A reggel szörnyen hideg, főleg, ha valaki - én - nincs itthon, hogy késő este még tegyen a tűzre. Kifejezetten meleg párti vagyok, már ha az időről beszélünk, egyébként meg, nem érdekel. Tehát, a kihűlés elkerülésének érdekében oldalamra fordulva bújok Chanyeol apró, vékony, csontos, Luhan szagú valójához, kiből meglepően szarvasszerű kuncogás tör fel didergő karjaim megérzését követően. Ugyan beletelik pár pillanatba, míg az agyam újraindítja magát és realizálódik, hogy bizony ez az erdei kérődző nem az én koboldom, ám a testem még ennél is lassabban reagálva húzódik el tőle, hogy ő kiengedhesse a már eleve feltörni vágyott nevetését, melyhez társul egy másik is.
- Utállak titeket - húzom fejemre a takarót, lehetőleg láthatatlanná válva mindenki számára.
- Pedig a múltkor nem ezt mondtad - terül el rajtam félig ez a szerencsétlen zsákmányállat.
- Összetévesztesz valakivel - dünnyögöm fuldokolva a paplanba.
- Kezdek féltékeny lenni…
- Lehetsz is, ugyanis mi összetartozunk - nyomorgat Lu teljes természetességgel, nem kifejezetten sejtve, hogy pillanatokon belül megfulladok.
- Hyung…
- Chanyeol…
- Hyung, kérlek.
- Chanyeol, ne kérj.
- A seggemmel tartozol össze - fordulok nagy nehezen hasra, hogy valahogyan kivergődjem póruljárt lényemet a takaró alól.
- Bizony, azzal is - szabadít meg önmagától, majd markol két kézzel az említett testrészembe, mitől ijedtemben felszusszanok.
- Hyung, ez már tényleg sok - áll fel a szoba másik felében lévő székről Chanyeol, s közelebb jön hozzánk, bár, hogy mi célból, nem tudom.
- Semmi nem sok - karolja át hirtelen a csípőmet és hajtja fejét a hátsómra.
- Ya! Az tiltott terület! - hadonászok lefelé az orron verése reményében, de csupán homlokon sikerül csapni, ami nem elég hatásos a távozására. Szörnyen fáradt vagyok még ehhez…
- Csak neki - mutat Chan Luhanra a tőle telhető legártatlanabb arccal.
- Neked is!
- Pedig tegnap ne-
- CHANYEOOOOOL! - visítok, elfeledve azt, hogy anyuék talán még alszanak, vagy, ha nem is, biztosan zavarhatja őket az én egyébként csodálatos hangom, kora reggel.
- Mesélj csak, Chan, mi volt tegnap? - száll le rólam Lu, leülve mellém, hogy onnan figyelhesse kiskutyaszemekkel a colost, aki közben meg a külső oldalamra telepszik, birtoklóan rámtéve a kezét.
- Ha egy szót is mersz szólni, halott vagy - fenyegetem jelenlegi erőmhöz mérten, egyenlőre még csupán figyelmeztetőleg.
- Ne félj, majd én megvédelek. Na? - Én ettől mondjuk pont félnék az ő helyében…
- Nem mondhatom el, sajnálom. - Okos fiú. - A kocsiban… - támaszkodik fel és szája mellé téve a kezét suttog. Az már mellékes, hogy mindent hallok.
- HÉ! - csapok a mellkasára, mire nevetve lepillant rám, pedig rohadtul nem vicces a helyzet.
- Woow, akkor azért van ilyen önelégült fejed!
- Nincs is! - védekezek reflexből.
- Nézd, Chan, milyen kisimult az arca - hajol fölém, hogy tanulmányozhasson engem.
- És tényleg - kontráz rá a kobold, kivívva a saját halálát.
- Hagyjatok békén! Komolyan utállak titeket! - vergődök, utolsó elkeseredettségemben hisztihez folyamodva, ám Chanyeol lefogva a jobb karomat szorítja magam mögé, ezzel elérve, hogy a hátamra forduljak, és hirtelen ajkamra hajolva hallgattat el, megelőzve a további tombolást.
- Fúj! Fiú fiúval? Gusztustalan buzik - kel fel mellőlem Lu és átmászva rajtam leszáll az ágyról. - Nem tudom elhinni, hogy eddig te voltál a legjobb barátom. Sziasztok - veszi célba az ajtót, mit mi némán figyelünk, Luhan azonban nem megy ki, csupán kezét a kilincsre téve vissza néz ránk. - Meg sem próbáltok megállítani?
- Aki menni akar, azt még ki is rugdossuk, nem még marasztalni - vonok vállat, visszaejtve a fejemet a párnára.
- Na szép!
- Nekem viszont mennem kell, srácok…
- Mi? - kapom rá ijedten a tekintetem, mintha éppen azt mondta volna, hogy soha többet nem találkozunk.
- Sajnos vár a munka.
- Te komolyan itt mersz hagyni… ezzel?! - mutatok felháborodottan Luhanra, aki nem éppen veszi jó néven az “ezzel” részt.
- Nem nagyon van más választásom - nyom egy puszit az arcomra, majd felkel mellőlem, s nekem csak most tűnik fel igazán, hogy indulásra készen ruhában van.
- Vigyél magaddal - kapok a karja után, kismajomként rácsimpaszkodva.
- Tényleg? - csillannak a szemei, szinte égetve engem a vágy tüzével, amit nem gondoltam át igazán.
- Nem lehet - eresztem el csüggedten.
- Nem baj, édes, majd legközelebb - simít az arcomra, kellően zavarbahozva Lu előtt, aki mindezt csak rötyögve nézni. - Este most nem tudok jönni, nagyon későn végzünk - teszi még hozzá lehangoltan, amitől nekem is összetörik a szívem.
- Viszont kaja nélkül nem mész el! - veszek erőt magamon és kaparom fel függőlegesbe még igencsak fáradt valómat. - Te mondod mindig, hogy enni fontos, hát most akkor enni is fogsz! - jelentem ki ellenmondást nem tűrve.
- Igenis - követ engem egy beletörődő mosollyal, ki a konyhába, hol éppen anya tevékenykedik.
- Sziasztok, fiúk - pillant ránk a tűzhely elől.
- Jó reggelt.
- Anya, kinek van a legnagyszerűbb fia a világon? - kérdem meg bizakodva, annak reményében, hogy nem csak négyszemközt szeret annyira, mint mondani szokta.
- Hm? - fordul hátra teljes testével, hogy jobban lásson minket, majd némi gondolkodás után - ami azért fáj ám! - így szól: - Chanyeol anyukájának.
- Ya! - csattanok fel, mire belőlük kitör a nevetés.
- Köszönöm szépen. - Ne köszönd, most is utállak!
- Ezt megkaptad, Bacon - tér be az a félkegyelmű is, rákontrázva a helyzetemre.
- Lulu, hát te is itt vagy? Így azért már elgondolkodtató.
- De ő nem is a fiad!
- Dehogynem - lép Luhanhoz, akit valóban gyermekeként szeret már a kezdetektől fogva, bár nem mintha nehéz lett volna, hiszen állandóan együtt lógtunk, ergo, itt volt nálunk. - Az én nagy, okos, ügyes, jóravaló és tehetséges fiam - öleli át hátulról az önelégülten vigyorgó Lut.
- Remélem emlékszel, hogy ma disznóvágás… Kiválasztottam a disznót, akit vágni akarok - meredek rá célzásképpen, de őt nem különösebben érdekli.
- Hyunnie, ne féltékenykedj, gyere ide szépen és öleld meg azt a nagyon szerencsés anyádat - nyújtja felém anya az egyik kezét, ám én inkább csak sértetten megfordulok és nekilátok reggelit csinálni Channak, amit elvihet magával és megehet útközben.
Mivel Chanyeol rá van függve a tojásrántottára, de nincs ideje itt megenni - azaz, van, csak nem szeretném, hogy habzsoljon, aztán rohanjon - így összedobok neki három, nagy tojásrántottás szendvicset és útjára engedem, hogy nekiállhassunk a munkának.
A tegnapi esőzés miatt a talaj lágy, minden csupa sár, ráadásul az sincs kizárva, hogy hamarosan újabb zivatarral áld meg minket a természet, melyre jelenleg nagyon nincsen szükségünk, főleg, ha disznót akarunk vágni. A hideg ugyan még a mindennapjaink része, de amilyen szeszélyes az időjárás, lehet estére tizenöt fok… vagy akár mínusz tíz. Így meg ugye nehéz bármit előre megtervezni, szóval, csak haladunk az árral.
- Lu, ma silóval etetünk le. Ide hoznád a taligát? - markolok a ponyvára, mi a rajta megtelepedett csapadék miatt lényegesen nehezebb, mint alap esetben lenne.
- Akarod mondani, a talicskát? - vigyorog a képembe, immár ezredjére fennakadva ezen.
- Nem.
- Bacon, ne legyél már ennyire paraszt - indul meg kacarászva a kívánt eszköz felkeresésére.
- De hát teljesen az vagyok! - kiáltok még utána, hasztalanul, sőt, csak jobb kedve lesz tőle.
Az etetéssel nem lenne semmi gond, ám a tehén továbbra sem marad állva pár óránál tovább, apa pedig minden nappal egyre idegesebb őrá és a nagyszarvú marhára is, aminek a leadását erősen fontolgatja. Sajnos, vagy nem sajnos, a sánta is menni fog, az istállóban lévővel együtt, csakhogy ezek így elég nagy veszteségek számunkra. Mi ugye a tehenekből élünk meg, akik ellik a bikákat, melyeket eladunk, illetve, az üszőket, akik folytatják a kört. Az idősebbeket is le szoktuk adni, amikből tavaly négy hét év körüli is elment, idén meg több is várható, szóval nem kellene pazarolni őket. Régen nagyobb gondban lettünk volna emiatt, mikor még tejjel is foglalkoztunk, de ahhoz mérten az áruk semmit nem nőtt, az általuk befolyó pénz pedig csökkent.
- Segítek kivezetni, meg amíg szúrtok, összeszedem a kellékeket, aztán meg felakasztom - jelentem ki tényszerűen, bízva benne, hogy nem kapok miatta semmilyen jelzőt.
- Ajjaj, Baek, csak nem…? - teszi szája elé a kezeit Lu, valami irgalmatlan idétlen kifejezést öltve magára.
- Nem - vágom rá egyből, ezzel elárulva mindent.
- De aranyos~ - vinnyog, tekintetével a távolodó apámat figyelve, mielőtt kikapnánk a műsor miatt.
- Igazad van - markolom meg erősen a kezemben tartott vasvillát. - Nem muszáj pont most disznót vágnunk, jó lesz a szarvas is! - mutatom felé az eszköz fejét, amitől sikeresen meghőköl végre.
- Emlékszem még, hogy régen mennyire élvezted a gyilkolászást, ma meg már megfutamodsz tőle, Baekhyun? Írok Chanyeolnak, mert ez több, mint csoda!
- Ya, állj már le! Komolyan, mintha valaha is pszichopata lettem volna…
- Mert az voltál.
- Egy nagy f… tehéntúrót!
- Kezdek félni tőled - vigyorodik el, elismerően - ? - megveregetvén a vállamat.
- Féljél is, mert még véletlen le talállak szúrni…
- Ugyan, Baekkie, ne is álltasd magad. Ha egy malaccal nem bírsz el, lassan kiülhetsz a sarokra galambot etetni az öreg nénikkel.
- De jössz velem, csak nem galambot etetni!
- Jó, jó - legyint könnyelműen, s röfögő hangokat hallatva tova libben. Komolyan megölöm…
A kétszáz kiló körüli disznót kötélre tenni a könnyebb feladat volt, pedig kétszer is kivette a kezemből a botot, de ezt kiszedni a többi közül, átrángatni a portán keresztül az utcára, majd a szomszéd kapun be a tehén karám mögé, na, az a kihívás! Mindegyik természete más és más. Van, amelyiket kocsival sem tudnánk arrébb mozdítani, s van, ami átkerget, úgyhogy, míg én vonszolom, apa és Lu kétoldalról vaslemezzel tereli, valamint fogja közre, mielőtt kitörne és elrongyolva a faluba.
Lényegében minden eszköz előre oda van készítve, vagy el sem lett víve az előző óta. A késeket tegnap kiéleztük, a pörzsölő a kispajtában az udvar szélén, a kád a karámból kihúzva, ám a kis traktor lent van a kertben, tehát, mihelyst kikötöm nekik a jószágot, rohanok le, hogy még a hangját se halljam. Elpuhultam volna? Lehet… Szégyen, nem szégyen - márpedig ez idehaza szégyen -, de kezdenek többet jelenteni számomra az állatok Chanyeol miatt, mint ahogyan felneveltek. Tény, apánál eddig is emberségesebb voltam, azonban a haszonállat az haszonállat, ezért tenyésztjük/vesszük.
A kis emelős traktorral kimegyek a tanyára, körbehozom az utca végi útra, s onnan be a karám mögé, még véletlen sem elsietve a dolgot.
Valójában, idáig miattam lett elhúzva az egész vágás, merthogy nem akartam addig, míg Chan nálunk van, aztán rossz idő volt, Lu nem ért rá, szóval ezt már csak le kell tudni és vége az egésznek.
A délelőtt bontással, töltéssel, főzéssel, kikészítéssel és porciózással telik, ami jócskán átcsúszik délutánra is, de anya társaságában milliószor kellemesebb dolgozni, mintha egyedül apával lennénk, aki minden apró dolog miatt morgolódik. Ha éppen nem mi vagyunk a téma, akkor a lakosság, a gépészeti felszerelések, az időjárás, a hírek, vagy az én szórakoztatásomra a popszakma. Mindenről megvan a maga véleménye, amit sajnos nem rest véka alá rejteni, miközben tudja jól, hogy minket nem érdekel. Na jó, ezt így azért nem, mert próbálunk becsatlakozni, de tény, hogy ritka idegesítő…
Hatra letudva az esti etetést is, már kezdeném eluntnak érezni magam, mikor Luhan hátulról a nyakamba csimpaszkodva szorít le egy pillanatra, kis híján elérve, hogy mindketten orra essünk az ő jóvoltából.
- Képzeld! - kezd neki hatalmas beleéléssel. - Emlékszel, mikor voltunk azon az EXO koncerten?
- Nehéz lenne nem emlékezni rá - emelem le magamról a karját, hogy normális ütembe tudjak felfelé haladni, ugyanis minél előbb megakarok szabadulni ettől a rengeteg retektől, ami a mai nap folyamán gyűlt fel rám.
- Akkor tusolj le, öltözz fel szépen és a kapuban találkozunk. - Nem értem a logikáját…
- Nem lehet, Lu.
- Dehogynem! Már mindent lebeszéltem, nem lesz belőle gond.
- Mégis hogy sikerült? - nézek rá elhűlve, titkon egyre jobban izgulva, hogy hamarosan megint láthatom Chant, pedig még csak néhány órája váltunk el.
- Maradjunk annyiban, hogy apád jó, ha a beszédem felét megérti - kacsint rám, s további válaszra sem méltatva távozik a kapun, vélhetően hazafelé, ugyanazon céllal, ami most következik nálam.
Bár Luhan néha - mindig - kicsit - nagyon - idegesítő tud lenni, nem véletlen ő a legjobb barátom. Rá bármikor számíthatok, ahogyan ő is rám. Egymás tekintetéből tudjuk, hogy mikor van a másiknak rossz kedve, sőt, sokszor még azt is, hogy miért. Sűrűn veszekszünk, olykor a legpitibb dolgokon akár, de nincs akkora vita, ami közénk állhatna, és, mint kiderül, a távolság sem akadály, illetve, a kapcsolatok. Nekem amúgy sem lenne, ha ez a lüke nem pesztrált volna minket éjt-nappallá téve, jobban tudva, hogy mi a jó nekem, akár én.
- Ezúttal nem fogunk eltévedni - villant felém egy számomra meglehetősen bizarrnak ható mosolyt, míg én beszállok a kocsiba.
- Ez jó tudni…
- Kösd be magad.
- Melletted ez sem véd meg - teszek eleget kérésének, kissé szurkálódva még. - Egyébként, nekik szóltál, hogy jövünk?
- Sehun tudja - von vállat, kikanyarodva a ház elől.
- Csak Sehun?
- Joonmyun is, ha ez megnyugtat.
- Nem, határozottan nem nyugtat meg, mert azt sem t- … - Eszembejutott. Nyumnyum!
- Mit nem tudsz?
- Mindent tudok.
- Persze, Bacon, mindent is.
- Úgy - úgy…
Ha mindig azt mondanám Luhannak, amire valójában gondolok, akkor minden pillanatban vagy őt szidnám, vagy hálálkodnék neki, az meg ugye cseszett unalmas lenne, tehát csak hülyéskedünk. Ám, minden gyerekes szójátékunk és viccünk mögött komoly jelentés lapul… Olykor csak annyi, hogy: örülnék, ha belefulladnál a legközelebbi pocsolyába, de persze ez is csupa szeretkével.
Azonban hazudott. A “nem tévedünk el” közel fél óra bolyongást és egy rakat ember megkérdezését jelentette, elvégre, nem tehettük le a kocsit közvetlen a helyszín mellett. Emellé még a környék összes parkolója is betelt, tehát gyalogoltunk egy csomót, s végül telefonos segítség révén meg találtuk a keresett kaput, hol egy csöppet sem szimpatikusan hahotázó maknae várt minket.
- Déjà vu érzésem van - motyogom, a folyosón követve a szerelmeseket.
- Parancsolsz? - pillant rám hátra Lulu, pont olyan fejjel, mintha megzavartam volna valamit, pedig biztosan nem, hiszen mindent hallok.
- Én? Ugyan… Sosem tennék olyat.
- Azé’.
Az öltöző elé érve már pánikszerűen lapulok a falhoz, elhitetve törékeny bensőmmel, hogy, ha nem szólok semmit, nem vesznek észre. Ez a belépésnél való köszönésnél rögtön romba is dőlt, bár nem értem magamat, hiszen elméletileg ismerem őket. Az mondjuk tény, hogy a személyzettel együtt háromszor annyian vannak, de hát na, nem kéne antiszociálisnak lennem pont most.
- Baek! - tartja fel az egyik kezét jobb hátul Chanyeol, akit mellesleg éppen sminkelnek, annak érdekében, hogy még véletlenül se tudjam nem észrevenni.
- Oh, Dae, szia - fordulok a balomon unottan ücsörgő sráchoz. Igen, ennél jobban le sem reagálhatnám…
- Hyung, mi járatban erre?
- Lu elrángatott ide - vallom be férfiasan.
- Nagyon jól tette. Így legalább láthatjátok az új koreókat is.
- Koreók? - kezdeményezek egy vélhetően hosszúra nyújtható beszélgetést a fiúval, hátha addig meg tudok feledkezni a közel harminc körülöttem sündörgő emberről, akik ráadásul mégcsak nem is vesznek figyelembe, de engem persze zavarnak.
Itt minden annyira más. Túlontúl világos van, nagy a hangzavar, a levegő nehéz, a belső tér óriási, a bent tartózkodó személyek pedig túlcsicsázva néznek ki. Nem vagyok idevaló és ez frusztrál a leginkább…
- Baek, mért nem jöttél oda hozzám? - ütközik belém hátulról egy felhőkarcoló.
- Ja, hogy te is itt vagy? - nézek fel rá meglepetten, mintha nem lenne teljesen egyértelmű.
- Szívem szerint most széjjel ölelgetnélek, csak pechünkre sok olyan ember lenne szemtanúja, aki miatt bajba is kerülhetnénk, de ne aggódj, később nem menekülsz - hajol a fülemhez, kissé perverzen belesúgva jelenlegi legfőbb aggodalmam tárgyát.
- Jongdae! - kapok a fiú székének a háttámlájába, és egyszerűen csak mögé lépek. - Ez a srác nem normális!
- Mondj újat - neveti ki a sértődött koboldot.
Ezúttal egy egészen kicsikét kevésbé összeszorult gyomorral foglalok helyett a színpad melletti részen, melynek egyik fő oka az lehet, hogy egy ideig Chanyeol is köztünk van, merthogy ő nem szerepel a két új számban. Vagy mi… A lényeg, a lényeg, hogy míg a többiek táncolnak, mi kihallgathatjuk a véleményét a szövegről, a mozdulatokról, a ruhákról, a hangosításról, a kezébe nyomott mikrofon márkájáról, de még a menedzser nemlétező társas életéről is. Máskor nyolc perc számomra egy gyors zuhanyzás, egy sebtében elfogyasztott ebéd, netán egy egésznapra jutó alvás, ám jelen esetben ez a nyolc perc egy fél életnek tudható be. Imádom Chant, nem arról van szó, csakhogy szinte semmit nem fogtam fel a monológjából, úgyhogy nagy megkönnyebbülés, mikor csatlakozik a többiekhez.
- Nézd, vajon ki az a szőke? - mutat fel vígan Luhan, valószínűleg tőlem várva a választ.
- Yixing…
- Wow, tudod a nevét!
- Miért ne tudnám?
- Mert a legutóbb mindenkiét nekem kellett elmondanom.
- Az már régen volt, ráadásul Chanyeolét akkor is tudtam.
- Tényleg, ha már itt tartunk… Ugye milyen helyes Chanyeol?
- Lulu, ne kezd - nyögök fel keservesen az emlékek hatására.
- Neked tetszik?
- Lu…
- És mi tetszik rajta?
- Nem is válaszoltam.
- Nagy hiba.
- Csak érjen véget… szarvas pörkölt lesz a vacsi - fortyogok, javarészt inkább magamnak.
Jó, vicces ez az egész, mert én voltam a hülye - mint majdnem mindig -, de azóta már megváltoztak a dolgok. Akkor az a lehetőség, hogy Chant láthatom munkába, nyomasztott az érzéseim miatt, ám most boldog vagyok, mert tudom, innentől meg kell szoknom, hogy keveset lehetek vele, s bizony ez is benne van abban a kevésben. Nem olyan ember vagyok, aki élvezi a hangos zenét, a fényeket, a tömeget, azonban őérte megéri.
- Bacon, nem gondolod, hogy a sok fenyegetőzésed jelentését veszti?
- Ezzel azt akarod mondani, hogy váltsam is be? - vonom fel kihívóan az egyik szemöldököm.
- Tegnap tényleg megfektetett a kocsiban? - vált hirtelen témát, ebben a minutumban elvéve tőlem azt a csekély életkedvet, amit idáig hurcoltam. Szép mentés.
- Hagyjál… - Pedig még a gondolatába is belepirulok. Ó, jézusom, mi van velem?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése