64. Terhes várakozás

Az idegességem az egész csapatra kihat, bár nem azért, amiért otthon szokott. Se nem kiabálok, se nem csapkodok, sőt, magamhoz képest igen normálisan viselkedem. Csak éppen a gyomrom nem bírja ezt az egészet. Egy falat sem megy le, ezt azonban Chanyeol nem hajlandó elfogadni.

-  Na, csak egy kicsit~ - kérlel kiskutya szemekkel, a kezében tartott evőpálcikákat - valamint a vele fogott ételt - a szám elé dugva, én pedig egy mély sóhajt megeresztve fordítom el a fejem.

-  Nincs étvágyam, Chan…

-  Most napokig nem fogsz enni?  

-  Lehet - vonok vállat hetykén, majd felállva mellőle, otthagyom őt a konyhában. Nincs idegem hozzá, egyedüllétre és csöndre van szükségem, hogy mindent át tudjak gondolni, ami mostanság történt. Félek…

Annyi aggály van bennem, hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Mi van, ha nem vesznek fel? Egyértelműen Chanyeol akkor is fog valamiféle megoldást találni, de így is kellően rosszul érzem magam, amiért bepofátlankodtam ide, hiába tűnik úgy, hogy szívesen látnak. Nem, mintha úgy tűnne a többiek részéről. Aish, megőrülök…

-  Miért töröd azt a csinos kis fejed butaságokon? - ránt vissza a valóságba egy kedves hang, a nyitott ajtón ejtett két koppanás kíséretében.

-  Én nem… - emelem a küszöbön álló hyungra a tekintetem, ám rögtön szemet szúr a kezében tartott tányér, melyet minden bizonnyal nem magának hozott, mert ahhoz nem kell eljönni a folyosó végére, hacsak nem mellettem tervezi elfogyasztani. - ...is.

-  Dehogynem - jelenik meg egy széles mosoly az arcán, majd önkényesen beengedve magát az ölembe helyezi hozományát és lehuppan mellém. - Ha nem eszel megfelelően, legyengül a szervezeted, rosszul leszel és nem ám úgy, mint most, hanem sokkal intenzívebben. Hidd el, nem akarod tudni, milyen az - mondja aggodalmasan, pedig nekem felesleges erről beszélni.

Hidd el, hyung, tudom milyen az…

-  Chanyeol küldött? Mert bizto-

-  Engem nem kell küldeni, mindig, mindenhol ott vagyok - jelenti ki a teljes igazságot. - Na, egyél szépen. Ne stresszelj rá nagyon, attól nem lesz semmi sem jobb - paskolja meg a combomat, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik is.

Chanyeol pedig, mint aki arra várt volna, hogy mikor távozik hyung, amint kitette a lábát, már jön is befelé, ábrázatán egy diadalittas mosollyal, mi végett késztetést érzek a félreértések tisztázására.

-  Még mindig nincs étvágyam - teszem az ágyra a tányért.

Chanyeol a nap összes pillanatában az én kívánságaimat lesi, amikből nincs sok, többnyire semennyi, s ez látszólag sokkal inkább zavarja, mintha egyfolytában ugráltatnám.

Sosem volt valami stresszes az életem, elvégre mindig azt csináltam, amit mondtak, amit kellett, így kifejezetten megvisel ez az állapot, de azt is tudom, hogy ezzel csak magamat betegítem le. Viszont a jövőm függ a döntésüktől. Tény, biztos nagy befolyása van az ügybe Chanyeolnak, meg a többieknek, ettől azonban még nem nem valószínű, hogy használható vagyok a cég számára.

Miután nagy nehezen, hányingerek és rosszullétek közepedte kiszenvedem magam a fürdőbe, egyszerűen elhagy minden erőm. Semmi mást nem akarok csinálni, mint feküdni és csupán létezni. Én! Én, aki világéletében ment, mozgott, tette a dolgát. Lehet kimúlok itt a sok stressz hatására, még mielőtt kiderülne, hogy belőlem is lehet-e csillámpóni.

Komolyan erre vágytam? Volt ez valaha is a célom? Voltak egyáltalán saját céljaim eddig? Azt hiszem, nem igazán… Dolgozni a földeken, az állatok körül, végezni az állandóan ismétlődő, monoton munkát. Bár a helyzethez képest kifejezetten szeretem az ottani életet, a légkört, a közös étkezéseket, a békés traktorozást. A friss borjak még az én szívemet is meglágyítják, a csibékbe meg egyszerűen szerelmes vagyok. Itt viszont maximum marhák vannak, de még csak nem is azok, amiket levághatnánk megenni.

Míg a vizet eresztem, a gondolataim megfoghatatlanul száguldoznak. Nem tudom felfogni, vagy elkapni egyiket sem, csupán a jelenlétük biztos. Rosszul viselem a változásokat, azt, ha kimozdítanak a konfortzónámból, pedig tisztában vagyok azzal, hogy nincs félnivalóm, ismerem a csapatot, és egyébként is sokat voltam már itt. Eredetileg semmi nem változott, mindössze az, hogy nincs családom. Semmi…

- Baj van, Baek? - ránt vissza vetkőzésem közbeni elbambulásomból egy beérkező Chanyeol.

- Nincs - nyomatom már csuklóból, egy pillanatra megakadva az alsóm levételében.

Még ennyi idő után is zavarban vagyok, ha meztelenül lát. De még ez a kisebb gond, hiszen ki tudja, mennyi heg és seb éktelenkedik a bőrömön, amitől Chan mindig elszomorodik, s annál már tényleg nincsen nagyobb fájdalom.

- Te, ez a víz tűzforró - nyúl a kádba, de még eme csodás észrevétele után sem marad tétlen, s feltekeri a fűtést, meg kirohanva a fürdőből, a szobában kezd tevékenykedni.

- Szeretem a forró vizet - motyogom halkan, majd egy mély sóhajt megeresztve, megszabadulok a maradék gönceimtől, hogy még mielőtt vissza érne, már a vízben ülhessek.

- Jó, csak arra vigyázz, hogy meg ne égesd magad - dob a kis törölközős szekrényre egy rövinadrágot, valamint valamelyik pólóját. - Egyébként nincs kedved elmenni valahova? - foglal helyet a kád mellett.

- Nincs.

- Akkor mit szeretnél, mit csináljunk? - áll hozzám mérhetetlen türelemmel és odaadással, de túlságosan rosszul vagyok ahhoz, hogy értékelni tudjam az igyekezetét.

- Semmit.

- Állatkert?

- Kizárt.

- Társasjáték?

- Nem.

- Tévé?

- Nem.

- Akkor-

- Semmi.

Tisztelem és becsülöm őt, amiért ilyen rengeteg energiája van, de velem nem ez a helyzet. Főleg most, hogy még a kezemet sincs erőm felemelni, s csak gubbasztok összehúzva magamat, lehetőleg minél többet kitakarva a testemből.

Ám látva Chanyeol lelkesedésének csökkenését, felsejlik bennem a bűntudat egy ismeretlen formája.

- Te nyugodtan elmehetsz, nem kell velem lenned, egyébként is csak fekszem egész nap…

- Nélküled nem megyek sehová - komolyodik meg az arca kissé sértetten, mintha ez annyira alapvető dolog lenne, amiről nekem tudnom kellett volna.

- Miért nem?

- Mert veled akarok lenni. Mindig. Állandóan. Egyfolytában. A nap minden pillanatában. Reggeltő-

- Jó-jó, felfogtam.

- Akkor mit csinálunk? - tesz egy újabb próbálkozást, ezer wattos mosolyát visszavarázsolva az arcára.  

- Semmit - maradok  véleményem mellett.

Rosszul érzem magam… Nem értem, miért tart ki mellettem, hogy mindazokok után, amiket tettem vele, miért nem keres mást. Ő jobbat érdemel nálam. A legjobbat. Ráadásul egy szép lányt, aki aranyos, kedves, odaadó, figyelmes, satöbbi. Tehát; nem én.

- Chan…

- Igen? - csillannak rögtön a szemei, várva a mondandómat.

- Megmosnád a hajam?

- Persze - nyúl máris a kád szélén lévő nagyobb, műanyag pohár szerű izéért, amit aztán a vízbe márt, hogy annak segítségével nedvesítse be tincseimet.

Ujjai finoman masszírozzák a fejbőröm, minden mozdulatából kiérződik az óvatosság. Megnyugtat az érintése, a jelenléte, a közelsége. Hogy tudom, bármi is legyen az ítélet, ő itt lesz nekem, és támogat.

A fürdés befejeztével az ágyban kötünk ki, majdhogynem teljesen összegabalyodva. Igaz, hogy fáztam, de az valahol akkor abba is maradt, mikor sivatagira fűtötte a szobát és rám tett két takarót, úgyhogy igazán szükségtelen magába passzíroznia engem. Ezt csakhamar meg is unom, úgyhogy következő utunk a konyhába vezet, nagy nehezen beadva a derekam az evéssel kapcsolatban. Nem, még mindig nincs étvágyam, azonban Chan kedvéért megpróbálok néhány falatot leerőszakolni a torkomon, bármi is legyen az a csoda étel, aminek ő nekikezd.

A pulton ülve lógatom a lábam, s figyelem őt, elveszve precíz mozdulataiban, mikor befut Jongdae és Minseok is.

- De tudtad, hyuuuung - nyafog a fiatalabb, látszólag felettébb belemerülve szóváltásukba.

- Honnan tudtam volna? Közöm nincs hozzá - vigyorog ezerrel, számomra ezzel igencsak gyanúsnak tűnve, annak ellenére, hogy nem tudom, miről beszélnek. - Oh, srácok.

- Mi ez a jó illat? - vonzza be Yixinget az orra.

- De hyuuuuung!

- Már vacsoraidő van? - lép közelebb Chanyeolhoz a kínai srác, hogy szemügyre vehesse a serpenyőben történő dolgokat.

- Nem igazán…

- Hogy-hogy itt vagy, Baek? - hagyja ott Jongdaet Minseok, még véletlenül sem válaszolva a kérdésére. Egyre jobban érdekel, hogy miről van szó, de nem merem megkérdezni, mert minden bizonnyal semmi közöm hozzá.

- Chan lerángatott enni.

- Nagyon jól tette! És fogsz is?

- Fogok.

- Helyes. Már majdnem olyat tettem, amit még én sem bocsátanék meg magamnak - lendíti a kezét, ütést imitálva az irányomba, én azonban jobban megijedek a kelleténél, amit szerencsére időben tudok korrigálni.

- Hyung! - szalad ide hozzánk Sehun. - Ne bántsd Baci hyungot, mert mi halunk meg ketten Chanyeol hyunggal! - fog erősen a karomra. Fáj, de egy nyikkanást sem engedek kiszökni az ajkaim közül. Nem értem, most mi van…

- A nevemet hallottam!

- Miért?

- Mert Luhan kiherél minket.

- Hogy micsoda? - csatlakozik körünkhöz a mesterszakács is, hogy pontosabb tájékoztatást nyerjen a témát illetően.

Szép lassan megtelik a konyha, s nekem csakhamar rá kell jönnöm; nem elveszítettem a családomat, hanem újat kaptam. Igaz, hogy kicsit hangosak, trehányak, erőszakosak, meg miegyéb, de tagadhatatlanul a legjobbak. Nem csupán azért, mert ők az EXO, hiszen annyira nem ismerem még a munkásságukat. Sokkal inkább maguk miatt.

Az estét rosszul viselem, túl a nagy csend, túl sok a gondolat. Már majdhogynem éjfél van, Chan is békésen szuszog mellettem, de nekem túlságosan tele a fejem ahhoz, hogy aludni tudjak. Ilyenkor visszatérnek a sötét gondolatok, aggályok, és minden olyan, ami miatt kevesebbnek érzem magam, netán feleslegesnek a jövőbe vetett erőfeszítéseimet.

Milyen csalódottak lehetnek most anyuék? De ami még fontosabb… Ki segít most apunak? Mi van, ha egy betegség ledönti a lábáról, és nem lesz, aki megcsinálja a munkát, az állatok körüli teendőket? Anya is képes megetetni őket, meg miegyéb, de befogni, fülezni, oltani, herélni, megkötni…? Egyedül még nekem sem menne. Talán haza kellene mennem, és térden állva könyörögni, hogy bocsássanak meg nekem. Nem, mintha úgy érezném, hogy bármit vétettem volna, de más út nincs. Viszont ott akarok én lenni csak miattuk? Szeretem őket, hiszen felneveltek, fontosak számomra, ám sosem lesz saját életem, ha örökre velük élek. Talán ez az én egyetlen és legnagyobb esélyem arra, hogy a saját kezembe vegyem a sorsomat, de ahhoz, hogy ez ténylegesen meg is történjen, most nem szabad elbizonytalanodnom.

- Chan - ülök fel, s rázom meg óvatosan a vállát. Nem szoktam zavarni, vagy csak úgy felkelteni, jelenleg viszont igen nagy szükségem lenne rá. - Chanyeol.

- Mmm? - mormog félálomban.

- Chan, nem tudok aludni - folytatom kitartóan, míg kellően magához nem tér.

- Miért? - pislog nagyokat a sötétben, hogy tekintetével megtalálja az arcomat.

- Csak nem megy…

- Elmenjünk kocsikázni? - teszi fel álomittas hangján a kérdést, bizonyítván vele, mennyire jól ismer már engem.

- Hát, csak, ha neked nem gond, hisze-

- Akkor menjünk! - ül fel váratlanul, ezzel kis híján a frászt hozva rám. - Keresek neked egy hosszúnadrágot, és jó is vagy.

- Biztos vezetned kéne ilyen állapotban?

- Milyen állapotban?

- Félholt…?

- Ya, Baekkie, de kegyetlen vagy - borzolja össze a hajamat, majd szintén felkapva egy nadrágot, magához ragadja az ágyról az egyik pokrócot, aztán elindul kifelé. - Csinálok kávét, és minden rendben lesz.

Az autó belseje hideg, de szerencsére csupán percek kérdése, hogy felmelegedjen, addig meg a pokróc ment meg a fagyhaláltól, főleg, mert jobb szeretek lehúzott ablak mellett utazni, hiába röpködnek kint a mínuszok. Bár tény, így nehezen fog felmelegedni, de hát ez van. Chanyeol pedig felkészült erre is, mert ő kabátban vág neki a mi kis utunknak.

- Meg fogsz fázni.

- Dehogy fogok - húzom fel magamhoz a lábaim, s elhelyezkedem kényelmesen. Úgyis lehúzza majd, ha már alszom, tehát mindegy…

Megnyugtat és kikapcsol az utazás. Imádom. Ugyanakkor itt tudok a leginkább elálmosodni is, főleg, miután kiérünk a városból és komolyabb fények hiányában szinte semmit nem látni a tájból. Chanyeol végig cirógat, a kérésemre mesél a munkájáról, a családjáról, és tudom, érzem, mennyire szeret, így szép lassan megnyugszanak a gondolataim is.

Mikor ideges vagyok, az evés nem a barátom. Ezen az sem segít, ha minden tag megpróbál belém tömni valami kaját, a szentbeszédektől meg egyenesen a falra másznék, ha lenne hozzá kellő energián. Tehát ja… Kikészültem. Mondjuk annyira talán nem, mint amennyire Chanyeol aggódik miattam, úgyhogy kizárólag az ő nyugtatására próbálkozom legalább minimálisan normálisan viselkedni. Többnyire sikertelenül. Egyetlen megmentőmnek Sehunt látom az este közeledtével, aki kiabálva hívja össze lent a csapatot, ezzel elterelve rólam a figyelmet.

- BAEKHYUNNAK LEVELE JÖTT! - Vagy mégsem…

Amint leérek komótos tempómban, némi noszogatás segítségével, rögtön a kezembe nyomja a borítékot, melyen a cég neve szerepel hatalmas betűkkel. A pulzusom azonnal az egekbe ugrik, a srácok meg szorosan körém gyűlve lihegnek a nyakamba.

Nem értem a szöveget, szinte semmit nem fogok fel abból, amit olvasok. Bekerült a rendszerbe. Elfogadták a jelentkezését. Megfelelt. Ezeket még tudom is, mit jelentenek, csupán nem jutnak el a rendszerig. Most mi…?

Az örömujjongás, az engem nyomorgató és ütögető kezek egyre engednek következtetni: egy nagyon hosszú folyamat elébe nézek. De hiszen ezt akartam, nem? De. Mi lesz most velem?

- Gyere, öltözz, rögtön indulunk - fog a csuklómra Chanyeol és kezd el fölfelé húzni a lépcsőn.

- Miért? - baktatok nyomában kómásan, fejemben ezernyi kérdéssel.

- Mert behívtak téged megbeszélésre.

- Engem? Mikor?

- Elolvastad a levelet? - nevet jóízűen.

- El…

- Akkor hajrá - lép be velem a szobába, esélyt, na meg persze időt sem adva rá, hogy felfogjam a körülöttem zajló eseményeket.

63. Meghallgatás

- Baekh - szól hozzám, máris mérföldekkel tisztább tekintettek pásztázva engem, de én nem reagálok. Nem igazán tudom, mi ekkor a helyes, így jobb ötlet nem lévén, figyelmen kívül hagyva őt térdelek fel és hajolok nemességére, éppen csak a makkját fogva ajkaim közé, hogy megízlelhessem.

Aggaszt, hogy sosem tudom, jó-e, amit csinálok, vagy csupán elviseli a bénázásom, pusztán mert szeret. Még abban sem vagyok biztos, komolyan szeret-e egyáltalán, mert valljuk be, nem sok szerethető tulajdonságom van, de ezt inkább már ráhagyom.

- Baekhyun - sóhajt, tenyerét a fenekemre simítva.

Balkaromra helyezve súlyom nagyját, jobb kezemmel rásegítek, fokozatosan erőteljesebb, elnyúltabb hangokat kicsalva Chan torkából, ám az sem elhanyagolható tényező, hogy közben ujjai egyre illetlenebb helyekre kalandoznak, ezzel zavarva a koncentrációmat. Nemrég keltem, még jócskán álmos vagyok, a mozgásom is lomha, őt azonban nem kifejezetten érdekli, tapogat, markolászik engem. Ezt egészen addig tűröm mindenféle  reakció nélkül, míg rá nem talál félmerev tagomra, ez ugyanis kissé megrekeszt az igyekezetemben. Elhúzódok, arrébb mászok az alfelemmel, de ő minden alkalommal visszahúz, hogy folytathassa az én ingerlésemet. Ez még rendben is van, percek teltével sikerül úgy-ahogy figyelmen kívül hagyni, de az már mindennek a csúcsa, hogy még az alsómat is lerángatja rólam.

- Ya! - nézek rá hátra, a következő pillanatban viszont már mindkét kezemmel meg kell kapaszkodom, hogy ne boruljak fel, míg ő jobb lábamat átlendíti a mellkasa felett.

Már van némi sejtésem, mit is szeretne pontosan, ám addig nem válik biztossá, míg jobban be nem csúszik alám, és öleli át a csípőm, ezzel lejjebb húzva, hogy bekaphassa nemességem.

Egy halk sóhaj, s pulzusom szinte a plafont veri, de erőt véve magamon, mellkasomat alhasára eresztem, és megfogva merevedését, ott folytatom, ahol abbahagytam.

Ez tervnek mind szép és jó, csakhogy míg ő erőteljesen szívja, netán gyöngéden puszilgatja, nyalogatja legérzékenyebb részemet, hogy a csudába tudnék kellően az én dolgomra figyelni?!

A póz kényelmetlen, mindig helyezkedem, meg hamar is fáradok. Szeretném jól csinálni, szeretnék neki örömet okozni, ha már ennyit szenvedett velem mostanság, de közel sem megy olyan könnyen, mint azt hittem.

Teli szájjal nehezen kapok levegőt, a figyelmem osztott, túl sokszor meg kell állnom. Különös érzés ilyen közeli kapcsolatba kerülnöm Chan micsodájával, mert bár sokszor láttam már, a távolság mindig adott volt. Nem mintha bánnám, sőt… Csupán furcsa.

Chanyeol egyre inkább zihál, markolgatja, karmolja a csípőmet, ami azt jelzi, hogy közel a vég, így hát minden maradék erőmet összeszedve húzok még bele, hogy fél percben belül, figyelmeztetés nélkül a számba élvezzen.

Szörnyen kimerítő ez az egész, fájnak az arcizmaim, meg a karjaim, úgyhogy lefogom a tagját a combjához, hogy ne lógjon az arcomba, s az ölére hajtom a fejem, ám nem is ő lenne, ha nem éppen ezt a pillanatot választaná a megmozduláshoz. Egy könnyed mozdulattal passzíroz engem a matracba, majd lábaimat széttolva fekszik be közéjük, hogy ott folytassa az ügyködést, ahol abbahagyta. Immáron mérföldekkel könnyebb, nem kell miatta aggódnom, így alig néhány szívást követően átadom magam az élvezetnek.

- Baek - térdel föl, közben ajkait törölgetve.

- Hm? - biccentek felé, tudatva vele, miszerint figyelek, mondhatja.

- Szeretkeznél velem? - teszi fel nyíltan a kérdést, mitől szörnyen zavarba jövök, így csupán egy erőtlen bólintásra futja.

El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki ez az utóbbi jónéhány nap, s az igazat megvallva, nekem is hiányzik már a kapcsolatunk azon része, csak én nem merem bevallani.

Chan a fiókhoz nyújtózva előveszi a sikosítót, s amint én összekapartam maradványaimat a paplanról, magára ránt egy heves csókra. Szinte észre sem veszem, de ujjai már illetéktelen helyen barangolnak, egykettőre nekilátva előkészítésemnek. Figyelmes, óvatos, törődő, ez azonban csak minimálisan képes enyhíteni a kezdeti fájdalmakon.

- Olyan elmondhatatlanul szerencsés vagyok - húzódik el, tekintetét íriszeimbe fúrva. - Enyém a világ leghelyesebb, legszebb, legügyesebb sráca - simít ki egy tincset szabad kezével a szememből. Nem tudom, erre mit mondhatnék, főleg egy ennyire kényes helyzetben, úgyhogy inkább csöndben maradok, zavartan a feje alatt lévő párnát vizslatva. - Tudom, hogy nem hiszel nekem, de ez nem változtat a tényeken - búgja közénk, egy lágy puszit hintve az arcomra. - Imádom a lényed minden porcikáját - társítja váratlanul a harmadik ujját, mitől fájdalmasan felnyögök, de ő ezt csókba fojtva ölel át engem.

Hogy vagyok képes őt pillanatról pillanatra jobban szeretni? Hiszen ez az érték eddig is a lehetetlen fölött volt, én naiv meg mindig elhiszem, hogy ennél nincs feljebb.

Amint kellően tágnak érez engem, egy utolsó puszit követően elereszt, ám nem mozdul, kizárólag, míg bekeni magát.

- Gyere - fogja meg nemességét, hogy én… nem. Nem akarok beleülni úgy, hogy ő végig mindent tökéletesen lát! Ohh, jézus…

- Mmm - húzom el a szám, kérlelően nézve őrá.

- Nincsen semmi baj - mosolyodik el. - Úgy csinálod, ahogy neked kényelmes.

Nem tudom, melyik a cikibb; ellenkezni a helyzet ellen, vagy megtenni, amit vár, én mégis a második lehetőséget választom, s hátrébb araszolva veszem át tagjának a tartását, hogy szép lassan és óvatosan ráereszkedjek.

- Nem kell sietni, jó? - fog mindkét kezével a fenekemre, talán, hogy megelőzzön egy, a múltkorihoz hasonló akciót, ami igazából a terveim közt szerepelt.

Ahogy Chan tövig ér bennem, tanácstalanná válok. Egyértelműen nekem kell mozdulnom, de mégis hogyan?

Chanyeol türelmesen vár, közben jó alaposan megnézve engem, ami, mit ne mondjak, mélységesen zavarbaejtő. Már eleve azt utálom, hogy látja az arcom, nem még a többi részem…

- Ha nem szeretnéd, nem kell - simogatja türelmesen a combomat, én azonban újfent kerülve a választ, lassan felemelkedem, majd vissza le, ezzel egy szaggatott sóhajt kicsalva Chanból.

Félretéve minden megmaradt, illetve, nem lévő büszkeségemet kezdek mozgásba, keresve azt a pózt, azt a tempót, amivel neki a legjobbat nyújthatom, s amit biztonságosan tartani tudok. Még mindig fáj az egész oldalam, ráadásul a sós verejték marja a sebeimet, ám figyelve az arkifejezésemre igyekszem leplezni.

Tenyereimmel mellkasán megtámaszkodva kerülöm a szemkontaktust, próbálván nem elképzelni azt, hogy ő vajon hogyan láthat engem.  

Talán öt perc is eltelik, mikor kezdem érezni a véget, hogy nem fogom már sokáig bírni, fáradok. Chanyeol mintha csak észrevette volna ezt, erősen a csípőmre markol, s lábait óvatosan maga alá húzva, feltérdel, majd engem fogva dönt hátra, közben puszit nyomva a homlokomra. A szemeibe egy világ költözött, szinte látom a rengeteg mondandóját.

A máskor kisfiús arca most vadítóan helyes, ahogy nedves, fekete tincsei a homlokára tapadnak, s tekintetében a vágy ül.

Bár tudná, mennyire nagyon szeretem őt…

Finoman mozgásba kezd, egészen lehajolva hozzám, mi által minden szusszanása az ajkaimra csapódik. Kétoldalt a felsőjébe markolva bújok a nyakába, majd ahogy váratlanul eltalál bennem valamit, fejemet a matracba nyomva karolom át a nyakát és szorítom magamhoz. Hallom, érzem, hogy élvezi a helyzetem, ám már egyáltalán nem tud foglalkoztatni semmi, elvette az eszemet. A trikóját tépkedve kapkodom a levegőt, minél többet és többet akarva belőle.

Talán csak Yixing van itthon, talán más is, de egy biztos; nem irigylem őket. Jó, Yixing szobája van a legmesszebb, így talán akad némi nyugta így hajnalban, annak ellenére is, hogy Channal szinte hangversenyt, sőt, sokkal inkább hangossági versenyt csinálunk, ellenben Minseok pont mellettünk van. Az, hogy én nem hallottam senkit hazajönni, nem jelent semmit. Nem is igazán érdekel…

- El kéne menni letusolni - nyűglődök erőtlenül.

- Kizárt - fekszik el kényelmesen, jelét sem mutatva, miszerint reggelig ki lehet onnan robbantani.

- Jó, én attól még megyek - szedem össze magam, hogy elinduljak kifelé.

- Itt ne hagyj! - kapja fel a fejét riadtan. - Várj meg, én is megyek~

A határidő szűkös, Chanyeol meg csak azt hajtogatja, hogy nem kell ehhez komolyabb felkészülés, hiszen rám kíváncsiak, adjam önmagam. Jondgae felvetette a stúdió lehetőségét, ami fogalmam sincs, mit takar, ám ezt is hamar kizárta, így maradt a napi gyakorlás, amit bővíteni tudtam, ahogy lejárt a szünetük. Nehezen hangolódom össze a gitárral, mert nem igazán értem és tudom követni a dallamát, ez azonban a napok múltával változik. Nem gondolom, hogy jó lennék, elvégre érzékem sincs hozzá, de majd úgyis kiderül.

Az utolsó este éppen leugornék a konyhába valami inniért, mikor meghallom, hogy odabent rólam van szó, így az ajtó előtt megtorpanva fülelek. Csúnya dolog, de engem minden érdekel, főleg, ha én vagyok a téma.

- Nem hiszem - sejlik fel Sehun érces hangja.

- Mert mégis mi jó lenne abban Chanyeolnak, hogy beállítja őt szolgasorba? Embertelen, amit néha elvárnak tőlünk. Én spec egyáltalán nem gondolom úgy, hogy kibírná ez az apró, törékeny fiú a tizenöt órás próbákat, a heti nyolc-tíz óra alvást, vagy az állandó hajtást - mondja kissé dühödten Jongin.

Annyi szent, hogy nem ismer engem, bár ötletem sincs, mit lehet tizenöt órában próbálni. Mindenbizonnyal erős túlzások vannak itt.

- Kicsit, mintha utálná őt - jegyzi meg a többieknél halkabban Yixing.

- Azért, akit utálsz, nem szervezed be magad mellé nulla-huszonnégyre - szól ellen Kyungsoo, és lássuk be, igaza van.

- Szerintem akkor is túlzás. Nincsen semmi bajom a sráccal, de látta már valaki? Meg fog törni… - tart ki a véleménye mellett Jongin.

- Jól van, srácok - hallom meg Minseokot. Azt hittem, ő fent van… - Ez csakis Chanyeolra, meg Baekhyunra tartozik. Nem ismerjük elég jól, hogy el tudjuk dönteni, te meg főleg nem, Jongin. Ha meg ennyire érdekel titeket, menjetek oda és kérdezzétek meg tőlük. Az a törékeny srác sokkal erősebb, mint hinnétek…

Egy szemhunyásnyit nem aludtam az éjszaka, ami nem feltétlen segít rá nekem a mai nap kimenetelére. A csapat fele nem hisz bennem, a másik fele meg vakon bízik. És én? Én tudom, hogy úgyis elbukom, mint általában mindent, így csak sajnálom azokat, akik hisznek bennem.

- Nehéz, nehéz… - simogatja Luhan az állát, miközben ő és Chanyeol velem szemben állva mustrálnak engem.

- Levetkőzzek pucérra, hogy könnyebb legyen? - vetem fel a feszültség oldása érdekében.

- Igen!

- Nem! - ellenkezik Chan, csúnya pillantásokat vetve Lura.

- Tessék, Baek - lép be Minseok, s nyújt át nekem egy világos, hosszúujjú felsőt, valamint egy egyszerű farmert.

- Köszönöm - fogadom el, örülve, hogy vége ennek a szenvedésnek. Komolyan, már fél órája bámultak, hogy eldöntsék, mit adjanak rám. Kész agyrém.

- És a hajával mit kezdjünk? - túr tincseim közé Lulu, jó alaposan megtépve azt.

- Ya! - lépek hátrébb, megmenekülve tőle.

- Ha középről előre fésülitek, meg megigazítjátok, bőven elég.

- Mi lenne, ha befestenénk lilára?

- Mi lenne, ha lenyírnánk kopaszra?

- Mi lenne, ha kimennétek inkább, és egyedül hagynátok hyunggal?

- Mert? Mit akarsz te vele? - villant rám féltékeny szemeket Chan.

- Titok…

- Akkor nem.

- Egyébként meg, csak át akarok öltözni. Komolyan menjetek ki.

- Mert hyung nem zavar, mi?

- Hát, ő nem bámul, mint ti.

- Már megbocsáss, de mi már láttunk meztelenül is - jegyzi meg Luhan. - Ne most állj neki szégyellősködni, inkább vetkőzz!

- Ő… jó… Kimegyek pisilni - sétálok be inkább a fürdőbe, hogy ott hajthassam végre ezt a végtelenül bonyolult procedúrát.

- Nehéz, mi? - tér be Chanyeol, megértő pillantásokat vetve felém. - De ne izgulj, nem lesz semmi baj - ölel át, majd lesegíti rólam a pólómat.

- Mi van, ha elbukok?

- Nem fogsz.

- Elrontok valamit, elfelejtem a szöveget, megakadok, bármi?

- Először mindenki izgul, de ez így természetes.

- Végem van - sóhajtok fel lemondóan.

- Buta vagy - puszil meg, s segít átöltözni, hogy aztán a hajamat birizgálhassa.

A kocsiban végig kifelé bámulva tervezgetem a jövőmet arra az esetre, ha netán nem felelnék meg. Illetve, tervezgetném, ha Luhan és Sehun nem lennének olyan hangosak hátul. Olyan hangon énekelnek, mint akiknek húzzák a farkukat, ezzel csöppet sem segítve a helyzetemen.

- Látod, Hunniet is felvették, pedig nem tud énekelni. - Kedves a párjával…

- Igaz - helyes az említett.

- Meg rappelni sem.

- Ig… Hé!

- És még sokszor bunkó is - kontráz rá vigyorogva Chanyeol.

- Te inkább az utat nézd, és le lehet szállni rólam!

Az eddig is túlontúl nagynak tűnő épület immár mérföldekkel magasabbnak tűnik, azonban nem kapok időt az alapos megszemlélésére, Luhan könnyűszerrel belök az ajtón. Nem megyünk magasra, mégcsak messze sem, de számomra rengetegnek hat a teremig vezető idő, ahol már rendesen görcsöl a gyomrom.

- Nem lesz semmi baj - szorít még rá utoljára a kezemre Chan, mielőtt belépnénk.

- Mi itt leszünk.

- Sok sikert, Baci hyung.

Odabent tizenegy ember foglalt helyet a fal mellett felsorakoztatott székeken, velük szemben pedig egy kis emelkedőn további két szék, előtte mikrofon, mellette ötletem sincs, mi. Lever a víz, nehezen kapok levegőt, a bemutatkozáson csak makogok. Biztos erre a pályára születtem? Egyáltalán nem tűnik nehéznek, amit a srácok csinálnak, ám mikor ez mindennek a tétje, az elbukás sokkal valószínűbbnek tűnik.

Ahogy leülünk, Chanyeol odaadja a fejhallgatómat, beállítja a mikrofonomat, majd nekilát a sajátja elrendezésének is, hogy jó szögben legyen a gitárhoz. Egy kamera van közvetlen előttünk, ha nem lenne elég, hogy rengeteg idegen nézi minden ügyetlen mozdulatomat.

Egy papírt kapok, rajta a szöveggel, ami ugyan segít kicsit oldani a feszültségem, de ahogy felcsendül a fülemben a dallam, újra elfog a pánik. Szemeimet szorosan a sorokon futtatva kezdek bele az éneklésbe, igyekezvén minden hangot a helyére tenni, mellette pedig Chanyeolra figyelni, aki sokkal inkább igazodik hozzám, mint én hozzá.

Időbe telik ugyan, de sikerül kizárnom a külvilágot. Hol a lapot nézve, hol csukott szemmel, de magamhoz képest egész jót produkálok. Valójában nem is én rontok, hanem Chan, bár azon hamar túllendülünk, a végéig pedig kibírom már komolyabb bakik nélkül.

Mindenki kérdésekkel bombáz, és a kapcsolatom pontos megnevezésén kívül mindenre tudok igaz választ adni, hogy aztán haza indulhassunk, három istentelenül hosszú napra, míg kiértékelik a produkciómat, na meg engem. Sosem lesz már vége ennek a feszengésnek…