Sötétkék ingemet igazgatva rántom fel Chanyeol nagy fekete Mercijének ajtaját, hogy egy könnyed mozdulattal - haha, persze - felverekedjem magam az anyósülésbe.
- Jól nézel ki - fordul felém a kobold, egy hatalmas mosollyal ajkain.
- Öhm… kösz?
- Ideges vagy?
- Kicsit…
- Nem láttalak még így.
- Mert mindig akkor jössz, mikor dolgozom.
- Mert mindig dolgozol?
- Jogos.
- Mehetünk?
- Ja - téved tekintetem a váltón lévő kezére, s végre sebességbe állítja, így kifelé bámulva próbálom rendezni a gondolataimat a vizsgát illetően, mikor valami az ölembe pottyan. - Ez micsoda? - emelem fel a készüléket, de persze, pontosan tudom a kilétét.
- Telefon - erősíti meg gyanúmat.
- És, mit csináljak vele? - nyújtom vissza, hátha csak ideesett véletlen, de nem veszi el.
- Használd - von vállat és indul meg.
- Mégis, mire? Én nem értek hozzá.
- Majd megmutatom, hogy kell. Már mindent beállítottam rajta, ismerkedj vele. Benne van a számom is…
- Tudom a számod, mellesleg, ez nem a te telefonod? - nézem meg jobban a ketyerét, de egyáltalán nem emlékszem, Chané milyen.
- Nem, az a zsebemben van. Ez a tiéd.
- Jó, de nekem minek?
- Hogy el tudjalak érni - tesz egy 180 fokos fordulatot, és rátér a régi, kátyús, zötykölődős útra.
- El tudsz…
- Baekhyun, ne veszekedj, csak fogadd el - sóhajt fel fáradtan. Szerintem, már most elege van belőlem és megbánta, hogy elvállalta ezt az egészet.
- Akkor legalább visszafizethetem? - erősködöm tovább, mert nekem kényelmetlen ez az egész.
- Nem fogadsz el nemleges választ, mi? - sandít rám szeme sarkából.
- Természetesen - teszem keresztbe lábaimat, mi a nagy térnek köszönhetően csak kevés szenvedéssel jár, de ha egyszer így kényelmesebb…
- Hajthatatlan - dünnyögi magának.
- Tehát… mennyi volt?
- Tízezer won…
- Ne hülyéskedj, annyiból szerintem egy átlagos vacsorád nem jönne ki!
- Miért, mit gondolsz, mennyit eszek én? - nevet fel. - Mellesleg… mennyiért szoktatok adni egy bocit? - terel témát elég feltűnően.
- Borjakat ritkán vesznek, de ők olyan hatszázezer won körül vannak.
- És a felnőttek?
- Felnőttből is inkább csak bikákat. Egy nagyobb, kifejlett, barna, hat mázsás jószág lehet akár kétmillió won is, de abból sok minden lejön, mint az elszállítattás, az élőállat-díj, hogy keverék, meg ilyen hülyeségek.
- Miért számít, hogy barna legyen? - Látszólag nem nagyon lepi meg a nagy összegek említése, de ki tudja, az sem kizárt, hogy ő napi ennyit keres.
- Mert a feketék hivatalosan a tejmarhák, amiket a tejükért tartanak, a barnák meg a húsmarhák. Nekik több a húsuk, ám egy időben foglalkoztunk tejjel is, de az nagyon macerás.
- Miért, mi nehéz benne? - Úgy tűnik, nagyon érdekli a téma. Felcsap tehenésznek. Szép lenne. Nem simogatásból és babusgatásból áll a többszáz kilós állatok tartása, ő viszont nem tenne mást. Legalábbis, szerintem.
- Akiket fejtünk, többnyire mind bent voltak a karámba kötve, így nem tudtak legelni, és pótolnunk kellett a vitaminokat a kajájukba. Sokat ettek, és ez darába több mázsa magot jelent, ami megintcsak pénz. Mellesleg, minden reggel fel kellett kelni korán, mert ha mondjuk hétkor megfejjük, akkor este hétkor kell a következő fejés. Ezt még előkészíteni, kezelni, tárolni, felhasználni, ami mellett sok más munka elmaradt. Tehát, ja… nem egyszerű - magyarázok nagy beleéléssel. Szeretek erről beszélni, de Lu már kívülről fújja, más meg nem nagyon szokott kérdezni. Otthon sokat számít a szavam, de apáék ezeket mind tudják.
- Keményen hangzik - hajt le egy benzinkútnál a pályáról. - Azt hiszem, így már jobban meg fogom becsülni a sajtot, vajat, joghurtot, meg úgy mindent. Eddig nem is tudtam, hogy ennyi mögöttes munkával készül - parkol le.
- Ez telepeken egész máshogy megy…
- Ne felejsd el, de most nekem gyorsan tankolnom kell. Hozzak valamit? Ettél már? - szedi össze maga mellől a tárcáját.
- Nem kell, köszi.
Némán figyelem, ahogy megkerüli a járművet, és nekilát megtankolni a kocsit. A tükörből látom, ahogy megtámaszkodva vár, és közben figyeli a számok pörgését, majd elégnek vélve az üzemanyagot, elindul fizetni. Szemeimet lehunyva mormolom magamban újra és újra a bemagolt anyagot, mígnem az ajtó nyitódása visszaránt, és megint az ölemben landol valami. Illetve, valamik. Egy szendvics és egy kis üveg kóla.
- Nem árt - mosolyog rám kedvesen, én meg hirtelen megszólalni sem tudok a megilletődöttségtől. Tudom, hogy kedves, de így elég más, hogy nem nálunk vagyunk. - Tehát, ott tartottunk, hogy telepek és tej. Miért más ez a telepeken? - bont ki egy szendvicset és kezd el enni, közben elfordítja a kulcsot. Meglep, hogy még emlékszik, és tényleg érdekli a dolog.
- Hát… telepeken egyszerre akár száz, százötven marha is van, mindegyiken nagy nyakörvszerű pánt, rajta csippel. Fejésnél mindig leolvassák, azon vannak az adatai, hogy mikor mennyit adott, és aszerint takarmányozzák is. Ott gépekkel dolgoznak, és ha, mondjuk, megszül egy bocit, rögtön elveszik. A fröccstej még az övé, de onnantól tápszerrel etetik, hogy ne vegyen a tejből, amit eladnak.
- Mi az a fröccstej? - kapja ki a szájából a szendvicset, hogy beszélni tudjon.
- Amit a marha az első két-három napban ad. Sokkal több benne a vitamin, meg minden olyan, amire a borjúnak szüksége van. Nálunk például volt egyszer olyan, hogy a vemhes üsző elcsúszott a sárban, és megsérült a lába, ezért nem tudott felállni. Leellett, de nem tudtuk fejni…
- Éf mi fe a bofifa - motyog, én meg vigyorogva nyúlok oda, hogy elvegyem a kajáját, mert így semmit nem értek . - Köszi. Mi lett a bocival? - gyorsan vissza is dugom neki.
- A legeleje volt, így nálunk akkor még nem ellett másik, tehát tejet se tudtunk volna szerezni. Hívtunk fel telepeket, de nem tudtak adni, ezért sajnos elpusztult… - hangolom le csodálatosan Chant, hisz tudom, nála érzékeny téma az állatok halála. - De ennek már vagy négy éve, azóta minden szép és jó! - próbálkozok, bár erős túlzás, hogy minden szép és jó lenne.
- Nem baj, ha kicsit sétálunk? Nem találok helyet.
- Nem, szeretek sétálni - lesek ki az ablakon, mert a nagy dumálás közben fel sem tűnt, hogy ideértünk. Ez egy elég kihalt környéknek tűnik, alacsony házakkal és kevés emberrel, ami viszonylag nyugtató is számomra. Nem szeretem a nyüzsgést. - Te mit csinálsz? - meresztek rá nagy szemeket, mikor valami fekete kabátfélét húz előre, és az arcára igazgat egy sötét maszkot.
- Álcázódok.
- Ilyen szó van egyáltalán? Ráadásul, így? Vagy negyven fok van - nevetem ki, csöppet sem diszkréten.
- Ya, nekem ügyelnem kell erre is!
- Jólvan, jó - szállok ki a tűző napsütésbe és várom, hogy ez a dementor-utánzat is kövessen. - Ha azt nem is tudják, ki vagy, hülyének még nézhetnek…
- Kösz, Baek, jól esik a szereteted - vágja be az ajtót és indul meg. Boldogan ugrálok a nyomában, míg ki nem nyitja újra a száját. - Nézd, az ott egy jelzőlámpa - mutat fel egy oszlopon árválkodó példányra. - Arra való, hogy rendszerezve legyen a közlekedés, és ha piros, akkor meg kell állni, ha sárga, és nem tudsz már balesetmentesen fékezni, még átmehetsz, ha zöld, akkor meg szabad az út.
- Tudom…
- Az meg egy zebra. Az ottani jelzőlámpára ugyan ez vonatkozik, csak ott nincs köztes állapot. A zebra azt célt szolgálja, hogy ott keljenek át a gyalogosok.
- És ezeket most miért mondod el nekem?
- Hogy megismerd a városi szokásokat - bár nem látom, hallom, hogy vigyorog. Direkt szivat…
- Nem vagyok hülye! Tudom, mi micsoda! - veszem feljebb a hangerőt.
- Az ott egy autó! - mutat egy elsuhanó, fehér Fordra. - Olyan, mint a lovas kocsi, vagy legalábbis hasonló, csak nem lóval megy, és kisebb, meg gyorsabb. Az meg-
- Elég lesz…
- … áramvezeték. Az szállítja az áramot egyik lakásból a másikba. Az áram pedig egy olyan dolog, ami-
- Chanyeol! - szólok rá erélyesebben, mert kezd szörnyen nevetségessé válni a dolog, nem mellesleg elég ledegradáló.
- … működteti az olyan dolgokat, mint a tévé, lámpa, mikró. Tudod, mi az a lámpa?
- Igen!
- Az ott például az - mutat megint felfelé. - Azt a célt szolgálja, akár egy gyertya, csak ez nem ég le, és fényt nyújt az éjszakában, ezzel helyettesítve a napot, mikor azt épp nem látjuk.
- Cha- - ordítanám, de hirtelen befogja a számat.
- Nem lenne jó, ha lerohannának a rajongók - súgja oda nekem, majd elenged.
- Bocs, elfelejtettem, hogy neked olyanjaid is vannak. Bezzeg, ha ismernének… - sziszegem, már tényleg idegesen.
- Most mit izélsz? Én igenis szerethető vagyok! - durcázik, akár egy kisgyerek.
- Valakinek biztos…
- Inkább örülj, hogy segítek! Az például-
- Komolyan elég volt! - közelitek hozzá, elővéve a legijesztőbb nézésem, ami hatásosnak bizonyul, ugyanis futásnak ered, én meg utána. - Ya, Kobold! - próbálom elkapni, de olyan gyors a hosszú lábaival, hogy szinte esélyem sincs. Ugyan, ha nagyon lemaradok, kicsit bevár, de legalább öt sarkon keresztül nem nagyon kerülök a közelébe, és nekimegyek, mikor hirtelen megáll. - Ehh, baszki - fogok homlokomra, mert sikeresen lefejeltem a vállát.
- Megjöttünk… és cseszett melegem van - görnyed meg.
- Így jártál - igazgatom ruhámat, mire elém lép, és nekiáll a tincseimet rendezgetni.
- Még mindig jól nézel ki - áll hátrébb, és zavarbaejtően alaposan végignéz rajtam.
- Ne bámulj!
- De, ha egyszer-
- Akkor sem!
- Jó, jó. Amúgy… be kéne menned, mert mindjárt kezdődik - bök az ajtó felé, bennem meg a vér is megfagy. - Na~, ne aggódj, sikerülni fog. És, mire vége, én itt várlak majd.
Tehát, megindultam egy adag gyomorgörccsel és némi fejfájással, hogy én most bizony nagyon el fogok bukni. Igen, rengeteg önbizalom költözött belém az évek alatt. Rengeteget tanultam, de hány éve volt már, hogy én bármilyen fontos dolgot is írtam volna?
De, tényleg ott volt, mikor kiértem, és ez nagyon jól esett. Még mindig szoknom kell, hogy itt van nekem, de igyekszem azért nem természetesnek venni, mert, ugye, ki tudja, hogy mikor fog megunni. Mégiscsak egy sztárról van szó, én meg csak egy parasztfiú vagyok.
- Egész jól ment - ülök be a kocsiba.
- Ahhoz képest nem tűnsz túl vidámnak - veszi le álca cuccait.
- Csak fáradt vagyok - ismerem be, mert este az izgalomtól tényleg nem aludtam túl sokat.
- Annyit még kibírsz, hogy felugorjunk hozzám? Le kell adnom valamit hyungnak.
- Persze - csillannak fel a szemeim. Eddig csak monitoron keresztül láthattam csak a csapatot, és bár kicsit tartok is az idegenektől, de tényleg érdekelnek a barátai.
- Oké. Gyere, ezt előbb gyorsan végigmutogatom, aztán meglátjuk, hogy mennyi marad meg belőle - veszi hatalmas mancsába az új telefonomat.
- Tényleg, ez mennyi is volt? - bökök a készülékre.
- Ajj, Baek, nem fontos.
- De igenis fontos!
- Akkor majd megbeszéljük, jó?
- Mikor?
- Majd…
- Jó, de nem fogom elfelejteni.
- Tudom - sóhajt. - Tehát. Ez a menü. Ez a telefonkönyv. Ide azt írsz be, akit akarsz, de ha odaadod a tiédet, megoldom, hogy ne keljen írogatnod. Itt találsz zenéket, itt meg videókat. Mindegyikből szedtem le párat, tehát, ha unatkoznál, nyugodtan nézelődj. Luhan mondta, hogy nem vagy fent egyik közösségi oldalon sem, így csináltam neked pár félét, és akinek amilyen van a srácok közül, bejelöltem neked - nem sokat értek, de jó, szuper, minden klassz. - Ezzel nyitod meg a fényképezőt, itt vannak képek. Internet van rajta, így bárhol tudod használni azt is. Ha bármit le kell tölteni, szólj. Van kérdés? - pillant fel rám mosolyogva. Szeretem, hogy mindig mosolyog.
- Miért te vagy a háttérkép?
- Ja? Hát az… csak úgy - nevet. - Nyugodtan megváltoztathatod, de ez a kép csak neked van meg, és bizony, aranyat ér. Ne tudd meg, mennyien vesznének meg egy ilyen lehetőségért.
- Köszönöm - veszem át inkább, mielőtt olyat mondanék, amit nem illene. Még, hogy aranyat ér…
- Na, és mesélj… - indítja be végre a kocsit.
- Miről?
- Bármiről, az általában megy neked - áll ki két kocsi közül. Az is tetszik, ahogy vezet. Én mikor fogok így tudni? Addig oké, hogy valamennyire megy, de egyáltalán nem városi környezetben. Előre félek, mi lesz, ha elkezdődnek az órák.
- Mondj egy témát.
- Csirke.
- Finom.
- Ne már, Baek, most komolyan? - tekint rám panaszosan, de rögtön vissza is pillant az útra.
- Miért, szerinted nem finom a csirke?
- Inkább hagyjuk, hallgassunk zenét - nyomja be a zajongó masinát. Néha én is szoktam, de csak rádiót. Többet énekelek, mint hogy hallgassak bármit is.
Megint lelomboztam, de ez legalább vicces volt. A zene különleges hangulatot ad az útnak, főleg a sűrűbben lakott területhez beérve. Van pár, ami megfog, de a legtöbbre nem is emlékszem.
- Ez tetszik - jegyzem meg egynél.
- Örülök - lágyulnak meg vonásai.
- Melyik előadó? - próbálok beszélgetést kezdeményezni, mert már sok volt a beszéd megvonás - majdnem negyed óra -, ráadásul tényleg érdekel.
- Ezt most, ugye, nem kérdezted komolyan?!
- Nem - táncolok vissza, pedig nem értem, mi a baj. - De…
- Mond neked valamit, hogy Exo? - morogja morcosan. Óh…
- Nem nagyon - húzom az agyát már szándékosan, de máris jobban figyelek a zenére.
- Ezt még meg fogod bánni - mondja halál komolyan, de szája sarka azért már felfelé görbül. - Remélem, figyelted, merre jöttünk, mert ha eladod ezt az információt, elég sokat kereshetsz. Meg még sok mindennel, ami velem kapcsolatos.
- És az nekem miért jó? - fonom össze kezeimet mellkasom előtt.
- Mert lesz sok pénzed.
- Nincs rá szükségem.
- Ezt nem hiszem el. Mindenkinek van. Ezért is dolgozol…
- Azért dolgozok, mert kötelességem. Nekem alapjáraton egy wonom sincs, ha meg kell valami, de általában nem szokott, anyuék többnyire adnak rá.
- Fura egy ember vagy…
- Ja, én vagyok a fura - forgatom szemeimet. A hirtelen sötét meglep, s hamar egy nagyobb parkolóban találjuk magunkat, honnan már alig fél perc, hogy Chan megálljon.
- Na, gyere - száll ki vidáman. - Ezt ne hagyd itt - nyújtja még át a telefont.
- És, mit kezdjek vele? - fogom meg, és én is elhagyom a kocsit.
- Ideadod a tiedet egy percre?
- Tessék.
Valamit nyomkod rajta, majd megfordítja, kiütögeti az akksiját, kiveszi a kártyát, majd elkéri a másikat, és belehelyezi.
- Fogd. Töltőt fent adok - és ezzel meg is indul. Egy nagy üvegajtón bemegyünk, aztán egy liftbe szállunk, mi a hatodikra visz. Nem figyeltem, hány emeletes az épület, de van egy olyan érzésem, hogy ennél jóval nagyobb. Kiszállva egy takaros kis keskeny folyosó fogad, végig lefedve szőnyeggel. Chanyeol a zsebéből egy kulccsomót húz elő, és a hatvankettes ajtót kinyitva, előreenged. - Megjöttem! - kiáltja el magát. - Gyere - kerül ki. - Áh, hyung - kukkant be egy szobába. - Gyere, bemutatom neked Kim Minseokot, rapper, énekes, táncos csodabogarunkat, s az egyik legjobb fej ember a csapatban - húz be a nappaliféle helyiségbe.
- Hello, Byun Baekhyun vagyok - hajolok meg a kanapén fekvő alak előtt, ki gyorsan össze is szedi magát.
- Chanyeol már sokat mesélt rólad - mosolyog rám kedvesen a nálam kicsit alacsonyabb srác. Haja rendellenes szőke, az arca kerek, a szemei nagyok, de határozottan szimpatikusnak tűnik.
- Tényleg? - lepődök meg, mert erre nem gondoltam volna.
- De még mennyire! Például, azt is tudom, hogy-
- Hyung, ne már! Ezt ne most. Gyere, Baek, meglessük a többieket is. Nincsenek itthon sokan. Tulajdonképpen, csak a M fele szabados - húz tovább egy lépcsőhöz, majd azon felelé.
- Mi az az-
- Sejtettem - játssza meg a drámai sértődöttet. - Ők a kínai része a bandának.
- Tehát az előbbi hyung kínai? - újabb sokk. Nem gondoltam volna annak.
- Nem, őt csak ide sorolták.
- Akkor te is az M-be vagy?
- Nem.
- Akkor, miért nem vagy ott, ahol a többiek? - őt a tehenek érdeklik - nem is tudom, miért -, engem meg ez egy kicsit. Lehet, azt várta volna, hogy ezeket mind bemagoltam már gépről?
- Mert kértem, hogy velem kezdjük, és utána elkérezkedtem - áll meg egy ajtó előtt, és halkan bekopog. Miután megkapja az igenlő választ, benyit, és már megint húz engem is. - Szia, hyung, Dae? - szegezi kérdését a bal ágyon olvasó személynek.
- A konyhában - pillant fel könyvéből, és amint tekintete rám vándorol, le is teszi azt.
- Baek, ő itt Zhang Yixing, a csapat legkínaibb tagja - mutatja be a srácot.
- Ez kedves volt, Yeol - áll fel mosolyogva. Nem túl magas, de engem még így is túlnőtt. Fekete tincsei kuszák, szeme félig le van hunyva, mintha majd’ elaludna.
- Byun Baekhyun - mutatkozok be neki is egy mély meghajlás kíséretében.
- Óh, rólad me-
- Nem meséltem semmit! - fonja ujjait újfent csuklóm köré, és ki hitte volna… megint kirángat, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Ma kifejezetten szeret mindenki szavába vágni, és ezek elég gyors bemutatkozások voltak. Lefelé megy, aztán egy éles jobbra kanyar után lefékez. - Cső - int. - Bemutatom neked Kim Jongdaet, aki a csapat egyetlen… Chenje - lép el előlem, hogy láthassam az asztalnál falatozó fiút. Előregörnyedve túr mindenhogyan álló barna hajkoronájába, aztán húzza végig kezét arcán.
- Ya, Chan, ennél jobb tulajdonságom is van! - szólal meg irreálisan magas, nyávogós hangon, amiről lerí, hogy nem az eredeti, de azért kissé meglepett.
- Tényleg. Szereti a müzlit lekvárral enni…
- Miért mindig velem történik ez? - fogja a fejét nevetve Jongdae.
- Szia, Byun Baekhyun vagyok - hajolok meg már megint. Lassan kezd fájni a derekam.
- Woh - tátja el a száját.
- Jó, néha szó van rólad, de túlléphetnénk ezen?! - mordul fel a kobold. Tehát, néha szó van rólam… jólvan, ezt megjegyeztem.
- Hát ez… ciki - ismerem be, mert én aztán csuda izgalmas személy vagyok, ki tudja, melyik szuper tetteimmel szórakoztatja a barátait. Azzal, hogy nem tudok rendesen csirkét vágni, vagy azzal, ahogy szarba, húgyba kergetem a marhákat, hogy aztán megkínozzam őket?
- Semmi ciki nincs benne. Én nagyra értékelem a munkádat, és örülök, hogy a Fülest is beavatod ezekbe, mert így legalább megtanulja értékelni az dolgokat, és nem vesz mindent olyan természetesnek - harap egyet szendvicsébe mondandója után.
- Tudtam, hogy rossz ötlet ide felhozni téged - motyogja hisztisen. Füles? Ez igazán aranyos...
- Pedig így van, Chan, lásd be.
- Nincs mit belátnom. Inkább menjünk - indul tovább, vissza, fel.
- Ki- - kezdenék bele, de nem is ő lenne, ha nem szólna bele, megint.
- Nem, ő sem kínai.
- Nem azt akartam kérdezni… Ki van még itthon? - próbálok lépést tartani vele.
- Senki, most csak ők.
- Hogy értette az előbbi hyung, amit mondott?
- Ki, Jongdae? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Ühüm.
- Neked ő nem hyung, fiatalabb nálad.
- Honnan tudod, hogy mennyi idős vagyok?
- Én mindent tudok - húzza győzedelmes félmosolyra ajkait, de mivel nem emlékszem, hogy beszéltünk-e már erről, inkább ráhagyom, mert ezek szerint biztosan.
- Egoista…
- Ezt most fájt, Baekkie~-
- Ne hívj így!
- Miért?
- Válaszolnál a kérdésemre?
- Mi is volt az? - áll meg a folyosó legvégén.
- Hogy miért mondta azt, amit.
- Jah, Daenak egy szavát se vedd komolyan, csak viccelt - nyit be a jobb oldali ajtón. - Ez az én kis birodalmam - mutat körbe a szegényesen berendezett szobán, ami egy ágyból, két szekrényből, egy álló állványból felakasztott ruhákkal, egy éjjeliszekrényből és egy íróasztalból áll. - Foglalj helyet - mutat az ágyra, így én megtéve, amit kért, le is ülök rá.
- Egyedül laksz?
- Egy időben megpróbáltam Jongint elcsalni, de azt mondta, nincs az a pénz, hogy velem kelljen aludnia - kezd el kutakodni az egyik szekrénybe.
- Miért?
- Mert sokat beszélek. Legalábbis, szerinte…
- Szerintem is.
- Rögtön gondoltam - bukkan fel, karja alatt egy pár ruhával. - Elszaladok átöltözni, addig nézz szét nyugodtan…
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése