19. Egy egész nap

Egész testemben megmerevedek, és nem tudom, mitévő legyek, mert egyszerre van menekülhetnékem és maradhatnékom.

Kezét lejjebb viszi, majd felfelé lágyan rám markol, miközben fogai finoman a nyakamba mélyednek. Görcsösen kapok felé, ezzel megragadva hasánál a pólót, mire felemeli a fejét és ellágyult tekintettel fürkészi az arcomat. Nem tudom, hogy tisztában van-e kinézete vonzerejével, de szerintem lassan nincs olyan számomra, ahogyan ne tetszene. A víztől megint hullámos a haja, ami ezerszer vonzóbb, mint mikor be van állítva, de úgy is ritka helyes, mihez társul magas, szálkás alakja.

- Ne aggódj - mosolyodik el bíztatóan, ezzel elérve, hogy tényleg lejjebb adjak kétségeimből.

- Chan - szólítom meg halkan, bárminemű kifejezett mondandó nélkül.

- Ha sok neked, szólj, és bármikor abbahagyom, de nem szeretném, hogy miattam rosszul érezd magad - áll meg keze a munkálkodásban, s bár szeretném, hogy folytassa, biztos vagyok benne, hogy nem tudnám kimondani, így inkább meg sem szólalok, csak elfordítom a fejem, és a filmre “figyelek”. - Jól van - puszil halántékomra és kissé feljebb csúszik, ám ujjai újra cirógatni kezdik tagomat, mibe egész alakom beleremeg. Lábaimat éppen csak, de széjjelebb nyitom és picibbre is húzom magam. Chan ajkai fülemnél barangolnak, apró csókokat hagyva maguk után, azonban mielőtt visszatérhetne a nyakamra, teljes testtel felé fordulok, és orromat vállába fúrva menekülök előle… hozzá. Egy mély, elégedett kuncogással konstatálva tettem, feljebb gyűri a pólómat és tenyere a hasamra simul, ám mielőtt még bármit is reagálhatnék, már forró bőre érinti felhevült nemességem, ezzel elérve, hogy karjaimmal szorosan magamhoz öleljem felsőtestét. Mellkasom szörnyen gyorsan emelkedik és süllyed, enyhén szédülök is, de ahogy ujjait körém fonja, bennem reked a levegő. Nagyot nyelve, kitágult szemekkel meredek a semmibe, azonban ő alsó karjára feltámaszkodva nyom vissza engem hátra, és feltörő kérdésemet, miszerint “mi?” - igen, ennyire értelmes lett volna -, egy csókkal fojtja belém, közben elkezdve mozgatni kezét rajtam. Ajkai közé nyögve markolok felkarjába és hátam megfeszítve, már nem is gondolkodok semmin, csak viszonzom nyelvjátékát, próbálva nem túl hangosnak lenni, bár azt úgyis elnyomja. Ahogy egyre gyorsít a tempón, én is úgy fokozom hevességem, már némileg belemozogva tenyerébe. Tudom, hogy lesznek következményei, hogy nem helyes, amit csinálok, de ebben a percben nem tud számítani semmi mást, csak Chanyeol közelsége. A két inger egyszerre sok, de már attól képes lennék elmenni, ahogy csókol, így nem tart sokáig a végbe unszolnia. Izomból a bőrébe marva engedem ki élvezetem, míg ő arcát az enyémnek simítva várja, hogy véget érjenek a hullámok, majd egy boldog puszit nyomva homlokomra, felegyenesedik. Ernyedten pihegek a matracon, végig őt nézve, ahogy átnyúl felettem és egy papírzsepit elvéve a szekrényről, fél kézzel elkezd engem tisztogatni, ezzel újfent zavarba hozva. A másik tenyerébe meg… fujj! Annyira bolond… De szeretem, nem tudom már azt mondani, hogy nem. Még a nadrágomat is rendesen vissza igazgatja rám. Bár sosem mondanám, de imádom, hogy így gondoskodik rólam, hisz ez a fajta törődés mindig is kimaradt az életemből, de hogy most pont tőle kapjam meg, maga a csoda. - Kimegyek kezet mosni - áll fel mosolyogva és ténylegesen magamra hagy két perc erejéig, míg én az ürességtől a fal felé fordulva, picire összehúzom magam és csak hallgatom a filmben történő dolgokat, míg vissza nem ér. - Alszol? - mászik vissza helyére.

- Nem - dünnyögöm a paplanba.

- Nézzünk mást? - kúszik egészen közel, hogy át tudjon ölelni.

- Jó ez - egyenesedek ki, hogy alsó - jobb - karomat a nyaka alatt átdugva simuljak teljesen hozzá, míg ballal felülről szorítom, még lábaimmal is közre fogva övéit, hogy úgy temessem arcom a mellkasába.

- Látom - kuncog, hatalmas mancsát hátamra simítva.

Míg ő filmezik, én arra törekszem, hogy minél többször tüdőmbe szívhassam az illatát és megjegyezhessem az alakját azokra az esetekre, mikor nem lesz velem. Már most tudom, hogy utálni fogom a nélküle töltött időket.

- Baekhyun, ébresztő! - szól be apám a szokásos módon, mire úgy szakadok el Chantól, mintha mérgező lenne. Ugyan nem sok esély van rá, de a félelem, hogy meglátott, nem hagy visszaaludni.

- Mennyi az idő? - nyöszörög nyújtózkodva koboldom. Hogy kérdésére felelni tudjak, nekiállok megkeresni a telefonom, de az nincs a megszokott helyén, az ágyban, így tovább nézelődve, az éjjeliszekrényen lelem meg.

- Fél hat… - húzom el a szám elégedetlenül.

- Miért kelünk fél hatkor? - dörzsöli álmosan szemeit, hogy aztán kinyitva azokat, a világ legszebb íriszeinek látványával ajándékozzon meg. Pfujj, mindjárt én hányok magamtól! Dolgoznom kell. Igen, ez lesz a legjobb…

- Aludj még nyugodtan, ha visszajöttem, keltelek, vagy dobj egy üzenetet, ha lelépsz, hogy ne siessek - mászok ki nagy nehezen a már kellően átmelegedett, puha fekhelyünkről.

- Miért, amúgy sietnél? - támaszkodik fel, hogy úgy figyelhessen engem tovább.

- Nem - vágom rá reflexből, de nem úgy tűnik, hogy ezzel megbántottam, sőt, inkább, mint aki mindent ért.

- Mi lenne, ha ma te aludnál nálam? És holnap megmutatnám, hogy én mit dolgozok. Úgyis sokat láttalak téged munkában, neked is illene már.

- Tudod, hogy nem lehet… Még van egy egész föld aratnivalóm, addig viszont semmi időm, míg az nincs kész - töröm le a kellemes hangulatot és még az én kedvem is elmegy mindentől.

- És, ha ma segítek neked egész nap, holnap lesz rám időd? - szegi nekem a kérdést, de olyan kifejezéssel hozzá, mintha egy kidobott kiskutya lenne.

- Talán, de nem ígérhetem… Most viszont elmegyek felöltözni. A szekrényemben találsz cuccokat, vedd fel, ami jó rád. Fogalmam sincs, milyen idő van kint, de elég borús. A bal oldalt vannak a munkások - mutatok az érintett bútorra.

- Rendben, csak előbb elintézek pár telefont - kel ki ő is, én meg elbattyogok az előszobába, ahol a széken vár rám a cuccom.

Míg ő intézi a dolgait, akad egy kis időm, ugyanis mindenki alszik még rajtunk kívül. Leszaladok gyorsan pár tojásért, kora reggel zargatva a csirkéket, majd ugyanilyen sebességgel állok neki megsütni is, közben zsemlét vágva, meg zöldségeket szeletelve, hogy mire kiér Chanyeol, már három, zacskóba csomagolt, frissen készült szendvics várja.

- Mehetünk? - nyomom a kezébe a reggelijét.

- Köszönöm - néz rám meghatottan, amivel máris tudom, hogy nyert ügyem van. Szeretném, ha tényleg jól érezné magát, bár ez lehetetlen egy ilyen munka közben.

- Tegnap előtúrtam neked egy régen vett bakancsom, ami nagy lett rám, ezért sosem volt használva - dobom le elé a cipőket. - Vedd fel, addig megetetem a kutyákat - megyek be a kamrába, hogy elővéve egy fél kiló, kissé száraz kenyeret, összetördelve a tűzhelyen lévő maradékba dobáljam és azzal menjek le a már ugatva követelődző ebekhez. Végigöntöm a portán, direkt nem egy kupacba, hogy ne essenek egymásnak, majd felteszem egy magas helyre a lábost és várok.

- Milyen fura ebben járni - jön le vigyorogva Chan. - Tök nehéz - emelgeti a lábát, akár egy kisgyerek.

- De legalább nem fáj, ha rálép egy marha. Hidd el, nem kényelmes, főleg nem szandálban - nevetek fel a rossz emlék felidézése közben, elvégre, akkor tényleg nem volt túl jó érzés, de már mindegy, én voltam a hülye.

- Uhh, azt elhiszem - vesz ki egy szendvicset és áll neki falatozni. - Tojás - csillannak fel a szemei, de csak magamba örülve a dolognak, elindulok lefelé, hogy nekikezdjünk kicsiny utunknak, ki, a tanyára.

Elég hűvös van, de még nem annyira, hogy fázzak. Borús az ég, ezért minél előbb végezni kell a fontosabb munkákkal, mert valószínűleg le is fog szakadni, de legalább nagyobb eséllyel leszek így elengedve.

Mivel tegnap reggel is báláztam, szerencsére, a bálázó rajta maradt a traktoron, ezért most nem kell a ráállással szenvedni, csupán beülünk és indulunk.

- Egy harit? - dugja az orrom alá a szendvicsét.

- Nem, köszi - kerülöm ki a fejemmel, hogy lássak is valamit.

- Mit reggeliztél?

- Semmit.

- Akkor viszont tessék enni, legalább egy kicsit - nyomja már a számnak a megcsócsált zsemléjét.

- Én ilyenkor nem szoktam, csak később - motyogom, de egy köhintéssel eléri, hogy beleharapjak. És így eszünk meg közösen két teljes szendvicset, amiből én egyáltalán nem kértem volna…

Éppen csak felérünk az adott földre, de Chan a vállamra dől és csakhamar el is alszik. Hogy lehet ekkora zajban, meg ilyen döcögésben pihenni egyáltalán?! Mindegy, én csak örülök, mert amúgy sem tudnám mivel szórakoztatni, mellesleg, így cseszett aranyos.

Nagyon új nekem még ez az egész dolog, és nem tudok napirendre térni az érzéseim fölött, elsősorban a félelem miatt, mert mi van, ha erre bárki rájön? Egyáltalán nem természetes… Azonban, szeretem őt, és nem akarom, hogy ilyesmik érdekeljenek, mégsem tudom kizárni a gondolataim közül, így talán Luval kellene beszélnem, hisz ő azt mondta, már régóta szereti a fiúkat is, és érdekel, hogy hogyan barátkozott meg ezzel a ténnyel. Bár Luhan biszex. Én is az vagyok? Az a helyzet, hogy engem nem hoz lázba egy női test sem, de még pasi sem, úgyhogy én Chanyeolszexuális vagyok. Hahh, az a hülyeség, amit eddig mondott nekem ez a bolond kobold. Lehet, ő is így érez? Vajon, mit gondol a kapcsolatunkról - már, ha lehet annak nevezni - és mi jót lát bennem? Annyira szeretném tudni ezeket, de nincs az az isten, hogy én rákérdezzek bármire is a témával kapcsolatosan. Aish…

Bálázás közben csak hatszor keltettem fel és szállítottam ki, míg ellenőriztem, hogy miért nem működik ez a szar, vagy épp összekötöttem a szálakat, de végül egy szakadt szalag vetett véget a munkának, a kezdéstől alig három órányira. Így is sikerült közel harminc bála, így nagy baj nincs.

Visszafelé úgy jött, mint valami zombi, de még a szalag kiszerelését is nyűgösen várta végig, így jobbnak láttam nem szóval bírni, had szenvedjen magában.

- Ezt gyorsan megcsinálom, te addig menj fel, anyuék már biztos ébren vannak.

- Nem, én is megyek veled~

- Gyere - sóhajtok egyet és elindulok a pincébe, hogy keressek olyan fogas vasat, amivel meg tudnánk csinálni. Szerencse, hogy apa nemrég vett, így még egy egész bontatlan csomagot is találtam.

- Hogy kell ezt? Én is akarom~

- Levágom az utolsó három elszakadt sort - terítem a gumit a földre, de a szegényes fények miatt időbe telik, mire rendesen megtalálom a sok apró négyzet közt a kellő menetet. A zsebemből előveszek egy mindig nálam lévő sniccert és végighúzom a megtépázott rész felett, ezzel leválasztva a hibásakat. - Számold meg, ha pontosan negyvenkilenc, akkor jó, addig hozok egy régebbiből toldást - hagyom ott, ha már úgyis segíteni akar. - Ebből vágj légyszi akkorát, amekkora végig éri - helyezek le mellé egy fogót és a vasat, majd miután megcsinálta, a satuhoz megyünk. - Kéne még egy - jegyzem meg, míg beszorítom a fogas eszközt és beleillesztem a nagy gumi tekercs végét. - Húzd rá - utasítom, majd amint végzett, ugyan ezt megcsináljuk a kisebb résszel is és összefűzzük őket.

Amint ezzel megvagyunk, felmegyünk ténylegesen megreggelizni anyáékkal. Kicsit aggaszt apa jelenléte, mert nem rest kinyilvánítani nem tetszését Chanyeolt illetően, de ő nem ismeri, nem látja, hogy mennyire igyekszik, de még csak észre sem akarja venni, ezért nem is igazán érdekel, csak hát… zavar. Zavar, hogy semmibe veszi, és, hogy lenézi. Még én sem békéltem meg igazán ezzel a popsztár dologgal, de rájöttem, hogy nem az alapján kell véleményt alkotni róla, elvégre, teljesen más ember.

Tehát, nyögvenyelősen elfogyasztottam a reggelimet, aztán áthívtuk Lu-t, hogy gőzerővel nekilássunk az aratásnak.

Ez a kettő kifejezetten jól megérti egymást, ami egy bizonyos fokig még tűrhető, de mikor én vagyok a téma, egyszerre örülök és mászok a falra tőlük. Chan mindig megvéd, vagy épp olyanokat kérdez Luhantól, amikre én biztosan nem adnék választ. Úgyhogy, nagy megkönnyebbülés, mikor mind a hárman más-más gépbe foglalunk helyet, mert ők ketten pótkocsit hoznak, én meg megyek a kombájnnal, de csak míg fel nem érünk a földre, mert utána rögtön be is furakszik mellém a kobold. Legalább három ürítés, mire Lué megtelik, az meg több kör, így ha nem is beszélgetünk, ő mellettem van és figyel, vagy épp a gombokról kérdezget, amikből itt bent akad bőven és én sem ismerem azért mindet, csak amiket használni szoktam. Még nem sikerült rájönnöm, hogy ő kedvességből érdeklődik a világon mindenről, vagy komolyan kíváncsi-e rá, de örülök, mikor ilyesmikről mesélhetek.

Az idő azonban még mindig borús, és nem is kizárt, hogy bármelyik percben leszakad, ami méginkább sietésre ösztökél engem, ami miatt sokat kapkodok, és mégtöbbet rontok. Amint Luhan pótkocsija megtelik, egyedül maradok, mert Chanyeol veszi át a helyét.

Ebédig alig a felével vagyunk kész és nem is lesz elég a kettő, ezért Lu le is megy cserélni, de már csak egy kisebb van, mert a másik nagy bent áll a kertben, azt még nem ürítettem le. Fél kettő magasságában apa jön ki hozzánk kocsival, amit a régi Fordunk annyira nem értékel, de már annál inkább megszokta és hozott két adag ebédet is. Nem tudta, hogy hárman dolgozunk, de nem is baj, én ilyenkor elvagyok akár egész nap is evés nélkül, ezért az egyiket Luhan kezébe nyomom, a másikat Chanyeoléba és melléjük telepedek a nagy piros traktor kerekének dőlve. Újfent magunkra maradtunk, apa ment tovább kaszálni.

- A kedvemért~ - tart elém egy nagy falat krumplit, de elhúzódom, közelebb a legjobb barátomhoz.

- Akkor tőlem - vigyorodik el, direkt Channak szánva a cukkolást és ő is nyújt nekem egy harapásnyit, de tőle el is fogadom. - Na, látod, járj velem - folytatja tovább az evést, nyersen közölve igényét.

- Nem is járunk! - szólalok fel hangosan.

- Nem?

- Mondom én, akkor mostantól velem jársz!

- Fenéket! Nem járok egyikőtökkel se, de veled aztán főleg nem! - mutatok rá dühösen, mert kezd sok lenni ez a társalgás.

- Miért nem? Pedig tuti jobban csókolok nála…

- Ya, hyung!

- Nem tudom, de elhiszed, hogy nem is érdekel? - teszem le tenyerem a földre, hogy felálljak, mert kifejezetten kellemetlen irányba megy a beszélgetés, ám mielőtt ténylegesen távozhatnék, Lu megfogja nyakamnál a pólómat és maga elé ránt, mitől meghőkölve, lefagyva meredek elszánt tekintetébe.

- Megmutatom - közelít ajkaival, de én rögtön kapcsolva, rátapasztom a tenyerem, hogy még véletlen se érjen el.

- Hát te hülye vagy! - visítom, igyekezve eltolni magamat ettől a baromtól.

- Akkor, Chanyeol, téged érdekel? - ráz le engem magáról, rátéve az ételhordóra a fedőt, hogy letegye a földre.

- Még szép - csinálja meg ő is ugyan ezt és közelebb kúsznak egymáshoz, kitöltve az általam otthagyott űrt.

Most komolyan képes lenne Chan lesmárolni Luhant, miután az este…?! Lehet. félreismertem. Vagy nem tudom. Mindegy. Fujj! Na, most szörnyen felhúztam magam rajtuk, de már nem is érdekel, csináljanak, amit akarnak. Felállva, leporolom magam és hátra sem nézve sétálok vissza a föld másik szélén hagyott kombájnhoz, ám abból ítélve, hogy senki nem szólt nekem semmit, teljesen elmélyedtek egymásban, amit nem lennék képes végignézni.

Még jó, hogy mindig a zsebemben felejtem a fülhallgatómat, de mivel EXOn kívül nem sok más szám van a telefonomon, benyomom Yixing hyung egyik szólóját és folytatom a munkát. Úgyis üres a tartály, így ők ellesznek, míg én megtöltöm.

Fordulásnál nem tudok nem oda nézni, de még csak együtt sincsenek, ami azért merőben megnyugtat, de a kedvemet nem hozza vissza.

Ötig végzünk az egész táblával, majd Luhan hazamegy, nekem meg el kell mennem apával kereket ragasztatni a gumishoz, így míg Chanyeolt beültetem a kocsinkba, felakasztom az utánfutót és miután beleraktuk a méretes alkatrészt, indulunk is a falu szélén lévő elkerített, üzletszerű helyhez. Beparkolva az udvarba, pattanok is, a megszokottnál jelentősen nagyon hévvel, hogy dolgozzak, vagy minél messzebb legyek a koboldtól, mert még mindig bennem van a dolog, amit Luhannal művelt, és már nem is hiszem, hogy nála akarok aludni, egyszerűen csak jobb lenne egyedül.

Csendesen nézem, ahogy a férfiak szétkapják a kereket, kiszedik a belsőt, megnézik, hol lyukas, bejelölik, megragasztják, ellenőrzik, visszahelyezik és felfújják, de túl gyors, ezt még legalább hatszor tovább elviselném, csak ne menjünk haza.

Ám, sajnos, az is bekövetkezik és nem is akad munka egy ideig. Felmegyünk a szobámba, de még csak az hiányzik, hogy kettesben maradjak vele, így, míg ő elmegy a mosdóba, én, mint okos, érett, munkás ember, lefutok az udvarba és felmászok a bálák legtetejére, ahol egyébként imádok lenni, de nem a legokosabb búvóhely. Nem mintha bujkálni akarnék előle…

Kutyákkal körbevett magányom majdnem tíz egész percig telik, s nem kell lenéznem, hogy tudjam, mitől rázkódik ennyire az építmény. Elképzelni sem tudom, hogy egy ennyire jó reggel után hogy juthattunk idáig…

- Baekhyun - ér fel az egyel alattam lévő szintre és onnan hajol egészen közel hozzám, alkarjaival megtámaszkodva a szénán. - Miért vagy ilyen? - kérdi bánatosan, de nem válaszolok. Mégis, mit mondhatnék? Hogy féltékeny voltam, mikor tényleg nincs köztünk semmi? Lehetne egyáltalán bármi is? Ő egy fontos személy nagyon sok ember szemében, én meg csak egy paraszt vagyok, aki állandóan a mocsokban dolgozik. Felesleges ezt folytatni… Felsóhajtva passzív ellenkezésemre, még utoljára minden erejét beveti, hogy végre a csúcson köthessen ki, de nem, neki ennyi nem elég, mögém mászik és lábait szétnyitva, hátulról teljesen nekem simul. - Tudod, hogy csak vicceltünk. Nem történt semmi - hajol le a nyakamhoz, de amint megérzem leheletét, elhúzódom tőle. - Baekkie~

- Hagyj - tolom el az ölembe szökő kezeit, de őt ez cseppet sem tántorítja el.

- Ne is gondolj rá, hogy megszabadulsz tőlem… - nyom egy csókot a fejemre.

- Fujj - kezdek el törölgetni azt a részt, de ekkor a kézfejemre is ad, így kénytelen vagyok azt vissza húzni, hogy a lábába dörgölhessem. - Gusztustalan vagy - jegyzem meg, egy enyhe mosollyal. Aish, nem tudok rá rendesen haragudni…

- Nem is - folytatja útját a tarkómon, majd fülem mögé és le a nyakamra. Jobbjával elereszt, hogy vállamon félre húzva a pólómat, ott is bebarangolhassa ajkával az immár fedetlen részt, mit egy reszketeg sóhajjal jutalmazok.

- Elég… - állítom le, mielőtt olyan történik, amit nem szeretnék.

- Miért, nem tetszik? - búgja fülembe, amitől ha nem lenne ennyi önuralmam - és gátlásom - , tuti leteperném itt és most. Nem felelek. Ő is tudja, én is tudom, az igazság egyértelmű, csak direkt cukkol. - Jól van - nyom még egy mély, nyálas puszit a fülembe, hogy utána állát megtámasztva a vállamon, tovább folytathassa kezeim babrálását. Hűvös van, az ég kifejezetten sötét, pedig még nincs valami késő, ennek ellenére mégis égek, ahogy hatalmas mancsával közrefog, végig engem ölelve.

- Nézd, ott már esik az eső - mutatok egy távolabbi hegy irányába.

- Honnan tudod?

- A felhőből leágazó akármicsodákból, ami, tulajdonképpen, az eső. Látod?

- Ühüm - dönti nekem az arcát és úgy kémleli a nyugodt tájat.

A gyengém minden ilyen pillanat, mikor már tényleg nincs baj és csak itt van velem. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmi és senki nem számít, csak ő. Soha nem voltam még ennyire boldog és nem is akarom, hogy véget érjen. Chanyeol nem tudja, hogy nekem milyen sokat jelent minden, amit tesz, de ha rajtam múlik, nem is fogja.

Nem meglepő módon a bent lévő pótkocsi leürítése volt a következő feladat, de apa szerencsére nem mondta, hogy másikat is be kellene hoznunk, így ennek végeztével a marhákért kellett kimenni. Behajtásnál már csöpögni is kezdett az eső, ennek ellenére mégis mi kaptunk minden kinti feladatot, mint ellátni a bikákat és a szárnyasokat, de még a borjút is mi etettük, aminek Chan kifejezetten örült. Ezek végeztével anyát kerestem fel, hogy lebeszéljem az estét és a holnapot, aki csak annyit mondott, hogy kérdezzem meg apát, de hozzá nem mertem menni, így elkönyveltem magamban annyit, hogy anya tud róla, maximum megkapom érte a büntetésem.

Az egész napos por és mocsok miatt gyorsan lezuhanyzok, meg amúgy is, mert bár szoktam napközben is, most se időm, se kedvem nem volt hozzá. Azonban ruhát elfelejtettem bevinni magammal, ezért csak a derekamra csavarom a törülközőt és sebtében beslisszolok a szobámba.

- Te jössz - lépek a szekrényemhez, hogy kikeressek valami normális göncöt, ám az engem átölelő karok akadályoznak eme tervemben. - Chan…? - biccentem hátra a mellkasának fejemet, hogy felnézhessek rá.

- Csak hiányoztál - pillant le rám szeretetteljesen.

- Alig tíz percet voltam el…

- Nekem minden másodperc sok - mondja, már-már fájdalmasan őszintén, de vajon mennyire lehet az valójában? Elvégre színész, vagy mi.

- Akkor siess - veszem le a már igencsak rossz felé barangoló mancsait a hasamról.

- Csak még egy kicsit - ölel görcsösen, de tényleg csak pár pillanatig, mert utána elereszt és táskájából elővéve pár ruháját, ő is elvonul mosakodni.

Kihasználva az időt, míg magamra maradtam, a kedvenc, sötét, szűkszárú farmerem veszem magamra, és egy fekete, középen kék mintás pólót. Még a hajammal is nekiállok szenvedni, de mivel csak a telefonom van idebent segítségemre, amint Chan kiszabadul a fürdőből, az az első, hogy becsörtetek és normális kinézetet varázsolok magamra. Talán, mert tetszeni szeretnék neki… Vagy, mert megint találkozok a többiekkel.

A kocsiba beülve, már igencsak megérzem a fáradtságot, ezért lehúzva az ablakot, próbálok ébren maradni. Korán keltem, délután nem tudtam pihenni, és a saját hülyeségem miatt hajtottam még jobban, tehát ja, rendesen kimerültem.

Chanyeol tenyere a combomra vándorol és éppen csak a váltás idejéig húzza el mindig, azon kívül engem simogat, tekintetét végig a sötét úton tartva. Annak ellenére, hogy már este van, kifejezetten sokan vannak kint az autópályán.

- Mit együnk?

- Nem vagyok éhes… - dünnyögöm kifelé.

- Attól még veszünk valamit, max később megeszed, de ma nemhogy nem reggeliztél rendesen, az ebédet is kihagytad - közli határozottan. De Chan… ettől csak jobban beléd szeretek…  

- Mindegy…

Egy mélyet szusszanva engedem továbbra is arcomra csapódni a hűvös levegőt, ám félálmomban megérzem, hogy Chanyeol felhúzza az ablakot, így már az sincs, ami ébren tartana. Még rémlik, hogy valahol megállunk, ő kiszáll, még a kocsit is bezárja, de onnantól teljes sötétség minden, míg keltegetni nem kezd a lenti parkolóban.

- Baek, itt vagyunk - nyitja ki az ajtómat, és végigsimítva arcomon, a csomagtartóhoz megy, hogy magához vegye a saját és az én táskámat is, míg összeszedem magam. A liftig nagyjából magamhoz is térek, sőt, még a cuccaimat is megkísérelem megszerezni, de ő nem enged, jó neki két hátizsákkal és egy szatyorral. Nekem meg mindegy. - Megjöttünk! - tárja ki az ajtót, mintha minimum egy király tért volna haza, úgy is vonul be, miután előre engedett. Sosem fogom megérteni őt… 

Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts