Reggel apám kelt, ahogy nagy robajjal becsörtet a szobámba, s még kinyitni sincs időm a szememet, már a karomnál fogva ránt talpra. Egy mozdulattal eléri, hogy térdre essek, s utána már nincs kegyelem, kapom, ahol ér. Kezeimet fejemre fonom, hogy legalább azt védjem, s némileg tompítsa is az üvöltését, amiből szinte semmit nem értek, de a lényeg így is megvan. Megint elszúrtam… A lába a bordáim közé csapódik, a bőrszíj már nem csupán a hátamon, de még a mellkasomon és a hasamon is nyomot hagy, hála lenge trikómnak, amiben este lefeküdtem.
Ennyire még sosem kaptam ki, s miután közli, hogy ma anyával egész nap ellesznek valahol alkatrészt venni, és jó lenne, ha addig kiganéznám az istállót, magamra hagy a földön eldőlve.
Magányos fájdalmamban gördülök a hátamra egy nagyot szusszanva, s próbálok rendesen levegőt venni, de jelenleg minden szörnyű kínt jelent. Legalább tíz perc kell, míg normálisan felfogom, hogy tulajdonképpen mi is történt, és a szüleim fél órán belül ténylegesen távoznak itthonról, ami azt jelenti, hogy egyedül maradtam.
Nem akarok végig a földön maradni, így kényelmetlen is, de ahogy megpróbálok felülni, erőtlenül visszacsuklok, ami csak ront a helyzeten. Bármire nehezedek, egyik testrészem sem viseli jól, így időbe telik, mire felvergődöm magam az ágyra, de ott szintén nem tudok mit csinálni, ugyanolyan rossz, mint a földön.
Nem mondom, hogy utálom apámat, mert nem, elvégre az édesapám és előfordulnak igazán kellemes pillanatok is mellette, de ilyenkor fogalmam sincs, hova tegyem magamba azt az egészséges képet, amit egy átlagos gyerek alkot a faterjáról. Lu például oda van a sajátjáért, amit meg is értek, elvégre egy nagyon kedves úr, aki egy, a miénknél is nagyobb gazdaságot vezet, csak neki vannak munkásai. Ezért értem meg aput. Nekünk nincsenek, mert nem tudnánk megfizetni és csak én vagyok itt neki, ezért nem is tehetném meg, hogy ellógok, de… szeretem őt? Ebből hogy lesz így bármi is? Én szeretném, Chanyeol mellett akarok lenni, de nem tehetem meg. Utálom ezt az érzést. Eddig bennem volt a remény, hogy jó nekünk, hogy együtt minden vidám, de most…? Most sírni tudnék, de még ahhoz is túlságosan fáj mindenem.
Igaz, hogy tegnap is esett, meg most is esik, de azt hiszem, hagynom kellene Chant. Neki is megvan a maga élete, nekem is megvan a sajátom, és lássuk be… nem illünk össze. Mit csináljak?
Kezdetnek összekaparom magam a most még puhának sem mondható matracomról, hogy kisántikáljak a konyhába némi gyógyszer fellelésének reményében, ami csillapítja minden milliméterem sajgását, mert ezt nem fogom sokáig elviselni, főleg, ha ma még lapátolnom is kell. Az egész jobb oldalam szúr, és biztos vagyok benne, hogy megint tele lettem csíkokkal, miközben még az előzőek sem gyógyultak be.
Az egész konyhát feltúrva, lázcsillapítón kívül mást nem találok, így nagyon nagy gázban vagyok. Minden lépés után egyre fogy az elszántságom, és utolsó kétségbeesettségemben már a spájzban lévő italokból hozok ki egyet. Fogalmam sincs, mi ez, az ilyeneket anyáék kapják ajándékba, de apa csak sört és bort iszik, de nyáron azt is csak vizezve, hogy ne üssön vissza.
Az asztalhoz ülök, mert az még némileg megy, és hátranyúlva a szekrényhez, kibányászok egy sima poharat, amit félig töltök az átlátszó, förtelmes szagú löttyel.
Én nem szoktam inni. Nem szeretem az ízét, így maximum disznóvágásnál egy kicsit, ha nagyon rámerőszakolják, vagy ünnepekkor, de ezeken kívül egyáltalán nem jellemző rám.
Az első korty után elszörnyedek, és fancsali pofával rázom a fejem, de mivel az is fáj, így eme tevékenységem egyáltalán nem erőltetem, csak igyekszem minél előbb lehúzni a löttyöt, hogy segítsen csillapítani a fájdalmam.
Igazából annyira belejövök, hogy amint kivégeztem az üveget, még egy bor és egy újabb fogalmamsincsmi kerül elő, miknek segítségével már majdhogynem gond nélkül megyek ki a mosdóba, azt leszámítva, hogy eléggé szédülök, és körülbelül minden nekem jön, kezdve az ajtók peremével. A célzási készségemben hirtelen nem is vagyok olyan biztos, mint eddig bármikor, de valójában nem kifejezetten érdekel, csak ne nyomja már így a hasam a sok pia, mert esküszöm, ki fogok durranni!
A hangulatom lényegesen jobb, csak komolyan idegesít, hogy minden olyan közel és távol van egyszerre, hogy már meg sem tudom különböztetni! Egy ideig egész jól el is szórakozok ezzel, ám mikor már hatodjára érkezek seggre, abban nincsen köszönet, más szórakozás után kell, hogy nézzek, mert cseszett nehéz folyton visszaállni.
- Ya, Lu, Lu, Lu, Lu! - kiabálom a telefonba, közben elterülve az ágyon. Egy pillanatra megijedek, hogy most jön vissza minden, így kidőlök oldalra, de szerencsére téves riasztás, csak egy büfi, ezért visszahuppanok a párnámra.
- Hallom, Baek, mi bajod?
- Baj? Luuuuu, nekem semmi bajom, én szuperül vagyok! - magyarázom nagy hevesen, csupán néha összeakadó nyelvvel, de még viszonylag értelmes szavakat használva.
- Baekhyun - mélyül el komolyan a hangja. - Te ittál?
- Miiii? Mit vádolsz, te ittál, én nem is vagyok! - ordítok a készülékbe, hogy barátom biztosan meghalljon mindent.
- Furcsa vagy… Mért hívtál?
- Lulu, két pasi hogy szexel? - teszem fel az első eszembe jutó kérdést, tudván, hogy ő úgyis mindig megadja a választ arra, amire kíváncsi vagyok. Vagy arra, amire nem.
- Jó, most már bizarr. Nem mondom el, még kicsi vagy hozzá.
- Mit kicsi?! Már felnőtt vagyok, nem gyerek, tudd, hogy én… már… kurvára… felnőttem!! Ha nem mondod el, akkor mutasd meg! - emelem hangom annyira, hogy az már kis híján nekem is kellemetlen.
- Ne haragudj, Bacon, de valaki hív. Ne légy hülye, szia - nyomja ki, ezzel magamra hagyva. Engem. Alegjobb barátom. Hát milyen barát az ilyen?!
Most mi a pöcsömet csináljak? Cseszettül unatkozok, s bár minden ritka érdekes, de csak a nézésük nem felel már meg. És így történik, hogy többnyire mindent lepakolok a szekrényeimről. Könyveket, kis szobrokat, gyertyákat, régi játékokat és még amik ott vannak.
- A kurva anyád - emelem fel jobb lábam, mikor rálépek egy kisautóra, de ettől fel is borulok, egyenesen a piros vacak mellé. - Szemét - vágom erőből a falhoz és visszatornázva magam függőlegesbe, tovább tanulmányozom a polcok hátulját, hátha találok még valamit.
- Baekhyun - hallom meg valaki rekedtes köhögését az ajtóm irányából, ezért arra kapva a fejem, egy nagy, vörös manót látok meg.
- FÜLEEEEES - iramodok meg nagy boldogan és figyelmeztetés nélkül ráugrok, minek majdnem az lesz a vége, hogy mindketten a talajon kötünk ki, de szerencsére még időben meg tudja tartani magát. - Vizes… - túrok ámulattal tincsei közé, minél inkább szétzilálva azokat. Egy nehézkes sóhajt hallatva hagyja, hadd birizgáljam, majd az ágyhoz indul meg velem, figyelmesen kerülgetve mindent, és leülve rá, engem az ölébe enged.
- Mi történt? - néz mélyen a szemeimbe, mire elnevetem magam.
- Fancsali - ragadom meg két oldalt az arcát, mire felszisszen, és elkapja a kezeimet.
- Ya, ezt ne csináld!
- Deeeee - kapálózok, de ő sokkal erősebbnek bizonyul nálam.
- Nem!
- Jó, akkor nem érdekelsz - vágom be a durcit, és amint sikerült visszaszereznem végtagjaim, le is szállok róla. - Inkább szórakoztass!
- Tessék? - szaladnak szemöldökei a magasba.
- Unatkozooooom - visítom, mert az egyáltalán nem segít, hogy csak bámul engem. - Melegem van… - döbbenek rá, elvégre, a vele való harc miatt majd’ megsülök. Trikómhoz kapva, egy pillanat alatt rántom le magamról, csak, sajnos, közel sem olyan sikeresen, mint gondoltam és már nem is tudom, hogy kerültem megint a földre.
- Baekhyun, te hogy nézel ki?
- Jól - dőlök a hátamra, hogy pizsi gatyámtól is megszabaduljak, ám, amint az lekerül rólam, Chanyeol felállva, a csuklómra markol és az ágyra húz.
- Mi történt veled?! - emeli fel a hangját, mire kissé megszeppenek. Ahogy végignéz immár fedetlen testemen, egyre inkább csak mérgesebbnek tűnik, mintsem elragadottnak. Mi van vele?
- Hagy már! - rivallok rá és már állnék újra fel, de elkapva két karomat, háttal a matracba nyom, és úgy magasodik fölém, végig tartva engem, hogy még véletlen se tudjak elmozdulni.
- Ki tette ezt?!
- Eressz! - küzdök ellene, még mindig igen csekély esélyekkel. - Chanyeooooool. Engedj eeeeeel - vetem már be lábaimat is, de félig rájuk nehezítve, teljesen hatástalanít engem.
- Ki… Volt?!
- Engeeeeedj máááár eeeeeel!!
- Jól van - távolodik el dühödten. - Akkor most szépen mesélsz nekem.
- Szeretgess meg - mászok oda hozzá és kicsire összehúzva magam, az ölébe kuporodok, azonban ő nem ölel át, ahogy azt vártam volna.
- Baekhyun. - Magamon érezve vizslató tekintetét, kicsit sem érzem jobban magam. Most mért haragszik rám?
- Az én vagyok - mutatok magamra nagy lelkesen.
- Ez micsoda? - bök a mellkasomra, mire lenézve, csak a csíkokat látom ott.
- Seb? - vonok vállat.
- Ki csinálta?
- Nem emlékszem - billentem oldalra a fejem, s Chan megint gondolataiba mélyed, így ezt kihasználva, hátra lököm az ágyon és a csípőjére ülök.
- Mit szeretnél? - válik lágyabbá a hangja, de még jócskán érezhető benne az ideg.
- Szexelni - lökök egy kisebbet előre, mire azért benne is megmozdul valami.
- Nem lehet - simulnak nagy tenyerei derekamra, mitől csak jobban beindulok.
- Mért nem? - szontyolodok el, látszatként még meg is rogyva mellé.
- Mert te sem szeretnéd, csak nem vagy most önmagad.
- Dehogynem, látod? - biccentek le, mit szemeivel követ, egészen ágaskodó tagomig, mi megcáfolja előbbi állítását.
- Látom - nyel egy nagyot. - De akkor sem.
- Kérleeeeeeek - váltok könyörgőbe, elkezdve rajta ringatózni, mire erősebben szorítja két oldalam, s lerí róla, hogy most önmagával küzd, hogy mi legyen, így már igazán nyert ügyem van.
- És te szeretnél az aktív lenni? - préseli ki nehézkesen ezt a pár szót.
- Aha - bólogatok hevesen, de ettől csak rámtör a szédülés, így inkább abba is hagyom.
- Ha megengedem, elmondod utána, hogy ki csinálta a sebeidet?
- El - szélesedig mosolyom, tudván, hogy már ennyivel elértem a célom. Pár pillanatig hezitál, a testemet mustrálja, de én minduntalan próbálom rásegíteni a helyes döntésre azzal, hogy még mindig rajta mozgok.
- Rendben - ereszti le nehézkesen a kezeit, ezzel teljesen átadva nekem az uralmat.
Elégedetten hajolok előre, hogy birtokba vegyem ajkait, az eddigieknél jóval hevesebben, mire kissé elfancsalodik, de úgy, ahogy viszonozza nyelvjátékom. Mikor megunom szája tépázását, nyakára barangolok, és bár még sosem csináltam ilyet, mindent beleadva nyalogatom és szívogatom selymes bőrét, mitől érzem, hogy azért ő is éledezik, így gondolom, hogy jó úton haladok. Nem szól, s nem is tesz semmit, csak engedi, hogy kiéljem magam, ahogy nekem jó. Mikor a pólóját ráncigálom le, akkor is csak kicsit megemelkedik, de ennyi, pedig igazán megtehette volna ő maga!
Felülök, hogy jól megnézhessem magamnak széles mellkasát és kockákba feszülő hasát, de amint tekintetem az arcára téved, semmi élvezetet, de még csak jókedvet sem látok. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de olyan képet vág, hogy még egy pillanatra az életkedvem is elmegy. Mi ez az aggodalmas fej?
Visszahajolok, hogy elérjem új célom, miszerint ő is akarja majd ezt az egészet, ne csak a rohadt nyomok miatt kényszerüljön bele, ám amint vízszintesbe kerülök, a gyomromban megmozdul valami és épp időben hajolok félre, hogy nyomóérzésem okát az ágy mellé engedjem.
- Basszus - kapaszkodok meg a matrac szélébe. Chanyeol kimászik alólam és mellém ülve, tenyere a hátamra siklik, míg én felöklendezek még egy adagot.
- Mennyit ittál? - kérdi, miután már majdnem biztos, hogy nem fog több jönni. Legalábbis most.
- Picikét - vigyorgok rá. - Fáj a pocim - vinnyogok fel, mire ő csak a fejét ingatja.
- Vegyél fel valamit és menjünk ki a fürdőbe.
- Nem veszeeeeek - nyögöm keservesen, ahogy egyre elhatalmasodik rajtam az érzés.
- Legalább egy alsónadrágot - próbál meggyőzni, hatalmas kölyökkutya szemeket meresztgetve rám.
- De nincs kedveeeem.
- Akkor csak azt mondd meg, hogy hol találom.
- Nem - vetődök hátra.
- Ki vagyok veled segítve - morran egyet és felállva, a szemben lévő szekrényekhez megy, hogy áttúrja a ruháimat. Alig két perc alatt megtalálja a bokszeres szatyrom, miből kivéve egy darabot, visszasétál hozzám, és lábaimat egyesével belebújtatva, rám húzza az anyagot, hogy aztán alám nyúlva, csak úgy lazán felkapjon, mintha nem lenne bennem több húsz kilónál.
- Ya, ne csi- - mondanám, de ehelyett kecsesen teliberókázom Chan vállát, miből azért rám is jut.
- Ha lehet, ne beszélj - préseli össze ajkait, miközben tőlem elhajolva lélegzik. Most az egyszer úgy döntök, hogy leszek oly’ kegyes, és szót fogadok, míg beszenved minket a fürdőbe és engem letesz a vécé elé, hogy már oda engedjem a következő adagot, míg ő magát tisztogatja.
Legalább negyed órát térdelek, míg izmaim folyamatosan feszülnek és szörnyen rossz érzés. A jókedvem fokozatosan csappan, s hiába guggol mellettem Chanyeol, végig engem simogatva, a végére már majdnem sírok, csak szűnjön meg ez az egész.
- Nem akarohm - nézek fel rá panaszkodva, egy újabb görcsös hullám előtt, de ő még nálam is szomorúbbnak tűnik.
- Tudom, picim - puszil a karomra. - De jobb lesz utána.
- Chanh - zokogok fel, de máris a hajolok a mosdóhoz, azonban már semmi nem jön belőlem.
Míg én kínlódok még kicsit, ő a csaphoz lép, és egy nagy törülközőt bevizez, egyenlőre még ismeretlen okokból. Mikor már biztos vagyok benne, hogy több nem fog jönni, nagy nehezen összekaparom magam a földről.
- Gyere ide - int maga felé, mire én elé botorkálok. - Emeld fel a kezeid.
- Minek?
- Mert megkértelek.
Mivel ezzel nem tudok szembe szállni, így ezt is teljesítem neki. Még utoljára végig nézve rajtam, mögém emeli a törülközőt és egyszerűen csak rámtekeri, mitől azon nyomban ledermedek.
- Ez nagyon hideg - szontyolodok el, összehúzva magam, de ő fogja az anyagot, hogy még véletlen se tudjam levenni. - Miért kell? - engedek ki pár könnycseppet is, mert a kedvem már annyira lent van, hogy lassan maga az élet tudata is kétségbeejt.
- Mert fel van hasadva a bőröd, be is gyulladt, ráadásul, tűzforró vagy - karolja át a vállam, hogy elinduljunk befelé.
- De nem akarom - szipogok bánatosan.
- Nem baj, most pihenünk egy kicsit - hajol le, hogy útközben felvegyen egy vödröt a kád mellől és úgy invitáljon a szobámba. - Ne szedd le! - utasít, míg elengedve engem, gyorsan magára kapja a pólóját és elrendezi az ágyat. - Gyere, alszunk egyet - segít fel és bedőlve a fal mellé, kinyújtja a kezét, én meg készségesen bújok be mellé, direkt jól hozzápréselődve, hogy ő is érezze a “kellemesen” hűvös törülközőt. Amint fejem a karjára hajtom, elemi erővel tör rám a fáradtság, ami az eddigi sok erőlködéstől lehet, és igen hamar el is nyom az álom.
Magamhoz térve, az első, amit megérzek, hogy hányni fogok, ezért rögtön kihajolok, de még mielőtt a földre mehetne, egy vödröt nyújtanak elém. Amint végzek azzal a pár cseppel, ami kijött belőlem, felpillantok segítőmre és meglepetten konstatálom, hogy Chanyeol az.
- Szia…
- Hogy érzed magad? - kérdi, de míg nem tette, fel sem tűnt, hogy milyen veszedelmesen fáj úgy a bőröm mindenhol, meg az egész oldalam, kezdve a bordáimmal és a térdemmel.
- Szuperül… - fintorodom el, s tekintetem körbe vezetem a szobán, bármi rendelleneset keresve, de az ugyanúgy fest, mint tegnap, vagy akár eddig bármikor.
- Miért ittál?
Zúg a fejem, szédülök. Ülőhelyzetbe tornázom magam és térdeimet felhúzva, átkarolom őket, mire lecsúszik rólam az anyag. Oldalra nézve, egy törülközőt látok landolni mellettem, s most, hogy már nincs rajtam, kissé fázom is, de talán jobb, mert nem ér semmi a sebeimhez.
- Ez bonyolult - szuszogok aprókat, attól félve, ha nagyobb lélegzetet veszek, megint kikívánkozik valamit.
- Egyáltalán nem az, de oké, akkor kérdezek mást. Ki bántott téged?
- Én voltam - vágom rá gondolkodás nélkül. - Munka közben megsérültem.
- Mégis, mit dolgoztál te tegnap késő este óta ma reggelig? - szökik magasba egyik szemöldöke, jelezvén, hogy egyáltalán nem hisz nekem, amit, mondjuk, meg is értek, mert teljesen jogos az érvelése.
- Ezek nem mostaniak - kapaszkodok görcsösen hazugságomba, ami egyre csak kuszább lesz, minél tovább folytatjuk ezt.
- Ne mondd már, hát a múltkor még nem voltak rajtad! - emeli feljebb a hangját, mitől megfájdul a fejem és már reflexből nyúlok oda, hogy csillapítsam valahogyan. - Bocsánat - vesz visszább. - Kérlek… Segíteni szeretnék neked.
- Chanyeol, ezt te nem értheted. Majd elmondom, ha eljön az ideje, de most még nem akarom. Értsd meg, ez az én dolgom.
- Nem csak a tied, Baekhyun! Itt vagyok neked, nem kell egyedül cipelned mindent!
- Nem baj.
- De el fogod mondani, ugye? - adja fel, hisz tudja, engem nehéz meggyőzni bármiről is.
- Igen.
- Jó, de ha addig újabbakat találok rajtad, a hatóságokhoz fogok fordulni, mert ez így nem állapot.
- És, mégis, mit mondasz? Hogy egy szerencsétlen parasztgyerek tele van sérülésekkel? Ez simán járhat a munkámmal is…
- Az hadd legyen az én dolgom - keményedik meg a hangja és az a baj, hogy róla tényleg elhiszem, hogy meg is teszi.
- És… miért nincs rajtam ruha? - váltok témát hirtelen, mert ez is eléggé érdekel. - Pizsamába feküdtem le és csak veled hordok alsót, mellesleg, ez kicsi rám, tökre szorít - ficergek a fenekemen, mert tényleg nem kényelmes, így tuti, hogy nem magamtól vettem fel.
- Nem akarod tudni… - sóhajt egyet, miből azt vonom le, hogy talán igaza van.
- Álmos vagyok.
- Várj egy kicsit - kel fel mellőlem, megragadva a törülközőt is. Kimegy valahova, én meg addig a halántékom masszírozom. Nem tudok rendesen gondolkodni, forog velem a világ és borzalmas ez az állapot. Soha többet nem fogok ennyit inni, az fix! Chanyeol visszatér, még mindig az anyaggal, és a vödröt felteszi az éjjeli szekrényemre, míg ő maga a falhoz mászik, és szétterperszett lábakkal hátradől, felsőtestére terítve az anyagot. - Gyere ide - mosolyog kedvesen, ám én kételkedek benne, hogy biztosan oda akarok menni.
- Miért?
- Vizes, hidd el, ettől jobb lesz.
Még pár pillanatig latolgatom a lehetőséget, de annyira nem vagyok toppon, hogy végül hozzá mászva, hagyom, hogy megfordítson, és hátamat a mellkasának döntse, közben rámtekerve ezt a hideg vackot.
- Nem jó~ - kelnék fel, de már nem enged.
- Bírd ki kicsit - csókol tincseim közé, s én az érzésre még jobban neki nyomom a fejem. Értve a ki nem mondott szavakból, tovább puszilgat, ami rettenetesen jól esik most, főleg, mert eltereli a figyelmem. Szeretem, mikor ilyen gondoskodó. - Pihenj egyet, mert utána lesz egy komoly beszélgetésünk még - duruzsolja a fülembe, de ez viszont egyáltalán nem tetszik.
- Már beszélgettünk…
- És fogunk is még. Na, de alvás - csúsznak kezei az ölembe, mikre rögtön rá is fogok, míg ő folytatja a puszilgatásom. Annyira aranyos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése