Ujjaimat a traktor emelőjének a gombalakú tetejére kulcsolom, s már húznám meg magam felé, mire Chanyeol a kelleténél jóval hangosabban megszólal. Oké, hogy hangos ez a gép, de na…
- Hogy lehet pasi létedre ilyen szép kezed? - ámul el végtagomon, mire csak idegesen meghúzom a kart, mi kioldva vele a fejet, leereszti a pótkocsiba a trágyát, amit most szedtem ki a bikák alól. Így is elég szűkösen vagyunk itt, nem még ezek a megjegyzések.
- Mi lenne, ha a gondolataidat inkább a fejedben tartanád? - sóhajtok fel és hátratolatok, hogy vissza tudjak menni az udvarba, s onnan a karámhoz. Ilyenkor a bikák hátrébb vannak zárva, egészen a végébe, hogy több, mint a feléről ki tudjak pakolni. Nem értem, miért nem tudott volna lent várni, vagy akár a házban, de, ha így folytatja, őt is felpakolom.
- Miért vagy velem ilyen ellenséges, Baekkie?
- Én mindenkivel ilyen vagyok…
- Mióta az történt, még hűvösebb lettél, mint előtte… - mondja letörten, mintha valami nagyon komoly gond lenne.
- Mármint, mi? - sandítok rá szemem sarkából, közben ügyelve, hogy lehetőleg ne menjek rá semmire.
- A csó-
- Vá-vá-várj! - fékezek olyat, hogy kis híján lefejeljük a szélvédőt. Oké, ezt lehet, nem kellett volna. - Nem érdekel - folytatom az utat, mintha mi sem történt volna.
Chanyeol a legváratlanabb pillanatokban képes felbukkanni, és bármit csinálok, abban ő is részt szeretne venni. Semmi komoly, vagy érdekes nem történik, de neki látnia kell, akkor is, ha amúgy elborzadna tőle. Sűrűn megjegyzi, hogy kegyetlen vagyok vele is, meg az állatokkal is, de nincs mit tagadni, tényleg így van. Az állatokkal azért, mert kell, vele meg azért, mert nem tudok mit kezdeni a jelenlétével. Azaz, persze, imádom, meg minden, de kezdem tényleg elhinni, hogy ő többet érez irántam, ami megrémiszt, még annak ellenére is, amit Lu mondott. Én nem tudnék egy pasit szeretni, és még nem is néztem úgy senkire, tehát, kizárt dolog, hogy viszonozzam ezt. Már számtalanszor a tudtára adtam, de, mint aki nem veszi a lapot, ugyanúgy folytatja.
Mégis várom őt. Mikor kimarad egy nap, este beszélünk, vagy, mikor ágyba kerül, ír nekem, amire reggel válaszolok. Ha kimegyek például lucernáért a bikáknak, mindig viszek magammal plusz villát, hátha ekkor sikerül betoppannia.
- Hova megyünk? - ugrál utánam nagy boldogan.
- Megnézzük, hogy keltek-e még ki, mert ki kell szedni őket száradni - szaporázom lépteimet, mert minél előbb látni akarom, ahogy Chanyeol szétfolyik az imádattól, miközben a kicsiket nézi. Olyan tipikus ez már. Legyen bármi kisállat, neki az a minden.
- Mármint, mik?
- Dínók…
- Ya, Baek, én komolyan kérdeztem! Lehet kacsa, csirke és pulyka is! - fújja fel az arcát, mint általában, mikor fel van háborodva.
- Milyen okos vagy, hogy megjegyezted őket. Már a megkülönböztetés is megy? - fordulok be a szárnyasok felé.
- Nem beszélek veled…
- Adná az ég - vigyorodom el, és majdhogynem pofára esek valamiben, ami elszaladt előttem. - Kobold!
- Látod, még szerinte is gonosz vagy. Ugye, pici? - guggol le, mire az a nyavalyás rögtön az ölébe veti magát.
- Nem azt mondtad, hogy nem szólsz hozzám? Te meg áruló vagy! - mutatok határozottan a kis dögre.
- De, jó, hogy mondod - áll fel, kezében Kobolddal, aki vergődve próbálja megnyalni az arcát. - Ugye, baba? Apa rossz, és mindig mindenkit bánt - emeli maga elé, úgy gügyögve neki, mintha egy gyerek lenne.
- Nem vagyok az apja!
- Hallod ezt, Kobold? Apa azt mondta, hogy ne szóljak hozzá, erre ő kiabál még most is velem…
- Na jó, elég volt… Tedd le a kutyát, és gyere befelé - nyitom ki a csirkék kapuját, lábammal arrébb lökdösve a kíváncsiskodókat.
- Tehát, kispipik lesznek - helyezi nagyon-nagyon óvatosan a földre az ebet, hogy fejét lehajtva a fémrúd alatt, kövessen engem befelé, becsukva maga mögött a kaput.
- Ezt ne mondd még egyszer, mert nagyon hülyén hangzik.
- Kispipik, kispipik, kispipik…
Mélyen beszívom a levegőt, hogy ne találjam véletlen hasba rúgni, főleg, mert az acélbetétest nem díjazná, majd az elkerített kotlóshoz sétálok, hogy bekukkantsak a hálón. Tényleg ott vannak a csibék körülötte. A faajtó itt jó húsz centi magasan van, és az egész nincs másfél méter, így egészen kicsivé kell húznunk magunkat, de annyi hely pont akad bent, hogy ketten is elférjünk.
- Nézd - mutatok a csirkékre, közben felkapva a vödröt, ami a sarokban volt.
- De aranyos~ - siet mellé, és már nyúlna felé, de keze megáll a levegőben. - Meg fog harapni?
- Igen, Chanyeol, védi a kicsinyeit, vért szív és széttép…
- Jó, na! Csípni… - helyesbíti magát.
- Csak, ha érzi, hogy félsz. Ha meg nevetsz rajta, akkor leszarik - megyek mellé, és arrébb tolom, hogy legyen helyem, majd felhessegetem a barna tojót, hogy elkezdjem kipakolni alóla a hat kiscsibét. - Nesze - nyomok a kezébe egy sárgát.
- Édes istenem, hát ez valami ritka cuki - tartja az apró micsodát a két hatalmas kezében, és szemmagasságba emelve bámulja, vinnyog neki, meg simogatja hüvelykujjával.
- Van ilyen is - rakok mellé egy feketét, mert nekem azok a kedvenceim. - Gyere, és, ha odaadod a kutyáknak, ne sírj miattuk, mert otthagylak - állok fel, hogy elinduljak kifelé.
- Várj! - dermed meg. - Akkor csak egyet viszek.
- Válassz - tartom elé a csipogó vödröt, hogy tegye bele, amelyik nem kell.
- De nem tudok, mind a kettő rettentő édes - nézi felváltva őket, annyira koncentrálva rá, hogy meglegyen a szerencsétlen kiválasztott, hogy még a nyelvét is kint felejti. Tényleg olyan, mint Kobold!
- Chan, csináld már…
- De nem megy~. Őt hozd te, jó? - nyújtja felém a sárga jószágot.
- Minek? Csak tedd már ide!
- Baekkie~
- Ehh, jólvan, csak ne nyekeregj - kapom ki a kezéből. - Sonka Úrfi örülni fog neked - nézek le a kis pihésre, aki keservesen csipog, bár nem azért, amit mondtam neki, mert az a fülest jobban felzaklatja, mint magát a lényt.
- Baekhyun!
- Ez a nevem - ügyeskedem vissza a zárt, hogy a többi csirke ne tudjon bemenni, mert ha kel még ki csibe - és valószínűleg fog, mert még van alatta tojás -, akkor hamar szétkapják.
- Ne légy már ilyen!
- Fuhh…
Útközben felfelé inkább nem is figyelek az ostoba nyivákolására, amivel azt a nyomorult csibét áldja, csak szórakoztatom Koboldot, aki mindenáron megakarja szerezni tőlem az enyémet, és a vödröt vizslatja. A lépcső előtt megállva lejjebb tartom, hogy bele tudjon szagolni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, odatartom az enyémet, de úgy, hogy az ujjaimmal védeni tudjam.
- Ne már! - lép oda gyorsan Chan, és fél kézzel felkapja a hóna alá a kutyát, aki eddig nyalogatva próbálta elérni a bolyhost.
- Most megint, mi bajod?
- Nem lehetsz ilyen! - néz rám nagyon csúnyán, amitől esküszöm, egy pillanatra még meg is fordult a fejemben, hogy ideje lenne futni. És pont ilyenkor van bezárva Folti…
- Csak megmutattam neki, hogy szokja… - pillantok fel rá ártatlanul, mielőtt helyben kitalál nyírni.
- Hazudsz!
- Oké - vonok vállat, és tovább indulok felfelé. Az ajtót pont az orra előtt csukom be, így morogva követ tovább a konyhába, minek küszöbén újfent megtorpan.
- Miért hoztuk őket ide? - csúszik két oktávval feljebb a hangja.
- Tudod, milyen finom a friss csirke? - fordulok meg felé szórakozottan.
- Jézusom - borzad el teljesen, amin már nem bírok nem nevetni.
- Chan, mégis, minek nézel te engem?
- Őszintén?
- Ne kímélj…
- Állatkínzónak! - vágja rá haragosan, és karjával átöleli azt a kezét, amiben a csibét fogja.
- Üdv a nagyvilágban, haver - megyek a falhoz, hogy a ládán lévő plédet levegyem, mire a csipogások száma megháromszorozódik. Erre bezzeg már neki is jobb kedve lesz…
- Miért vannak itt? - guggol le, elbűvölten figyelve a felkeltésükért panaszkodó állatokat.
- Hogy megszáradjanak, aztán lehessen kivinni őket nevelni - szánom meg egy normális válasszal, bedobva a sárgát, majd szépen kettesével bepakolgatva a többit. - Amíg te elélvezel a csibék látványára, én melegítek kaját - megyek a csaphoz, hogy kezet mossak.
- Ya, ne mondd ezt!
- De, ha egyszer így van…
- De nincs így! - helyezi be a feketét és vesz ki egy barna foltosat, hogy azt is megnyomorgassa kicsit.
- Na, persze - megyek a spájzba, hogy a hűtőből kivegyem az ebédről való maradékot, és két tányérba szedve, a mikróba helyezzem az elsőt.
Sosem fogom megérteni az állatokhoz való vonzalmát, de, azt hiszem, nincs is rá szükségem, elvégre, én itt nőttem fel, ebben a közegben, és nekem már természetes, hogy ez mind csak kaja. Megszületik, felnő, megesszük. Nincs tutujgatás, szeretgetés, simogatás. Ha nem kaja, akkor meg eszköz. Ezért nem szereti apa Sonka Úrfit. Az elején sok egeret fogott, de a sérülése óta hozzászokott, hogy etetjük, így ha van egy kis maradék, kidobjuk neki a mellettünk lévő fészernek a tetejére, ami nekem pont a fejem búbjától van, és ott még a kutyák se tudják levenni. Külön kaját persze nem veszünk neki, bár volt már rá példa. Akkor nagyon komoly lebaszást kaptam érte, így maximum az avas kolbászt szeletelgetem neki, vagy olykor egy kis párizsit, de ennyi. Régen volt nőstény macskánk, aki minden évben kétszer a padlásra ellett, és így lett vagy húsz macskánk egy idő után, amiket anyáék fokozatosan elkaptak és kivittek a határra, mert vagy a kutya tépi szét, vagy idegesítő a nyervogásuk. Sonka Úrfi mellett viszont nem jön ide másik. Ő eljár csajozni, meg néha csúnyán szétverve jön haza, de hát ez a természet rendje.
Mikor valami születik, már automatikusan Chanyeol jut róla eszembe, és hogy meg kell neki majd mutatnom, azonban, ha itt van, sokszor elfelejtem, mert épp dolgozok, lehet, be sem jövünk, vagy bármi. Mostanában úgyis a ház előtt parkol, és néha végigjáratom vele a fél tanyát, mert aratásszezonban többet vagyok kint, mint bent.
Most is épp apával diskurálok, hogy át kellene hívni Luhant, mert neki mennie kell pulyka takarmányért a szomszéd faluba, mikor Chan betoppan a kapun.
- Jó napot - áll mellém teljes természetességgel, bár, mondjuk, az ittléte már majdnem az, csak a hajszíne nem. Komolyan, azt nem lehet megszokni. Piros fejjel járkál itt…
- Szevasz - pillant rá apám, és többet nem is véve róla tudomást, még pár szó erejéig felém fordul. - Tud vezetni?
- Tud.
- Akkor mutasd meg neki, hogy kell az öreget, és mehettek is.
- Kösz, apa… - húzom féloldalas vigyorra ajkamat, ahogy belegondolok, ennek az óriásnak a traktorvezetési stílusába.
- Felőlem áthívhatod a barátodat is.
- Nem, megleszünk. Gyere, Chan, mutatok valamit, aztán megyünk - lépek mögé, hogy tenyereimet a hátára tapasztva tolni kezdjem magam előtt, egészen a nyúlbódéig.
- Mit nézünk? - kérdi vidáman. A szemei alatt karikák ékeskednek, mozgása lomha, látszik, hogy fáradt, de akkor is mosolyog. Most valahogy nincs kedvem belőni a levágós viccet, ami persze, csak számomra humoros, de inkább megkímélem magamtól.
- Nyuszikat - ejtem ki ezt az undorító becézést, amit a gyerekek használnak, na meg persze, ő is. Az egyik, számomra derékmagasságban lévő bódét kinyitva, benézek, és arrébb kotrom a hatalmas lepketarka jószágot, majd intek Chanyeolnak, ki mellém lépve előre hajol, hogy belásson. Benyúlok, és a fészket kicsit szétszedve, kiveszek egy nyúlbébit, hogy a kezébe nyomjam, majd szerzek mellé még egyet.
- Waaaa - emeli fel jobbjában a fekete és fehér kicsiket, ujjaival a hátukat cirógatva. - Mennyi idősek?
- Hát, mivel már elég szőrösek, de még nem látnak, másfél hetesek, vagy egy-két nappal több.
- Akarok egy nyuszit - tátja el a száját, csodálva bámulva őket.
- Négy hetesen már elválaszthatóak, bár jobb kicsit később. Megkaphatod bármelyiket…
- Áhh, nem lehet, nem tudnék róla eleget gondoskodni - törik le egy pillanat alatt, amitől nekem is rosszabb kedvem lesz. Általában csak felszínesen búslakodik, vagy hisztizik, de most még viccelődni sem viccelődik. Tényleg elszomorítja, hogy nem vihet haza egyet?
- Akkor, mi lenne, ha választanál, és azt megtartom neked?
- És nem eszed meg? - pillant rám a mocorgó kölykök mellett.
- Én nem… - vigyorodom el, utalva rá, hogy más ettől még simán, de mivel nem veszi a lapot, inkább elengedem. - Nem fogjuk levágni a nyuszidat.
- Komolyan? - csillannak fel szemei, aminek, ha akarnék, se tudnék ellenállni.
- Komolyan. Na, válassz egyet. Még van bent, várj - kapkodom ki a másik hármat, mik közül még kettő fehér és egy lepketarka.
- Ezt - mutat a saját kezében lévő feketére.
- Jólvan - pakolom vissza a saját csomagomat, mert az anyjuk nagyon nem örül a pesztrálásnak.
- Pici lesz a neve - gügyögi neki, közben átcsempészve hozzám a fehéret.
- Miért pont Pici? Akkora lesz, mint a többi - mutatok a jó négy kilós példányokra.
- De még pici, és erről te jutsz eszembe - villant felém egy olyan mosolyt, hogy, ha nem tette volna, most futhatna hazáig. Utálom az ilyen beszólásait. Nagyon nyomulós…
- Baekhyun! - kiált le apám, jelezvén, hogy menni kellene kifelé.
- Add, visszateszem és megyünk. Áthívom Lut, te addig akár itt is maradhatsz pihenni, vagy majd találkozunk máskor - veszem el tőle Picit. Istenem, és még mi adunk hülye neveket…
- Nem, én akarok segíteni!
- De azt tudsz legközelebb is… - zárom vissza a bódét és indulok meg lefelé az udvarba, ahol a traktorok sorakoznak.
- Most!
- Oké - hagyom rá ezt is. - Akkor te vezetsz kifelé, ahol felvesszük a pótkocsit, meg átülök a kombájnba. Gyere, megmutatom, hogy kell - fordulok célirányosan egy kopottas piros felé, mely ugyan nem túl nagy, pados, és ritka kényelmetlen, de elég erős, hogy elbírja a búzát. - Ülj te belülre - engedem előre, mert azon az oldalon vannak a karok. Amint helyet foglal, én is felmászok, és nagy nehezen bepréselem magam a kis résbe, s bevágom az ajtót, felnyitva oldalt az ablakot. Oldalunk összefeszül, a fenekem fáj, és tényleg elég szűkösen vagyunk, ami a nagy melegben csak dob a dolgon, de ő vállalta… - Először, indítsd be. Ott a váltó, az a kulcs, a jobb legszélső a kuplung, középen a gáz és bal oldalt a fék. Arra a rükverc, a fenti legszélső meg az egyes. A számok már ugyan lekoptak, de innentől már könnyű. Várj vele kicsit, mert nehezen akarja a dolgot - mutogatok el mindent. Határozottan nyúl a bedugott, rozsdás kulcshoz, hogy elfordítva azt, hallgassa a gép szenvedését, míg ténylegesen be nem indul a motor. - Nagyon lassan engedd fel, mert megdob és leáll.
- Baek, tudok vezetni - nyugtat meg, amiben igaza is van, de egy traktor teljesen más. Végül is, nekem mindegy, csak ne menjünk árokba.
- Akkor, hajrá… ott a kijárat - mutatok a kis hídra, ami alig két méter, s teljesen föld fedi. Onnantól egy keskeny út kifelé, ami most egész járható, de esősebb időben nagyon nehéz a közlekedés, főleg teherrel. Amint ott áttérünk, már szabad a pálya bármerre. - Itt jobbra - nyújtom ki a karom. - Ya, a másik jobbra!
- De balra mutattál!
- Csak teszteltem, hogy figyelsz-e… - veszem halkabbra, mert itt tényleg én rontottam.
- Ja, persze - fordul vissza.
- Mindegy. Ott kell legközelebb befordulni - mutatok a távolba, ahol nem is tudna egyenesen menni az árok miatt. Vagyis de, de az fájna.
Bólint, és elszánt tekintettel vált, hogy a gázra taposva jobban meghuzassa szegény, öreg masinát. Apa biztosan szólna ezért, de mivel én is mindig ezt csinálom - ami, tegyük hozzá, nem tesz jót neki -, egy árva szavam sem lehet. Felnyitva a tetőt hátradőlök, és csak élvezem a befelé áramló friss levegőt. Ha Lu van itt, akkor általában hátul állok rajta a két kerék közt, így nem kell nyomorogni, vagy ő áll és én vezetek, de így egész kellemes, azt leszámítva, hogy lélegezni is alig van helyem.
- A nagy szürkéhez kell tolatni. Vagy te állsz rá, és én teszem be, vagy fordítva…
- Ejj, Baekkie, nem gondolhatod komolyan, ha te teszed be a-
- Fogd be! - vágok a vállára, mire végre elneveti magát. - Tehát… Ha te állsz rá, akkor figyelni kell, hogy a lyukak összeérjenek, na meg arra, amit mutatok. Egy rossz mozdulat, és agyon nyomsz a traktor és a pótkocsi közt…
- Uh, akkor nem.
- Akkor ki kell venned a csapot a középső lyukból és mutogatni, hogy merre menjek és mekkorára emeljem, majd, ha sikerült rávezetni, utána beletenni - magyarázom neki, bár így nem igazán lehet érteni, míg nem látja.
- Inkább ezt.
Amint odaérünk, egész szépen rátolat, de azért még bőven van mit igazgatni, így kiugrok, hogy le tudjon szállni, majd visszamászok és megmondom, hova álljon. Mivel őt még nem hallottam füttyenteni, nem is tudom, hogy képes-e rá, ezért folyamatosan figyelem, mit mutogat. Igaz, hogy így majdnem tíz perc az egész, de fordított esetben sem biztos, hogy jobb lenne.
- Én most átszállok, a fönti földre megyünk, aminek a nagyja már kész, így nem fog sokáig tartani. Ha bármi van, kiabálj, vagy csörögj. Emlékszel mindenre?
- Emlékszem - simít végig a karomon, mitől kiráz a hideg, így inkább elhátrálok kicsit.
- Akkor sok sikert - hagyom ott, hogy megmászva azt a monstrumot, ellenőrizzem a tartályt, és induljunk is.
A visszapillantóból folyamatosan figyelem, hogy Chan hogyan veszi az akadályokat, de ő szinte a seggemben van, gondolom, zavarja a tempó. A múltkor már látta a munkánkat Luhannal, de azért előveszem a telefonomat, hogy lepötyögjek neki valami fontosat, mielőtt a táblán is végig követne.
Byun Baekhyun
Ha a földre érünk, a legszélére állj be, és, ha jelzek, akkor gyere a kombájn csöve alá, de úgy, hogy a pótkocsiba megy a búza.
Park Chanyeol
Tudom
Ezt örömmel látom. Tényleg figyel mindenre, tehát, nagy gond nem lehet.
Amint a célhoz érünk, engedelmesen lefordul, és bár én ilyenkor zenét szoktam hallgatni, most valahogy nincs meg hozzá a hangulatom. Mondjuk, páros munkánál nem is épp szerencsés, de Lu fütyülését amellett is meghallanám. Javarészt a tálcát nézem, hogy ne vágjam túl hosszúra, és a soron maradjak, de közben néha rálesek Chanra is, aki a telefonját babrálja. Ahányszor elhaladok mellette, mindig int, mintha akarna valamit, de rá kell jönnöm, hogy még mindig bolond.
Két és fél kör után fütyülök neki, mert megtelt a magtár, és ő precízen beáll, úgy, ahogy kell, azonban, azt nem fogta fel, hogy szóltam, csukjon be mindent, mert ez porzik, így nyelhette dögivel. Nos, ez egy szomorú történet…
Három ürítésbe telik az egész megmaradt termény, és ennek végeztével lemászok, hogy váltsak vele pár szót.
- Hé - nyitok be, de nem ülök le, csak mellé hajolok. - Lefelé végig lassan menj, de ne nagyon kínozd a kuplungot, mert tönkre megy az ékszíj. Így is háromszor volt már ebben javítva. Ne húzd a gépet, nehéz a rakomány - próbálom túlkiabálni a zúgást, és választ sem várva, visszamegyek a helyemre.
Most kivételesen mögötte megyek, úgyis tudja, hol volt letéve a kombájn, és figyelnem kell a pótkocsit, mert könnyen rácsúszik, vagy felborul, de annyi esze csak van, hogy kihagyja az éles kanyarokat.
Miután megáll az eszközök mellett, mint eke, tárcsa és a többi, leteszem a gépemet, és visszamászok mellé. Szeretem nézni azt is, ahogy kocsit vezet, de így még jobb. Nálunk, a mi régi vacak traktorunkat, egy idol fiú. Mellesleg, vicces is.
A búzát bevisszük a kertbe, és csak leállítom, most nem engedem ki. Remélem, apa még nem ért haza, vagy máshol van, mert akkor van egy kis időnk pihenni, ami most nagyon ráfér erre a nagy gyerekre.
- Hellósztok, fiúk - köszön anya, ahogy benyitunk a konyhába.
- Jó napot - hajol meg a kobold.
- Chanyeol, zuhanyozz le - mosolyog rá kedvesen, végignézve rajta. Még én sem szoktam ilyen poros lenni…
- Na, gyere - fogom meg a karját, és berángatom a fürdőbe, adok neki nadrágot, meg egy trikót, amit anno kaptam, de én nem hordok ilyeneket, és magára hagyom, had tisztálkodjon.
Míg ő zuhanyzik, én megágyazok, és némi rendet varázsolok a szobámban, mert bár ritka, jelenleg olyan, mintha hurrikán söpört volna végig. Amúgy se valami szép, de így főleg… Még gyorsan átöltözök, és én kész is vagyok.
- Te jössz - lép be Chan, törölközővel a fején.
- Én majd később… Gyere, feküdj le.
- Nem jó. Ha lefekszem, elalszom, és elkések, hyung meg kicsinál, ha nem érek haza.
- Mikorra kell?
- Nyolcra…
- Akkor majd keltelek - ülök fel kívülre a falhoz vetve hátam, és megpaskolom magam mellett a helyet.
- Egy angyal vagy - teszi le a fehér anyagot a szék háttámlájára, és lomhán bemászva mellém, egyszerűen csak elterül.
- Te meg maga a Sátán… - nyúlok a telefonomért, hogy míg ő szunyál, én elfoglaljam magam valamivel.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése