25. Érzések

Nem hittem volna, de Lu szeptember elsejével tényleg felköltözött a városba, hogy ott járjon főiskolára. Mindig is tudtam, hogy okos, nem ezzel van a baj, de ennyire még sosem voltunk távol egymástól huzamosabb ideig. Nekem ő tényleg a bátyám. Eddig, ha bármi baj volt, csak összeszedtem magam és átmentem hozzá, hogy megvitassuk, mint ahogy ő is tette ilyen esetekben. A világon mindenről tudtunk beszélni, elvégre együtt nőttünk fel és együtt éltük meg a legnagyobb ökörségeket, amikkel nem kevésszer mentünk a szüleink agyára.

Luhan a legrosszabb pillanatban érkezett az életembe, és neki köszönhető, hogy sikerült felállnom. Miatta értek ennyit a gépekhez is, mert valami szerelő szakmája van már, és én is szoktam náluk lógni, míg az apukájával javítanak, vagy épp a földek helyzetéről társalognak, mert ők nem dolgoznak olyan sokat, inkább munkásokat bérelnek. Tisztelem az egész családját…

Épp a bikákat itatom nagy magányomban a lemenő Nap utolsó sugarait élvezve, mikor valaki hirtelen átölel hátulról, ezzel nem is ijedtséget okozva nekem. Várok fél percet, hogy lenyugodjak, mert tényleg kikészít néha, hogy már sportot űz az riogatásomból, nem mellesleg ide le is látnak még anyáék a szobájukból, majd szép lassan megfordulok, hogy elküldjem valami melegebb helyre a koboldot, azonban, ez mégsem történik meg. Sír…

- Channie? - kérdem halkan, kezeimet széttárva. - Mi történt?

- Semmi - dünnyögi a vállamba, méginkább elbújva előlem. Sose láttam még sírni, de igazán szomorúan sem. Olykor már őrültnek is tartottam, hogy minden nehézség ellenére úgy vigyorog, mint akinek komolyan elmentek otthonról, de talán ezért sem merült fel bennem, hogy neki is lehetnek gondjai.

-  Elzárom a csapot, aztán menjünk fel, vagy le, vagy bárhova, de itt nem jó - paskolom meg kicsit a hátát, mire leszegett fejjel arrébb is lép, hogy vissza tudjam tenni a slagot a helyére. - Hova menjünk? - állok elé, mire ő a kert felé bök, a bálák irányába. Annak ellenére, hogy milyen nehézkesen jut fel, azt hittem, utál ott lenni. - Gyere - fogom meg most először én a kezét, hogy úgy sétáljak le vele, majd ott elengedem, hogy előre mehessen.

A mozdulatai most még a megszokottnál is ügyetlenebbek, ahogy a zsinórba kapaszkodva próbál az elsőre feltámaszkodni, így én kicsit meghátrálok, hogy nekifutásból ugorhassak rá, rögtön megkapaszkodva a másodikba, hátha ettől taktikát vált, de nem, szenved tovább. Nem szeretnék hozzászólni, ezzel megzavarva, ezért csak türelmesen várok szintről szintre, míg fel nem érünk a legtetejére. Kivételesen nem a legszélére ülök, ahonnan nézelődni szoktam, hanem annak a hátsó részére, mit Chan ki is használ, ezért elém helyezkedve hátra fekszik és a fejét az ölembe dönti.

- Baekhyun - szól hozzám, azonban tekintete az égen jár.

- Tessék?

- Nem tudom - szusszan egyet, mire kénytelen vagyok elfojtani egy vigyorgást. Mi az, hogy nem tudja? Annyira sebezhető…

- Mit nem tudsz?

- Semmit… - Erősen tartom magam, hogy ne helyeseljek, ám kifejezését fürkészve, az én jókedvem is egyre lankad.

- Mi a baj, Chanyeol? - kérdezem teljesen komolyan, mert kifacsarodik a szívem, ha még sokáig folytatja ezt.

- Nézd - nyúl a pólójához, mit melléig húz, ezzel felfedve a hasát.

- Látom. Mit nézzek rajta? - keresek bármi sérülésre utaló nyomot, azonban semmi szokatlan nincs ott, ami eddig ne lett volna.

- Híztam - közli komoran, azonban én nem látom, hogy az első találkozásunkhoz képest húsosabb, vagy vaskosabb lenne, csupán van egy kis pocakja.

- De az jó dolog.

- Nem az. Te nem olvasol híreket, de hidd el, a fanok ennek nem örülnek! - fúrja fájdalomtól csillogó íriszeit az enyémekbe, én viszont erre nem tudom, hogyan reagálhatnék. Én sosem gondolkodtam ilyesmin. Eszek, ha éhes vagyok, annyit, amennyi belém fér, és nem is bánnám, ha pár kilóval több lennék, de munka közben lejön minden. Azonban… Joonmyun, a vezetőjük mondta, hogy Chanyeolnak evési problémái voltak, de, mióta velem van, nincs. Akkor emiatt nem étkezett rendesen? Megint újra fogja kezdeni, ha nem csinálok valamit, és bizony nem akarom, hogy éhezzen olyan emberek miatt, akiket még csak nem is ismer.

- Aki nem örül annak, hogy egészséges vagy, az nem is igazi rajongó - nyúlok le mindkét kezemmel, hogy tenyereimet a hasára simítsam. Zavarba ejtő, nem is kicsit, de szüksége van most rám. Azt hiszem… - Nekem tetszik, jobban áll, mint a kilátszó bordák.

- Azok most is látszanak - húzza feljebb az oldalán a pólót, és igaza van. Akkor meg, mi itt a probléma?

- De legalább nem annyira - próbálom menteni a menthetőt. - Na, de mondd, mi van még? - kérdezem, mert még mindig rosszkedvűnek tűnik.

- Nem fontos.

- Dehogynem! Nekem minden fontos, ami veled kapcsolatos! - mondom ki most először ilyen nyíltan az igazságot, mire ő is sokkal élénkebbnek tűnik.

- Nem jó ez így - fogja meg az egyik kezemet és mellkasára húzva, átöleli azt, míg a másikkal simogatom a hasát. - Alig láthatlak, de mikor mégis, fáradt vagyok, nem tudok nagy segítséget nyújtani neked - gyűlnek újra könnyek a szemébe, mitől lassan én is elsírom magam. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? - Ki akarok lépni.

- Hogy mit akarsz? - hökkenek meg teljesen.

- Kilépni. Hogy többet lehessek veled. Melletted.

- Ah, Chanyeol, neked elment az eszed?  

- Elvetted…

- Én nem! De, ha mégis nálam van, sürgősen visszaadom! Nem lehetsz ilyen… - veszem halkabbra a komolyabb hatás kedvéért. - Gondolj a többiekre, akik számítanak rád. Erre vágytál, nem? Rengeteg ember szeret minden apró hibád ellenére is. És a nővéred? Yoora mit mondana? - Vicc, hogy az ő nevét rögtön megjegyeztem, de a vezetőébe még mindig nem vagyok biztos, ráadásul, egy tagét meg egyáltalán nem tudom.

- De nekem már te vagy az életem - erősködik tovább, mitől, ha lány lennék, tuti elolvadnék, bár, már így sem járok messze tőle.

- Hidd el, nekem is hiányzol, mikor nem vagy itt, de elvállaltad, szereted, akkor ne hagyd abba! Most is itt vagy. Kibírod.

- Akkor csatlakozz te!

- Kizárt - vágom rá, elvégre ekkora hülyeséget sem mondott még.

- Komolyan! Szép a hangod, egy kis segítséggel táncolni is tudnál, az SM tuti felvenne! - kezd el lelkesedni, de nekem ez így nagyon nem tetszik.

- Chanyeol, nekem is megvan a magam élete, itt a helyem, segíteni a családomat. Nem mehetek el, és nincs is rá sok esély, hogy bevesznek. Ráadásul, biztos ez is egy vagyonba kerül, tehát tényleg nem - sorolom fel a hirtelen eszembe jutó, kifejezetten jogos érveket, arról nem is beszélve, hogy nincs ínyemre a dolog.

- A pénzzel ne foglalkozz, de kérlek, csak próbáld meg - vált át könyörgőbe, amivel mindig minden elér, de most tényleg nincs esélye. Legalább már nem sír…

- Hagyd abba, jó? Majd később visszatérünk rá, de most kezd hűvös lenni, nekem meg még meg kell itatnom a marhákat - szabadítom ki jobbomat, hogy visszatudjam húzni a pólóját, mielőtt megfázik. Úgy látszik, ezek ilyen lelkizős bálák, mert majdnem mindig itt talál meg minket a bánat.

- Megígéred? - ül fel, hogy felém fordulva szeghesse nekem szavait, mintha olyan nagyon fontos dolgokról beszélnénk.

- Meg, de most viszont gurulj előre, nehogy rám ess azzal a nagy beleddel és összenyomj - vigyorodom el, azonban a várt büntetés helyett a mosolya fogad. - Most mi van?

- Gonosz vagy, Baekkie~

- Nem igaz! Te vagy a dagadt sztár, én meg a jóképű munkáslegény.

- Inkább a szép - villannak ki hófehér fogai, ahogy visszatér a régi, szemétkedős kobold.

- Bekaphatod.

- Megint? - szöknek szemöldökei a magasba, mire érzem, hogy minden vér az arcomba fut.

- Na, húzzál lefelé, mielőtt én rúglak le - lépek felé fenyegetően, de ő csak feltérdel és szorosan magához ölel.

- Köszönök mindent - dönti fejét a mellkasomnak, mire karjaimat köré fonom.

- Ma itt alszol? - fúrom orromat göndör tincsei közé és mélyet szippantok imádott illatából.

- Nem, még tizenegykor próbánk lesz.

- És vacsira maradsz legalább?

- Attól függ, mi lesz - támasztja állát szegycsontomnak, úgy nézve fel rám.

- Valami nagyon zsíros és szörnyen hízlaló…

- Akkor mindenképp - nyom egy gyors puszit a számra, s mielőtt még reagálhatnék bármit is, feláll, hogy ténylegesen elinduljon lefelé.

Ma Chanyeol egy olyan énjét mutatta meg nekem, aminek egészen eddig a létezéséről sem tudtam. Be kell látnom, hogy az állandó hülye vigyora mögött egy nagyon érzékeny srác lapul, főleg, ha ilyen dolgokon stresszel. Mindvégig azt hittem, hogy neki nincsenek mélyebb érzései, csupán csak játssza az idiótát, de nem, Chanyeol csak így védekezik a világ ellen. Jobban oda kellene rá figyelnem, ahogy ő teszi ezt velem…

Az egész napom egy nagy káosz, kezdve a keléssel, miután a négy órányi monoton bálázás sem tudott letörni, főleg, mert idén ez volt az utolsó kör. Nincs több búza, nincs több szalma sem. Jelenleg három kupac áll az udvarban, ami jó, mert idén szépen volt termés, esélyesen kihúzzuk jövő tavaszig, míg a hosszú bentlét után újra ki nem jár a gulya. Minden csak az időtől függ.

De persze, nem ez hoz annyira lázba, hiába jó hír. Ma van a vizsgám…

Ebédnél nem nagyon volt étvágyam, a gyomromat borsóméretűnek éreztem, de ennek ellenére ettem valamennyit, mert az se tesz jót, ha nem teszem. Sok minden miatt aggódom, hiába vezetek már több, mint egy évtizede, elvégre idebent teljesen mások az utak, a körülmények és még csak szabályok sincsenek. Parkolni meg oda parkolok, ahova akarok…

Amint meghallom Chan Mercijének a zúgását, már húzom is a cipőm, s utoljára megigazítva hajamat a tükör előtt, lesietek üdvözölni őt.

- Chanyeol, szia - mosolyodom el, kilépve a kapun. - Oh - kapom balra a fejem, mikor meglátom Sonka Úrfit átszaladni az úton. Mostanság nem nagyon jött haza, de örülök, hogy rendben van.

- Honnan tudtad, hogy ő is itt van? - száll ki, hogy üdvözölhessen.

- Ki? - torpanok meg előtte.

- Hát Sehun - bök maga mögé, ahonnan tényleg a maknae sötét kobakja sejlik fel.

- Hyung - ér Chan mellé, bár én már semmit nem értek, ott kezdve, hogy honnan tudtam volna a srác ittlétét? Na mindegy…

- Mizu? Hogyhogy erre? - nézek fel rá érdeklődve.

- Érdekelt a beégésed - vágja zsebre kezeit, és egy vállrándítás után kinyitja a hátsó ajtót, hogy bemásszon oda.

- Meg sem lep - kacagok fel és megkerülve a kocsit, beszállok előre.

- A hyungoknak elegük lett belőle, és senki másra nem tudták sózni, ezért kénytelen voltam magammal hozni - hajol át fölöttem, hogy egy puszit nyomva az arcomra, a biztonsági övemre fogjon, amit be is csatol.

- Így már mindent értek…

- Hiányoztál - tapasztja ajkait az enyémekre, de én a meglepettségtől köpni-nyelni nem tudok.

- Ő? - bökök hátra suttogva, amint elválik tőlem.

- Kit érdekel? - fordítja el a kulcsot, ám mielőtt elindulnánk, még előlem a kesztyűtartóból kiveszi a napszemüvegét és a kezembe nyomja, hogy amint lehúzta az ablakom, ténylegesen nekivághassunk annak a jó fél órás távnak, ami a vonatállomásig vezet. Egyszerűen imádom, hogy ennyire figyelmes… - Hyung, megint rossz váltót fogsz - bukkan fel köztünk Sehun feje.
- Tényleg? Észre sem vettem - siklik tenyere egyenesen ölemre.
- Ya, Chanyeol! - csapok a kezére, és teljesen elvörösödött arcomat inkább a szél irányába fordítom, hogy tovább nézelődhessek.
- Pedig én mindent megtettem - villant egy félmosolyt a legfiatalabbnak, újfent a lábamat simogatva. Oké, fogalmam sincs, hogy most mi van, de Sehun egy szót sem szólt erre, se a puszira, se úgy semmire, tehát, valószínűleg, mindent tud.

A továbbiakban egymás idegeit tépik, míg én fejben a tudnivalókat keresem, hogy minden meglegyen, mielőtt tényleg megbuknék, mert azt kifejezetten nem szeretnék.

Odaérve, kivételesen nem váltanak dementor ruhát, bár az egyik sapkát vesz, a másik meg pulcsit, valamint mindketten szemüveget, ahogy kiszállunk az autóból, hogy némi álcájuk mégis csak legyen.

A vizsgabiztost mind üdvözöljük, és nekem az első feladatom bemutatni, hogy miket és hogyan ellenőrzünk le indulás előtt - amit mellesleg soha senki nem tart be, de attól még kötelező ezt csinálnom. Amint ez megvan, beszállunk, hogy ott folytassam ezt, a tükrök beállítását, meg minden vackot. Az oktató újfent mellettem foglal helyet, a vizsgáztató férfi hátul középen, Chanyeol mögöttem, Sehun pedig a másik oldalt. A kis Toyota érezhetően nem boldog a hirtelen jött plusz súlytól, ami még inkább rátesz az idegességemre, mert ettől egy kicsit másabb is vezetni.

Elindulva, már majdnem azzal kezdem, hogy lekoccolom az előttünk álló, ritka ronda, világoszöld Opelt, de szerencsére, éppencsak sikerül elhúznom mellette, hogy aztán egy kecsesnek még jóindulattal sem mondható kanyar után, a jelzést követve az autópálya felé vegyem az irányt. Szerencsére, az nincs messze, és amint kiérünk a városból, jelentősen megkönnyebbülök. Az viszont még mindig stresszel, hogy a táblák, a jelzések, a lámpák, az emberek, a biciklisek, a sebesség, a többi autós és úgy amúgy mindenen kívül még a belső tükörre is folyamatosan pillantgatnom kell, mert ez is egy fontos szempont. A tempót nem merem maximumig vinni, sőt, majdnem egy minimumom vánszorgunk, de  inkább így, mint nagy parázásom közepedte balesetet okozzak. A türelmetlenek szépen kikerülnek, mondjuk, azért előfordul, hogy én is előzök buszt, vagy kamiont, mert azok tényleg vánszorognak.

Ám sajnos az autópályán sem lófrálunk sokáig, ugyanis az első leágazásnál visszafordulunk és hátulról közelítjük meg a várost, ahol azért jelentősen több fenyegetettség jár. Egy idő után cseszett kényelmetlen a kormányfogás is, a váltásoknál hezitálok, és úgy minden gond már… Hát, még mikor a parkoláshoz érünk.

Egy nagy bevásárlóközpont parkolójához megyünk, ahogy elsőnek be kell raknom farral egy átlagos, szabványméretű helyre úgy, hogy mindkét oldalt áll egy-egy járgány. Jóval előrébb megyek, hogy onnan kezdjek el tolatni, s amint a hátulja a legszélső kocsi belső lámpájához ér, koppanásig tekerem a kormányt. Nos… elbasztam. Viszont, mivel van két javítási lehetőségem, nincs minden elveszve, csak ritka kínos, és, ha nem lennének itt a többiek, ezt Sehun sem lenne rest a tudtomra adni, de így csak magában kuncog. Másodjára legalább sikerül rendesen beállnom, a kifelével meg gond sincs, azonban következőnek két egymás után lévő autó közé kell parkolnom, itt ráadásul felfestés sincs, úgyhogy nekem kell megtalálnom, hogy hova férek be. Némi pepecselés, előre-hátra menés és méregetést követően ezt az akadályt meglepően könnyebben veszem, de a hibapontjaim már így is magasak.

Ez a szadista biztos még néhányszor körbejáratja velem a kerületet, mindenféle eldugott utcákba, vagy nagyobb forgalmakba irányítva, de végül visszakeveredünk a pályaudvarhoz, hol már élvezet kiszállni.

És, hogy mi a legmegdöbbentőbb? Átmentem… Én, Byun Semmiresejó Baekhyun jogosítványt szereztem, amiért alap esetben két hetet is várnom kellett volna, de Chanyeol nagyon biztos volt a dolgában, azaz bennem, és előre megoldotta, hogy a helyszínen a kezembe tudják nyomni. Az oktatóm nagyon büszke volt rám, a vizsgabiztos pedig elmagyarázta a hibáimat, s már engedtek is tovább minket.

- Baek - tartja felém az öklét Chan, mire automatikusan alá teszem a tenyerem.

- Mit kezdjek vele? - emelem fel a kulcsát, szemöldökráncolva felnézve rá.

- Vigyél haza - ül be előre az anyósülésre, ezzel véglegesítve kérését, én azonban lefagytam.

- Ezt nem mondod komolyan…

- Pedig de. Halálosan komoly vagyok - csatolja be magát, ledobva magáról a sapkát.

- Kérlek, ne nyírj ki minket, hyung - mászik be hátra Sehun.

- Aaa, nem, én biztos, hogy nem vezetem a kocsidat. Mi van, ha valamit elrontok, vagy akármi? Így is tök sokat hibáztam!

- Ne aggódj, segítek - néz rám kedvesen, amitől kissé meg is jön az önbizalmam, s végül beszállok a volán mögé. - Menni fog - simít a kézfejemre.

- És, mégis, hogy? - dugom be a kulcsot, hogy leengedve a kéziféket, tövig nyomjam a kuplungot, ellenőrizzem a váltót és indítsam a motort, közben becsatolva magam.

- Hát így - ér hozzá a középen lévő képernyőhöz, ami erre felvillan, és két koppintás után már a házunkhoz vezet, rajta egy vonallal. - Sok sikert - dől hátra, és lehunyva szemeit, elintézettnek érzi a dolgát.

- Kizárt! Ez neked segítség?! - akadok ki teljesen, még mindig ugyanabban a pozícióban maradva.

- A GPS elvezet, dolgod sincs, csak hallgass rá - motyogja, egy huncut mosollyal az arcán.

- Hát cseszd meg - sóhajtok fel, és rükvercbe téve, kitolatok a járdától, hogy elindulhassunk.

Chanyeol tényleg nem szándékozik semmit tenni, sőt, szerintem még el is aludt, de ami ennél furcsább, hogy Sehun sem mondd semmit. Középen terpeszkedve, csak néz ki előre, mint aki nagyon gondolkodik valamin, de ettől ugye nem félünk, elvégre róla van szó, ezért próbáltam minden figyelmem az útra terelni.

Chan kocsiját vezetni teljesen más. Rohadt nagy, feszesebb a váltó, más a kormány fogása, erősebben kell nyomni a pedálokat és úgy alapjában véve minden különbözik a Toyotától és a miénktől is. Most viszont rendesen meghúztam a pályán, imádkozva, hogy épségben érjünk haza, ami csakhamar be is következett. Amint leállítom a motort, már ugrok is ki, áldva az eget, hogy nem történt ma semmi katasztrófa miattam.

- Mondtam, hogy ügyes leszel - magasodik elém, büszke tekintettel vizslatva engem. Sehun viszont csak annyira száll ki, hogy átdobja magát előre. - Ezért holnap két dolgot is ünneplünk, tehát készülj, nálunk alszol.

- Hogyhogy két dolgot?

- Majd elmondom - simít a karomra, de éppen csak egy pillanatra, mert itt bárki megláthat minket, kezdve a szüleimmel. - Nekem viszont mennem kell, mert hosszú éjszakánk lesz.

- Csajozni mentek? - érdeklődök burkoltan.

- Aish, nem akartam, hogy tudd - csettint tettetett idegességgel, mintha éppen rajtakaptam volna valamin.

- Ya, nem csalhatsz meg! - bokszolom hasba, ám a várt ellenkezés helyett, csak egy nagy vigyort varázsolva magára, előre hajol, hogy nagyjából egy szinten legyen az arcunk.

- Hogy mondod?

Először nem értem, hogy mi is a baj, majd leesik…

- Semmi! - szólalok fel hangosan, igyekezve leplezni a zavarom. - Azt mondtad menned kell, nem? Hát menj! Szia! - fordulok meg és sietősen otthagyom őt, hogy felszaladjak elújságolni a vacsorázó anyának és apának, hogy letettem a jogsit.

Egy gyors zuhanyzást megejtve, lemosom magamról a városi mocskot, majd rendesen megvacsorázva, fáradt, jógyerek módjára aludni térek, mert tényleg leszívott engem ez a nap.

A telefonom csörgésére esetlenül hadonászok, míg kezembe nem akad a zajongó eszköz, azonban az első, amit megnézek rajta, az az óra, mi fél tizenkettőt mutat. Alig két rohadt órát hagysz aludni, Lu?!

- Rohadj meg - emelem a fülemhez, nyöszörögve a hátamra fordulva.

- Én is szeretlek, Bacon - nevet bele, érezhetően élvezve a helyzetet. - Csak nem csicsiztél? Mi vagy te, óvodás?

- Csak az óvodások szoktak aludni?!

- Ilyen korán? Ja…

- Inkább mondd gyorsan, hogy mit akarsz, mert leteszem.

- Mindjárt lesznek a srácok V Liveon, hogy hozzák az új klipet, valamint az albumot, tehát, keljél szépen fel.

- Hogy min és mi van? - próbálok kicsit észhez térni, hogy megértsem Luhant, ami még nappal sem épp egyszerű feladat, hát még ilyenkor.

- Ma comeback-el az EXO, amit a V Liveon fognak közvetíteni. Le van neked töltve?

- Fogalmam sincs…

- Akkor nézd meg! - kiált bele, mitől kis híján bereped a dobhártyám. Hát normális?! Nem, persze, hogy nem… Szóval, nagy nehezen ülőhelyzetbe vergődök és elemelve a fülemtől a telefont, megnézem a menübe, hogy megtalálom-e az említett ikont, ám szerencsém van, mert bizony látom a kis kék négyzetet, alatta a névvel.

- Van.

- Akkor nyisd meg, írd be a keresőbe, hogy EXO és várj türelmesen, mindjárt jönnek. Leteszem, szia - nyomja ki, mielőtt még bármit reagálhatnék.

Kíváncsian végigcsinálom az utasításokat, és félálomban várom, hogy történjen valami, mire tényleg bead egy lehetőséget, mire rányomva a banda látszik, elméletileg, élőben.

Elképedve nézem őket, végig Chanyeolt figyelve, de azért a többieket is szeretettel nézem, próbálgatva, hogy kinek tudom már a nevét, míg ők az új számokról, meg az album címének a jelentéséről és történetéről mesélnek.

Tehát ezért mondta, hogy ünneplünk, és, hogy hosszú estéjük lesz…

Körülbelül egy órán keresztül csacsognak mindenről, meg ugratják egymást, de így közel sem olyan viccesek, mint élőben, kezdve azzal, hogy jelentősen visszafogottabbak, úgy meg nem az igazi. Ráadásul nem elég, hogy az igazi nevüket tudom - már, akinek -, most tök máshogy szólítják a legtöbb tagot. Nem baj, a Suhot legalább meg tudom jegyezni, úgyis olyan, mintha az apjuk lenne. Mondjuk, szegény már tuti kivágta volna őket az ablakon, mert nem egyszerű eset egyikőjük sem, együtt meg főleg…

Amint vége a beszélgetésnek, kezdődik a klip. Mindenki állati jól néz ki benne. Az öltözék, a haj, minden, ami kifejezetten tetszik, még, ha nem is annyira hasonlít a valódi önmagukhoz. A hangjuk meg eszméletlen, főleg Minseok hyungnak, és Jongdaenak, de amúgy mindenkinek. Chanyeol külseje külön téma, csak azt nem értem, hogy ha olyan gyönyörűen tud énekelni, miért megint rappel? Arra ott van Sehun, aki még a saját nevét is viccesen mondja ki, így szintén nem világos, hogy mit keres ezen az ágon, de az már tényleg mindegy.

Összességében, komolyan kitettek magukért a srácok, s most, hogy így láttam őket a telefonon, jobban várom, hogy élőben is találkozzak velük. Jó, annyira azért nem, mint ahogy vártam, hogy végre vége legyen, mert cseszett álmos vagyok már…

Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts