- Baek, nagyon meleg van - mocorog mellettem Chanyeol.
- Én fázom - igazgatom magamon a takarót, amit egyszer már félbe is hajtottam, ha már nem kell Channak, de így sem jobb.
- Gyere ide - támaszkodik fel becsukott szemekkel, s amint közelebb kúszom hozzá, némi bénázás után ajkait a homlokomra tapasztja. - Ahh… - sóhajt, immár teljesen magához térve. - Hozok gyógyszert - kászálódik ki fáradtan az ágyból, és bármennyire nem akarom, hogy elmenjen, semmi nem vesz rá, hogy szólni tudjak neki. Remeg mindenem, megfagyok. Nagyon rossz… - Miért nem keltesz fel, ha nem vagy jól?
- Így is alig jut időd aludni - didergem, minden izmomat feszítve, miközben ő felsegít ülőhelyzetbe.
- Bőven eleget pihenek, és amúgy is, lesz most időm még.
- Chan - kapom el, mielőtt visszaegyenesedhetne, s lehúzom magamhoz, hogy megölelhessem.
- Baj van? - simít a fejemre, másik kezével letéve a dolgokat, hogy megtámaszkodhasson az ágyon, mielőtt rám esne.
- Hiányzol - mormogom a mellkasába, jelenlegi erőmhöz mérten szorítva őt.
- De, hisz itt vagyok.
- Akkor is…
Néhány szeretgetős pillanattal később, átadja nekem a poharat és a gyógyszert, s megvárja, míg beveszem, aztán elkezd öltözni.
- Hova mész? - követem tekintetemmel kábán a mozdulatait, megpróbálva emlékezni rá, hogy, netán lenne mára valami dolga még.
- Patikába, mert elfogyott itthon a lázcsillapító és biztosan szükség lesz még rá.
- Én is - emelem le magamról a nagy paplankupacot, és mászok ki az ágy szélére, ám Chan meglátva engem, ledobja az ujjai közt szorongatott farmert, hogy egy szál bokszerben hozzám siessen.
- Te nem jöhetsz, beteg vagy - simít az arcomra, szándékosan elállva előlem az utat.
- De menni akarok…
- Naa, kicsim, maradj - dönt vissza a matracra, fokozatosan fölém hajolva közben.
- Szeretgess - nyújtom felé mind a két kezemet, tudván, hogy úgysem állna nekem ellent sokáig. Lejjebb hajol, alkarjaival megtámasztja magát a két oldalamon, és arcát az enyémhez döntve hagyja, hadd élvezzem ki meztelen, forró teste érintését, mígnem valaki megérkezik.
- Rosszkor? - kérdi az ajtóban állva Jongdae, kikerekedett szemekkel nézve minket.
- Nem, gyere csak - válaszol Chan, közben egy millimétert sem távolodva tőlem.
- De ti… - tér kissé beljebb, kifejezetten feszengve, próbálván megérteni a helyzetet, pedig semmi nem történik. Ha nem lennék ilyen pocsékul, biztosan zavarna.
- Ne tegyél úgy, mintha ez újdonság lenne - nyom egy puszit az arcomra, mielőtt felegyenesedne tőlem, magamra hagyva az ágyban.
- Nem az, csak azt mondtad, mész le, de…
- Megyek is - igazgat még el, majd rám terítve a takarót, folytatja az öltözködést.
- Lu? - húzom össze magamat magzatpózba, némiképp tompítva vele a fájdalmam és reszketésem, ám az oldalamnak ettől csak rosszabb.
- Én nem vagyok jó? - ül le mellém Dae, valamiféle megértő mosollyal vizslatva engem.
- De, de hol van Lulu?
- Iskolában - felel Chan, immár teljesen készen állva az induláshoz.
- Lulut akarom…
- Az előbb még engem akartál.
- Én nem vagyok jó?
- Lulu - fordulok a másik oldalamra, makacsul ragaszkodva legjobb barátomhoz, bár, hogy mit akarok tőle, az még nem biztos. Sőt, valószínűleg semmit, csak őt magát. Hiányzik. Hiányzik minden, ami otthon.
- Max húsz perc, ha bármi van, hívj - dugja zsebre mellőlem a telefonját és már ki is viharzik a szobából, kettesben hagyva engem Jongdaeval.
- Hozzak neked valamit?
- Nem kell, köszönöm…
- És csináljunk valamit?
- Nem, köszönöm…
- Zavarlak?
- Nem…
- Szólj, ha szükséged van bármire - dől le mellém, mi miatt én átkényszerülök Chan térfelére, hogy helyet adjak neki.
Most nem vicces, nem beszél és nem is csinál semmit. Szegényre ráerőszakolt engem a kobold, mikor egész biztos ezernyi jobb dolga lett volna, ahelyett, hogy engem nézzen húsz percen keresztül.
Émelygek, fázok, szédülök. Nagyon rossz, de egy kicsikét sem enyhül, s már-már annyira fáj az egész így egyben, hogy sírni lenne kedvem, ha tudnék. Mikor voltam én utoljára ilyen beteg? Anyát is akarom…
A percek csigalassúsággal telnek, amiket Chanyeol nélkül vagyok kénytelen megélni, s melyek alatt csak a kínomra tudok koncentrálni. Nyűgös vagyok, szörnyen nyűgös…
- Dae~ - fordulok vissza felé, tekintetemmel Chan gépét keresve.
- Igen?
- Nézzünk valamit.
- Hozom a laptopom - kel fel mellőlem, nem túl vidám kedvről tanúsítva, mely úgy átlagosan körüllengi őt.
- Ott van Chanyeolé a szekrény mellett.
- És tudod a jelszavát? - szedi össze, s a hosszabbítót az ágy mellé húzva, bedugja töltőre, majd az ölembe rakja.
- Tudom - tornázom fel magam ülő pózba, hogy beírjam, aztán közösen keresünk valami vígjátékot, hogy elüssük az időt.
Jongdae vicces társaság, még ilyen kínzott állapotomban is, de tény, nem tesz jót a sok nevetés, bár többre úgysem vagyok képes.
Alig az első tízpercén vagyunk túl, mikor befut Chanyeol, nem kicsit meglepődve azon, hogy mi bekuckóztunk szórakozni, míg ő elment gyógyszerért. Nem szól érte, nem is mond semmit, csak átöltözik és engem előrébb tuszkolva ül be mögém, hogy magához tudjon ölelni.
Nincs jó kedve. Folyton engem ellenőrizget, néha megkérdi, hogy érzem magam és minél több vizet próbál belém erőszakolni. Tehát, a hangulat oda, mellette Dae is inkább csendben van, bár ez nem változtat azon, hogy a film vicces.
Olykor elbóbiskolok, vagy éppen mindenkit felzargatok azzal, hogy ki kell mennem pisilni, de közel nyugodtan telik az a másfél óra, leszámítva ezt a kellemetlen légkört.
Ebéd előtt Chanyeol már szemmel láthatóan ideges, a szobában fel-alá járkálva gondolkodik hol hangosan, hol magában, azon, hogy mit kezdjen velem. Ugyan lenne egy nagyon jó ötletem, de az csak olaj lenne a tűzre, így hát csak figyelem.
- Mindjárt jövök - viharzik ki egy pillanat alatt, ám ugyanolyan gyorsan vissza is ér, Minseokkal, valamint Kyungsooval az oldalán. - Nem megy le!
- Mérted?
- Tíz perce. Harminckilenc kettő. Mikor kaphat legközelebb gyógyszert?
- Mikor kapott utoljára?
- Négy órája.
- Az még kevés. Adj neki port, ha az sem viszi le, kihívjuk az orvost, vagy bevisszük a kórházba - jön hozzám közelebb a kicsiny alakulat legidősebb tagja, de nem nagyon értem, mi folyik most körülöttem. - Baek, hogy vagy?
- Álmosan - pillogok fel rá, készen arra, hogy bármelyik pillanatban bedobjam a szunyát.
- Melyik az a por?
- Gyere, megmutatom - néz még végig rajtam utoljára, mielőtt elindulna. - Soo, mindjárt jövünk.
- Csak nyugodtan - int nekik, átvéve Minseok helyét mellőlem. - Hyung, mikor találkoztál utoljára Yixinggel?
- Nem tudom… Miért?
- Mert ő is lázas - megy a fürdőhöz, majd feloltva a villanyt, valamit elkezd bent pakolászni, amit innen sajnos nem látok.
Esélyes lenne, hogy Yixing tőlem kapta el? Nem elég, hogy a banda a pihenőidejében is miattam ugrál, ha lebetegítem őket, az már tényleg mindennek a teteje. Haza akarok menni és haza is fogok, így, vagy úgy, de mindenképpen. Tudom, hogy Chanyeol nem engedné, tehát ki kell találnom valamit.
- Ez hideg - nyögök fel panaszosan a homlokomra tett vizes rongyot megérezvén.
- Bocsánat - néz rám bűnbánóan, pedig csak jót akar. Ez viszont nem változtat azon, hogy hideg ez a szar, én meg így is majd’ megfagyok.
Ebédidőre ketten maradunk, mindenki más közösen eszik, kihasználva az alkalmat, mikor még együtt lehetnek, mert délután néhányan elindulnak haza, a saját otthonukba. Lehet, Chan is hazamenne, ha nem kellene rám vigyáznia… Sehun, ha jól hallottam, már reggel lelépett, de ő itt lakik a szomszéd városban, úgyhogy még csak túl messze sincs Luhantól.
- Te nem eszel? - pillantok fel aggódva a mellettem ücsörgő és folyamatosan engem mustráló koboldra.
- Nem vagyok éhes.
- Ettél ma már egyáltalán? - veszem át az ő szerepét, nyaggatva úgy, ahogy engem szokott.
- Reggeliztem.
- Akkor, talán elnézem…
- Megmérem - figyelmeztet, a végig a kezében szorongatott vackot csak ebben az órában már negyedszerre a fülembe dugva, mit egy kellemetlen morranással díjazok. - Semennyit nem változott - fújtat ingerülten.
- Sajnálom…
- Ajj, Baek, ne. Inkább gyere, lehűtelek - kel ki hirtelen, lekapva rólam a takarót.
- Biztos, hogy nem, így is eléggé fázom - teszek egy kísérletet a visszaszerzésére, de összesen csak annyit érek el, hogy a fejemről a hideg rongy a combomra pottyan. - Eee~ - dobom le a földre, minél messzebb magamtól.
- Addig fázni is fogsz, amíg ilyen magas a lázad - fogja meg a karomat és állít fel minden tiltakozásom ellenére, ám hiába nem akarok menni, felkap, megoldva minden problémát
- Chaaaaan - vergődök, amit valószínűleg meg sem érez, annyira nem vagyok erőmnél.
- Megjöttünk - helyez le a fürdőszoba közepén, s amint becsukta az ajtót, nekilát vizet engedni a kádba.
- Nem akarom!
- Itt leszek végig melletted és fogom a kezed - áll elém, lassan kibújtatva a felsőmből, meg a kapott bokszerből, hogy le tudja tekerni a kötéseket.
- Attól még nem akarom!
- Tudom, Baek, tudom - ölel át egy másodpercre.
A víz nem túl hideg, viszont Chan ezen fokozatosan változtat, szép lassan belefagyasztva engem a fürdőkádba. Fázok, remegek, minden bajom van, miközben ő mellettem guggol, állítgatja a vizet és fogja a kezemet. Próbál megnyugtatni, de nem megy. Hát hogy is menne, mikor miatta fázom egyre jobban és jobban?! Haza akarok menni…
- Még egy kicsit bírd ki, kérlek.
- Nem akarom - ismétlem újra és újra önmagamat, de ettől függetlenül, nem teszek semmit, amitől változhatna a helyzetem. Mint, ahogy sosem… Ezért szenvedek állandóan a saját hülyeségeimtől.
Ha akkor felfogom, hogy nem kellene átmenni a hídon, mert nem tudunk visszajönni, a bátyám még mindig velem élne. Ha keményebben dolgoztam volna otthon, nem maradt volna ennyi munka apára. Ha elővigyázatosabb lettem volna, most nem lennék itt, összeverve, mindenki terhén.
- Na, gyere, most már elég lesz - rántja ki a dugót, és óvatosan felsegít, majd a mellkasára terítve egy törülközőt szorít magához, hogy kiemelhessen. Fáradtan figyelem, ahogy alaposan áttörölget, de most kötést nem tesz rám, csak belebújtat egy alsóba, egy hosszú melegítőnadrága - ami biztosan nem az övé, mert pont jó -, valamint egy hosszú ujjú pólóba. - Még egyszer megmérem a lázadat, aztán aludhatsz, rendben? - cipel vissza az ágyba.
- Jó.
Miután földöntúli boldogsággal konstatálta, hogy bizony lejjebb ment, bebújt mellém és gyöngéden átölelve hajtotta ő is álomra a fejét, velem együtt.
A délután nyüzsgő, mindenki pakol és bejárkálnak elköszönni, amiért normális látszatot kell keltenünk. Kicsit jobban érzem magam, úgyhogy elücsörgök én magamban, filmeket, meséket, animéket nézve, de Chanyeol fél percre sem akar egyedül hagyni. Ha lemegy valamiért, rögtön áthív valakit, hogy mellettem legyen, ezzel mindig kényelmetlen helyzetbe hozva engem.
- Figyelj, semmi bajom, hagyd már abba…
- Jó, értem. Jongin, egy percre! Rögtön jövök, csak hozok fel ennit - állítja szerencsétlen srácot az ajtóba, bár, hogy mi a szösznek, fogalmam sincs. Én nem megyek sehova, be sem nagyon jön senki, szóval..
Éhes az vagyok, étvágyam nincs, de Chan tökéletesen képes rám hatni ilyen téren is, így ha több nem, de pár falat azért lement, a lázammal együtt. A különféle gyógyszerek már a fülemen jönnek ki, az állandó aggódó tekintetétől pedig a falra másznék, tehát, meggyógyultam. Vagy nem, majd kiderül.
Március közepe lévén, az este még hamar ránk telepszik, sötétségre ítélve a várost. Innen fentről az emberek apró pontokká tömörülnek, mindenki sietve hazafelé, vagy éppen munkába. Elcsendesedett a lakás, egyedül Chanyeol neszezése tölti be a nagy űrt, miközben lefekvéshez készülődvén, ágyaz. Csak remélni merem, hogy hamar elalszik, esélyt adva az én felhajtásoktól mentes távozásomra, ám addig is elfoglalom a helyem és pihenek, ha már sikeresen végigaludtam a napot.
- Mit szeretnél nézni?
- Nekem mindegy - kúszok egészen hátra hozzá, hogy elférjen előttem a laptop.
- Akkor keresek valami jó nyálasat - nyomkodja elnyúlva felettem a billentyűzetet, ezzel félig átölelve engem.
- Összenyálazzalak?
- Majd, ha meggyógyultál - nyom egy puszit a tarkómra, teljesen perverz értelmet adva az én egyébként ártatlan kérdésemnek.
Imádom Chanyeolt, de úgy tényleg… Pont ezért nem szeretnék tovább a terhére lenni, mikor egyértelműen nyűg vagyok neki a munkája és élete mellett, a többiekről nem is beszélve.
Én nem így nőttem fel… Amit nem tudtam sem én, sem a WD-40 megoldani, az már kuka volt, és ezt bizony egyikünk sem tudná. Ha nem veszem a saját kezembe a sorsomat, könnyen olyan helyzetbe csöppenhetek, amiből már nem lesz visszaút. Most is csak bízni tudok benne, hogy apa befogad, és folytatjuk az életünket úgy, ahogy abbahagytuk. Ugyan, lesznek még nehézségek; Chant kevesebbet láthatom, szorosabban leszek fogva, nem mehetek el sehova, viszont áldozatokat kell hoznom, hogy segíthessek a családomnak. Mert a család az első mindenek felett…
Hajnali két óra; teljes a csend. Chanyeol mélyen alszik, nyitott szájjal horkol mellettem, s minden készen áll rá, hogy távozzak. A telefonját magamhoz veszem és lenémítom, amíg át nem megy neki az üzenetem, nehogy megijedjen, mikor reggel nem talál itt, majd felállva mellőle, kölcsön veszek tőle egy pulóvert. Lefelé menet még egy papucsot elbitorlok és minden neszt a minimumra csökkentve lépek ki a lakás bejárati ajtaján, hogy végleg távozzak az éjszakába.
Még sosem mentem ki normálisan ebből az épületből, és az köztudott tény, hogy a tájékozódási képességem igen gyatra. A városból hogy jutok majd ki?! Azt legalább kocsival nagyjából tudom, de mire megtalálom a földszinten a kaput, el is fáradtam.
Hideg van. Nagyon hideg… Alig néhány ember lézeng az utcákon, szerencsémre, kevés ember lesz szemtanúja az én felettébb divatos kinézetemnek, ahogyan hazafelé totyogok, akár egy eltévedt kisfiú.
Hülyeség lenne? Majdnem minden az, amit én csinálok. Busz ilyenkor nem jár, de az útvonalát követve az első járatra fel tudok majd szállni, hogy azért mégse délutánra érjek haza. A telefonomat kikapcsoltam, sosem tudni, Chanyeol milyen dolgokat tett rá, hogy lenyomozzon.
Fejben sokkal jobbnak tűnt a terv, ráadásul a magány, a nagy táv, a fáradtság, a hideg és a viszontlátástól való félelem nem jó útitársak. A bal lábam hamar megfájdul, az émelygésem kezd visszatérni, és rémisztő a város sötétben. A legtöbb utcát lámpák fényei világítják meg, de ez nem mindegyikre igaz, arról nem is beszélve, hogy hamar eltévedek a környéken. Követem a táblákat, igyekszem mindent helyesen értelmezni, de valljuk be, én, aki egy kis faluban nőtt fel, mégis mikor sajátíthattam volna el a városi élet rendszerét? Elvesztem, kész, vége az életemnek…
Négy órához közeledvén, már csak ismerősnek sem találom a környéket, fáj mindenem, gyakran megállok, nem vagyok jól. Kínomban nevetve hagyom magam mögött a métereket, fázva, koszosan, éhesen, de már minden mindegy alapon vonszolom kimerült mivoltomat. Talán jó felé megyek, vagy csak kicsit arrébb kellene, de ha reggelig nem találok ki az autópályára, megkérdezek valakit. Nincs miért aggódni…
Fél öt. Merre tovább? Itt ma már jártam. Sokszor… Engem nem szabad elengedni, életképtelen vagyok. Elég volt, itt lecövekelek, jó lesz nekem. Még semmi sincs veszve, ugye? Később folytatom, addig meg erőt gyűjtök, akár a normális vándor, aki kilométerenként elfárad. Otthon egész nap szaladgáltam, dolgoztam, mégsem haltam meg minden tizedik percben. Mi van velem?!
Mindjárt öt, alig látok a rosszulléttől, a város ébredezik. Csak lassan kóválygok felfelé egy dombos részen, átkozva magam, amiért erre jöttem, mikor erős reflektorok fehér fénye világítja meg mögülem a sötét aszfaltot. Félreállok, hogy a kocsi elférjen mellettem, de a fehér jármű nem kerül ki, így teljesen a falhoz húzódok, mire a sofőr szinte ráfekszik a dudára. Tekintetem az idegen kocsira emelem, ám a kiszálló alak láttán a hirtelen jött szégyen a földhöz vág, s megbénít. Annyira sajnálom…
