- Örülök, hogy itt ebédeltél, meg minden, de én most lefekszem aludni, úgyhogy, kérlek, húzz haza, Lu - csörtetek be a szobámba a már legalább egy órája rám ragadt sráccal, de már nagyon bosszant, hogy nem mond semmit, csak követ.
- Dehogy fekszel! - kapja el a karomat, mire megtorpanok. - Foglalkozz velem!
- Mégis hogy?
- Ölelgess - ránt magához és kezeit körém fonva, jó erősen megszorongat.
- Eressz, baszki, ez fáj - lépkedek a lábára, mert hajlamos elfelejteni, hogy nem épp kényelmes, ha a sebeimhez ér. Már elviselem ugyan, de ahogy rángat, súrlódik az anyaggal.
- A szeretet néha fáj, Bacon - biggyeszti le alsó ajkát, mintha bánná a tettét, pedig tudom jól, hogy fejben táncot jár.
- Adok én neked mindjárt fájdalmat! - emelem fel az öklöm, de még mielőtt bármit is tehetnék, egy kocsi érkezésének moraja csapja meg a fülem, ahogy leáll a házzal szembeni út külső felén, mi mellett ott fut az árok. Mivel apáék tíz perce indultak a városba és nem is a garázs elé állt, így biztosan nem ők azok.
- Gyereeee - fonja ujjait a csuklómra, s már rohanunk is kifelé, le, egészen a lépcső aljáig. Azaz, én addig, ő ki a kapun.
- Mi az isten - ámulok el a nagy fekete terepjáró mögött lévő utánfutóra pakolt két méretes motoron, valamint a kocsiból kiszálló Minseok hyungon.
- Hello - int nekem hatalmas mosollyal, de én nem tudom viszonozni, ahogy a túloldalt felbukkanó Chanyeolét sem. Értetlenül figyelem, ahogy leveszik a két járművet - nem kis szenvedés árán -, majd mikor elkezdik befelé tolni, ugyanilyen sokkos állapotban állok félre, hogy helyet adjak nekik.
- Hát itt meg mi folyik? - találom a meg a hangom.
- Meg tudod, mondani milyen szörnyek ezek? - mutat az egyikre a kettő közül, bár mindegy, mert mind a kettő ugyan az, csak színben tér el.
- Egy cross, Yamaha XT háromszázötven - felelem már reflexből, mert nagyon sokat tudok a motorokról, mondjuk, ennyi még majdnem rá is van írva, tehát, nem volt nagy rejtély. - De minek is kellenek ezek?
- Megtanítasz vezetni - lépked elém szeretetteljes kifejezéssel Chan, azonban én erre a kijelentésre mindenhogy, csak szeretettel nem tudok reagálni.
- Nem tudok motorozni - válaszolom automatikusan. - Mellesleg, ezekhez már jogosítvány kell. Menj tanárhoz - fordulok el és egyszerűen csak otthagyom őket.
- Baekhyun, ne csináld - jön után a kobold, be, egészen a konyháig, hol magamhoz veszek egy poharat és megtöltöm vízzel, hogy egy kis ivással nyugtassam magam.
- Nem csinálok semmit - felelem némi szünetet követően.
- Taníts meg!
- Nem!
- Ezek szerint, mégis tudsz…
- És? Nem foglak megtanítani és jobban tennéd, ha téged sem érdekelne! - teszem le nagy hévvel az üveget, és a saját szobámba sietek, nem mintha oda menekülhetnék akarodzó énje elől.
- De engem érdekel! Baekhyun, taníts meg, vagy egyedül fogok!
- Mit nem értesz abból, hogy nem?! Ne erősködj, mert a válaszom nem fog változni! - emelem fel a hangom.
- De miért nem?
- Csak! - Már kezd nagyon sok lenni. Ki fogok akadni, ha így folytatja.
- Ez nem válasz, kérlek, magyarázd el…
- Mert így öltem meg a bátyámat, jó?! Elégedett vagy?! - fakadok ki, s már az első könnycseppek marását is érzem. - Mert nem tudok vezetni, mert hülye vagyok, mert elcsesztem! Merht éhn… - nem tudom folytatni. Chanyeol hozzám lép és finoman átölelve, az ágyamhoz húz, hogy oda leülve, az ölébe vonjon.
- Sssss, nincs semmi baj - ringat, közben a hajamba puszilva.
- De van - motyogom állhatatosan, teljesen elmerülve az emlékek fájdalmában. Utálom magam és mindazt, amit tettem, amit szerintem ő pontosan tud, máskülönben nem erőltetné ezt az egészet.
- Mesélj, Baekkie. Mi történt a bátyáddal? - kérdi halkan, félve tőle, hogy csak még jobban kiabálni fogok.
- Meghalt - mondom el újra, egy nagyot sóhajtja. - Engem Beom tanított meg vezetni. Régen volt egy kis motorunk, amivel rendszeresen kijártunk a tanyára. Egy esős nap után én vezettem, mert nagyon erősködtem, hogy elöl ülhessek. Innen nagyjából másfél mérföldre van egy széles átjáró a traktoroknak, hogy ne az autópályán keljen átmenniük, mert az szabályellenes és balesetveszélyes, ami a mi oldalunkon még egyszinten van. Azon átmentem, de már sötét volt, meg ugye minden vizes, így a beton is, ezért nem tudtam volna visszahajtani a hídra, főleg, mert a kis ötvenes nem bírta volna ekkora súllyal, ezért úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a pályán. Ilyen máskor is volt, úgyhogy Baekbeom nem is aggódott, de én nagyon nem akartam, ám a bíztatása elérte a hatást, és mikor úgy véltem, hogy nem jön semmi, megindultam. Tévedtem - csuklik el megint a hangom, s papucsaimat lerúgva, felhúzom a térdeim, hogy átölthessem őket, míg Chan csak szorosabban fog engem. Szerintem, már nem vár folytatást, de befejezem. - Egy kamion alá sodródtunk… amit őh nhem élth túl - szipogok nagyokat, erőszakosa letörölve a könnyeimet. - Én vezettem, de ő halt meg - rázkódom már egész testemben.
- Baek, sss, vegyél mély levegőt, mert rosszul leszel - simogat nyugtatólag, de egyáltalán nem használ. Mikor Luhannak mondtam el, akkor még gyerek voltam, de ugyanígy kikészültem, ami teljesen természetes, elvégre, a bátyámról van szó. - Nem a te hibád. Baleset volt.
- De az enyém - ragaszkodom makacsul az igazamhoz, amit egyenlőre rám is hagy és csak arra koncentrál, hogy valahogyan csillapítsa a sírásom, kitartóan törölgetve a könnyeimet.
Míg Chanyeol velem foglalkozik, fogalmam sincs, merre jár Lu és Minseok, de biztos vagyok benne, hogy nem mentek ki még a kapun sem, mert azt hallottam volna, így valahol a házban, vagy a portán kell lenniük.
- Már felnőttél, mellesleg, minden veszélyes, amit csinálsz. A traktorban is ugyanúgy meghalhatunk, de akár a marhák közelében még inkább. Egy esélyt adj… kérlek - dönti forró arcát az enyémnek. Langyos lehelete csikizi az orromat és piszok jó érzés, hogy ilyen közel van, de lehetetlent kér. Én azóta nem nyúltam motorhoz. Mellesleg, vicces, hogy az előbbi állítását pont a múltkor tagadta az állítólagos legjobb barátom.
- Bacoooon - ront be az említett, nyomában hyunggal, mire én már ugranék is le, de Chanyeol nem mozdul, csupán a fejét emeli fel, hogy rájuk nézhessen. - Gyere, meglátod én milyen jól vezetek - huppan le mellénk, mintha ez az egész szituáción annyira természetes lenne. - Ne légy ünneprontó, ez az utolsó hetem itthon, aztán kollégista leszek a városban, és csak hétvégén látom a fejed - bokszol a vállamba, mit egy fintorral díjazok.
- Nem is mondtad, hogy tudsz vezetni - bújok Chan vállába, mert nem akarom, hogy lássák a sírásom nyomait, de ez talán még annál is rosszabb ötlet, bár mindegy.
- Nem véletlen. Na, de gyere, mert mi nem rettenünk meg semmitől, emlékszel?
- Hagyj - szipogok párat és elrendezve vonásaimat, felállok, hogy újfent az ajtót vehessem célba.
- Hoztunk felszerelést is - közöl egy nagyon megnyugtató tényt az eddig csendesen figyelő Minseok. Ő vajon most mit gondol rólunk?
Míg én a bakancsomat kötöm, addig ők lemennek és kiszedik a csomagtartóból a cuccokat, amit Chanyeol fel is hoz. Minden más színű, ráadásul a méreteink sem egyeznek, így aszerint válogatja szét az övéit és az enyéimet.
- Egy protektoros dzseki - teríti szét elém a sötétkék, könyök, gerinc és nyakvédővel ellátott kabátot, amibe belebújva, már most kényelmetlen ez az egész. Nagyon spéci cucc, meg minden, gondolom, egy vagyon volt, de ha lett volna, sem használtuk volna, meg nehéz benne mozogni. - Egy kesztyű - tartja felém. - Egy sisak - teszi rám a szintén kék, napellenzős bukót. - És egy szemüveg - csúsztatja még rám, miket aztán ő is felvesz, csak feketében. - Van még térdvédő és sípcsontvédő is, mert a nadrág kifejezetten meleg lett volna, ha már a dzseki nem lesz elég, hisz legalább negyven fok van - mosolyog rám, ám ezt csupán már csak a szeméből látom.
- Nem, köszi - utasítom vissza, mert ez így is elég sok. Kinyújtózva az új felszerelésbe, elindulok lefelé, hol már vár egy sárga és egy szürke egyén. Színes egy csapat lettünk, nem mondom. Mint a madarak… - Melyik a mienk? - fordulok Chan felé, kellően hangosan beszélve, hogy kihallatszon.
- Az - mutat a kékre, így a piros-fehér a többiekre marad.
- Várj, míg berúgom - lököm ki lábbal a kitámasztót és egyenesbe emelem a dögnehéz motort, hogy fölé állhassak. Nem csak súlyos, nagyon magas is! Lábujjhegyen pipiskedek, de már így is súrolja a fenekem.
- Önindítós - lép mellém, hogy megtartsa a kormánynál, míg üresbe teszem és kihajtom a berúgókart. Elfordítom a kulcsot, behúzom a dekompresszort, majd fellépve a túloldali lábtartóra, lendületből lenyomom a kart, felrántva a lábam, mielőtt eltörné azt, s hagyom egy kicsit, mielőtt ezt még megismételném, hogy ráengedve egy keveset, végre beinduljon. Biztos egyszerűbb lett volna, ha csak benyomom a gombot, de ezt szoktam meg.
Felülök rá és előre húzódok, hogy helyet adjak ezen az amúgy egyszemélyes masinán Chanyeolnak, s miután Luhanék is elhelyezkedtek, egyesbe teszem, és egy kis gázt adva rá, lassan felengedem a kuplungot. Igazából, minden a mozdulataimban van, emlékszem rájuk, de azért bennem volt a félelem, hogy lefullad, amilyen szerencsétlen tudok lenni. De, szerencsére, nem, így elindulok lefelé a kertbe, hol a pihenő kutyák riadtan ugranak el az útból, kivéve a legkisebbet, aki bolond és a nyomunkba ered.
Kifelé van egy keskeny, alig másfél méteres híd, ami után laza föld van, mit jelenleg hatalmas keréknyomok tarkítanak a sok esőzés miatt. Régen is sűrűn kellett így átjárnom, ezért könnyedén megyek középen, vagy ha szükségeltetik, akkor oldalt, míg ki nem érünk rendesebb terepre, ahol hamar kettesbe, majd hármasba nyomom, egyre csak húzva a motort. Nem engedem túlságosan el, de az adrenalin hajt a gyorsabb felé. Chanyeol szorítása a kanyarban fokozódik a hasamnál, pedig kellően lassítottam, sőt, nekem még így se tűnik soknak.
Ahogy szélesedik a kikopott út, úgy érnek mellénk Luhanék is, de ő bátrabb, aminek köszönhetően hamar le is hagy. Néhol bevár és sűrűn pillant rám, amiből azt veszem le, hogy versenyezni akar, viszont én ezt kizártnak tartom, így hagyom, had menjen útjára.
Sosem láttam még traktoron kívül mást vezetni, ezért meg is lepett, hogy mondta, motort is tud, de így elnézve, nagyon menő vele, kifejezetten jól áll neki. Lunak sokszor panasza volt, hogy nagyon lányosnak nézik az arca miatt, főleg az iskolába, de ha így látnák, szerintem a fél suli bukna rá, hisz ő alapból is elég férfias. Legalábbis számomra az, de mellettem sokat dolgozik. Hiányozni fog, ha most tényleg felmegy kollégiumba, de jóban van a srácokkal is, mint, mondjuk, a mögötte ülő Minseokkal, vagy Sehunnal, Yixinggel, meg talán mindenkivel, ezért remélem, hogy velük is lesz alkalma találkozni. Na meg, ugye, Channal, de vele eleget lóg, mikor itt van, és ketten szívják a vérem.
A domb eléri, hogy négyesbe tegyem, amit nem is bánok, így biztonságosabb felmenni, valamint a talaj már sokkal simább, így hátrafelé adhatok neki rendesen. A gulya mellett kicsit lassítok, de nem szeretem a felső féket használni, meg a kuplunggal mindig is inkább jóban voltam, de ezt annyira nem értékeli jól a jármű sem. A marhák körül szerencsére minden rendben, így elhagyva őket, az eddiginél is többet adok rá, de csak a leghátsó földig, honnan még mindig Luhant követve, balra indulunk meg, a szeméttelep felé, ami ugyan távol van, de ilyen sebességbe alig pár perc lenne. Itt már jóval keskenyebb és rosszabb állapotú az út, ezért ő is visszább enged, mellesleg be is van nőve a mellettünk húzódó repce miatt.
Két nagygazdászé majdnem az egész környék már itt hátul. Valami ipar, vagy mi, hatalmas gépekkel, sok munkással, de eszük nem sok van és a tavalyi napraforgóra vetettek, így néhány még most is kikandikál a sorokból, amik java főleg elfajzott, ezzel tetézve szaktudásuk bizonyosságát. Egy egy törzsön több fej is nő, ráadásul irreálisan magasak, amik nálunk szerencsére nem nagyon fordulnak elő, de itt még jót is mulatok rajtuk.
Az út kétfelé ágazik. Jobbra a szeméttelep, ami mögött, ha lefelé megyünk, gondozatlan földek vannak, tele őzekkel és egyéb vadakkal, majd három kilométerre a szomszéd falu. Régen volt alkalmunk bőven bejárni akkora távokat is, ahol nekünk már semmi dolgunk.
Lu viszont balra fordul, ahol tíz méterre vár minket a híd, ám nem hogy lassítana ott, a betonra érve legalább kilencvennek húz le a jelenleg kukoricával bevetett földünk melletti kikopásra.
- Baj van? - koccan Chanyeol sisakja az enyémnek, mikor már egy jó két percre csak a másik csapatot nézem. Válaszként megrázom a fejem, és én is elindulok a hídra, hogy onnan beérjem a többieket, azt remélve, hogy vissza fordulunk, vagy átmegyünk a vonatsínen és a túloldalt folytatjuk, de még szép hogy nem! Vissza tér az átjáró lábáig és kihúzódik orral előre, ezzel tudatva felém és a közlekedők felé a szándékát.
A szomszéd faluig rendesen megcsinálták az utakat, elválasztóval, vadhálóval, meg minden szarral, ami mellett esélyünk se lenne ilyenre, de csak ezt hagyták ki! Nem akarom… Rég volt, bízok a tudásomba, de még most is új a motor fogása, ráadásul nem is ismerem, így világosság, meg rendes tapadás ide, vagy oda, nem állok erre készen. Vajon elbukok, ha mi inkább felmegyünk? Ezt együtt tervelték ki? Tényleg meg akarnak tanulni vezetni, vagy engem szívat most mindenki?
Luhan, mikor látja, hogy őt figyelem, a fejével maga mellé int, mit meg is teszek, de már legalább három alkalma lett volna átmenni, mégis még engem bámul, bár a sisaktól és a szemüvegtől fogalmam sincs milyen ábrázattal. Alaposan körbetekint, bár én is látom, hogy most nem nagyon jár erre semmi, majd üresbe gázt ad, ezzel felhívva magára a figyelmem, s hüvelykujját felmutatva, áthajt az úton, miben én is követem. Amint újra laza talajon vagyunk, nincs időnk sokat gondolkodni, rögtön emelkedő és egy keskeny út vezet el a domb mellett, vissza a tanyára, a kiserdő mellé.
- Na, nem akarsz megtanulni? - kiabálok hátra, hogy biztosan meghallja.
- Majd legközelebb - érkezik a válasz, bár nem értem, akkor minek volt ez az egész?!
- Cseszd meg… - morgom magamnak és, csak hogy kicsit ráhozzam a frászt, rendesen megeresztem, de csak míg nem kezd rezegni a kormány, mert attól már én is megijedek.
Az ügyefogyott kutyám a kint lerakott eszközök és a kombájn közt várt minket, hogy aztán ordítva követhessen be a kertbe, és onnan fel a tanyára, ahova kivételesen Luhanék előtt érkezünk. Megszokásból már lefullasztva állítom le a motort, mert csak későn jut eszembe, hogy ott a gomb, de igazából mindegy. Lerúgom a kitámasztót és biztos lábra állva, sebtében megszabadulok az összes ehhez szükséges felszereléstől, mert már teljesen besültem alattuk.
- Ez állati volt - szólal fel vigyorogva Chanyeol, bár ő csak a sisakot és a szemüveget vette le. Ebben a kabátban piszok jól néz ki…
- Minek mentünk, ha nem akarsz megtanulni? - kiáltom túl a most beérkező idősebbeket.
- Majd megtanítasz legközelebb…
- Nincs az a isten.
- Miért? Nem volt jó? - tettet szomorúságot, pedig biztosan nekem is a fejemre van írva, hogy mennyire élveztem az egészet
- Akkor se…
Chanyeol valahogy úgy gondolta, hogy mindkét motort itthagyja, elvégre, ő mit kezdjen a városban velük, jogosítvány, meg minden tudás nélkül, így én hiába is ellenkezdtem, hogy adja el, vagy bánja a fene, bekerültek a garázsba, hogy majd legközelebb is boldogítson vele. Bevallom, rettegtem tőle, hogy fel kell rá ülnöm, de nem hiába a hajdani élvezetem, azt nem lehet csak úgy elhagyni, ha egyszer megszereted, az onnantól örök.
- Hogyhogy Minseok hyung jött? - kérdezem, miután csak kettesben vagyunk, már teljesen átöltözve munkás ruhába, hogy leetessünk.
- Mivel még csak egy éve van jogsim, nem húzhatok utánfutót, és rajta kívül még Joonmyun, vagy Seojoon maradt, de egyikőjük sem jött, vagy engedte volna, azon kívül, hogy idejük sincs - magyaráz, közben végigöntve a csirkéknek a tápot.
- És, most hol van?
- Hyunghoz átment…
Channal ellátjuk a szárnyasokat, a nyulakat, a malacokat, a bikákat, még a gulyát is behajtjuk, de a borjút apának hagyjuk, mert ma kifejezetten korán el lettek látva az állatok, nekem meg már fáj mindenem, tehát pihenést követelek. Chanyeol az idő teltével egyre nagyobb segítség a tanya körül, kezd ráérezni a dolgokra, mint például a villázásra, ezzel kevésbé szórakoztatóvá téve a munkát, de annál hasznosabbá.
- Elmegyek zuhanyozni - ölelem magamhoz a benti ruhámat, hogy elinduljak, ám a kobold utamat állja.
- Nem szeretsz fürödni?
- Ezt most miért kérded? Büdös vagyok? - szagolom meg a pólóm, de mivel az orrom már hozzá van szokva, első sorban a tömény tehénszar szaghoz, semmit nem érzek rajta.
- Fürödjünk együtt - csillannak fel a szemei, izgatott mosolyra húzva ajkait.
- Haha - kerülöm ki, ám mielőtt túl messzire jutnék, elkapja a karom, és maga felé fordít.
- Komolyan mondtam. Én már láttalak meztelenül, tehát, nincs is miért aggódnod.
- Ez így is épp elég aggasztó. Felejtsd el… - rántanám ki elbitorolt végtagom, de túl erősen tart hozzá, hogy ez sikerüljön. - Chanyeol, nem. Ma már elérted, hogy motorozzak, legyen ennyi elég.
- Még a kedvemért sem? - biggyeszti le alsó ajkát, a világ legédesebb ábrázatát társítva mellé. Két percig mérlegelek, próbálok több indokot találni ellene, mint mellette, de elég csak ránéznem, és úgyis tudom a választ. Ha neki ez ennyire fontos…
- Gyere - sóhajtok fel, mire ő elszalad összeszedni a saját cuccait, merthogy lassan ruhatára van nálam, és utánam jön a fürdőbe.
- Ugye tudod, hogy szeretlek?
- Tehát, bele akarsz fojtani. Értem én… - ülök le a kád szélére, hogy bedugva a dugót, beállítsam a vizet.
- Vág az eszed - kapja le magáról a pólót, ezzel elérve, hogy mindenhova nézzek, csak rá nem. Mi lesz még itt?
- Inkább meleg, vagy inkább hideg?
- Te melyiket szereted?
- A lávát…
- Én inkább hidegebb párti vagyok.
- Akkor meg fogsz dögleni - nevetek fel kárörvendően, de azért jelentősen hűvösebbre veszem, hogy ne legyen ténylegesen kellemetlen neki.
- Tudtam, hogy rád számíthatok - puszil a fejemre és ugyancsak szemem sarkából látom, hogy a nadrágját gombolja, én teljesen elfordulok. - Levetkőztethetlek? - húz fel állásba, s éppen csak megpillantom, hogy nincs rajta semmi, a plafon hirtelen sokkal érdekesebbé válik mindennél.
- Elég lesz, Chanyeol, sokat kérsz - morgok magamnak, és már nyúlok a pólómhoz, de ő előbb lekapja rólam, ezzel elérve, hogy ne én tépjem végig az anyaggal a sebeimet. - Már tényleg ne - oldom ki a gatyámat és hagyom leesni, hogy kilépve belőle, a zokniaimat is a sarokba hajítsam. - Ennyire elég?
- Dehogy elég - kacag fel és ő maga nyúl a bokszeremhez, ama szándékkal, hogy eltüntesse rólam.
- Ya, ne, szóltam! - lépek hátrébb és gyorsan abból is kibújok, hogy legalább azt elmondhassam, hogy én csináltam.
- Jól van - szünteti meg a köztünk lévő távolságot és édesen megölel, csak azt nem vette figyelembe, hogy jelenleg tök pucérak vagyunk és ez így nagyon nem oké.
- Engedj el - tolnám el magamtól, de egy millimétert sem mozdul.
- Csak egy kicsit… - súgja tincseim közé, karjait szorosabban fonva vállam köré.
- De hozzám ér a micsodád, ami mellesleg áll - mutatok rá a legzavaróbb tényre, bár nem hiszem, hogy ez őt meghatná.
- Mert olyan szép vagy - puszil az arcomra, ami pillanatokon belül pirosra vált.
- Ne mondd ezt! Egy fiú nem szép!
- De te az vagy.
- Te meg borzalmas! De kezdek fázni…
- Akkor gyere - enged el és hatalmas tenyerét az enyémre csúsztatva, megfogja a kezem. Belépve a kádba helyet foglal, és amint én is elé érek, lehúz, hogy a lába közé ültetve öleljen tovább hátulról.
Elzárom a csapot, s megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, de sehogy sem jó, mert érzem…. azt. Annyira zavarba ejtő ez az egész! Emellett viszont jó is, mert itt van velem, megint segített valamit - úgy, ahogy - lezárni, és mindvégig bíztat mindenben, ami az érdekemet szolgálja. Ő tényleg jó ember, tudom is, hogy nem akar rosszat, csak nekem nagyon szokatlan ez még.
- Chanyeol - döntöm fejem a vállának, úgy nézve fel rá.
- Hm?
- Te… - Nem, inkább nem kérdezem meg. Semmi közöm hozzá. - Mindegy… Mit szeretsz bennem? - terelem más felé, mert azért ez is érdekel.
- Hogyhogy mit? Mindent - nyom egy csókot a homlokomra, ezzel elűzve minden esetleges kételyemet. - A munkás énedet, mikor minden akadály nélkül megoldod a legnagyobb problémákat is és olyanokra vagy képes, amikre én egyáltalán nem. Hogy, ha nem is mondasz ki semmit konkrétan, a csipkelődéseidben ott van, amit tudatni akarsz. Hogy az érzékeny pillanataidban képes vagy teljesen belém kapaszkodni, pedig nagyon akaratosan tudsz néha viselkedni, olyankor mégis érzem, hogy fontos vagyok neked. Hogy magabiztosan mész fejjel a falnak. Nem tudom, tényleg mindent - nyúl az ölembe, hogy kezeimet megfogva, játszani tudjon az ujjaimmal.
Erre nem igazán tudnék mit felelni. Meglep, hogy mennyire ismer, de ugyanakkor óvatosságra is int. Azt hiszem, nekem csak ő van úgy igazán, Luhan mellett, csak a két kapcsolat teljesen más, ezért úgy is kellene hozzáállni. Kár, hogy még nem sikerült levetkőznöm a gátlásaimat…
- Na, gyere, megmosdatlak - áll fel hirtelen, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből, s felhúz maga elé. Némán figyelem, ahogy a tenyerébe nyom a tusfürdőből, és ahelyett, hogy magára kenné, ténylegesen felém nyúl, és a vállamra simít, majd le a mellkasomra és az oldalaimra, honnan át a hátamra. Tekintete végig a kezét követi és alaposan eldolgozza rajtam az anyagot, mitől azért olyan hatást is kivált belőlem, amit nem kellene, és elég feltűnő is…
- Ne - kapom el a csuklóját, mikor a hasam alá ér.
- Nem csinálom, nyugi - ad egy puszit a számra, de ettől függetlenül merevedésemre téved, de, csak míg azt is ellátja tusfürdővel, majd leguggolva, lábaimat veszi célba. Nem értem se őt, se azt, hogy miért csinálja, de nem tudok ellenkezni, tetszik, hogy foglalkozik velem. Amint újra kiegyenesedik, rögtön átölelem, hogy azért ő se maradjon ki a jóból. - Na, mi a baj? - pillant le rám.
- Semmi - dörgölőzök még kicsit pluszba.
- Rossz vagy - nevet fel.
- Nem is - temetem arcomat a vállába, majd kicsit elhúzódok tőle, hogy magát is el tudja látni. Mivel teljesen előttem áll és tényleg érdekel, végignézek rajta, míg nem figyel rám, és újfent be kell látnom, hogy Chanyeol kinézete elképesztő! Azt leszámítva, hogy tökre áll neki és túl nagy ahhoz, hogy ne féljek attól! Na igen, az nagyon vonzza a tekintetem, de inkább kihúzom a dugót, gondosan elkerülve Chan tagját és a zuhanyfejet megfogva, langyosra állítom, hogy le tudjunk tusolni.
Megint csak ő mos le mindkettőnket és aztán törölget meg, ami arra enged következtetni, hogy egy nagyon jó párost alkotunk, mert Chanyeol ellát engem, én meg… hát, valljuk be, csupán nézem. De cserébe főztem neki olyan tojást, amit nagyon imád, s ezzel késznek is nyilvánítottam minden mai teendőnket, így ő felhozta a gépét, amivel tulajdonképpen én szórakoztatom el magam, míg ő valami könyvet levéve a polcról, nekiáll elhitetni, hogy tud olvasni.
Szeretem Chant. Vajon, ezt is tudja?
Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése