Olykor eljátszadozom a gondolattal, miszerint én most lefekszek aludni és nem érdekel senki, meg semmi véleménye, de hatalmas kár, hogy nem tehetem. Felnőtt ember vagyok, munkával, kötelességekkel, meg minden szarral, ami ellenem van. Chanyeol egyre nehezebben viseli, hogy ha reggeli műszakban vagyok, estére teljesen kimerülök, ha estiben, akkor néha még időnk sincs találkozni. Megértem őt, nekem is nehéz, de hiába akarja, hogy abbahagyjam, nem fogom.
- Ohh, jó, hogy jössz - rántom ki a ketrecből a nyulát, és a kezébe nyomom.
- Pici~ - simogatja szeretett tepsitöltelékét, ami rendesen nőni kezdett, de az a szerencséje, hogy szelíd, a többivel ellentétben. - Mit csinálsz?
- Minek látszik? - teszem át az anyát egy másikba, majd a többi kölykét is.
- Kitakarítod a helyüket?
- Naugye, okos vagy te - kapkodok jobbra-balra, mert hiába mondtam apának, hogy nincs időm, még rámsózta ezt is.
- Elmész, igaz? - szontyolodik el hirtelenjében, mit nem is tudok mire vélni.
- Aha - húzom oda a talicskát és egy lapát fejével belekotrom a temérdek bogyót, hogy aztán elrohanhassak a bikák mellé egy nagy halom szénáért, miközben Chanyeol csak valami megsebzett vad tekintetével követi minden tettemet.
- És mi lenne, ha-
- Nem - tuszkolom be, majd utána visszarakosgatom a családot, hogy a következőre térhessek rá.
- Meg sem várod, hogy elmondjam!
- Mert tudom, mit akarsz - rántok vállat, kissé kizárva őt, mert nem akarom, hogy manipuláljon.
- Na és akkor mit?
- Hogy mondjak fel…
- Pontosan. És miért nem teszed?
- Kérlek, ne kezdjük ezt megint, fél óra múlva ott kéne lennem, és még nem tartok sehol - próbálok rámarkolni a nagy bakra, de az rugdos és menekül.
- Segítek - teszi vissza Picit az anyjához, s mikor végre kivarázsolom azt az átkot és sikerül áttenni másikba, kikotorja a bogyókat.
- Nem kértem.
- Sosem kéred.
- Mert sosem kell - makacskodok, közben egy villát keresve a bódék mellett, amivel több szénát tudok egyszerre hozni.
- Nem, csak nem vagy hajlandó alább adni a büszkeségedből.
- Ez nem igaz! - ocsúdok fel, rohanva is a karámhoz. Chanyeol jelentősen többet tud nálam az életről, de fiatalabb is, ami számomra egy bizonyos gát. Persze, ettől még tisztelem, de nem tudok olyan szinten felnézni rá, hiszen mégiscsak én vagyok feljebb, amit nem szoktam kihasználni vele szemben. Nem várom el a megnevezést, sőt, rosszul is esne már. Most viszont lehet, tényleg igaza van… Világéletemben ezt csináltam. Halmozom a dolgokat, a bajt a szőnyeg alá söpröm, aztán majd egy gyengébb pillanatomban minden a fejemre szakad.
- Holnap is este vagy? - karol fel egy nagy adagot, hogy kibélelhesse a ketrecet, miközben én újfent a bakkal küzdök.
- Nem, holnap reggel kezdek.
- Tehát ma vagy hattól tizenegyig, holnap meg négytől? Minek jössz egyáltalán haza? - kérdi sértetten, de tudom, hogy csak engem félt.
- Igaz, lehet, bent is alszok, mondjuk a kasszán…
- De akkor eladó vagy.
- Engem nem megvennének, hanem a bolt még fizetne is, ha valaki kidob egy árokba - nevetek fel, egy fiatal nőstényt kirángatva a helyéről.
- Én megvennélek… Akkor legalább nem kellene dolgoznod, és sokkal több pihenőd lenne.
- Jó így…
- De ha, mondjuk, csatlakoznál hozzánk, elvégre minden képességed megvan hozzá, nem kellene mellette dolgoznod, és többet láthatnánk egymást.
- Tudod, hogy ez kizárt.
- Miért?
- Jól vagyok, ne aggódj már ennyit. Komolyan, mintha az anyám lennél - ingatom rosszallóan a fejem.
- Most még az is szívesebben lennék, mert legalább nem vennéd semmibe a kéréseimet. Tényleg, igazán nincs sok, de te látszólag pont leszarod, hogy mi az, amit én akarok!
Mindketten napról napra ingerlékenyebbek vagyunk és még sosem volt igazi veszekedésünk, de már nagyon érik. Utálom a feszültséget, és hiába vagyok szörnyen fáradt, arra azért ügyelek, hogy időben meghúzzam magam, mielőtt valami ténylegesen megsértem a koboldot. Kiélezettebbek lettünk, de nem akarom, nem jó ez így.
- Sajnálom - rendezem le ennyivel, becsapva a bódé ajtaját, és rohanok is fel, hogy átöltözzek. Majd holnap ellátom őket, egy napot kibírnak, én viszont még két perc mellette és felrobbanok…
- Baekhyun, figyelsz te rám?! - ér be hamar és szobám ajtaját ránk csukva áll szorosan mögém, hogy még véletlenül se tudjak kényelmesen öltözni.
- Igen, anyu…
- Légyszíves, ne vicceld el.
Bár tudnék gyorsabban mozogni, de minél inkább kapkodok, annál inkább beleakad mindenem mindenbe.
- Bocs, anyu.
- Aish, hagyjuk! - vágódik le az ágyamra, végre némi teret adva nekem.
Azt már egészen megszoktam, hogy bámulja, mikor öltözködöm, de amint kész vagyok, és a kapun kifelé már mennék jobbra, erőszakosan megragadja a felkarom és a kocsihoz húz, hogy az anyósülés felőli ajtót kinyitva, csak egyet lökve rajtam hagyjon ott, ezzel némán kiadva felém parancsát. Egyre emlékszem, mikor ilyen volt velem, de az még a dormban rémlik. Most nincs itt Jongdae, hogy hozzá meneküljek, pedig ez a Chanyeol valami ritka ijesztő, s pont ezért nem is ellenkezek.
Bemászik a helyére, becsatolja magát, majd rám néz, és egy nagy sóhajtást kísérően ki is oldja biztonsági övét, hogy áthajolva felettem, beköthessen engem. Szerintem, neki is rossz napja van… És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a boltig tartó alig fél perces úton lévő feszült csend, egy máskor lelőhetetlen alaktól.
- Vigyázz magadra, jó? - emeli rám megbántottságtól csillogó íriszeit.
- Jó - fogok a kilincsre, ám hangja megállít a mozdulatban.
- Csókot nem kapok? - Hezitálásomat félreértve még hozzáteszi: - Nem lát be senki.
- De - hajolok oda hozzá és nyakamat kinyújtva várom, hogy ő is nyisson felém, miből egy szenvedélyes, vad, követelődző csók bontakozik ki. Benne van minden sérelme, fájdalma és, hogy mennyire hiányzom neki. Ujjai a hajamba túrnak, nem akar elengedni.
- Chan… - nyögöm a szájába.
- Csak még egy kicsit - súgja közénk, másik karjával átölelve engem.
Amint zöld utat kapok, már rohanok is kifelé, fel a hátsó bejárathoz, szerencsére még pont időben megérkezve, mert az estin a főnök nagyon nem tolerálja a késést.
Ilyenkor vannak a legtöbben, nagy a hajtás, engem is kiosztanak a vásárlók közé, és zárásig levegőt venni sem állhatok meg. Kilenc után van egy negyed órás szünetem, de mivel nem hordok magammal ennivalót, csak leülök szusszanni egyet. Valójában, ha hazaérek, sem eszek már, mert késő van, így ilyenkor kimarad egy egész nap, míg ebédtől ebédig halasztok. Részben ettől is vagyok olyan erőtlen, de keményen küzdök, hogy enélkül meglegyek, tulajdonképpen saját magam ellen játszva.
Hazaérve már csak levetkőzök bokszerre, feldugom a telefonom tölteni, beállítok ébresztőt és alszom.
Ha régen azt hittem, hogy kevés pihenés jut nekem esténként, akkor most aztán semennyi. A reggeli ébresztőt átkozva nyomom ki, de már tényleg szükségem van egy zuhanyra, amit ügyetlenkedve, elég kótyagosan szenvedek végig. Még az is felmerül bennem, hogy elkezdek edzeni, hátha az segítene, de nincs már hova. Se időm, se erőm, és ígyis eleget mozgok, a testem még soha nem volt ennyire izmos és egyben védtelen.
Mára egy olyan srácot osztanak be mellém, aki bár elég hallgatag, de kedves gyerek, jól kijövünk. Nem a világ legjobb társasága, de akadnak itt olyan munkások is, akiktől jobb menekülni, annyira zakkantak.
Tízkor már fogalmam sincs, merre áll a fejem, amit apa észrevesz, ennek okául rámförmedve. Bánt, hogy nemhogy nem bátorít, vagy bízik bennem, de még húz is lefelé, egyre csak azt hajtogatva, hogy nem bírom, adjam fel, és hasonlók.
- Baekhyun, igyekezzél kivinni a marhákat, hányszor szóljak még?!
- Csak most értem fel!
- Kell neked hülyeségekre pazarolnod az idődet! - ordít nekem át az egész házon.
- Ez nem hülyeség! - állok ki saját igazamért, már fel sem fogva a lehetőségét, miszerint csúnyán kikapok, ha ez így megy tovább.
- De, Baekhyun, mikor itt a családod, éhezünk, és az lenne a dolgod, hogy dolgozz az állatok körül, és ne valami közértben bohóckodj!
- De…!
- Nincs de! Kint vagy már a marhákkal?!
- Kint - morgom, s lefelé menve összehívom a kutyákat, hogy ma teljes mértékig rájuk támaszkodhassak.
Kobold nagyon szépen terel már, nincs a sinkák seggébe, egyedül is észreveszi a bajt és kezdi tanulni a szavakat is. Egyszer nagyszerű munkakutya lesz, és a két fekete még max három-négy évet bírnak, de már az sem biztos, mert a sok terhelés miatt, amire rátesznek a hideg telek, forró nyarak, hamar le fognak épülni.
Visszaérve megnyugodva konstatálom, hogy apu már kiment, de ugyanakkor tudom, hogy később vetnünk kell, úgyhogy ennek fejébe főzök ki magamnak három adag kávét és erőszakolom be üres gyomromba mindenféle ízesítés nélkül. Olykor csinálok hülyeségeket, elismerem, de szükség van rá.
Fahasogatás közben kezdem érezni a hatást, ami egyszerre hányinger, szédülés és megkönnyebbülés. Mindaddig, amíg tudom végezni a dolgom, engem nem érdekel, ám beteg nem lehetek.
A rostálás, a kis magok, a por, meg úgy minden igazán szórakozottá tesz. Utálom ezt csinálni, ráadásul tele van szöcskékkel, meg ilyen nyamvadt bogarakkal, miktől a szívroham kerülget, de a döglött egér sem léleksimogató jelenség. Összesen két zsákkal végzek, mikor apám beállít az utcán a nagy traktorral, és arra felpakolva, már indulunk is a tanyára, hogy rátegyük a gépet. Egy hosszú, többfejes szerkezet, aminek hét adagolója van. Oda kell önteni a magot és az szép lassan lent egy csövön keresztül potyogtatja a már eldolgozott földbe, min utána még át kell menni pár dologgal. Nekem csak annyi a dolgom, hogy ott álljak és felügyeljem, valamint utántöltsem, ha szükséges.
Délután csirkét vágok, a bikák alól trágyázok, láncfűrészt szerelek és letermelem a kukoricát. Ettem, mégtöbbet kávéztam - pedig utálom - és mégcsak le sem feküdtem pihenni, nehogy kizökkenjek a lendületből.
- Szia - ölel át hirtelen valaki a konyhába, mire kis híján lefejelem az illetőt.
- Kapd be, jó?! - fújtatok dühösen, amiért megijesztett. Ő már lassan sportot űz ebből!
- Jó - nyom egy puszit az arcomra, aztán elnézve a vállam felett kukkolja meg a tűzhelyen leledző, nem épp jószagú lábost. - Mit csinálsz?
- Etetek - térek ki előle és a spájzból kihozok fél kiló szárazkenyeret, amit beletördelek a moslékba.
- Nem irigylem őket - húzza el a száját, s mikor felkarolom az edényt, kényszeresen jön utánam, kinyitva nekem az ajtót.
- Én néha igen - emelem feljebb, mert már eleve őrjöngve, ugatva, vinnyogva várnak és amint kiérek, már ugrálnak is, mit nem győzök hárítani. Már sötétedik, ilyenkor kevés dolgot tudunk csinálni, és az ebek etetése vagy reggel, vagy este van, de néha napok is kimaradnak. Elfelejtjük… Olyankor egerekre, patkányokra vadásznak, de természetesen az nem túl kielégítő ekkora állatok számára.
Kiöntöm a maradékot az udvarra, minél szélesebben elhúzva azt, hogy ne kapjanak össze a kutyák, aztán felmegyek kicsit elrámolni a konyhában, hogy nekiláthassak vacsorát csinálni. Már meg sem kérdezem, mit kér, előszedek hat tojást, felverem egy tálba, aprítok hagymát, szerzek zsírt és kezdek is sütni.
- Milyen napod volt? - próbálok valami beszélgetést kezdeményezni. Nincs itthon senki, végre kaptam egy kevés nyugalmat és Chanyeollal szeretnék lenni.
- Egész jó. Valami jótékonysági műsorra kellett párokba rendezni minket és felénekelni random dolgokat, én meg Jongint kaptam, akivel amúgy is jól dolgozunk együtt.
Nagy bunkóság lenne megkérdezni ki az a Jongin? Biztos…
- Jól hangzik - öntöm a tojást a már megpirult hagymákra.
- És neked?
- Tűrhető. Csak a szokásos.
A vacsora után tusolni térek, mert már fizikálisan érzem, hogy a kosznak súlya van rajtam, Chan meg addig jógyerek módjára a szobámban van és nem zaklat, mint máskor. Sokat áldoz értem, ami miatt kicsit kezdem rosszul érezni magam, mert én semmit nem csinálok őérte, azt leszámítva, hogy dolgozok, de az ellen meg nagyon tiltakozik. Vágyik rám, de vagy nincs erőm, vagy nincs hangulatom hozzá, bár inkább az előbbi szokott lenni, most azonban nincs hiány belőle a rengeteg kávénak köszönhetően, ami csak idő kérdése, hogy mikor üt ki teljesen.
- Én is megyek, ha nem gond - ütközök belé az ajtóban.
- Persze, menj csak - állok arrébb, hogy utat engedjek neki, majd mikor távozik, alaposan áttörlöm a hajam és az ágyra mászva merengek a továbbiakon. Szeretném valahogy viszonozni, de félek, hogy elrontanám, és elég bátorságom sincs hozzá. Röhej, hogy már több hónapja ismerem, sőt, rengeteg dolog történt köztünk, de én rögtön visszahúzódom, ha komolyabbra sikerül a hangulat. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű embert tudhatok magam mellett, ám előbb vagy utóbb rá fog unni a töketlenségemre.
- Baekkie, mint gondolkodsz ilyen nagyon? - lép be egy sima rövidnadrágban és fekete trikóban, mi tökéletesen kiemeli izmos alkatát. Szőke tincsei pimaszul kunkorodnak az ég minden tája felé, mitől kénytelen voltam nyelni egyet.
- Semmin - sütöm le tekintetem, míg ő mellém helyezkedik.
- Baj van? - dönti vállamra fejét, nyakamnak nyomva még nyirkos haját. Tenyere a hasamra téved, amiről tudja jól - vagy legalábbis, szerintem -, hogy nagyon érzékeny, most meg aztán főleg.
- Nincsen - húzódom el, hogy felé fordulva csúszhassak le hozzá és minden további kérdését beléfojtva nyomom ajkaimat puha párnáira. Meglepettségében kissé befeszül, de ezen túllendülve elmosolyodik és átadja nekem az irányítást, meg sem próbálva lenyomni engem, pedig elég ügyetlen vagyok. Nyelvemmel behatolva hívom érzéki csatába, közben ezúttal én nyúlva anyagba burkolt feszes hasfalához, hogy finoman simogatni kezdjem. Kétségbeesetten igyekszem inkább saját figyelmem terelni, mintsem az övét, és ujjaimmal egyre lejjebb haladva figyelem a reakcióit, hogy egyáltalán szeretné, vagy jó, vagy akármi… Nadrágja korcába ütközve kissé megtántorodok, mitől csókja hevesebb lesz, s ezt bátorításnak véve szusszanok egy utolsót, mielőtt tovább térnék. Tenyerem a már kőkeményen leledző férfiasságára simul, minek hatására megremegek. Még nem is csináltam semmit, de már ennyire élénk…
- Baek - csíp kicsit alsó ajkamba és feljebb tolva csípőjét kér többet szerencsétlenkedésemből, mit meg is adva markolok rá és simogatom. Bal kezét benyomja a két combom közé, szorosan merevedésemhez, de még mielőtt bármit is tehetne, elhúzom onnan.
- Most én…
- De- - nem hagyom befejezni, így párnáira tapadva csúsztatom feljebb kezemet, hogy benyúlva alsója alá, immár tényleg őhozzá érhessek. Az érzés új, szokatlan és ijesztő, de ugyanakkor izgató is. Segítve dolgomat, lenyúl és leszedi magáról nadrágját bokszerestül, miket csak arrébb dob és terpeszbe helyezkedve fog fejem mögé, hogy mindenképp közel tudhasson. Bizonytalanul fonom köré ujjaimat, de itt ki is fújt a tudományom, nem megy tovább. Persze, tudom, mit kellene csinálnom, de mégsem merem… - Nincs semmi baj - válik el tőlem, hogy mosolyogva szemembe nézhessen. - Segítsek? - Erre csak tompán bólintok, ezzel méginkább jókedvet csalva Chanyeol ábrázatára. - Annyira cuki vagy - nyom egy puszit az arcomra és kézfejemet átfogva kezdi el ő mozgatni, ezzel húzva nemességén a bőrt is. Igyekszem felvenni a ritmusát, de ahányszor lazít a szorításon, én máris lassítok, ezzel maradásra bírva őt. Légvétele hangosodik, s fokozatosan vált át nyögésekké, ám elengedve engem mindkét karját a feje alá teszi, jelezvén, hogy ő itt befejezte, oldjam meg magam. Hiába a könyörgő nézés, a kétségbeesett szűkölés, Chan csupán vigyorogva néz, így beletörődve fordítom én is minden figyelmem gondoskodásra vágyó férfiasságára. - Ahh, Baekkieh~ - ereszti ki hangját, végig a nevemet ismételgetve, hogy ezzel is bátorítson. - Jóh vhagyh… neh aggódj - könnyű ezt mondani. - Fogd kicshit feljebb - morogja rekedtesen és eleget téve kérésének, egészen a csúcsáig kúszok, így minden egyes lehúzásnál végigsimítva nedves makkján. Ez azért már láthatóan jobban tetszik neki, azonban akadt egy - talán - jobb ötletem, mihez rögtön is cselekszem, mielőtt gyávaságomban meggondolnám magam, és feltámaszkodva zárom ajkaim tagjára, mire egy mélyről jövő nyögés szakad fel belőle. Különös íze van. Nem azt mondom, hogy rossz, de nem is kifejezetten tetszik. Amennyi nyálat csak tudok, összegyűjtök és lejjebb engedem, aprókat szívva rajta, lehetőleg minél távolabb tartva tőle a fogaimat, nagyon remélve, hogy tényleg jó neki, és nem megjátssza az egészet. Kezemmel is rásegítve fokozom a tempót, Chanyeol tenyere pedig a hátamra vándorolva tépi a pólómat, mit biztos jelnek veszek. Az egyetlen baj csupán, hogy hamar elfáradok, a szám is fáj, a nyálammal tele van alatta minden és remeg a súlyomat tartó karom. - Baek - ül fel és fog vállamra, hogy elhúzzon, de kitartóan tiltakozom ellene. - El fhogok mennih - közli, amit hallani akartam. Mivel tudom mire számítsak és ő is megcsinálta, kijjebb eresztem, hogy mégse a torkomra menjen az egész, ám kezemmel ugyanúgy dolgozok. Megérezvén forró nedvét, legszívesebben elhajolnék, mert hamar rájöttem, hogy így nyelni sem tudok, de még jön és én vagyok elég makacs, hogy kibírjam. - Bhaekkhiee~ - markol alattunk a paplanba. Pár utolsót szívva tüntetem el a megmaradt cseppeket, majd elhajolva nyelem le egybe a nagyját, de még fellélegezni sincs időm, már karjai közé zárva ránt magához, hogy megszorongasson. - Annyira nagyon szeretlek - búgja, állát a vállamra hajtva, míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy eltüntessem az ízét. - Szúrós vagy - nevet, nyakamba puszilva.
- Bocsánat - hajolok el, hogy ne zavarja borostám.
- Ya, ne légy hülye - bújik méginkább.
- Már késő…
- Bolond - kapok még egy puszit és eleresztve egy zsepiért nyúl, hogy elrendezhesse magát. - Most viszont te jössz - passzíroz a matracba, még mielőtt felfoghattam volna iménti szavait.
- Biztos, hogy nem - fordulok oldalra, hogy ne férjen hozzám. - Alszok.
- Most komolyan? - támaszkodik fel, hamar megértve mondandómat.
- Komolyan… Nagyon álmos vagyok, ne haragudj.
- Nem baj, Kicsi, pihenj nyugodtan - áll fel az ágyról és engem feligazgatva a helyemre, betakargat, majd a kapcsolóhoz menve, leoltja a villanyt és átmászva rajtam, bebújik mellém.
- Köszönöm - fúrom arcomat a mellkasába, mélyen belélegezve illatát. - Ha elmész, zárd be a kaput… - dörmögöm, már majdhogynem félálomban.
- Jóéjt, én kis törpém - karol át csókot lehelve a homlokomra, s helyezkedik ő is kényelembe.
