15. Velem

A nap már jócskán átlendült az ég tetején, de én még mindig lent szenvedek a traktor javításával, míg anya tereget, apa meg kint talajlazítózik valamelyik szélső földön.
- Hey - nyit be a kapun Lu, s egyből rám is átragad többnyire magával hordott jókedve. Sosem fogom megérteni, honnan ez a pozitív kisugárzás, de, míg van, nekem csak jó. - De szarul festesz - és eddig tartott…
- Fogd be - vágom hozzá az olajos rongyot, amivel eddig a hengert törölgettem. - Ideadnád azt a csapot? - mutatok az elől felsorakoztatott dolgokra. Éppen csak lehajol, de a kutyák már körberajongják őt, így, hogy minél előbb szabaduljon tőlük, gyorsan felkapja a kért eszközt,és mellém sétál. Rám nem mernek annyira nyomulni, mert tudják, hogy nem tolerálom valami jól.
- Wow, mit műveltél? - méri végig a pólóm ujja alatt keresztbe feszülő, vörös csíkot. Cseszett melegem van, így is dörzsöli mindenhol, meg fáj is, ahogy végigfolyik rajta az izzadságom, de nem veszem le, mert kintről simán belátni.
- Késtem - rendezem le ennyivel, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt.
- Mármint, honnan?
- A bálból, szerinted?!
- Jól van, ne kapd fel a vizet - teszi ki maga elé kezeit védekezésképpen, mielőtt le találom ütni valamivel, ami nem is olyan esélytelen.... - Inkább mondd, miben segítsek?
- Össze kell tenni ezt a szart, míg apa beér, mert utána marhát bontunk.
- Mi történt? - áll meg a mozdulatba.
- Reggelre az öreg hetes megdögölve feküdt a kerítésre felakadva. Nem tudjuk, hogy menekülni próbál-e, vagy valamelyik felrakta, de mindegy is, szét kell kapni, mert gyorsan rohad ilyen időben.
- Akkor ki kell pakolni a mélyládákat is, nem?
- Jó, hogy szólsz baszki - vágok egy villáskulcsot a földre, és már csak indulatból rángatom ki az egyik kábelt.
- Bacon, mi bajod?
- Semmi!
- Látom… - tol arrébb, hogy a kupakot lecsavarva, kiszedje a kérdéses részt, majd letörölve a tömlőt, egy nagyobb villáskulcsért nyúl. - Nagyon fáj? - csap rá a karomra, miközben elhalad mellettem.
- Ó, hogy nem…! - nyúlnék a sérülésre, de tudom, hogy az jobban fájna, így inkább nem teszem.
- Ne hisztizz, gyere, összedobjuk, aztán gyorsan kipakolunk - kezd el serénykedni.
- Úgyis csak kutya kaja lesz, tehát a fele kuka… - sóhajtok fel, beszállva a munkába, mert nem akarok kikapni.
- Gondoltam, de minél több, annál jobb. Lehet, télig nem is lesz már.
- Remélem.

Luhannal jó dolog dolgozni, főleg, ha közben csendben van, mert amúgy nagyon kimerítő tud lenni. Vannak okos szólásai, de javarészt csak csesztet és nehezen viselem, mikor amúgy sincs túl fényes kedvem. Veszteség, szerelés és még mennyi dolgom lenne… Mivel egy sérülés végzett a marhával, akár nekünk is jó lenne, de már öreg, és reggel óta csak kijjebb húztuk, tehát, az órák múlásával egyre kétségesebb.

Épp a fészer alatti két nagy mélyhűtőt pakoljuk már, mikor megérkezik még valaki, kitől elsőre frászt kapok, majd még inkább betojok, aminek több oka is van, de maradjunk a legelsőnél. Mindig jókor jön…
- Sziasztok - köszön ránk vidáman, és mintha csak hazaérkezett volna, leül egy rekeszre, és onnan figyel minket. - Mit csináltok?
- Kiszortírozzuk a régi húsokat, felvisszük a fentibe beférő zöldségeket, és kivesszük a jégakkukat - dobok le egy említett tárgyat a lábam mellé.
- Miért?
- Mert megdö- - nem hagyom befejezni a mondatot, mert „véletlen” a lábára lépek, és tekintetemmel még a szuszt is belé fojtom, mielőtt elszólná magát. Jó, azért nem, de tény, tudok ijesztően nézni.
- Megdöbbentően meleg van és kicsit lehűtjük magunkat – markolok meg egy adag jeget, és Lu hajába dörzsölöm, csak, hogy örüljön.
- Hogy az a… áhh! - dühöng egy helyben toporogva, közben kirázva a pólójába csúszott darabokat.
- Baekhyun! - érkezik meg apám is, mert miért sikerülne bármi könnyen?
- Itt vagyok!
- Felmegyek kezet mosni, hozok zsákokat, te addig gyere fel az emelővel.
- Oké… - rogyok meg előre, már most élvezve ezt az egészet. - Lulu, vidd fel, légyszi, ezeket, én meg lemegyek. Chan… menj haza - fordulok el, hogy ne lássam az arcát, de az ő érdekében teszem.
- Miért?
- Gyere, én mesélek neked - sóz a kobold nyakába egy jókora adag zöldséget.
- Azt próbáld meg - morgok még magamnak, és leindulok a kertbe, hogy felhozzam azt a traktort, amivel a bálákat szoktuk a marhákhoz tenni. Mivel két szúrós fej van felszerelve az emelőjére, az jó lesz a lógatáshoz. Szerencse, hogy nem tettük át a kotrót reggel, pedig azzal egyszerűbb lett volna az átemelés, de akkor most megint szerelgetni kéne, és már a tököm kivan vele. Meg mindennel…
Mire felérek a géppel, Luhan már ott áll a tetem mellett… Chanyeollal. Mert mért ne? Sokkoljuk le szerencsétlen, úgy az igazi!
- Mikor így felfújod az arcod, olyan vagy, mint egy mókus - vigyorodik el rajtam, de érezve a helyzet súlyát, azért elhátrál két lépést. Épp iramodnék meg felé, mikor Chan elkapja a jobb karom és felemeli, hogy jobban szemügyre vehesse. Elmondta neki?! Csak nem ekkora hülye…
- Ez mi?
Most vagy hazudok, miközben tudja a helyzetet, vagy megúszok valami kellemetlent. Még szép, hogy megpróbálom!
- Reggel kihajtásnál a kiserdőben nekicsapódott egy ág – rögtönzök valami viszonylag hihetőt, imádkozva, hogy beváljon. Lu csak félig felvont szemöldökkel mustrál minket, mint aki azt kérdezi „miért nem mondod el neki?”. Nos, azért, mert Chanyeol, ha még nem tűnt fel neki, egy teljesen más világból való, így nem értené ezt meg. Tehát ja, jobb, ha megtartom magamnak, nem kell nagydobra verni. - Ott egy boci - mutatok kényszervigyorral az arcomon a tetemre, mire elenged, tekintetébe némi kétkedéssel.

- Mi lesz most vele? - méri végig összepréselt ajkakkal a kifeküdt nagy tarkát. Mennyi lehetőség lehet erre? Mi lenne? Kivisszük legelni...

- Szétbontjuk kutyakajának.

- Értem - fogadja el egy egyszerű bólintással, s én leesett állal hadonászom, hogy most mi van, és hol a sírós Chanyeol?

- De… Meghalt - próbálok kiváltani valami hatást, nem mintha jobb lenne, mikor szomorkodik.

- Látom. Mondd, napszúrást kaptál? - teszi fölém két lapát kezét, árnyékot vetve rám ezzel. - Furcsa vagy.

- Aish! - csapom el a végtagjait és arrébb állok.

- Hagyd, mensizik, ilyenkor lehetetlen vele beszélni - nevet Lu, ezzel megint kivívva haragomat, de még mielőtt robbanhatnék, megérkezik apa.

- Hoztam késeket, meg spanifert. Baekhyun, ne szórakozz, kösd meg, addig beindítom a traktort - dobja le mellénk a cuccokat, és nekiáll felmászni.

Egy hang nélkül guggolok le a tehén mellé, és egyik hátsó lábát megragadva, többször megtekerem rajta a spanifert, majd hurkot kötök rá, mit Luhan is követ a másikkal. Mikor mindkettő megvan, a szúróra dobom a láncot, és belefűzve a kötelet, hozzárögzítem a tetemet, majd füttyentek, hogy húzhatja. A motor hangosan felbőg, és a fogaskerekek küzdenek az állat súlyával, de végül úgyis a gép nyer.

- Én is segíteni szeretnék - lép mögém Chan, tenyerét a vállamra téve, mire felszisszenek, s ő gyorsan el is enged.

- Nem kell, megleszünk. Tényleg hazamehetsz - válogatok a kések közül, hogy melyiket használjam, és végül egy kis pengéjű, sárga markolatosra esik a választásom.

- Én nem azért vagyok itt, mert muszáj lenne. Tényleg szeretném…  

- Gyere, mondom, mit, hogy - játszik a másik csapatba Luhan, már megint.

- Mit fogunk csinálni? - veszi át bizonytalanul a barátom által kezébe nyomott vágóeszközt.

- Levetkőztetjük a bocit - állok a fellógatott tetem elé, és még mielőtt bármibe is belekezdhetnénk, leszedem az egyik fülét, ezzel tesztelve késem élét - ami elég gyér -, majd a másikat is. - De előbb…  Szedd ki a jelzőt. Ha nem megy, nem csinálhatsz semmit - dobom felé, mire reflexből nyúl utána, de az utolsó pillanatban elrántja a kezét és csak kitér előle, majd hatalmas szemekkel bámul rám. - Komolyan mondtam - nyesem végig a sajátomat és kivéve a kis műanyagot, zsebre teszem, s ami megmaradt, a két fekete kutya közé dobom, kik kellően össze is kapnak rajta.

Chanyeol végül ezerszer jobban viselte az egész dolgot, mint én azt el tudtam volna képzelni. Ugyan, vágni nem vágott, de serényen szortírozott, és egy panasza nem volt végig, hiába lett majdhogynem véresebb, mint mi. Apa csak pár megjegyzést tett ránk, de főleg rám, azonban e nélkül már nem is lenne munka a munka.

A dolog végeztével még jó fél óra feltolni talicskával a húsokat, meg pár jobb csontot, de a lábakat csak a portára vittük, mindegyik kutyának adva egyet. Míg mi ezzel foglalatoskodtunk, apa elindult kivinni elásni a maradékot a kis kotróval.

Egy gyors zuhanyt követően, Luval még váltottunk pár szót a holnapi aratásról, Channak meg szedtem valami ruhát, ami jó lehet, rá és elterülve az ágyamon, vártam a békés álmokat, tudva, hogy sokáig úgysem maradhatnak, de legalább pár perc megadatik.

Sajnos, még annyi sem…

Nyöszörögve fordulok a másik oldalamra, mikor megérzem süppedni a matracot, és már húzódnék hátrébb, hogy helyet adjak a koboldnak, de megoldja ő, teljesen lazán rám tehénkedik.

- Ya! - tolom le magamról.

- Hírrel jöttem - vigyorog rám vidáman, én meg már előre félek, mit is takar a “hír”.

- Mit mondtak a klotyó manók?  

- Nagyon vicces vagy - forgatja meg szemeit és ő maga tolja arrébb a testemet a saját ágyamról. Mostanság túl sűrűn keveredünk egy fekhelyre…

- Persze, viszek virágot.

- Mi?  

- Semmi. Inkább azt mondd, amit elkezdtél - fordulnék a hátamra, de a hirtelen jött fájdalom rögtön vissza kényszerít, egy elfojtott nyögés kíséretében.

- Mi a baj? - szalad össze szemöldöke, ahogy észreveszi szerencsétlenkedésemet, s nekem rögtön a kifogásokon jár az eszem, mert a “semmi” már kevés lenne, de még mielőtt válaszolhatnék, elkapja a karomat, és hassal az ágyra dönt, hogy helyet foglalhasson a csípőmön. A hirtelen ért nyomástól egy pillanatra a szusz is belém szorul, de gyorsan észbe kapva hadakozni kezdek.

- Chanyeol!  - rivallok rá, de visszanyom és kezei a pólón keresztül lapockáimra siklanak, ezzel újfent érzékeny területeken kóborolva. Már kezdené nyomkodni, de hangos szűkölésemre megakad, és némi hezitálás után, hatalmas ülepével a fenekemre csúszik, ezzel kínozva szerencsétlen medencémet, majd felhúzza a textilt, hogy úgy tárja maga elé azt, amit még én sem láttam.

- Mondd, Baek…  - kezdi nagyon lassan és mélyen, ami nem sok jót sejtet. - Téged utál az erdő, vagy valaki bántott?  

- U-

- Tudod, mit? Ne válaszolj. Csak egy nevet mondj…

- Ne legyél már bérgyilkos és szállj le rólam, mert megfulladok - kaparászom a lepedőt, de esélytelen, hogy ki tudjak mászni alóla. Fejemet a párnába fúrva dühöngök magamba,, átkozva, hogy ilyen könnyen le tud győzni engem.

- Gondolom, megint Luhannal kell ezt megbeszélnem - kegyelmez meg nekem, és finoman visszaterítve a pólót, mellém helyezkedik.

- Öcsém, inkább járj át hozzá, és nem lesz ennyi bajod!  Úgyis olyan jól megértitek egymást…  - fordulok el tőle rögtön, mert elegem van, hogy folyton vele jön, mert ő mindent megenged, ő mindent elmond, ő jó, én meg csak vagyok…

- Lehetetlen vagy - nevet fel. Mi olyan rohadt vicces?!  Érzem, hogy finoman mögém helyezkedik, mire automatikusan dőlnék hátra, de elég csak megmozdulnom, hogy elérjen a figyelmeztető fájás, így inkább nem teszem. - Ki fogom deríteni - jön a suttogás közvetlen közelről, majd ajkai a tarkómhoz érnek. Legalább fél percig így marad, mielőtt elhúzódna, de én nem reagálok rá semmit.

- Mégis, hogyan? - próbálom rendezni légszomjam, ami a túlzott melegtől tört rám. Nem lesz jó ez így…

- El fogod mondani.

- Na, ne nevettess!  

- De bizony - simul tenyere a hasamra, mire azért már hátra könyökölök, s ő jó gyerek módjára, értve a dologból, elereszt engem. - Mellesleg - ül fel. - Hívtak, és átmentél. Már csak egyeztetni kell, hogy mikor jó neked, de azt, gondolom, még megbeszéled a szüleiddel…  Ügyes vagy - borzol a hajamba, mintha egy kutyát jutalmazna meg, ám kivételesen ezt is elengedem, csak, hogy fel tudjam fogni előbbi szavait. Átmentem…

Félve álltam szüleim elé a hírrel, mert bár egy bizonyos értelemben jó is, meg nem is. Rögtön kaptam a fejmosást, hogy ezt nem ilyenkor kellett volna kitalálni, és, hogy a lehető legkedvezőbben rendezzem az óráimat, mert baj lesz, de hát eleve nem volt eszemben sem másként cselekedni. És ha már úgyis a gödörben vagyok, gondoltam, ásom még kicsit, így felhoztam a munkába állásom lehetőségét, amire szintén érkezett a várt reakció. Az egyetlen jó, hogy ősszel viszont elmehetek, és van is igény a helyi közértbe raktárosra, így vissza tudom fizetni Channak a telefon árát, ezzel sokkal kevésbé kényelmetlenné téve kettőnk viszonyát. Viszony… miről beszélek én?! Barátok vagyunk. Mások, mint Luval, de ugyan olyan nem is lehet, szóval ez így van rendjén.

Egy gyönyörűszépnek ígérkező szerda hajnalán - pontosan negyed hétkor -, az ágy könyörögve marasztal, mit én készségesen meg is adnék neki, ha nem csörögne a telefonom olyan kitartóan. Az első három alkalomkor még bevettem, hogy ébresztő, de kezd gyanús lenni, hogy kitartó zaklatóm nem csupán a technika, hanem ennél sokkal több. Ez viszont csak akkor bizonyosodik be, mikor felveszem végre.

- Ha~ - nyögök, kissé bedugult orrjáratokkal. Hogy én mennyire utálok hason aludni! Kár, hogy máshogy nemigen megy, mert az oldalamon is húzódik a bőr, így huzamosabb ideig nem viselem könnyen.

- Fent vagy már?

- Aha…

- Nem látom - Kihallatszik a hangján, hogy vigyorog.

- Mi az, hogy nem látod? - indítom be fogaskerekeim, bármi normális magyarázatot találva eme kérdésére, de ilyenkor még egy csiga is a gondolataim előtt jár, tehát, felesleges próbálkoznom.

- Nézz ki az ablakon…

Kérésének eleget téve, feltápászkodom bemelegített fekhelyemről és elhúzva a függönyt, hunyorgok pár percig, mire felsejlik bennem a gyanú, hogy a fekete járgány nem igazán illik az összképbe, ami a ház előtt áll. Hát, persze…

- Gyere fel, kulcs a postaládában, a Folti szabadon, ha szétkap, mész a boci mellé a mélyhűtőbe - hadarom el gyorsan és már rángatom le a nadrágomat, hogy még mielőtt felérne, legyen rajtam valami. Nem vagyok egyáltalán szégyenlős, de Chanyeol az más. Ő meleg, vagy mi. Azaz, az, csak tagadja.

- Édes, hogy aggódsz miattam, de ő szeret engem, veled ellentétben. - Válaszolnék neki, de már ki is nyomta, ami így visszagondolva, jobb is, mert, mégis, mit mondtam volna? Sebtében magamra szenvedem a tegnap este kikészített farmert, s pólómat lekapva botorkálok a szekrény elé, merthogy azt elfelejtettem. Az ajtó halk nyitódására nem reagálva túrom a ruhákat, mikor két kar fonódik a derekamra, és csak éppen megérzem teste melegét, de nem ér ennél jobban hozzám. Közelségétől pulzusom megugrik, az érzés megijeszt, és leplezve zavaromat, inkább elhúzódom.

- Ya! - szólalok fel a kelleténél hangosabban, ám, mikor hátrafordulok, csak egy szomorú tekintetű kobolddal találom szembe magam. Ha tudtam volna, hogy neki ez ennyit jelent, inkább nem teszem, de már késő, nem? Istenem, szörnyen gáz vagyok…

- Fáj így látni téged - biggyeszti le alsó ajkát, mire nekem is leesik, hogy mitől lett ilyen a hangulata.

- Akkor ne nézz! - vágok a képébe egy szembe kerülő hosszúujjút, s végre kiválasztok magamnak is egy világoskék, elől cápa mintás pólót. Itthon teljesen más felszerelésbe vagyok, mert vagy dolgozom, vagy pihenek, de ezek inkább a városba valóak, vagy, ha én megyek le a boltba valamiért.

- Ez nem így megy, Baekkie… Nem tudlak nem nézni.

- És nem így szólítani?

- Azt sem… - kapja ki ujjaim közül a textilt, mit épp magamra szerettem volna húzni.

- Mi bajod? - nyújtózkodom az elbitorolt darabért, de ő természetesen sokkal magasabb nálam.

- Van valami kenőcsöd?

- Attól függ mire, de valamilyen mindig van - eresztem le kezeim, belátva, hogy úgysincs esélyem, és érdeklődve várom, hogy mire fel a témaváltás.

- Milyenek vannak?

- Testápoló, körömvirág, kamilla…

- Mire használod ezeket? - húzódnak egy érdekes vigyorra ajkai, de már meg sem próbálom megfejteni, hogy, mégis, mire fel.

- Száraz a bőröm, főleg ilyen időben, és fáj, ha felrepedezik.

- Akkor… körömvirágot kérnék - adja ki óhaját, én meg a kispolchoz sétálok, Chanyeollal a nyomomban, hogy levéve a kis tubust, hatalmas mancsába nyomjam. - És most, feküdj le oda - mutat az ágyamra.

- Chan, ne szórakozz már, el fogunk késni!

- Ha nem ellenkezel, előbb elindulhatunk. Tehát? Választhatsz - vonja fel egyik szemöldökét, kezét még mindig az ágy felé tartva. Alig pár másodpercig latolgatom, hogy sikerüljön eldöntenem, itt már felesleges a tiltakozás, mindig eléri, amit akar. Nyögve terülök hasra a matracon, és ő újfent elfoglalva fenekem, nekiáll a hátam, a vállaim és akarom lekezelésére. Igazából, azon kívül, hogy cseszettül fáj, más bajom nem is nagyon van vele, de ennek ellenére igyekszem tartani magam, és amint feladja rám a pólómat, mint valami apuci, magamhoz véve a telefonom és a tárcám, már sietek is le, elfoglalva az anyósülést.

- Fuhh - húzom össze magam fázósan, mert azért ennél melegebbre számítottam és övemet becsatolva, homlokomat a műszerfalra döntöm. Nem tudok kényelmesen megülni…

- Még mindig nem mondod el? - nyílik az ajtó, és beszáll a jármű tulajdonosa is.

- Nem…

- Rendben - indítja a kocsit, s a váltóra fogva, megkezdjük utunkat a városba. Ugyan, nincs melegem, de nem bírom ki, hogy ne húzzam le az ablakot és úgy bámészkodjak kifelé. Imádom, mikor az arcomba csap a szél, csak, sajnos, semmit nem látok tőle, de ennyi ár belefér ezért az élvezetért. - Tessék - nyújt felém valamit, mire tiltakoznék, de nem látom értelmét, hisz még mindig Chanyeolról van szó, ezért csak elveszem a napszemüveget és feltéve, végre ténylegesen nézhetem az autópályát.

Beérve a vonatpályaudvar parkolójába, csak egyetlen kocsi áll ott, de mivel ott a tetején a tanuló tábla, nagy valószínűséggel ez az oka ittlétünknek. Előre izgulok, mert otthon bár sokat vezetek, de az közel sem olyan, mint egy idegen kocsival egy ennyire sűrűn pakolt helyen. Kicsatolva magamat, leugrok és az ülésre helyezem a kapott szemüveget, de még alighogy leteszem, egy pulóverbe erőszakolják vékony karjaimat.

- Köszönöm - lógatom magam elé a lelógó szárát, és ezzel a most nyert, igazán meggyőző külsővel elindulok az éppen kiszálló, középkorú férfi elé. - Byun Baekhyun - hajolok meg mélyen.

- Kim Minhyuk - viszonozza egy kedves, bár álmatag mosoly kíséretében.

- Üdvözlöm, Park Chanyeol vagyok - ér be a kobold is.

Engem beültetnek a vezető ülésbe, Minhyuk mellettem foglal helyet, Chanyeol pedig hátulról, középről kukucskál előre, míg nekem tart az előadás. Beszélünk a KRESZ-ről, a kocsiról - ami egy ezüst Toyota Prius, ritka szép belsővel -, a környékről, az útvonalról, a biztonságról, és az autókkal való múltamról. Szimpatikus a férfi, kissé nyers, de viszonylag jó humorral és ugyan kora reggel van, de szép lassan elemébe jön, és a lelkesedése is megmutatkozik.

Ahogy indítom a járgányt, az idegesség fokozódik bennem, de ő végig nyugtat, hogy nem lesz gond, és én ezt csak őszintén remélni tudom. Főleg, mert első célnak a két órás utamra a szomszéd várost tűzte ki, ami egy jó ötven kilométer, csak oda.

Igazából, azon kívül, hogy a kanyarokat szűkösen veszem, egész jól vezetek, azt leszámítva, hogy a jelzőlámpákat sikerül majdnem mindig figyelmen kívül hagynom. Szerencse, hogy ilyen kihalt még minden, mert az oktató egyszer olyat fékezett, hogy esküszöm, azt hittem, kiköptem az egyik fogam. A váltásomat dícsérte, a kormányom, a kezeimet mindig igazgatta, s extrémebbnél extrémebb helyzetekbe hozott, mint például azzal, hogy megkért egy kamion kikerülésére az autópályán, de mivel tököltem, tövig nyomta a gázt és átnyúlva a kormányra, ő maga tette meg. Chan közben kérdezgetett, meg néhány kedves szava felém is volt, de főleg azzal foglalta le magát, hogy minél több képet készítsen rólam, ami nem kicsit zavart, de még megkapja majd érte a jussát.

Elég nehéz mindenre egyszerre figyelni, mint lámpák, jelzések, utak, a kocsi szokatlan méretei, de Minhyuk szerint az első kinti terepemhez képest nagyon szépen teljesítettem.

Miután megköszöntük, hogy szánt rám időt, egyeztetünk a következő időpontról, ami péntek ebédre esett és próbálok minél többet besűríteni, hogy hamar letudjam a harminc órát.

- Reggeliztél már? - sandít rám Chanyeol, miközben fáradtan nyújtózkodom mellette. Leszívta az agyam ez a sok figyelés, és örülök, hogy végre ő vezet.

- Aha.

- Miért hazudsz? Én keltettelek!

- Akkor nem - vonok vállat, ráhagyva a dolgot.

- Tehát, beülünk valahova enni.

- Nem jó, nekem sietem kell haza, vagy kinyírnak.

- Mármint… szó szerint? - válik tartása hirtelen merevvé és annyira nem figyel, hogy váltásnál megakadnak a fogaskerekek. - Hoppá…

- Igen, Chan, aztán engem is odaadnak a kutyáknak - nevetek fel cinikusan, pontosan tudva, hogy mire irányult a kérdés, de nem adom magam ilyen könnyen.

Ahogy egy benzinkúthoz érünk, rögtön lekanyarodik, de most nem tankolni, hanem csak félreáll, és tárcáját felkapva besiet a boltba, hogy aztán négy szendviccsel és két kólával térjen vissza, mikből hármat és egy italt az ölembe dobjon.

- Akkor, legalább útközben egyél egy kicsit, a kedvemért - néz rám nagy szemekkel.

- Egy kicsi alatt mit értesz?

- Mindet…

- Hát, hogyne - vigyorodom el, ahogy az egyikért nyúlva kinyitom és már búrom is befelé, mert azért rendesen megéheztem.

- Ha egy falat is marad, lenyomom a torkodon - indítja a motort, és sajátjából harapva egyet, tolatni kezd.

- Mármint, a kaját.

- Ejnye Baek, hát mikre gondolsz? Még szép, hogy azt - vet rám egy utolsó győztes pillantást, miszerint sikerült megfertőznie a perverzségével, de hát, na...! Nála sosem lehet tudni.

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts