Délutáni szunyámból egy, az oldalamra simuló kéz ránt ki, kegyetlenül megzavarva a békés pihenésemben. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy mára nyugalmat találjak, de jellemzően, ezt is elrontja. Szemeimet szorosabbra zárva a Nap elől menekülök, és hosszasan kinyújtózva, a mellettem ülő ölébe teszem a fejem, hogy úgy szunyáljak tovább.
- Bacon, én is szeretlek, de nem vagy az esetem, ne haragudj - nevet fel az a személy, akire egyáltalán nem számítottam, és a hang hallatára, sürgősen vissza dőlök a párnámra, a meleget ignorálva magamra húzom közben a takarómat, egészen a fejem tetejéig. - Mit hittél, ki vagyok? - kacarászik még mindig, egy egyszerű mozdulattal megszabadítva védelmemtől.
- Az a csinos szomszéd csaj, aki nemrég költözött ide… - dünnyögöm, nagyokat pislogva, hogy már ne csak hallhassam, de még láthassam önelégült barátomat.
- Kim nénire gondolsz?
- Igen, csak rá…
- És, szerinted, Kim néni is szokott rólad fantáziálgatni? - réved el a távolba, ahogy gusztustalanul végiggondolja a jelenetet, ahogy a majd’ kétszáz éves Kim néni ki tudja, mit csinál, miközben én járok a fejében. Fujj!
- Ya, inkább mondd, mit akarsz! - ülök fel, erősen kontrolálva mozdulataim, hogy ne találjam “véletlen” tarkón vágni Lut.
- Aratni?
- Nem, azt biztos, hogy nem - rázom rosszallóan a fejem, elvégre, nekem még alvásra van szükségem. Jó sokra…
- Igazad van - rogy előre a válla, és most ő dől az ölembe, csak szinte félig rám tehénkedve.
- Te se vagy az én esetem, ugye, tudod? - nézek le rá, félig felvont szemöldökkel.
- Én mindenkinek az esete vagyok - ránt vállat hetykén, és mintha nem is mondtam volna semmit, lehunyva szemeit szusszan egyet. Egoista pöcs, de én így szeretem… - Na, de Chanyeol bármelyik percben itt lehet, tehát öltözz fel - ejti ki azt a nevet, mitől hirtelen elkap a félelem és még magam sem értem az érzéseimet, de nagyon igyekszem lazának maradni.
- Chanyeol miatt? Viccelsz? Inkább le is vetkőzöm!
- Az még jobb - mosolyodik el sejtelmesen, mire már meg sem próbálom kontrolálni magam, izomból orrba pöckölöm. - Bacon! - ül fel olyan hirtelen, hogy kis híján lefejel.
- Amúgy is… minek jön? Aratni megyünk, nem?
- Azt már én elintéztem apuddal - dünnyögi haragosan, sérült részét szorongatva.
- Mi van?
- Nyugi má’, én csa- - mondandója közepén elakadva, tekintetét az ablakra kapja, s némi csendet követően már én is meghallom, ami felkeltette a figyelmét. - Azt hiszem, nekem akadt még némi dolgom… - áll fel, már egy árnyalattal vidámabb ábrázattal.
- Mi? Felejtsd el, nem hagysz itt - nyújtózom előre és megragadom a csuklóját, mielőtt elmehetne, de Chan pont ezt a gyönyörűen megfelelő pillanatot választja arra, hogy belépjen kicsiny szobámba, mire mind ledermedünk.
- Szerintem, ezt rád bízom - rázza le szorításom, mire én úgy dőlök el, akár egy darab fa, Lu pedig egy utolsó vigyort megeresztve felém, kettesben hagy a kobolddal.
- Jól vagy? - ül le mellém és tenyere éppen csak a homlokomhoz ér, de úgy vetődök hátra, mintha megégetett volna, és a falhoz kúszva húzom fel a térdeim.
- Ne gyere ide! - kiabálok rá a kelleténél jóval hangosabban, mit észre véve, sürgősen visszább veszek. - Beteg vagyok - köhögök kettőt imitálásképpen, de csak egy rosszallóan összevont szemöldök jár érte.
- Én meg annyi vitamint szedek, hogy ha rajtam múlna, kihalna az orvostudomány - kúszik közelebb, figyelmen kívül hagyva összes ellene tett próbálkozásomat, azonban, mielőtt még teljesen elérne, meglepetten kapja le fejét, és akad meg valamin tekintete. - Mi jót olvasol? - nyúl a föld felé és kihúzva onnan valamit, visszaegyenesedik, ami nekem már csak azért is furcsa, mert semmit nem szoktam olvasni. - Oh… - reked meg, mire össze szedem magam és mellé mászok. - És még van egy pár - szed fel egy köteggel, majd megfejthetetlen kifejezéssel nézegeti a pucér csajos címlapokat.
- Ezek nem az enyémek… - mondom higgadtan, mi így belegondolva, tényleg elég hazugság gyanús lenne, kezdve azzal, hogy az én ágyam alól szedte ki őket.
- Ugyan, Baek, nem baj - teszi le őket maga mellé és komoran a szemembe néz.
- Jézusom, Chanyeol, el ne kezdj hisztizni a pornó újságok miatt! - emelem feljebb a hangom. - Inkább megyek és megölöm azt a személyt, aki ide hozta ezeket! - állnék fel, de csuklómra fogva, újfent nem hagy távozni, így dacosan rápillantva, egy másodpercre megolvad a szívem bánatos arcától és inkább hagyom magam.
- Nekem mindent elmondhatsz, ugye, tudod? - mondja határozottsággal megtelt, mégis kissé erőtlen hangon.
- Fuhh, te… - verem le a mocskos papírköteget a takarómról és hisztisen elvágódom rajta, részemről lezárva a témát.
- Ez teljesen rendben van, elvégre, fejlődésben lévő szervezet vagy, és természetes, hogy érdeklődsz - dől mellém nagyon lassan, én meg mélyen beszívom a levegőt, hogy ne mondjak semmi olyat, amit nem illene.
- Nem. Az. Enyémek.
- Tényleg nem baj…
- Fogd már be! - nyomok a képébe egy párnát, mire felnevet és elhúzva azt onnan, mögém mászva, kilököd a fal mellől, hogy ő foglalhassa el előbbi helyemet, tudva, hogy kint jobb szeretek lenni.
- Jó látni - lágyulnak meg vonásai, mitől teljesen zavarba jövök. Fú, de gáz, hogy pasi létemre ilyet vált ki belőlem egy egyszerű szó! Inkább szégyellem magam.
- Akkor nézd, ahogy alszom… - hunyom le pilláimat, menekülve a rám törő, szokatlan érzések elől.
- Ezer örömmel - mondja vigyorogva, én meg felsóhajtva lemondok a vele való harcról, és megpróbálok pihenni még, ha már megadatott.
A percek teltével ő is szokatlanul elcsendesedik, s egészen biztos vagyok benne, hogy kimerült. Sokat dolgozik, egyre több helyre hívják, emellett meg át is jár, olykor furikáz engem, és ha nincs is ideje végignézni a vezetésemet, visszajön értem, hogy hazahozzon. Bár, a munkája nem lehet valami megerőltető, nehéz egyhuzamban ennyit járkálni is.
Mégsem tudok aludni...
Az arca alig fél méterre van tőlem, s most olyan gondtalan, mintha a világon egyáltalán nem létezne még maga a rossz fogalma sem. Nem tudom, honnan van ez a túlzott optimizmusa, de, azt hiszem, ez maga Chanyeol. A bőre nem sima, és még csak bársonyosnak sem látszik kisejlő borostája és apró szépséghibái alól, de szerintem pont ez teszi őt a maga módján tökéletessé.
Kezem önkénytelen mozdul felé, epekedve, hogy érinthesse, ám félúton észbe kapok, és még mielőtt feleslegesen megzavarnám, visszahúzom azt, azonban ő felnyitva szemeit, most kávébarna íriszei csalódottan csillannak, majd elkapva tagomat, ő maga simítja tenyeremet az arcára és tartja sajátját kézfejemen. Nagyot nyelve próbálom befogadni az érzést, és állni Chanyeol kíváncsian vizslató szempárját, de a kettő egyszerre lehetetlen, t’án még eggyel sem tudnék megbírkózni. Tekintetemet szégyenlősen leszegve húzódom vissza, és kissé távolabb csúszva tőle, én is megpróbálok kicsit pihenni, menekülve ez elől a kellemetlen szituáció elől.
- Szerintem, ez nagyon nem jó ötlet - nézek fel, latolgatva a lehetőségeimet, majd újfent vissza a vállam felett.
- Ugyan már, Hyunnie, nem ez lesz az első alkalom! - bíztat egy hatalmas vigyorral, nekem mégis gombóc keletkezik tőle a torkomban.
- De akkor nem volt itt senki… - teszek egy gyenge kísérletet lebeszélésére, de tudom, hogy esélyem sincs, elvégre ő hajthatatlan.
- A kedvemért sem? - vált hirtelen könyörgővé, tudva jól, hogy érte bármit megtennék, maximum egy kis noszogatás kell.
- Hyung… - nyelek nagyot, az előttem lévő utat pásztázva.
- Na, gyerünk! - ütögeti meg a combomat és kissé megtol, haladásra ösztökélve ezzel. Még szólnék, de már nincs mit, elfogytak a szavak, itt cselekedni kell, és én rögtön váltok, majd a kuplungot felengedve, tövig húzom. A hátulja serceg és csúszik a nyirkos füvön, mire én kettesbe teszem. Kirúgja a sarat, akad és pöfög, így hezitálás nélkül lépek le, hogy feljebb toljam, de a lábam megakad és a bokám rendellenesen fordul, mitől felkiáltok, de a zaj ezt bőven elnyomja. Éppen csak a tartás miatt helyezem vissza a fémre és lassítás nélkül megyek a betonra, egy elkapott rés között, mire egy közeledő kamion reflektora közre fog, s a dudálástól megijedve elrántom a kormányt, minek hatására felborulunk. A hangok tompulnak, a fájdalom mérhetetlen, a felcsapódó levegőtől még lélegzetem is elakad, és a kerekek engem kikerülnek, azonban…
- NEEEE! - ülök fel olyan hirtelen, hogy a rámtörő szédüléstől rögtön vissza is bukok. Oldalra fordulva Chanyeolt keresem, de már nincs ott, így a hátam mögött is végignézem az egész szobát, de rájőve, hogy elment, éktelen zokogásba kezdek. Nincs itt… Nincs itt, pont amikor szükségem lenne rá! Miért kell ezt mindig…? Miért én, miért most, miért így?!
- Baek? - néz rám hatalmas szemekkel a küszöbről, és betolva az ajtót, mellém siet, hogy a kezében szorongatott vizespoharat a szekrényre tegye, és befeküdve az ágyba, összekaparjon magányos sínylődésemből. - Mi történt? - emel ölébe és ütemesen ringatni kezd, simogatva közben a hajamat. - Rosszat álmodtál? - kérdezi szelíden, mégis kétségbeesetten, és bár sírásom alább hagy, szipogásom egyenetlen, mellesleg rettenetesen remegek mellé. Az érzés még bennem dolgozik, hiába nézek, semmit nem látok, csak a rémes képkockák pörögnek előttem, minduntalan felróva hibámat. - Semmi baj, az nem a valóság, nyugodj meg - suttogja vállamba. Ha tudnád…
Egy átlagosnak indult munkanapom telt el a semmivel. Apa egyáltalán nem hívott sehova, és még feladatot sem adott, ami kifejezetten ritka a részéről, én meg ezt kihasználva, csak feküdtem… Pedig nem kellett volna. Nem tesz jót, ha hagyom magam gondolkodni, és erre másnap reggel is emlékeztettem magam, mikor senki nem keltett, pedig már tizenegy óra múlt. Este vagy négyig fent voltam, Chan rám is írt, de nem válaszoltam. Nem volt mit…
- Szerinted is nagyon meleg van, mi? - nézek le a mellettem lépkedő Koboldra, ki hangomra csak felém kapja a fejét, mire a nyelve oldalra csuklik és amolyan vicces összképet alkot vele, de nevetni nem tudok. Fizikailag fáj az is, ha megpróbálok mosolyogni.
Miért nem lehetne ez is ugyanolyan nap, mint a többi? Miért kell ezt csinálni velem? Nekem nincs semmi bajom, ugyanúgy tudom tenni a dolgomat, mint bármikor máskor!
Fizikailag fáj létezni. Ahogy a nyúlbódékhoz érek és kinyitva a bal alsót, arrébb kotrom az anyát és kiveszem a kis feketét. Már nyitva a szeme, és remeg az ujjaim közt. Aranyos egy jószág. Picibe semmi szebb, vagy másabb nincs a többi nyúlhoz képest, sőt, a feketesége sokak számára még taszító is lenne, ennek ellenére különleges, mert neki van gazdája. Két ujjammal párszor végigsimítok rajta, majd visszatéve ellátom őket, és benézek az istállóba. A nagy tehén bent a sarokban fekszik - már amennyire be tud húzódni a kötéltől -, a borja pedig a vizesvödör felett nyammog. Éhes. Igazából, fogalmam sincs, mit akartam itt, ezért magukra hagyva őket, tovább megyek, le a bálákhoz, hol Koboldot a hónom alá véve, felmászok ugyanarra a kupacra. A széna gyengébb szálú és fontosabb, mert az a takarmány, mellesleg, az lefelé menet bal oldalt van és a lejtés miatt kicsit lejjebb helyezkedik el. Imádom a magas helyeket. A legjobb onnan nézelődni, mert sokkal többet belátsz, és az érzések is teljesen mások. Kobold viszont fél…
Jó idő van. Se túl meleg, se túl hideg, amolyan kellemes, mikor egy póló pont elég, bár a rövidnadrágot kétszer meg kéne gondolnom, mikor bálára mászom, mert szúrja a combom a széna. Innen rálátok a kint legelésző gulyára, minek javarésze már fekszik, elvégre, dél körül járunk, nekik ez ilyenkor pihenő. Egy felhő sincs az égen, ami takarná a hatalmas kékséget. Sok éve ezen a napon esett. Késő délutánig csak szakadt az eső, ezzel fellazítva a talajt, csúszóssá téve az utakat és eláztatva a takarmányt. Akkoriban nekem még nem számított, közel nem dolgoztam még ennyit.
A telefonom csipogása úgy vágja ketté az idilli hangulatot, mintha csak szándékozott célja lett volna egyszerre megszabadítani a kíntól és egy másfajtát rám eresztenie. Írt Chanyeol és Luhan is… Mivel nincs kedvem beszélni velük, ignorálom őket, míg lehet, ám a hívásuk már igencsak zavaró, ezért levéve a hangot, nekilátok kezdeni magammal valamit.
Fejből nem nagyon tudom, hogy mit csinálhatnék, ezért elkezdem leereszteni a magos pótkocsit, ami jó két órát el is vesz, de még mindig maradt egy csomó. Ebédre nem megyek fel, mert nem vagyok éhes, anyáék nem keresnek, este meg vezetésem van.
Késő délután én hajtom be a marhákat, hogy utána el tudjak kérezkedni, azonban, mikor Chan megjön, feltűnően nincs egyedül.
- Sziasztok - köszönök rájuk a lépcsőn ülve.
- Baekkie~
- Hello, hyung - ragad meg több szatyrot Sehun, és azzal indul meg befelé, mire azért már felállok, hogy kinyissam neki a kaput.
- Mit hoztatok?
- Luhan hyung még nincs itt? - hajol ki egy pillanatra a csomagtartóból Chanyeol.
- Miért, kéne?
- Aham. Kimegyünk sütögetni - bújik elő ő is több szatyorral, hogy leügyeskedve az ajtót, elinduljon befelé. - Hoztunk kenyeret, szalonnát, paprikát, paradicsomot, hagymát, üdítőket, meg még ki tudja, mit…
- És a vezetés?
- Lemondta az oktató, mert dolga akadt - ránt vállat, otthonosan elindulva felfelé. Miért érzem azt, hogy nem az oktató mondta le? Eleve, nem nekem szólna olyankor?
- És, miért hozol parasztházhoz húst? Az mindig van itthon…
- Nem tudhattam - tér be a konyhába, hogy mindent lepakoljon az asztalra.
Csakhamar Lu is megérkezik, hogy megerősítse Chanyeol állítását, miszerint mi most ki fogunk menni sütögetni. Hát, ha már ezt így leszervezték, nincs mit tenni, én is beszállok a készülődésbe, és veszek elő késeket, sót, rongyokat, szalvétát és még ami útközben a kezembe akad, és kellhet.
Átveszek két szatyrot, amiben a zöldségek és a kenyér van, hogy én is hozzak valamit, aztán csendesen elindulok lefelé, hű kiskutyámmal és a többiekkel a nyomomban. Az ég rózsaszínes, a levegő kissé lehűlt, de kifejezetten élvezem, hogy végre nincs olyan tikkasztó hőség. A többiek hátul jól szórakoznak, hangjuk bezengi az egész tanyát, és ez egy bizonyos fokig megnyugvással tölt el, mégis magányosnak érzem magam. Talán, mert én nem akarok velük beszélgetni.
Bő fél óra, mire kigyalogolunk a kiserdő alá, és lepakolva egy kupacba, párosan elindulunk gallyakat szerezni.
- Az ott egy lyuk? - mutat felfelé Chan, megállva két fa között.
- Aha.
- És, miért van ott? - méregeti oldalra biccentett fejjel a földbe kapart ásatot, mintha valami múzeumi érték lenne.
- Róka odú - haladok tovább, de már fáj a derekam a folyamatos hajolgatástól.
- Itt laknak rókák? - ér be hamar egy hatalmas mosollyal és úgy folytatja ő is a szedegetést.
- Aha.
- Nem beszélgetsz velem? - szontyolodik el hirtelen, amit ugyan tudom, mire ért, de nem tudok ezen most változtatni.
- De.
- Semmi gúnyos megjegyzés, vagy beszólás? - kapja el a vállamat, ezzel megállásra késztetve engem, és elém állva néz le rám. Azt akarom, hogy közelebb legyen hozzám.
- Nincs - rázom meg kicsit a fejem, kerülve a tekintetét. Furán érzem magam, de annyi erőm sincs, hogy ezen most gondolkozzak, így csak teszem, amit a testem diktál.
- Ahh, nehéz veled - borzolja össze a hajamat és hirtelen irányt váltva, visszaindul a táborhelynek kinevezett régi nyársasunkhoz.
Némán kullogok utána, és letéve a téglákkal körbevett rész mellé a száraz gallyakat, elindulok hosszú, vékony botok szerzésére, amiért szerencsére nem is kell messze mennem. Letörve négy szebbet, fogok egy kést és kihegyezem őket, majd sorban beleszúrom körbe a földbe, hogy akinek kell, az megtalálja.
- Kezdhetjük? - csapja össze két tenyerét Lu, ezzel minden szempárt magára vonva.
- Még szép - ül az egyik nagy elfektetett fatönkre Chan.
- Yehet - követi példáját Sehun és helyet foglal egy másik tönkön. Mi az a yehet? Talán jobb nem megkérdezni…
- Bacon, te végig ott fogsz ácsorogni? - mutat rám a túloldalról egy felkapott nyárssal, majd inkább visszarakja és újságokat tépked, miket begyűr az elrendezett fakupac alá a hamuba.
- Bacon? - nevet fel Morcos, ami tőle eléggé groteszkül hat, főleg azzal az unott tekintettel hozzá. - Ma téged fogunk megsütni?
- Akár - vonok vállat, még át is gondolva az ajánlatot.
- Gyere ide - pillant rám Chanyeol a válla felett és arrébb húzódva, megütögeti maga mellett a helyet, pedig még van szabad fa. Egy röpke pillanatig latolgatom a dolgot, de végül elfogadom és tisztes távolságban mellé ülök, már amennyire engedi a jó fél méteres felület. - Kicsit próbáld meg élvezni, jó? - karolja át a vállam és kúszik közelebb, félig rám nehezedve. Látszólag nem zavartatja magát a többiek miatt, de én már ennyitől is zavarban vagyok, nemhogy még a közönség miatt… Csak ugyanúgy el kellene löknöm, mint mindig, de mégsem megy. Miért?
- Baci hyung, ideadnád a kék szatyrot?
- Baci? - szöknek fel szemöldökeim majdhogynem hajtövemig, ahogy realizálom, miszerint húsból betegség lettem. Lehet, tényleg Morcosnak kéne hívnom, csak, hogy érezze a törődést ő is.
- Aha - von vállat, és még az istenért se nyújtózna ki jobban, hogy az éledező tűz miatt ne kelljen felé lógatnom a zacskót, így nekem kell felállni, ezzel lerázva magamról Chant.
Mindenki csinál valamit, hogy előrébb legyünk. Én szalvétákat teszek le mindenki elé, és kenyereket teszek rájuk, hogy tudjanak majd mire csöpögtetni. Chanyeol a zöldségeket vágja, Luhan a hússal foglalkozik, Sehun pedig… iszik.
- Kobold - szól a fűben pihenő állatnak Lu, és felé dob egy nagyobb héjat, mit kiskutyám nagy lelkesen csócsálni kezd.
- Kobold? Miért? - néz hol legjobb barátomra, hogy az ebemre Morcos.
- Azért, mert Cha-
- A nagy fülei miatt - vágok közbe, mielőtt valami számomra ciki dolgot mondana az a bolond, ami általában több, mint valószínű.
Kapok egy szelet nyársra húzott szalonnát és a tűz fölé lógatva, egy gyenge de határozottan ott lévő mosollyal az arcomon, figyelem, ahogy a többiek jól szórakoznak. A Nap már hamarosan átbukik a horizonton, és lassan minden fényünket az égő fa jelenti. A sercegés kellemes emlékeket idéz fel, de mivel a mostani is egyszer már csak szép emlék lesz, minden koncentrációmat a srácokra vezetem, és közben csöpögtetem az izzadt szalonnámat a kenyeremre, mit Chan már telerakott hagymával nekem. Nem, mintha kértem volna, meg nem is most kell, de kedves tőle, hogy figyelt rám….
Mert így van. Chanyeol az első perctől kezdve gondoskodó velem szemben. Sosem ártott szándékosan és mindent megtesz, hogy nekem jó legyen. Nem értettem, miért, de az, hogy elméletileg szerelmes belém, ezt megmagyarázná. Nem éreztem még olyat, mióta ezt megtudtam, hogy kifejezetten zavarna a dolog, csak szentül hittem benne, hogy én nem tudnám viszonozni, de, vajon, ez tényleg így van? Kedvelem őt, talán jobban is, mint az természetes egy baráti viszont tekintve, de annyi buktatója lenne az egésznek. Vállaltam én be bármit is ész nélkül? Az a baj, hogy igen… Akkor talán ezzel sem kéne kivételeznem, mert nem mindig sült el rosszul, és ugyan még nem látni a végét, mint ahogy semminek sem, de Chanyeol tényleg fontos nekem. Aish, nem tudom…
Amint kész mindenki első adagja, ők nekilátnak a következőnek, de én inkább eszek. Nem hiszem, hogy többre szükségem lesz, még úgy sem, hogy nem ebédeltem. Sőt, ennek is egy részét Kobold kapja, pedig nem szoktam adni a kutyáknak a kajámból. Apa kicsinek mindig óvva intett, ha étellel mentem ki az udvarra, hogy nagyon vigyázzak, mert a kutyák kiveszik a kezemből, ami igaz is volt, de hamar megtanulták, hogy velem nem szórakozhatnak. Igazából, ez is Chan hibája… Eddig nem érdekeltek az állatok ilyen szinten semennyire. Annál leragadtam, hogy van, amelyik kaja, és van, amelyik munkára, de ennyi.
- Elfogyott a fa - pillant fel ránk meglepetten Luhan.
- Nálam nincs több…
- Sehunnie, eljössz velem még szedni? - áll fel és zsebéből előkeresve a telefonját, valamit nyomkod rajta, mire elkezd világítani a vakuja.
- Aha - szúrja a földbe a nyársát, min egy félig megsült szalonna gőzölög, és fél percen belül teljesen egyedül hagynak minket, de annyira, hogy még Kobold is velük megy.
- Megkóstolod? - nyújtja felém a jól megpakolt szendvicsét, minek már legalább a negyede hiányzik. Tehát, Chanyeol már beleharapott. A szája hozzáért… Jesszus, én mért gondolkodok ilyenen?! Lu után is szoktam enni! Magamban lerendezve a vitát, odahajolok és beleharapok a még eléggé meleg ételbe, majd visszahúzódva nyammogok rajta.
- Finom…
- Még szép, elvégre én csináltam - nevet fel.
- Tudom - bólintok, ráhagyva a dolgot, mire elkerekedett szemekkel néz végig rajtam. - Most mi van?
- Beteg vagy? - tátja el a száját és letéve a kajáját, pislogás nélkül szuggerál engem.
- Ne nézz már…
- De nem tudok mást csinálni - kúszik egy huncut félmosoly ajkaira.
- Akkor se… - fordítom el a fejem, de még így is érzem túlzott figyelmét.
- Olyan cuki vagy ilyenkor.
- Ya, ne mondd ezt! - kapom rá feldúlt tekintetem, de ő már inkább fölényesnek látszik, mintsem döbbentnek.
- De, ha egyszer így van - vigyorog telibe, mit már tényleg nem bírok, mert szörnyen zavaró, hogy kettesben vagyunk, és ő így viselkedik. Felállok, és kezeit arrébb kotorva, könnyedén helyet foglalok a lábain, hogy fejemet a vállába temetve kezdeményezzek most az egyszer én, mert úgy érzem, szükségem van a közelségére. Mióta itt van, bár nem sokban tér el az átlagostól, de mégis más, és szerintem, a többiek jelenléte miatt. - Baek?
- Nincs baj, csak… - keresek bármi magyarázatot, de nem megy. Nincs rá. - Nem tudom…
- Nem kell rá ok, hogy hozzám gyere - fonja körém karjait, és fejét kobakomnak dönti.
Vajon, mikor mondható az, hogy a barátság szerelemmé alakult? Egyáltalán, mi az a szerelem? Mit jelent? Mi a haszna? Ha eredetileg az emberek közti szaporodást és nevelést hivatott szolgálni, hogy érezhetek ilyet Chanyeol iránt, aki teljesen egyértelműen a saját nemembe tartozik? Szerintem úgy, ahogy ilyen hülyeségek az eszembe jutnak… De már nem keresek kibúvót, belefáradtam az érzelmeimtől való menekvésbe, mikor pontosan tudom, hogy mi ez, annak ellenére, hogy még nem találkoztam ehhez hasonlóval sem. Erős, vad, mindent elsöprő. Szilaj, betörhetetlen és t’án anno egy perc is elég volt, hogy uralma alá vonjon, én napok óta küzdök, hogy magamnak be merjem ismerni. Egy karnyújtásnyira lenne tőlem a boldogság? Kizárt. Én nem fogom neki elmondani… a büszkeségem nem engedné.
Érzem, hogy kicsit elhúzódik tőlem, majd következőnek a nyakamra csapódik forró lehelete és ajkai érintésére egész testemben megborzongok. Reflexszerűen döntöm oldalra fejemet, hogy több helyet adjak neki, mit egy elégedett hümmögéssel jutalmaz, és egyik hatalmas tenyere hátamról a csípőmre vándorol, hogy egészen magához húzzon, mire bennem akad a levegő. Teljesen egyértelmű volt, hogy Chanyeol bizony rendelkezik ama szervével, amitől ő fiúnak számít, de eddig még sosem volt ilyen közel, ami megrémiszt, ráadásul, nem hittem volna, hogy ilyen hatást váltok ki belőle. Visszakozni szeretnék, nekem ez sok, még idegen, de nem merek. Szerintem, ezt ő is megérzi, mert felegyenesedve a szemembe néz, és sötét íriszeiről, ahogy visszaverődik a tűz gyengécske fénye, tudom, látom, hiszem, hogy ő vigyáz rám.
Meghittnek épp nem nevezhető percünket Kobold töri meg, ami a többiek visszajöttét is jelenti, ezért lemászva Chanról, pirosló arccal visszaülök a helyemre, és zavartan inkább inni kezdek, mint aki ezt csinálta egész végig. Szép is lenne…
Még jó fél órát vagyunk kint, nem csinálunk sokkal nagyobb tüzet, hogy megvárhassuk, míg leég, aztán koromsötétben indulunk vissza. Természetesen, tudom, hogy miért csinálták meg mára ezt, és ha most még nem is vagyok képes kifejezni a hálámat, el fog jönni az ideje. Sikeresen elterelték a figyelmem Beomról, és ennél jobb barátokat nem is kívánhatnék, mibe már Sehun is beletartozik. Szerintem, Luhannal ő is kezd eléggé jóban lenni, nem csak Chan, ezért örültem is a jelenlétének.
Felérve hozzánk, mindenki kellően füstszagú, de legalább jóllakott, és összecsomagolva egybe, tisztán a megmaradt dolgokat, lekísérem őket a kocsihoz. Ugyan, Lu csak pár sarokra lakik, de ő is megy velük, így Koboldot a karomba kapva integetek nekik, és csak kiskutyámat cirógatva figyelek a távolba, míg el nem tűnik a fekete autó a kivilágítatlan utca legvégén.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése