39. Meggondolatlanul

Az a baj, hogy jobb a legrosszabbra számítani, minthogy később nagyobbat ess, ám ez már eleve feszültséget szül. Nem mintha túl optimista ember lennék, tehát ilyen téren majdnem lényegtelen, csak nagyon aggaszt ez az egész, és más sem jár a fejemben, mint a Chanyeollal való jövőnk, minek köszönhetően olyat estem a nagy fehér traktrorról, mit még másnap is megfogok érezni. A lépcső csúszós, én elbambultam, s az egész bal karomat felhorzsoltam vele.

Természetes, hogy már ez is gyanút vált ki Chanyeolból, de itt már hiába magyarázkodok, nem fog nekem hinni, mondjak bármit.

- Megmutassam melyik volt az?! - emelem feljebb hangomat a kelleténél, ahogy a düh kezd eluralkodni rajtam - ami egyébként egyáltalán nem ritka, főleg mostanság.

- Csak ha ő is elmeséli - feleli higgadtan, mi csak tetéz idegállapotomon. Félek, hogy már így is túlságosan ragaszkodom hozzá, és ezért később sokkal jobban fog fájni, ha majd elveszítem őt. Magamra haragszom, nem rá…

- Tudod mit?! Cseszd meg, Chanyeol! - gyorsítok a tempón, hogy leelőzhessem, annak reményében, miszerint megszabadulok tőle, de nem én lennék, ha ez sikerülne.

- Kérlek, Baek - kapja el jobb felkaromat, ezzel megállásra késztetve. - Én csak féltelek és valami nagyon nincs rendben, amit nem akarsz elmondani nekem.

- De. El. Mond. Tam! Kurvára csak leestem, mit nem értesz rajta?! - rángatom magam, hogy visszaszerezzem elbitorolt tagomat.

- És a múltkoriak?

- Az más… - szűröm fogaim közt.

- Miben? Ha elárulnád végre az igazságot, nem nyaggatnálak.

- Chanyeol, nem tartozik rád…

További szó nélkül elenged. Mindenbizonnyal megbántottam, mi máskor meg sem kottyan neki, de mostanság ő is furcsán viselkedik. Talán a sok munka… Remélem, hogy többet nem is hozza fel a témát, mert ebből minden alkalommal csak vita lesz.

- A bandában nem sérülnél így meg - dünnyögi halkan, mire jobb, ha nem válaszolok, ugyanis ez a másik kedvencem. Hogy lehet ennyire makacs?! Soha… Soha az életben nem fogok csatlakozni semmilyen bandába, hányszor kell még elmondanom?! Fuhh, ettől kikészülök.

 

Chanyeol rengeteget dolgozik a comeback - ? - miatt, nekem meg egyre több időm szabadul fel a korai sötétedés és hideg végett. A földeket nehéz művelni, ezért javarészt csak az állatok körül van dolgunk, valamint, a gépeket javítani, miket a szezon alatt nem sikerült megfelelőre a nagy hajtás végett. Apám minden miatt morog, én a meleget szeretem, sőt, gyűlölöm ezt az időjárást, és Lut is alig érni el, mert úgy döntött, hogy idol lesz. Komolyan, milyen őrült ötlet már?! Ráadásul nem csatlakozik az EXO-hoz, hanem szóló éneklésbe kezd, miben segítenek neki a srácok. Bevallotta, hogy azért költözött fel a koleszba, hogy többet tudjon Sehunnal lenni, elvégre könnyebb ott a városba cikázni, mint innen oda. Szerintem jogosan érzem magam elárulva. Több éve legjobb barátok vagyunk - vagy csak voltunk? -, erre egy srác miatt lemond rólam. Mindig kiderül, hogy végül csak magamra számíthatok…

Az efféle aggályaimmal könnyedén lehúzom a saját lekiállapotomat, mi ahhoz vezet, hogy csakhamar a bálán kötök ki a minuszok ellenére is. Imádom felülről szemlélni a környéket. Kicsinek rengeteget másztam, szinte mindenre, ami szembejött velem. Fára, szekrényre, a gépekre… Odafönt általában nem zavar senki, mert kevés ember van, aki egyáltalán élvezné az efféle elfoglaltságot, valamint, ehhez szükséges egy minimum fizikális erő, és az sem hátrány, ha van tapasztalat. Tehát, fentről minden olyan békés, ezért többnyire mindig oda menekültem a világ gondjai elől. Amiből sok van. Rendszeres, hogy szándékosan húzom le a kedvemet, mert valamilyen szinten jó, ha fáj, mégis rossz, de ahh. Én sem értem magamat, csak utálom ezt a kilátástalan helyzetet. Míg Beom élt, mindig azt tervezgettük, hogy együtt miket fogunk csinálni a tanyán, hogyan korszerűsítjük apának, és milyen lesz a mi vezetésünk alatt. Akkor mókának tűnt az egész, a komoly szándékaink ellenére is, ám most egyedül csak teher. Én fogom gondozni a szüleimet, és vinni a gazdaságot? Ez képtelenség. Talán a legjobb az lenne, ha találnék egy olyan lányt, aki legalább kicsit jártas benne, s megpróbálnék beleszeretni, de ha nem is sikerül, lennének utódaink és minden menne úgy, ahogy kell. Ebbe még belegondolni is rossz…

- Kicsim - szólít meg anya a magányos ebédem közben. - Baj van? - ül le mellém, valószínűleg hosszabb beszélgetésre várva, mint általában lenni szokott. Mióta van nekem Chan, szinte semmit nem vitatunk meg, pedig régen sokat segített, hogy megértette az érzéseimet, csakhogy akkor merőben mások voltak.

- Nincsen - erőltetek magamra egy viszonylag hihető mosolyt.

- Mostanában olyan kis nyomott vagy. Történt valami?

- Hiányzik Lulu - mondok valami viszonylag igazat, mivel remélem, hogy kielégítem a kíváncsiságát.

- Édesem, Luhan már felnőtt férfi. Várható volt, hogy egyszer elköltözik, de most még csak iskola miatt, ráadásul nem is túl messze.

- Én is az vagyok.

- Jó, de ő felnőttebb - mosolyodik el szeretetteljesen.

Huszonötödikén apáék egész napra elmennek ügyeket intézni, és nekem csak az van kiadva feladatnak, hogy ellássam az állatokat. Állandóan hátramaradok, de ez leginkább akkor zavar, ha gépet vesznek, ugyanis a papírok pont nem érdekelnek, autózni viszont szeretek.

Chan délelőtt felhívott, hogy estefelé ráérek-e, ami azért szokatlan, mert ő mindig csak jön, sosem kérdez, de szerencséje van, hiszen nincs dolgom.

Öt körül elindulok megetetni a marhákat, mielőtt teljesen besötétedne. A bikákat hamar letudom, elvégre ők jelenleg hatan vannak, valamint, ott a kaja mellettük, csak be kell villázni. A nagy karámhoz le kell mennem traktorral a kert aljába, ahol ott sorakozik a szalma kupac, és egy bálát felszúrva térek vissza, mit belülre leteszek nekik. Kiszállva a gépből, előhalászom a sniccert, átmászok a kerítésen és felborítom a bálát. Levágom a madzagot, kihúzóm alóla, ám az egyik nagyobb barom már elkezdte enni és jutott belőle bőven az állat szájába is. Elég undi, mikor métereket húzok vissza a gyomrukból… Végiggurítom a belső kerítés mentén, hol mögöttem végig sorakoznak az éhes jószágok, majd a legvégét bedobom az istállóba. A traktor mellett hagytam egy vasvillát, így azért vissza kell bandukolnom, hogy aztán elkezdhessem a karám egy igen kis fedett része alá is behordani a táplálékot - bár ez főleg alom, ezért is fontos.

- Baek - szól nekem jól hallhatóan mosolyogva egy ismerős hang, kinek már köszönnék vissza, ám megdöbbent, hogy nem egyedül van, ráadásul nem is akárkivel.

- Sziasztok - veszem jobban szemügyre az ismerős alakot, azonban az egyre halványuló fényviszonyok ellenem vannak.

- Segítsek? - támaszkodik a kapura, de utcai ruhában van, na meg ez a vége, boldogulok egyedül.

- Nem kell, köszi - térek vissza az oldalához egy utolsó nagy adag erejéig, mit egészen a sarkába szórok pár fiatalabb borjúra, akik még nem értik, ha arrébb kell menni.

- Helló, Baekhyun - köszön rám barátságosan a srác, amint kimásztam közéjük. - Remélem nem baj, hogy jöttem, csak épp a közelben volt dolgom és Yoora később végez, így rá lettem sózva Chan nyakára - lapogatja meg a mellette álló, kicsit magasabb koboldot. Nekem szörnyen kínos a múltkoriak után találkozni vele, pedig Chanyeol elég fesztelen, na meg ő sem tűnik olyannak, akit nagyon megrázott a dolog, ám mégis a nővérével jár, akit ez zavar, tehát lehet most pont emiatt van itt.

- Dehogy - mosolyodom el. - Ráadásul végeztem, úgyhogy mehetünk fel - döntöm villámat a vasnak, s Chanyeol vezetésével megindulunk felfelé.

- Sok a munka? - érdeklődik Jisoo, alaposan megnézve mindent, ami mellett elhaladunk.

- Most annyira nem. Nyáron húzósabb.

- Nézd - fordul hátra hirtelen Chan, kezében egy már nem is olyan kicsi kutyával. - Ő Kobold - dugja a srác elé, ki lelkesen megsimogatja a kölyköt.

- Aranyos. Egyedül vagy ma? - fordul vissza hozzám, hogy szakadatlan jókedvével kérdezgessen tovább.

- Igen - felelem tömören, némi bizalmatlansággal.

- Hogy-hogy?

- Anyuék elmentek hivatalos papírokat intézni, így rám maradt az állatok ellátása.

- És mi van, ha közben valami bajod esik? Rád tapos egy tehén, vagy elcsúszol, bevered a fejed, elájulsz? - vált kicsit szigorúbbra, de már eleve a téma nem tetszik.

- Még nem fordult elő… - ragadom meg egyetlen védekezési lehetőségem.

- Attól még bármikor megtörténhet.

- Általában is külön dolgozunk, telefon van nálam, tehát lényegtelen - hadarom el, annak reményében, hogy ejtjük a dolgot. Chan szokatlanul csendes…

- Mennyi idős is vagy, Baekhyun?

- Húsz éves - engedem előre a lépcsőn.

- Szép lakás - pillant körbe a konyhába, pedig eléggé káosz van. Biztos nagyon szép… Mindenki lerúgja a cipőjét, én elveszem a kabátokat és elnézést kérve elvonulok átöltözni itthoni, ám valami normális ruhába, míg Chanyeol bevezeti Jisoot a szobámba. Visszatérve közéjük, csak figyelem, ahogy a szekrényeken nézelődnek, fogalmam sincs mit keresve, de bármi is az, itt tuti nem találják meg.

- Ne feszengj - lép mellém Chan, bíztatóan átkarolva a vállam. - Tud rólunk, tehát felesleges - súgja nekem, s nyom egy puszit a hajamba. Nos, pont ez a baj. Hogy tud rólunk…

Leemelve magamról a kezét, csendesen az ágyamhoz sétálok és letelepedve rá mélyedek gondolataimba, míg Jisoo le nem ül mellém.

- Mióta dolgozol? - szegi nekem újabb kérdését, valami átlátszóan közönséges hangnembe csomagolva, de ettől eltekintve mégis vallatáson érzem magam. Merev tartása és hivatalos hangneme nem enged nyugodni. Teljesen más, mint mikor Chanyeol, vagy Sehun faggatnak valamiről.

- Huzamosabban nagyjából nyolc éves korom óta.

- Értem - bólint, tekintetével még mindig a polcokon cikázva. - Kötelezve van számodra?

- Nemigazán - próbálok a lehető legkevésbé hazudni. - Magamtól csinálom.

- Milyen indíttatásból?  

- Szeretek itthon segíteni, érdekel a gazdaság.

A légkör feszült, a kérdések nem túl szokatlanok számomra, de ilyen mélyen nem szokott érdekelni egy idegen felnőtt férfit az életem. Lehet Yoora megbízta, hogy teszteljen, elég jó vagyok-e az öccsének, de ha ez a helyzet, ki kell, hogy ábrándítsam, mert közel sem. Erről tanúskodik az is, hogy Chanyeol csak az asztal előtti székből ülve nyomkodja a telefonját, mint aki ide sem figyel, pedig neki általában be nem áll a szája.

- És milyen a kapcsolatod a szüleiddel? - teszi fel nagyon lassan és még az eddiginél is mélyebben a kérdést. Íriszei éppen csak egy pillanatra állapodnak meg ölembe lógatott karomon, ezzel el is árulva, hogy tulajdonképpen semmi köze nincs a mai látogatáshoz Chan nővérének. Minek von be valaki olyat, akire ez nem is tartozik? Mellesleg, ő mért van benne a dologba? Nagyon furcsa nekem ez az egész, de bunkóság lenne nem válaszolni, vagy bármi nem kielégítőt.

- Jó. - Ennyi. Többet nem tudok mondani. Szeretem őket, mégis milyen lehetne?

- Szoktatok közös programokat csinálni? Mi például minden hónap utolsó vasárnapján elmegyünk kempingezni, pecázni, vagy ilyen ítélet időkben fürdőzni? - mosolyodik el halványan.

- Itthon sok a munka, ráadásul az állatok napi huszonnégy órás felügyeletre szorulnak, így nemigazán lenne időnk ilyesmire - vallom be, pedig tudnánk menni bárhová, ha akarnánk. Régen volt is rá példa, de apa már olyankor aggódott és sosem akart jönni, mert mi van, ha addig valami történik idehaza?

- Mit dolgoznak a szüleid?

- Apa itthon, anya meg a közeli általános iskolában biológia tanár.

- Képzeld - vált hirtelen hangnemet. - Chanyeol gyakornoki ideje alatt összesen kétszer volt otthon, és mindkétszer végigsírta azt a pár napot, mert nem akart vissza menni, mégis küzdött az álmaiért - tekint vigyorogva az immár minket vizslató szőkére. Így még rosszabb, hogy tudom mennyit szenvedett azért, hogy elérje azt, ahol most tart.

- Ez nem igaz!

- Ó, dehogynem - nevet Jisoo jóízűen. - Emlékszel, miko-

- Nem! Hagyd abba!

- ...r hazaszöktél, mert Jongdae valamivel megbántott? És apukád hívta fel a vállalatot, hogy helyetted is bocsánatot kérjen, mégis nekem kellett visszavinni téged, hol már várt rád a srác, ho-

- Jézusom, hagyd már abba - mosolyodik el Chanyeol is. - Még gyerek voltam!

- Tavaly?

- Ne feszegessük inkább - rázza meg a fejét, zsebébe csúsztatva mobilját.

- És mitől nőttél fel, kedves Chanyeol?

- Nagykorú vagyok, nem? Hátakkor? - tárja szét a kezeit, s felhúzva szemöldökét néz magabiztosan Jisoora.

- Én kérek elnézést - szélesedik vigyora, felvéve Chanyeol játékos hangulatát.

- Hát még jóhogy.

- Bezzeg akkor nem volt ilyen nagy a szád, mikor hajnalba sírva másztál be közénk, mint valami kisfiú - talál a kobold elevenjébe, ki összeszűkített szemekkel, szó nélkül küldi melegebb éghajlatokra.

- Ya, ilyen nem is volt!

- Képes bizonyítékom van róla…

- Töröld ki, töröld ki, töröld ki!

- Nem a telefonomban, hanem otthon a falon. De ezzel elárultad magad - kacsint a magasabbra, ki erre csak morgolódva elfordítja a fejét.

Igazán idilli és a családias a társalgásuk, amit szintén gátnak érzek kettőnk közt. Én nem vagyok és nem is tudnék ilyen lenni. Az állandó komorságommal csak lehúzom mások kedvét is, amire biztosan nem vágyik senki, tehát megint csak teher lennék. Chanyeol annyival jobb embert érdemel nálam...

- Csak maradjunk kettesben…

- Mernél bántani?

- Szó nélkül - húznak ajkai fölényes félmosolyra.

- Bátor vagy, Chanyeol-ah.

- Tudom - ölt rá nyelvet roppant felnőttesen.

- Ne haragudj, megkérdezhetem merre van a mosdó? - fordul felém, lezárva Chan szívatását.

- Itt ki és a konyha előtt, pont ezen a falon - mutogatom el, remélhetőleg érthetően.

- Köszönöm - áll fel, s már el is tűnt, kettesbe hagyva minket.

Magam mellé pillantva a matracra, ahol eddig Jisoo ült, egy kis bőr tartót vélek felfedezni, amin nagy arany betűkkel ott díszeleg, hogy “rendőrség”. Mivel Chanyeol már nem figyel rám, óvatosan a kezembe veszem, s bár tudom mekkora illetlenség, de kíváncsiságból kinyitom, hogy megnézzem mit rejt. Jobb oldalt a rendőrség jele van, rajta egy számmal, bal oldalon pedig egy igazolvány, képpel és adatokkal ellátva, mi biztosítja, hogy ez tényleg Jisooé. Agyamat rohamtepóban kezdi elözönleni a többnél több ötlet, hogy akkor mégis mit keres itt és miért kérdezgetett annyira furcsa dolgokat. A düh olyan mértékben veszi át felettem az uralmat, hogy arra már szavak sincsenek. Komolyan, ennyire még nem éreztem megalázva magamat!

- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan - mutatom fel neki az igazolványt, mire fáradtan felpillant, majd tekintete fokozatosan vált át rémültbe.

- Mit? - ereszti le a kezeiben lévő mobilt.

- Mi az, hogy mit?! - állok fel hirtelen. - Chanyeol, ha nem mondok el neked valamit, te rögtön rámhívod a rendőrséget?! Hát megőrültél?! - kelek ki magamból teljes mértékben. - Nem tudod elfogadni, ha valami nem rád tartozik, igaz?!

- Baek, ez nem - próbál valamit mondani, nálam jelentősen nyugodtabban, de már mindegy.

- Mi nem?! Ne kutakodj az életembe! Neked ehhez az egészhez semmi közöd, de még hozzám sem! - ordítom hevesen gesztikulálva, ahogy arca egyre kétségbeesettebb, úgy érzem egyre biztosabbnak győzelmemet. Innen már nincs vissza út, minden, ami eddig bennem volt, rajta fog landolni. - Azért, mert te valami hű de nagy világsztár vagy, azt hiszed, hogy neked mindent szabad?! Hát kurvára nem! Menj vissza a kis csillogó világodba és játssz a barátaiddal, ugyanis ez nem az a hely, ahol ezt megteheted!

- Baekhyun…

- Komolyan, mégis mi a jó életért jöttél hozzám?! Hogy meleget csinálj belőlem és aztán mindenki rajtam nevessen? Hogy kitagadjon a családom? Már az elején tudtad, hogy ennek semmi értelme, nekünk nincs jövőnk, én itt dolgozom, és neked is megvan a magad munkája, ami egyáltalán nem illik össze, úgy-

- De én nem akarom! - vág közbe hasonló hangszintet megütve az enyémmel. - Nem érdekel más, ha kell, ott hagyom a bandát!

- Dehogy hagyod ott - nevetek keserűen. - Nem tudnék megbirkózni a bűntudattal, hogy miattam adtad fel… Ráadásul itt mit csinálnál? Hogy élnénk mi együtt? Lásd be, lehetetlen… - vigyorgok gúnyosan, immár jóval halkabban hozzávágva gondolataimat. - Ideje felnőni, Chan.

- Szakítani akarsz? - áll fel, pár lépést közelebb jőve, de mivel hátrálok, megtorpan.

- Jártunk mi valaha? - tagadok le mindent, mire fájdalom suhan át az arcán. Itt az ideje véget vetni ennek, mert komolyan nincs járható út. - Ugyan már, hát az még játéknak is rossz volt.

- Baekhyun, ne - csuklik el a hangja. - Ne csináld ezt, kérlek, könyörgöm.

- Szerinted mért nem mondtam ki soha, hogy szeretlek? - veszem elő utolsó fegyverem. - Mert nincs így… Egy tapasztalat voltál, semmi több.

- Baekhyun, kérlek… - párásodik tekintete, ám amilyen állapotban vagyok, nem tud meghatni. Nem engedem.

- Én is kérek valamit - emelem fel mutatóujjamat. - Hagyj békén. Soha többet nem akarlak látni.

- Baekhyun, ne csináld ezt, tegnap még minden rendben volt, beszéljük meg - fog finoman a felkaromra, de én elcsapom a kezét.

- Nem, Chanyeol, soha semmi sem volt rendben. Nem tudod felfogni, hogy már nem kellesz? Ilyen hülye vagy?! Maradj selyem fiú, Chan, és hagyd a munkát azokra, akik értenek is hozzá - állom összetört tekintetét. - Undorodom tőled… - vetem még oda kegyelemdöfésnek, és ennyivel lerendezve a dolgot, a mellkasának nyomom a tartót, mit akadozó mozdulatokkal vesz el.

- Ez az utolsó szavad? - kérdi, kiengedve az első könnycseppet.

- Nem. Takarodj az életemből - fordítok neki hátat és kicsörtetek az ajtón, hol egyenesen Jisooba botlok, de egy gyors “elnézés”-t követően tovább haladok a konyhába, szabad teret adva nekik a távozásra.

Még mindig nem tudom hogyan volt erre képes, de az méginkább megdöbbent, hogy nekem volt ehhez az egészhez merszem. Tudom, hogy kegyetlenül csináltam, de így lesz a legjobb neki és nekem is. Töltök magamnak egy pohár vizet, ami némileg lenyugtat, ám hallva, ahogyan elmennek, semmit nem érzek. Szó szerint semmit.

Másnap reggel az első dolgom a telefonomra nézni, azonban mivel nem írt, csak megyek és csinálom a munkámat. Nincs túl sok dolog, én viszont szerzek magamnak, ezzel is lefoglalva a gondolataimat. Felszabadultam és ez jó… Mintha semmi gondom nem lenne. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Chanyeol mennyi mindent megtett értem, amiért elmondhatatlanul hálás is vagyok, de még mindig az az álláspontom, hogy így jobb lesz. Egyenlőre mindenképp az.

Mikor délután megcsörren a telefonom, kétkedve húzom elő megnézni a nevet, de mivel csak Lu az, nyugodt szívvel emelem a fülemhez. Sajnos nem kellett volna.

Ilyen kioktatást sem kaptam még tőle, amit eleve rosszul viselek, tehát a felénél leraktam, s miután elkezdett hívogatni, inkább ki is kapcsoltam, mert erre most egyáltalán nem vagyok kíváncsi.

Őszintén, este vártam Chanyeolt, de kicsit megkönnyebbült lettem, mikor biztos voltam benne, hogy már nem jön. Ugyan rendszeresen nézem, hátha keres, azonban eredménytelenül. Nem akarom, csak érdekel.

Az első egyedüli hetemben, miben Luhant többször hajtottam el, mint eddig bármikor, felhőtlen a kedvem és soha nem tapasztaltam még ekkora örömöt. A világon minden boldoggá tett. Egyedül Kobold nem. Még az is megfordult a fejemben, hogy kiviszem a határra, és ott hagyom, vagy elajándékozom, de rossz ránézni arra a kutyára. Ezen kívül viszont nem lehetett letörölni a vigyort a fejemről. Örömmel indultam munkába és kérés nélkül csináltam meg mindent, amire sokszor évekkel ezelőtt sem jutott idő.

Majd elérkezett a pont… A pont, mikor kezdtem belátni, hogy Chanyeolt tényleg nem érdeklem többé. Még csak meg sem próbált azóta beszélni velem, ami őszintén rosszul esik, hisz reméltem, hogy ennél többet jelentek, ugyanakkor valahol jogos is, hisz én küldtem el. A jókedv helyét fokozatosan veszi át a fájdalom és bűntudat, míg reggel már felkelni sincs kedvem, nemhogy dolgozni. Egy ideig úgy tűnt, hogy segít a semmittevés, de pont az ellenkezője, mert ezáltal rengeteg szabad órám maradt hülyeségeken törni a fejem, mi ellen a legjobb orvosság a töménytelen munka lett.

Rájöttem, hogy nekem ez így mégsem jó, piszkosul hiányzik Chanyeol mosolya, ölelése, csójka, minden, ami Chanyeol, mégis annyi dac lakozik bennem, ami soha nem engedné, hogy én kezdeményezzek békülést. Ezek után nem lenne pofám elé állni, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg semmit nem érne. Elrontottam, méghozzá nagyon.

Beférkőzött elmém legféltettebb zugába az összes olyan dolog, amit vele csináltunk. Oly’ mértékben tűnt el az életemből egyik pillanatról a másikra, hogy már csak rémálmaim főszereplőjeként kap szerepet, ráadásul minden este, miután a sírva kelés kifejezetten megszokott jelenség lett. Már nincs ott mindenhol, hogy kabátot aggasson rám akaratom ellenére, az őrült egészségügyi gondokat ismételgetve. Már nem ír nekem kedves üzeneteket, mikbe mindig belepirultam, mit szerencsére nem láthatott, és mikre mindig téma váltás volt a reakcióm. Már nem mosolyog rám, ezzel bearanyozva a napom, olyankor, mikor úgy érzem, hogy az egész világ ellenem van. Már nem kérdezősködik a világ legésszerűbb dolgairól, csak azért, hogy végre én beszéljek helyette. Már nincs velem, hogy átöleljen és vigaszt nyújtson a legnehezebb perceimben, olyan idióta érveket felsorolva a szomorkodás ellen, mik egy kisgyereket sem nyugtatnának meg, nekem mégis mérhetetlen erőt adtak. Már nincs Chanyeol, és az egyetlen, ami vigasztal, hogy neki mindenképp jobb nélkülem…