12. Rossz nap

Mindenkinek lehet rossz időszaka, nem? Mindenkinél betelhet a pohár…

Azt hiszem, nálam most jött ez el. Chanyeol tegnap nem járt erre, de ennek nem sok köze a jelenlegi lelkiállapotomhoz. Sőt… ha lehetne, most írnék neki, hogy ne is jöjjön egy ideig, de ezzel pont az ellenkezőjét érném el.

Sok a munka, nagy a hajtás, egyedül érzem magam, és emiatt nagyon letört is vagyok mostanság. Nincs kedvem a világon semmihez, csak csinálom, amit kell, azon kívül meg fekszem a szobámban. Elfáradtam…

Sötétedik, bár a viharfelhők miatt eleve távol jár már tőlünk a Nap. A szél erősen süvít, mi így a bálakupac tetején csak még inkább rátesz. Kobold a hátam mögé gömbölyödve védekezik, de rajtam egy pólón és térdnadrágon kívül nincs semmi, és bár ugyan fázom, nem venném fel, ha lenne nálam, se. Percek kérdése, hogy leszakadjon az ég, t’án fél óra is meglesz, de az eső be van ígérve, csupán ki kell várni. Nagy a szükség rá, a legelőink száradnak, ugyanekkor a kár is nagy lesz, így apa azt reméli, hogy reggelre eláll. Én nem. Örülnék, ha egy napig, vagy akár egy hétig tartana, nem mintha úgy nem lehetne dolgozni, de közel sem annyit és olyat. Ki akarok ebből szakadni, elmenekülni egy olyan helyre, ahol tényleg szeretnek, és nem csak haszonnak tartanak, de, mégis, kinek kellenék? Lehet, egyik este átkéreckedek Luhanhoz aludni.

A domb megremeg, valami puffan. A kutyák lent játszanak, ők élvezik a hűs időt, főleg ilyen meleg napok után. Valami felnyög. Lenézek, és Chanyeolt látom, ahogy próbál megkapaszkodni a második sorban, de nem igazán megy neki. Mit keres itt? Kicsit ijesztő, hogy ennyire kitűnik a színek közül. Összeszaladt szemöldökkel keres fogást a madzagon, és egyik lábát megtámasztja, hogy fel tudjon lendülni, de nem akar sikerülni neki. Az a nagy helyzet, hogy nem úgy kell, de most nem vagyok beszélgetős kedvemben. Más esetben még körbe is röhögném, amitől csak most eszmélek rá, hogy mennyire is köcsög vagyok vele általában. Vajon, miért jár hozzám? A kutyák miért nem jelezték, hogy jött? Kobold ugyan felkelt, de csak a hátamat veri a farkával, ahogy lefelé bámulva csóvál. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Miért nem szólt? Minek jött ilyen későn? Érdekel is, meg nem is…

Tekintete találkozik az enyémmel, és ajkai máris füléig érnek, mit nem tudok nem viszonozni, s noha közel sem ekkora hévvel, de valami mosolyféle az én arcomra is kiül. Mindig mosolygok, mikor először meglátom. Miért? Nem akarok, de tenni sem tudok ellene. Próbálkozása még hevesebb lesz, és csakhamar az eggyel alattam lévőre ér, de még így is majdnem akkora, mint én, pedig elég magas bálák ezek még fekve is.

- Szia - köszön rám, nekem pedig megreped a szívem. Nem bírom… Csak intek, nem akarok beszélni. - Hogy vagy? - kérdi összeszorított fogakkal, ahogy feltornázza magát mögém. Vállam felett látom, hogy leül, és az őt körbeugráló kutyát simogatja. - Baek? - néz fel rám, mikor már két perce nem hall választ. Eldőlve vetem hátam a szalmának, és fejemet Chanyeol combjára helyezem. Hosszú farmer van most rajta, és egy pulóver. - Baj van? - Megrázom a fejem. - Mondj valamit - rakja arrébb Koboldot, aki közben az ölébe próbál mászni.

- Valami.

- Fura vagy - teszi egyik tenyerét a vállamra, másikkal pedig kisöpörve pár tincset, a homlokomra. - Megint beteg leszel, ha nem vigyázol magadra - sóhajt fel, és eleresztve engem, lekapja a felsőjét, hogy rám terítse azt.

- Nem kell - veszem le rögtön és nyújtom vissza, de ő csak elvéve a kezemből, megint rám teríti. - Nem akarom - futok neki újra a feladatnak, de kétoldalt leszorítja a pulóvert, ami miatt nem tudom megemelni. - Chanyeol, én thénylegh nehm… - erednek meg könnyeim, ahogy nagy igyekezetemre sem történik semmi. Gyenge vagyok, kicsi, és tehetetlen.

- Jézusom, Baek - kapja le ő maga az anyagot, és félretéve, aggodalmasan pásztáz engem. Nem tudom, miért sírok. Nem szoktam… - Hé, nyugi - hajol fölém, és hüvelykujjával letöröl egy kósza cseppet. Én nyugodt vagyok. Csak fekszem, és nézem őt, ahogy egyre jobban kétségbeesik, de nem tudom neki elmondani, hogy nincs miért, hisz minden rendben. Így lenne? Talán mégsem. - Nem mondod el, igaz?

- Mit?

- Hogy mi a baj…

- Semmi - fordítom el a fejem, mire ő megragadja a vállaimat, és feltol, de nem enged el. Talán, mert közel van a bála széle. Talán nem… Egy erőszakos mozdulattal megtörölve arcomat, vele szembefordulok, és felhúzom a térdeim, majd magamhoz véve kiskutyámat, kissé megemelem és a lapockája közé puszilok, ezzel még furcsább nézést kiváltva Chanyeolból.

- Nem szoktad csókolgatni az állatokat, mert koszosak - jegyzi meg a nyilvánvalót. Elég volt újra megszólalnia, hogy könnyeim megint utat törjenek maguknak, még mindig mindenféle megindokolatlan szándékkal vezérelve. - Kiborító vagy - veszi ki ujjaim közül Koboldot és bokáimra fog. Megijedek, ahogy ránt rajtam egyet, s a hirtelen gravitációtól kissé megdőlök, de végül sikerül megtartanom magam, míg ő lábaimat átveti a sajátjain, és egészen közel húz magához, hogy a maradék helyet is megszüntetve köztünk, egyszerűen csak magához öleljen. Egyik karja felül a hátamat keresztezi, közben a másikkal derekamat tartja. Nem hezitálok sokat, orromat a mellkasába nyomom, és hangos zokogásba kezdek. Eltört a mécses, elegem van mindenből. Pólójába markolva feszítem izmaim, hogy minden fájdalmamat szabadon engedve áztassam az őt fedő textilt, nem érdekelve, hogy mennyire is néz most gyengének. Mikor a kakas miatt sírt, én kifiguráztam és szánalmasnak gondoltam. Ő miért nem teszi ezt? Csak csendesen simogat és várja, hogy mikor csinálok már valamit. Valami hideg a homlokomon landol. Ő miért sír? - Baek, menjünk be, mert pár perc, és ebből nagyon csúnya eső lesz - búgja a fülembe és húzódna el, de nem engedem. - Nem megyek el, jó? Csak vonuljunk fedezék alá.

Elengedem őt, hogy kérésének eleget téve, elkezdjek lefelé ugrálni, de még mielőtt nekikezdhetnék, hátulról átölel, amit hirtelen nem értek, és ijedten kapok hátra, mielőtt leesünk itt a magasban ácsorogva, ám elkapja a karom, és beletuszkolja a fekete hosszúujjúba, majd a másikat is, s csak azután hagy elmenni. Éppen csak meg-megkapaszkodva érkezem egyik báláról a másikra, hogy aztán talpam a földön landoljon, és onnan nézek fel a még mindig magasban ácsorgó Chanyeolra. Neki a lemászás majdnem ugyanolyan nehezen megy, mint felmenni, de az egyre eleredő eső mozgásra bírja.

Pulóveréből árad az ő illata, s bár leér a combom közepéig, valamint az kezeimen is bőven túl lóg, talán ettől lesz annyira kényelmes számomra.

Éppen csak felérünk a házba, apám már nekem ordibál a szobából, honnan kiszűrődik a televízió zaja, min éppen a híreket nézik.

- Baekhyun, zárd be a kutyákat!

- Köszönj be nekik, én addig elintézem - vágok hátraarcot, és letörten nekiindulok összeszedni a négy ebet, hogy abba a kis kennelbe zárjam őket, mielőtt a vihartól megijedve elszöknének.

Már javában esik, mire sikerül őket beterelnem, ugyanis utálják ezt, és mire az egyiket beteszem, a másik meglóg. Mire felérek, Chanyeolnak hűlt helye, így lerúgva bakancsomat, lehúzom a nadrágom, majd felsőjét is leveszem, de csak míg megszabadulok a munkás pólótól, aztán újra magamra veszem, és bemegyek a szobámba. Meg sem lep, hogy ő már az ágyamon terpeszkedve nyomkodja a telefonját, azonban jöttömet meghallva feltámaszkodik és végigmér. Kissé zavarban érzem magam, ezért odasietek, és mellédőlve magamra húzom a takarót, és csak kicsivé összegömbölyödve fekszem a matrac legszélén. Nincs erőm felöltözni. Chan közelebb kúszik, és letéve fejem fölé mobilját, a takaró alá mászik, és átveti rajtam az egyik karját.

- Zavar? - kérdi suttogva. Megrázom a fejem és térdeimet a hasához nyomom, míg arcomat a nyakába temetem, mire ő bal kezét kinyújtja és ráemeli a fejemet. Orrát tincseimbe fúrja, és átnyúlva felettem veszi újra fel a telefonját. Szokatlan így lenni vele, ami nem feltétlen jelent rosszat, sőt, élvezem is, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt tényleg szabadna.

- Chanyeol… - nézek fel rá.

- Hm?

- Te szeretsz engem?

- Persze, hogy szeretlek - húzódik el, hogy tekintetünk találkozzon.

- De nem úgy értem - suttogom. Még magam sem tudom, mit akarok kihozni ebből a helyzetből, de nem szeretném, hogy neki kényelmetlen legyen, még úgy sem, hogy ő kezdeményezte. - Hanem máshogy…

- Én mindenhogy szeretlek - mosolyog lágyan. - Úgy is, amire te gondolsz.

- Miért? - bújok vissza, mire kuncogással reagál.

- Nem tudom, Baek. Más vagy, mint a többiek. Mikor először megláttalak a fa tövében, gyönyörűnek tűntél, majd mikor meghallottam a hangodat is, nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda, pedig pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Tudom, hogy nem szereted ezeket a jelzőket magadon, de máshogy nem lehet elmondani.

- Nem is tévedtél el? - hökkenek meg, de hangomban annyi erő sincs, hogy bármiféle érzelmet mutasson.

- Nem.

- És, miért jöttél vissza?

- Mert érdekesnek tűntél, és ez az egész világ, amit képviselsz. Láthattad, hogy élek, és annak köze nincs ehhez, így vonzott az új és az ismeretlen. Szeretem, mikor jó a kedved, és szeretem, amikor csipkelődsz. Azt is szeretem, mikor gonoszkodsz, és meg akarom ismerni minden oldalad, amire ma újabb lehetőséget adtál.  

Erre, mit válaszolhatnék? Zavarbaejtően őszinte, már, ha az. Én nem tudnék így beszélni az érzéseimről, főleg nem ilyesfajtákról, de azért örülök, hogy ő tudatja velem. Luhan is vonzódik a saját neméhez, lehet, össze kéne hoznom őket. Mind a ketten szeretik az elektromos kütyüket, szoktak is beszélgetni, meg hasonló az érdeklődési körük, így miért ne?

Épp fordulnék meg, hogy kényelmesen helyet keressek, azonban a rám nehezedő súly ebben megakadályoz. Kelletlenül nyitom ki szemeimet, hogy pár pislogás után megtaláljam a sötétben azt a piros csomót, ami levegőhöz is alig hagy jutni. Chanyeol félig rajtam fekve szuszog, s minden bizonnyal alszik, mivel csak egy gond van… fogalmam sincs, mennyi az idő. Kezemmel hadonászok mindenfelé, hogy megtaláljam a telefonom, ám az övé akad utamba, mit megragadva, magam fölé emelek, és megnyomok egy gombot, mire elvakít a fény. Beletelik némi időbe, mire látok is, de nem is azon akad meg a tekintetem, amire elsőre kíváncsi lennék, hanem a képen, amin történetesen én szerepelek a múltkori náluk való látogatás közben. Nem emlékszem, hogy lefotózott volna, de, ha ennyire jól megy neki ez titokban, akkor kezdhetek aggódni, hogy, vajon, mennyi van még. A vihar tombol odakint, a dörgések másfél perces sűrűséggel érnek el, a villámok pedig rendszeresen befénylenek az ablakon, az eső hangos kopogásáról nem is beszélve. Fél három van. Ajjaj…

- Chan - tolom le magamról, hogy fel tudjak térdelni. - Chanyeol, ébresztő - rázogatom finoman, hogy magához térjen.

- Mmm - nyöszörög.

- Nagyon késő van, ki fogsz kapni otthon.

- Már szóltam hyungnak… - nyöszörgi álmosan és felém kapálózik, míg el nem éri a nyakam és vissza nem ránt maga mellé. Ennyi? Ennyivel le lenne tudva az éjszakánk? Felesleges lenne már leköltöznöm a földre, igaz? De már nagyon fáradt sem vagyok…

Várok néhány percet, míg biztosra vissza nem alszik, és óvatosan kimászva a keze alól, halkan kiosonok az ajtón, és a fürdőbe sietek. Még mindig nem vagyok jól, kínoz az érzés, és újra rajtam van a sírhatnék. A csapot megeresztem, s míg folyik a forró víz, leveszem Chanyeol pulóverét, valamint boxeremet, hogy befeküdjek a kádba. Ha rossz kedvem van, ez mindig segít, így olyankor automatikusan ide jövök, bár erre még nem volt példa az éjszaka közepén. A hangok itt még erősebbek, mit a csobogás sem tud eléggé tompítani, ám, mikor már elég magason jár a víz, csak elzárom és ázok benne, próbálva rendezni a gondolataimat és megtalálni, hogy mi aggaszt igazából.

A nyár ilyen. Mindig is ilyen volt. Rengeteg a munka, ilyenkor kell az év 60%-át letudni, ami más évszakokban nem lenne kivitelezhető. Lu is csak most ér rá, mert még egy hónap, és kezdődik neki az iskola. Ezt sem szeretem. Alig találkozunk, míg ő tanul, és én akkor is egyedül szelem a földeket, mintha ez mi sem lenne természetesebb. Az a baj, hogy az… Nem akarom örökre ezt csinálni. Ez egy állandó körforgás, és sosem fogok tudni szabadulni.

- Baek… Baek, kelj fel, mert meg fogsz fázni.

A hangra lassan kinyitom a szemeimet, és már megint piros… Idegesít ez a szín. Mint a pipacsok, amik ormótlanul belerondítanak a földekbe.

- Mi? - ülök fel szépen lassan, és ekkor ténylegesen megérzem, hogy kihűlt a víz, én meg rögtön vacogni kezdek. - Ya, Chan, menj ki! - zárom össze lábaim, és minél kisebbre húzódom, hogy még véletlen se láthasson semmi olyat, amit nem kellene, de, persze, ez lehetetlen, főleg, hogy nemrég ébresztett. Ki tudja, lehet, előtte lefotózott. Nos, ha ez megtörtént, elég nagy a tanya, a róka is jól jár, sosem jönne rá senki…

- Ne hisztizz, az enyém nagyobb - nyújtja felém vigyorogva a törülközőmet.

- Kapd be! - veszem el dühösen, de neki ettől csak fokozódik a jókedve.

- A tiédet, vagy az enyémet?

- Menj már ki! És még szép, hogy a sajátodat - csapok felé az anyaggal, mire végre hajlandó eltűnni, és kiszállva a kádból, alaposan áttörlöm magam, majd derekamra kötve a törülközőt, besietek a szobába. - Ne nézz ide! - utasítom, felhúzva ezalatt egy tiszta boxert, s magamra kapok egy pólót, egy rövidnadrágot, és neki is viszek, hogy kényelmesebbe öltözhessen. Mivel szörnyen fázok, gyorsan bebújok a takaró alá, és bár direkt előttem öltözködik, befordulok a fal felé, és próbálok visszaaludni. Csendesen mászik át rajtam, be a helyére, és felemelve a paplant, mellém helyezkedik, de én hátrébb húzódok, tudatva vele, hogy lehetőleg maradjon távol.

- Most miért vagy ilyen? - mereszt rám kiskutya szemeket.

- Milyen?

- Eddig tök cuki voltál… - mondja bánatosan, mintha tényleg lettem volna valaha cuki.

- Hagyj békén - fordítok neki hátat, de persze ez sem hat ellene.

- Nem foglak - simul hozzám, és karját átvetve a vállamon, eligazgatja rajtunk a takarót.

- Ez már szexuális zaklatás - jegyzem meg, pedig jól esik a közelsége, de nem bírom ki, hogy ne szóljak be érte.

- Jelents fel…

- Jó!

- Tessék - csúsztatja elém a telefonját.

- Majd reggel.

- Aludj jól, Baekkie - puszil hajamba.

- Fujj - fintorgok, de ezt ő nem láthatja. Csak, hogy fokozza “élvezetemet”, tovább puszilgat, amit egy precíz hasba könyökléssel díjazok, de ez sem tántorítja el kellően. - Hagyd már abba, aludni akarok!

- Bocsánat - nyom még egy utolsó csókot tarkómra, majd letéve fejét, végre nyugovóra tér, velem együtt. Amilyen fáradt vagyok ettől az egész este cirkusztól, nem telik sok időbe, míg újra elnyom az álom, az egyetlen zavaró tényező csupán Chanyeol lélegzete a bőrömön, de azt is kiküszöbölöm valahogy.

Reggel egy magamra tekeredett kobolddal ébredek, aki még halál békésen alszik. A vihar még javában tombol, az ő telefonja meg folyamatosan rezeg. Lehet, valami komoly ügyben keresik, elvégre, ő fontos ember. Gondolom én…

- Chan, hívnak - fordulok félig hátra, már amennyire a karjaitól ez lehetséges.

- Vedd fel, légyszi…

- Mi? De nem is ismerem a te ismerőseidet!

- Nem baj - szorít ölelésén, lezártnak tekintve a témát. Na, most, mi legyen? Nem akarom, hogy kikapjon.

- Helló? - szólok bele, alkaromra feltámaszkodva.

- Áhh, hyung, képzeld, nélküled éhen halunk! Jongdae hyung azt mondta, tud rizst főzni, de ez inkább valami takony és esélytelen, hogy én ezt megegyem. Minseok hyung nem éhes, így nem is törődik velünk, Joonmyun hyung meg az estével kapcsolatban van el.

- Öhm… Bocsi. Chanyeol alszik még, de felkelthetem, ha gondolod - szólok bele bátortalanul, elvégre, fogalmam sincs, ki ez. A két név ismerős, de akivel beszélek, annak a hangja egyáltalán nem.

- Ki vagy?  És alszik? Olyan nincs, Chanyeol mindig már hajnalban fent van.

- Chan, valaki téged keres, mert éhes - tartom el kicsit a telefont.

- Nem érdekel - morogja, úgyhogy inkább nem is piszkálok tovább.

- Azt mo-

- Hallottam. Akkor, ki vagy?

- Baekhyun…  

- Ahh, hyung! Sehun vagyok. Képzeld, este lesz itt koncertünk, és mi lenne, ha eljönnél? A csapat másik fele is meg szeretne ismerni már.

- Wow, hát nem tudom. Ez így váratlanul ért.

- Hozhatsz valakit, leírom a címet és az időt. Chanyeol hyung örülne neked, de magától sose hívna meg.

- Lehet, okkal…

- Azt mondta, hogy nem akar elborzasztani a munkájával, mert te nem szereted a fényűző dolgokat, és amúgy is teljesen más vagy, így valószínűleg el sem jönnél.

Engem komolyan ismer ott mindenki, csak én nem őket?! Mondjuk, ennek a változtatására itt lenne az idő, meg igazából érdekel, mit csinál Chanyeol “munka” címszó alatt. Lut jobban fogja izgatni a dolog, és talán örülni is fog majd neki, mellesleg, ez jó lehetőség arra, hogy összehozzam őket.

- Még lebeszélem itthon, de, ha engednek, akkor elmegyek - mondom kis gondolkodás után, de be kell látnom, ez nagyon kisiskolásra sikeredett.

- Áhh, szuper, akkor írok. Szia, hyung.

- Szia - teszem le, és egy ideig még bámulom az elsötétült képernyőt, majd félrerakom a telefont, és visszadőlök pihenni kicsit.

Kinyújtózva fordulok a hátamra, ezzel lehetőséget adva Channak, hogy rám másszon, mit ki is használ ez a bolond. Ingerülten lökdösöm le magamról, de szinte semmit nem mozdul, csak erősen kapaszkodik.

- Baeeeek - adja tudtomra nyekeregve nemtetszését, mire felsóhajtva elengedem.

- Kelj fel, én már nagyon ébren vagyok.

- Segítsek levezetni a fölös energiádat, hogy utána nyugton tudj maradni? - emeli fel kócos fejét, hogy nagyokat pislogva megkeresse tekintetem.  

- Pöcs - rúgnám bal lábammal hasba, de sajnos csak csipőcsonton találom, ami valószínűleg nekem jobban fáj, mint neki.

- Hogy melletted semmit nem lehet - ropogtatja ki gerincét, és végre leszáll rólam. - Ma már nem hagysz aludni, szórakoztass…

- Jó, gyere enni, mert éhes vagyok - ugrok ki az ágyból, és válaszra sem várva elindulok kifelé.

- Ya, várj meg!

Eszem ágában sincs, így még be is csukom az ajtót, hogy tudja már, hol a helye. A konyhába battyogok, ahol csak anyát találom, és leülök elé, hogy legyen ideje beérni a koboldnak.

- Apa? - nézek körbe, hátha csak nem vettem észre.

- Elment állatorvoshoz. Chanyeol még alszik?  

- Ig- - mondanám, de pont ekkor ér be az említett.

- Jó reggelt - hajol meg illedelmesen.

- Szia - mosolyog rá anya. Ő szereti Chant, csak apa nem.

- Mit kérsz? - ejtem hátra a fejem, hogy ránézhessek, de arra nem számítottam, hogy ilyen közel van.

- Tojást - vigyorog le rám.

- Mást is el tudok készíteni…

- Tudom, de ezt szeretem.

- Fiúk, én viszont bemegyek. Jó reggelizést - áll fel szülőm, és a használt dolgokat elpakolva, kettesben hagy minket.

- Akkor legyen tojás - sétálok ki a spájzba, hogy elővegyek párat a földön lévő vödörből. Ha már ezt kér, én is ezt eszek. Egyesével megtöröm őket, hogy megszagolhassam nem rossz-e valamelyik, majd betéve egy tálba, fűszerezem és sütöm. Míg ezt elkészítem, Chanyeolra bízom a kalács felvágását. Szerencsére, van friss, mert, bár szakad az eső, nemrég járt itt a pék, és nekem mindig vesznek, mert a kenyérért nem rajongok. - Parancsolj - teszek elé egy tányér étket, és leülve, én is nekikezdek az evésnek.

- Képzeld, megint felkértek egy doramába - ecseteli boldogan, és bár már kissé elegem van belőle, ilyenkor nem tudok nem vele örülni. Olyan ártatlan…  Legalábbis, annak látszik, amúgy meg egy perverz, nagyképű bolond.  

- És elvállalod?  

- Még egyeztetek a menedzserrel, de szerintem igen.

- Na, az jó - teszem le a pálcikákat és egy, az asztalon pihenő kések közül felkapva egyet, nekiállok faragni a körmeim, mert már hosszúak és beleakadnak mindenbe, ha meg letörik, az veszettül tud fájni. Csendes bíbelődésemből Chanyeol kelletlen hisztije ránt ki.

- Te meg mi a jó édest csinálsz?!  

- Szerinted?  - sandítok rá, egy pillanatra sem megállva tevékenykedésemben. Nem értem megint, mi baja van.

- Hagyd abba!  - nyúl felém, de a kést nem meri kikapni az ujjaim közül.

- Tessék - nyújtom oda, mire kifújva a levegőt, átveszi, én meg megkaparintok egy másikat és ugyanott folytatom.

- Baekhyun!  

- Jó, na! - adom oda ezt is, de ő a biztonság kedvéért a többit is arrébb rakja. Ha már eszközöm nem maradt, foggal intézem gondjaim, de neki még ez sem tetszik, s nem túl finoman, de mégsem annyira erősen, rávág a kezemre. - Hogy neked semmi sem jó…  

A reggeli befejeztével Chanyeol felöltözött, s bár még bőven esett, közel sem annyira, de így sem engedtem el nyugodt szívvel, azonban neki ezt nem kell tudnia. Félek, ha bármit mondok, ő azt félreérti, és a tegnap után a kapcsolatunk merőben megváltozott, de ő akkor sem ilyet szeretne. Kedvelem őt, és ezért mindent megteszek, már, ami tőlem telik, hogy boldog legyen majd Luval.

Anyától kérdeztem meg, hogy este elmehetek-e, mert apa tuti nem engedett volna, még akkor sem, ha nincs munka, pedig valamennyi mindig van. Ha mégse, akkor csinál nekem. Luhant is felhívtam, aki hezitálás nélkül mondott rá igent, mint ahogy az várható volt. A nap nagy részét a pincében való pakolászásra szentelem, hogy apám se panaszkodhasson, ha lelépek, és már csak idő kérdése, és készülődhetek, de minél jobban várom, annál később érkezik el… 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts