesél, míg sikerül visszaaludnom, amit nappal nem győzök meghálálni a majdnem kedves viselkedésemmel. És, hogy mi nem segít ennek az állapotnak a megszüntetésén? Chanyeol elmenetele…
- Biztos rendben leszel? - kérdi a sötétben szinte már eltűnő fekete autójának dőlve.
- Persze - erőltetek magamra egy remélhetőleg kellően meggyőző mosolyt.
- Ajj, de nem akarlak itt hagyni - kapja el a vállam és ránt magához, hogy jó szorosan megölelgessen.
- Pár nap nem a világ vége. - Ó, dehogyisnem.
- De annyira nagyon, nagyon, nagyon és még ennél is jobban hiányozni fogsz. Már most hiányzol!
- Úgyis beszélünk majd minden nap - próbálom vigasztalni, erősen hadakozva magammal, mielőtt kibuggyannának a könnyeim. Mikor lettem én ilyen puhány?!
- Minden reggel és szünetben írok, meg amikor tudlak, hívlak, de este mindenképp, ha emberi időben végzünk.
- Ha nem, akkor is…
- Még meggondolom.
- Ne gondolkodj, csak csináld - fúrom arcomat a mellkasába, hogy még utoljára megtölthessem tüdőmet az illatával.
- Érted bármit, szerelmem - csókol a fejem búbjára, még pár hosszúra nyúlt percig ölelve a jóvoltából már igencsak kikerekedett lényemet. Erről jut eszembe… Talán jobb is, hogy megy, mert holnap disznóvágás, amit inkább nem említettem, hogy ne féltse szegény malackát, akinek a sorsa már születésekor megpecsételődött. - Inkább felhívom Joont, hogy belázasodtam, nem megyek - nyúl hirtelen a zsebébe, elővéve a mobilját, amit én ugyanazzal a lendülettel ki is kapok a kezéből.
- Chan, miért lettél idol?
- Mert szeretek énekelni, szerepelni, meg örömet okozni az embereknek.
- Akkor ezt ne felejtsd el, és nyűgözd le a Japánokat - adom vissza a telefonját, bízva benne, hogy nem tesz semmi hülyeséget. Ha tudná mennyire szeretném, hogy itt maradjon… De nem lehet, kötelezettségei vannak, és ehhez sajnos hozzá kell szoknunk.
- Csak téged akarlak lenyűgözni.
- Engem már lenyűgöztél. Majd megkérem Lut, hogy segítsen és nézünk titeket, hogy lássam milyen ügyes vagy.
- De én mindig ügyes vagyok…
- Na, menjél te ügyes, mert még be is kell pakolnod és a srácok is alig látnak téged - eresztem el, mire ő kissé lazít a szorításán.
- Nem akarok menni - áll továbbra is egyhelyben, úgyhogy kezembe véve az irányítást fogok az oldalára és taszigálom előre, s kinyitva az ajtót, betolom rajta. - Baek, ne csináld, nekem melletted a helyem! - Esküszöm, mint egy óvodás, de ha így folytatja, előtte fogom elsírni magam és annak nem lesz szép vége.
- Akkor ezt tartsd észben, mert figyelni foglak és ha megtudom, hogy becsajoztál, véged - viccelem el a dolgot, hátha kicsit oldhatom a feszültséget.
- Rá sem nézek másra!
- Úgy akkor nehéz lesz kiállni több ezer ember elé, na meg minden, de sok sikert - nevetek az abszurd kijelentésén, de ő továbbra is komoran mered rám. Egy mély sóhaj, ez minden, ami jelzi, hogy feladta és elfogadta a sorsát, miszerint pár napot túl kell élnie nélkülem, ami számomra sokkal nehezebb lesz, mégis ő az, aki hisztizik. Annyira nagyon szeretem…
- Vigyázz magadra, és, ha bármi történik, hívj - simít a tarkómra, és közelebb húzva magához, ajkait pár röpke másodpercig a homlokomra nyomja.
- Te is vigyázz magadra - lépek el, hogy be tudja csukni az ajtót, majd a kapuhoz sétálva némán végignézem, ahogy egyetlen örömöm forrása elhajt a ház elől, mérhetetlen hosszú napokig egyedül hagyva engem. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése