- Wow, milyen kiöltözött vagy ma - jegyzem meg, mikor hirtelen a semmiből mellémszegődik a kertben Chanyeol. Kezdem megszokni, hogy mindig csak úgy felbukkan, és van. Igaz, a fekete ruhák most sem maradhatnak el, de fején egy szalmakalap virít, amit mi ugyan egyáltalán nem használunk, egész vidéki kinézetet kölcsönöz a magas fiúnak. - Ráadásul korai.
- Erre volt dolgom - von vállat tettetett hanyagsággal, egy pillantásra sem méltatva engem.
- Képzelem - forgatom meg szemeimet, és összecsapom tenyereim, hogy lejöjjön róluk az a temérdek por, amit az elmúlt négy órában sikerült szereznem.
- Hova megyünk? - fordul felém a szokásosan hatalmas mosolyával, ami nélkül már el sem hinném, hogy ő tényleg ő.
- Fel, mert kell egy fogó, ráadásul pisilnem kell.
- Te nem kint szoktál?
- Mit kint?
- Hát pisilni.
- De, az is előfordul néha, de csak, mikor túl messze vagyok, vagy nincs kedvem feljönni, ám, most eleve kell.
Még csak tizenegy óra. Jobb szeretem, mikor este jön, mert akkor tovább szokott maradni. Ilyenkor csak egy-egy órákra ugrik be, aztán megy is dolgozni. Már, amennyire munkának nevezhető az, amit csinál. Pózol a kamera előtt, táncikál a színpadon, énekel. Bár nekem is ilyen egyszerű életem lenne…
- Jó napot - köszön illedelmesen, ahogy belépünk a házba.
- Óh, szia, Chanyeol. Hát téged is látni errefelé? - megy elébe anyám nagy vidáman, én meg inkább otthagyom őket egymást szórakoztatni, míg elvégzem a dolgom. Anya egészen megszerette a fülest, de apa nem igazán kedveli. Van egy olyan sejtésem, hogy szintén a munkája miatt, mondjuk, ez nem nagyon befolyásolja az iránta való barátságomat. - Kicsim, le tudnád vágni a kisebb, fekete kakast? Nekem ügyelnem kell a sütire.
- Aha. Chan? - pillantok körbe, hisz az előbb még itt volt.
- A szobádba ment.
- Ó, hogy az a… - indulok meg befelé. - Te mégis mi az eget csinálsz itt?
- Nézelődök - feleli hetykén, ahogy körbemenve mindent alaposan megtapogat, mint ahogy az lenni szokott, pedig semmi sem változott az utóbbi kutakodása óta.
- Ez nem egy múzeum!
- Pedig nagyon úgy tűnik - vigyorog rám, azonban mielőtt megszólalhatnék, folytatja. - Látom, szorgalmasan tanulsz. Hogy megy? Kell segítség? - mutat az asztalomon kiterített lapokra, amiket a múlthéten hozott nekem.
- Egész jól haladok. Mivel többnyire logikus, meg érdekel is, könnyen megmarad. Na, de gyere, dolgunk van… - lépek vissza a küszöbön.
- Igen? És mi? - követ engem nagy lelkesen, mint ahogy az lenni szokott. Túlbuzgó.
- Meglátod. Imádni fogod.
- Tényleg? - szélesedik mosolya, amitől nekem is felfelé görbülnek ajkaim.
- Biztos lehetsz benne…
Kiskutyámmal a nyomunkban baktatunk lefelé a dombos területen, s a karám előtt balra, a szárnyasok irányába fordulunk. Kobold van olyan okos, hogy az “ül” parancsra hallgasson, azonban egy helyben tartani lehetetlenség. Kinyitva a csirkék kapuját, előretessékelem a fülest és a lábammal kint tartva a rakoncátlan ebet, én is besurranok. Ez a madárkifutó a legnagyobb, mert elég sokan vannak, meg kell is a hely nekik, így kész élvezet hajkurászni őket. Mondjuk, ha kitapasztalja az ember, hogy hogyan kell közeledni feléjük, nagyban megkönnyíti az életét, de nem hiszem, hogy Park Nagyonvárosi Chanyeol ismerné a befogás trükkjét.
- Látod azt a kakast? - mutatok a csirkéknél azért termetesebb, de a vörös kakast még nem lenőtt példányra. Már ideje eltüntetni, mert egyfolytában pesztrálja a másikat, ami előbb, vagy utóbb biztosan kicsinálná.
- Aham.
- Nos, akkor kapd el - legyintek kezemmel irányába, de Chan nem mozdul, csak dermedten áll mellettem.
- Hogy mit csináljak?
- Kapd el.
- De miért?
- Nem az a fontos. Na, csináld! - lépek a háta mögé, és tolok rajta egyet.
- Ha megteszem, kapok egy puszit?
- Kapsz, csak menj már - taszítok még egyet a srácon, mire, mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodik a szerencsétlen állatoknak. Már szinte nevetve figyelem, ahogy rohan a kakas után, minden csirkét szétzargatva maga előtt, és amint kicsit is közelebb kerül hozzá, az megrázza a szárnyait, mire Chan hátrébb tántorodik.
Már jó tíz perce nézem, ahogy szenved, és esküszöm, egy egészen rövid pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy segítsek neki, de aztán csak helyetfoglalva a földön, figyelem tovább esetlenkedését. Heves, kapkodó, meggondolatlan. Azt hiszem, ezek tökéletesen jellemzik őt. Már épp kezdi valami - minden - más elterelni a figyelmem, mikor az ordítására összerezzenek.
- Baek! Nézd, elkaptam, gyere gyorsan! - rohan felém lihegve a kezében csapkodó madárral. - Vedd el, fogd meg, csinálj valamit! - tartja magától minél távolabb a szárnyast.
- Jól van, nyugi - állok fel, és lefogva az állat végtagjait, átveszem tőle. - Akkor, haladjunk - nyitom alkarral a kaput, és kislisszolva Chanra hagyom annak becsukását.
- Miért kell az neked?
- Csak úgy - fékezek le a fatönk mellett, majd fogást váltva a kakason, ráfektetem, két kézzel leszorítva. - Meg tudnád itt tartani? - biccentek a fejét tartó markomra.
- Kizárt! Baekhyun, ha te most megölöd azt az állatot, esküszöm, ezentúl vegetáriánus leszek! - közli keményen, mellőlem szúrósan tekingetve hol rám, hol kezeimre.
- Nekem így is jó. Akkor majd ezután szedünk neked füvet - engedem el jobb kezemmel, és lenyúlok a baltáért .
- Baekhyun! Meg ne merd tenni, mert különben… - kezd fenyegetőzni, nekem azonban lendül a kezem.
- Hoppá - szeppenek meg, ahogy rosszul célozva, eléggé elbénázom, és hirtelen mindent elborít a vér, a madár pedig eszeveszetten kapálózik és rikácsol, mire a kutyák ugatva szaladnak le hozzánk. Gyorsan újra lesújtok, hogy megkegyelmezzek, majd mikor már biztos vagyok benne, hogy kimúlt, Chanyeol felé fordulok, aki elkerekedett szemekkel, kicsit - nagyon - véresen bámul engem. Egy hatalmasat nyel, s tekintete párásodni kezd. - Jézusom, Chanyeol, el ne sírd magad egy szaros kakas miatt - eresztem el a tetemet, és kezeim automatikusan mozdulnak, hogy átöleljem, de még időben sikerül megfékeznem magam.
- De… - szipog egyet. - Ő miattam halt meg. Én fogtam meg… és… meghalt - hebegi, erősen tartva magát, hogy ne bőgjön.
- Ahh, kicsinálsz… Ha nem te kapod el, akkor én, emiatt ne érezd rosszul magad. Hogy fogunk így nyulat vágni? - vigyorodom el, de elsötétült ábrázatától kissé megrémülök.
- Felejtsd el! - csattan fel mérgesen, hatalmas praclijait eltartva véres felsőjétől.
- Nyugi, csak vicceltem… Induljunk, mert anya minket tesz a levesbe, ha nem sietünk - szedem össze kis barátunk részeit.
- Nem beszélek veled - morogja dacosan, ahogy nyomomba szegődik.
- Hála a jó égnek! - nevetek fel, és fél teljes percig élvezem, hogy nem zaklat az idióta kérdéseivel, nem mond semmi félreérhetőt és úgy egyáltalán… csend van.
- De tényleg. Gonosz vagy.
- Pedig már úgy örültem… Amúgy nem vagyok. Szerinted, az a csirke, amit a boltban veszel, honnan van? Vagy az csak úgy kinő a földből?
- Ne izélj már, nem vagyok hülye. Csak egészen más látni a halálát és utána megenni, mint ismeretlenül, már előkészítve megvenni.
- A csirke, amit veszel, telepről van, ahol összezárva egymást tépik, és kis rácsos ketrecekben élnek hónapokig. Ráadásul, ne használd rá azt a szót, hogy meghalt. Állat. Az állatok megdöglenek - okítom az ilyen alap dolgokról, bár, szerintem ezzel pont nem azt érem el, hogy levegye rólam a gonosz jelzőt, de annyira nem is érdekel.
- Tévedtem. Szívtelen…
Estefelé úgy határozok, hogy átmegyek Luhant boldogítani. Amúgy is kérdezni valóm van tőle, meg már hiányzik a hülye feje is. Nem mintha nem egy hete láttam volna utoljára, de na… Kell a társaság. Annyira hozzászoktam, hogy már nehezen vagyok meg nélküle.
- Jó estét! - köszönök hangosan, amint belépek a házba, ám válasz nem érkezik, így gondolom egyedül van Lu. A szobájába benyitva, meg is pillantom őt a gép előtt, ahogy nagyban lövöldözik, mint általában. - Lulu! - ütök vállába, mire megugrik.
- A szívbajt hozod rám! - tekint fel szemeimbe, én meg nem túl diszkréten elnevetem magam.
- Ne csodálkozz. Nyitva az ajtó, ráadásul se kép, se hang - huppanok ágyára, ő pedig az asztalra téve fejhallgatóját, kinyomja a monitort és felém fordul.
- Mi ez a nagy jókedv? - méreget gyanúsan.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Persze, Bacon, higgyem is el?
- Nekem mindegy. Ráérsz holnap?
- Rá, miért, mi kéne?
- Fülezünk.
- Mikor menjek?
- Olyan négy felé.
Délután alig fél órám van pihenni az ebéd befejeztével, apa máris kiadja a parancsot, hogy hajtsam be a gulyát. Felkarolva a kutyákat, unottan vágok neki a sétálásnak, ami a marhákig vezet. Szörnyen meleg van, kimerült vagyok, az este nem nagyon tudtam aludni sem. Jól jönne már egy szabadnap, de nyáron az csak álom. Télen könnyebben, mert sötétedés után nem sok mindent tudunk csinálni, ráadásul feleennyi munka sincs, főleg rosszabb időkben. Majdnem negyven perc kiérni, s nem kevesebb visszafelé sem. Épp elégedetten figyelem Koboldot, mikor megcsörren a telefonom. Haragosan felsóhajtok, már előre várva a következő feladatot, s elővéve a készüléket, a fülemhez nyomom.
- Igen?
- Szia, Baekkie~
- Hányszor mondtam, hogy ne hívj így?! Amúgy, szia - mosolyodom el.
- Hallom, kint vagy a bocikkal. Merre talállak?
- Épp behajtom őket, tehát, gyere be.
- Oké. És… amúgy, hogy vagy? - kezdeményez beszélgetést, s hallom, ahogy becsapja autója ajtaját.
- Szia, Chan - teszem le, és már jelentősen jobb kedvel zargatom tovább a jószágokat.
Mire felérek velük, Chanyeol már ott vár a karmánál, és ahogy közeledünk, ő úgy áll egyre távolabb, helyet adva a marháknak, kik mohón birtokba veszik kicsiny kifutójukat, melynek egy csekély része fedett, de a végében van egy nyitott istálló, mibe majdnem a fele állomány elfér, azonban szinte sose mennek be. Tülekedve és óbégatva lödösik arrébb egymást, míg mindenki be nem ér, s rájuk nem csukom a kaput.
- Szia - ér fülig a colos szája.
- Ezt ma már mondtad - jegyzem meg egykedvűen, pedig valójában belül majd szétvet az ideg… jó értelemben. Kikerülve vézna alakját, a ház felé veszem az irányt.
- Emlékszel, hogy tartozol egy puszival? - késztet megállásra. Már napok óta böki a csőröm egy dolog, de eddig még nem volt bátorságom rákérdezni, most viszont már idejét érzem.
- Chanyeol - kezdem kissé hezitálva. - Ne haragudj meg, csak érdekel, de… te homoszexuális vagy? - próbálom meg finoman és tapintatosan kifejezni magam, keményen állva a fiú tekintetét, és szórakozottsága nem hogy lankadna, még nagyobb lesz.
- Nem. Én Baekhyunszexuális vagyok - feleli olyan lelkibékével, mintha ez halál természetes lenne.
- Hagyjuk. Bolond vagy és kész - csóválom meg a fejem, és folytatom utamat. - Minden második pasi meleg lenne érted, mégis az én agyamat húzod.
- Még te is?
- Én nem. És egyre kevésbé vicces, hogy így viselkedsz.
- Én ne-
- Sziasztok! - pillantom meg a fentről hevesen integető Luhant.
- Szia, Lu - kocogok hozzá és lepacsizunk.
- Helló, Chanyeol - lép túl rajtam hamar. - Mondd, mennyire vagy erős?
- Ennyire elég? - feszít be neki, mire kissé elámulok, de Lut látszólag nem nagyon rendíti meg.
- Majd meglátjuk.
- Miért, mihez kell? - csapódik mellénk sétánk során.
- Tartani a marhákat. Bacon, van ekkora kesztyűd? - mutat Chan mancsára.
- Tuti nincs, ráadásul nem fog a marhák közé jönni. Az hiányzik még, hogy megsérüljön, és mi kapjunk érte…
- Tudok magamra vigyázni.
- Nem érdekel - megyek előre, lezártnak tekintve a témát. Heves léptekkel trappolok fel a lépcsőn, és vágom be magam mögött a szúnyoghálós ajtót, ami kint tartja a bogarakat, kutyákat, macskákat és minden mást, ami nem kívánatos bentre. Luhanék meg se próbálnak feljönni, apa meg csak egy pillantásra méltat az újság mögül, így nekiállok kesztyűket keresni. A biztonság kedvéért viszek egy plusz párt, mert ismerem már annyira Chanyeolt, hogy tudjam, ki fogja harcolni, hogy ő is beállhasson, addig viszont ki kell találnom, hogy melyik része a legkevésbé veszélyes.
- Kisfiam, iparkodjál! - szól utánam édesapám, már az ajtóban állva, kezében a kis pakkal.
- Megyek - morgom orrom alatt, és mindent zsebrevágva követem őt. Kint meglátva a békésen beszélgető páros, elkap az irigység, amit nem tudok hova tenni, ezért inkább minden figyelmemet a munkának szentelem, a felesleges dühöngés helyett. - Ideadod a papírt? - nyúlok felé, mire a kezembe is nyomja, hogy melyik állatokat kell most jelölni. De van benne még fél éves szopós bika is. A legkedvezőbb négy hónaposan leválasztani az anyjától, mert onnantól már nem olyan fontos neki, ráadásul eszik is mellette, azonban téli borjú, ezért satnyább is, így nem jelent valami nagy fenyegetést a tehenekre, és az, hogy kint legelhet, segíti a fejlődésben. Ráadásul nem ő az egyetlen, így kemény menetnek nézünk elébe. Fenéért jön holnap az állatorvos ellenőrizni!
- Na, mi a felhozatal? - hajol át vállam felett Lu.
- Lesznek nagyok is, de a legfiatalabb az tegnap született.
- Még mindig jobb, mint a tavalyi. Az a rohadt nagy üsző azt hittem, kitapossa a vesémet! - emlékszik vissza, mikor egy majdnem egy éves marha volt a soros, és terelésnél maga alá tiporta Luhant. Akkor nagyon megijedtünk, mert ahogy az állat eszeveszetten ugrált, félő volt, hogy betöri a fejét, vagy eltöri a gerincét, de szerencsére, hamar kapcsolt, és kimászott alóla, kisebb sérülések árán.
- Azért ne bízd el magad…
- Én beállok a kiskapuba, ti tereljetek - utasít apa, átbújva két vasrúd közt.
- Kell a papír? - nyújtanám utána, de leint.
- Nem, megjegyeztem.
Jellemző. Apának nagyon jó a memóriája, pedig lassan már a hatvanat tapossa. Erőnlétileg is eléggé a toppon van, de azért fáj már sok testrésze. Ezért is igyekszem átvenni minél több munkát, hogy neki ne kelljen vele szenvednie.
- Chanyeol, te várj meg itt! - mutatok a nagykapura.
- Én is segíteni szeretnék - mereszt rám kiskutyaszemeket.
- Majd segíthetsz, de még csak terelünk. Vigyázz addig Koboldra, ő úgyis fél itt egyedül - mutatok a mellettem toporgó kiskutyára, kit rögtön fel is kap.
Van a nagy karám mellett egy, körülbelül negyedakkora másik, ahova a sérülteket szoktuk különíteni, vagy ilyen esetben, akikkel foglalkozni kell. A kerítés elég szellős, így a fiatal borjak kiférnek, ott azonban direkt úgy van csinálva, hogy vissza már ne tudjanak jönni, míg nem engedjük, és több három méteres karó is fel van szúrva, amihez kötni tudunk.
- Kezdjük a nagyobbakkal, mert hamar rájönnek a helyzetre - javasolja Lu, én meg rábólintok. - Akkor egész fekete bika - vágja zsebre a papírt.
Füttyentek a kutyáknak, és tekintetemmel keresni kezdem az állatot, mi csakhamar fel is bukkan bal szélen. Lassan közelítjük meg mindketten, ám ahogy a többi szétszéled, úgy menekülne ő is. Mivel egyedül maradt a sarokban, az ebeket rá tudom vezetni, kik rögtön teszik a dolgukat, miben segítünk nekik elhajtani addig a többit, aki útba van. A fiatal állat rugdos, és nem nagyon akar menni, miközben a sinkák kíméletlenül csipkedik, s így jut el a kiskapuig. Aput meglátva befeszít, és nem akar továbbmenni, de a kutyák gyorsan haladásra ösztönzik ordibálásukkal, így az első be is kerül.
Azért kell a papír, mert van két üsző, akiket ma nem fülezünk, így őket nem kell átvinni.
Egy hosszabb ágat a kezembe fogva indulok a következőnek. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit apa kisebb koromban folyton hajtogatott. “Egy bunkósbottal maximum agyonverni tudod az állatot, de ahhoz, hogy cselekvésre bírd, egy vessző is elég”. És milyen igaza van! A vessző csíp, így a marha teszi a dolgát. Most is csak azért kell a bot, hogy szélesebbnek tűnjek, ha kitárom a karom. Nem minden tehén örül, hogy a borját pesztráljuk, és jobb elkerülni a balhét.
Három nagyobb marha után következik az öt kicsi. Velük sem sokkal egyszerűbb a helyzet. A legtöbb már a derekamon felülre ér, ráadásul könnyebben elslisszol előlünk.
Az legfiatalabb az egyedüli nyugodt, kit csak fenekét lökdösve taszigálni kell előre, be a kapun, és már meg is van összes kellő jószág. Füttyentek Chanyeolnak és magam felé intem, határozottan a kerítésre mutatva, amin jelenleg átmászok, és beugorva a kisebb csapatba, magamra húzok egy kesztyűt, egy másikat pedig Lunak dobok.
- Na, kivel kezdjük? - nézek apára, ki kivesz egy pár műanyagot.
- Mik azok a számok rajta? - ér be minket a kobold, és engedelmesen helyet foglal a legfelső rúdon.
- Ez a vonalkódja - veszi át Luhan, és közel hajolva Chanhoz, mutogatni kezdi. - Ez a használati száma - vezeti lejjebb az ujját -, ez pedig az ellenőrző száma. Itt az ország megjelölés feliratkozási számával.
- Óh - ámul el a hallottak alapján. - És hogy működik?
- Ne mondd el, csúnya lesz, inkább ne is nézd - rángatom el onnan az idősebbet, mert már pont eleget mondott. - Na, ez kié?
- Vörös üsző - fordítja meg, és olvassa el a filccel ráírt adatot.
- Mindegy, melyik? - kérdezem apát.
- Igen.
- Akkor nézzük a nagyobbat. Chanyeol, ideadnád a kötelet? - nyújtózom felé, ő meg megfogva maga mellől a befogót, felém dobja. - Vigyázz, mert ha menekülnek, megpróbálhatnak átbújni, vagy felugrani, de akár neked is mehetnek - figyelmeztetem, aztán neki is kezdek.
A körülbelül négy hónapos, már most halálra riadt állatot a sarokba szorítjuk, és pont, mikor céloznék, a mellette lévő fiatalabb állat megindul, ami miatt elvétem a dobást, így elszalasztjuk, és újra utána kell mennünk. Mivel nekik még nem nagyon van szarvuk, vagy csak kicsi, ezért sokszor nyakra dobunk, ami veszélyesebb, ugyanis, ha nagyon feszegetik, meg is fulladhatnak. Volt már rá példa. Épp nagyon közel jön mögöttem egy bika, így hátrarúgok, pont a vállába, mire Chan felhörren.
- Baekhyun! Ne bántsd már!
- Most mi van? Nem fáj neki. Ennél sokkal többet kibír… - forgatom meg szemeim, és újra dobok, mire szerencsére rá is fogok. Rögtön meghúzom, és a végét Luhannak dobom, hogy tekerje az oszlopra. Amint feszes a kötél, elengedem, és mögé menve lökdösöm, meg tolom, hogy ezzel is rásegítsek.
- Chanyeol, segítenél? - szól oda barátom, mire kissé ideges leszek már, arról nem is beszélve, hogy ez a barom itt úgy bőg, mintha minimum a torkát vágnák, az anyja meg vérben forgó szemekkel figyel minket.
- Persze - ugrik le boldogan, és ő is a kötélre fog.
- Baek, odaadod a másik kesztyűt?
- Honnan veszed, hogy van másik? - puffogok dacosan.
- Baek…
- Jól van, jó! - vágom hozzájuk, és még erősebben feszülök az állat farának, aminek meg is lesz az eredménye.
Amint a nyaka teljesen az oszlophoz feszül, elsietek apához a fülezőért, aztán vissza, hogy elkérjem Luhantól a jelzőt. A fogószerű eszköz felső részébe pattintom a hegyes részt, amin az adatok vannak, az alsóba pedig a kisebbet, ami hátulra kerül. Óvatosan közelítem meg a vergődő üsző fejét, és fülére fogva, nagyjából középre tartom be, és izomból rányomom, közben elugorva. Ettől még jobban ugrál és vergődik, míg fülét lehúzza a súly, én meg csak várok, hogy kitombolja magát, míg Luhan teljesen hátrafeszülve tartja, Chanyeol azonban megint dermedten áll. Mikor megáll szusszanni a fulladozó állat, odalépek, lepattintom a fogót, és elhúzódok. Ugyanezt megismétlem másik oldalt is, majd már csak azért kell szenvedni, hogy el tudjuk engedni. Lu enged a feszítésen, de az csak hátrál, ráadásul rugdos, így nem tudok a közelébe menni. Jó tíz perc, mire lefárasztja magát annyira, hogy legyen fél percem babrálni rajta, és lerántani nyakáról a kötelet. Két éve újra kellett füleznünk egy felnőtt bikát, mert kiszakadt belőle az előző. Na, az volt a több órás, kemény munka.
- Jézusom! - szólal fel Chan, mikor az egyik fiatal bikánál eret találok el, és folyni kezd belőle a vér, mi csakhamar a fejét is beteríti.
- Nyugi, ez előfordul. Nem lesz semmi baja - közlöm higgadtan, belül jót szórakozva rajta. Hogy lehet ennyire szeretni ezek a koszos állatokat? Annyira gyereklelkű még… Nem is. Én gyerekként sem voltam ilyen.
Megint a legkisebb marad utoljára, mert vele a legkönnyebb. Még suta, nem nagyon menekül előlünk, ezért kötélre se fogjuk.
- Üsző - adja kezembe az utolsó füljelzőt, amit a helyére is pattintok.
- Honnan tudjátok, hogy lány? Neki is van lógója - hajol le Chanyeol.
- Az a köldökzsinór csonkja - veszem át gyorsan a magyarázatot. - Egy ideig mindegyiknek ott van. Ha bika, akkor a hátsó lábai közt kell benézni, onnan egyértelmű a neme.
- Értem - bólint, majd közelebb merészkedik, mire támad egy ötletem.
- Befognád a lábad közé, hogy ne ficegjen? - vezetem elé a kávébarna bocit.
- Nem! - vágja rá gondolkodás nélkül.
- De miért?
- Nem fogod alattam megkínozni! Fogd le te!
- Egy, én fülezek. Kettő, mint látod, nem nagyon érem fel, max ráülni tudnék, de simán ledob és elszalad.
- Ilyen erős? - méri végig a körülbelül negyven kilós borjút.
- Próbáld ki - invitálom hozzá, de még mindig vonakodik. - Na, kérlek, Chan. Szükség van az erődre! - dobom be az adu-ászt, s sóhajából már tudom, nyert ügyem van. Egyik lábát átlendíti, és a jószág csípőjét összeszorítva, finoman cirógatja a fejét.
- De légy kíméletes! - figyelmeztet, mire visszaszólnék, hogy ebben nem lehet, inkább nem teszem. Gyorsan rányomom az elsőt, mire kicsit felbőg és szabadulni próbál, de nem vészes, így gyorsan megvan. A másik szintúgy ennyi, tehát elengedhetjük.
- Látod? Semmi baja - nézem mosolyogva a fejét hevesen rázó kicsit. Ilyenkor olyan viccesek. Mintha egy nagy fülbevalót kapott volna, és attól próbál megszabadulni. Az ő méretéhez képest elég termetes az az izé, de majd belenő…
- Az a szerencséd!
- Most megijedtem… - nevetek fel szarkasztikusan, és elindulok kinyitni a kiskaput, hogy visszamehessenek a nagyok közé.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
