2. Minden rosszban van valami jó

- Baekhyun, megint itthon hagytad a kutyákat! - intézi felém ideges szavait édesapám, a vacsora elfogyasztása közben.

- Tudom - merülök szendvicsem védelmébe és beleharapva, érdektelen tekintetem a sötét üvegre szegezem. Semmi kedvem ezt megint végighallgatni…

- Nem azért tartjuk el őket, hogy itt lézengjenek haszontalanul!

- De én nélkülük is megvagyok - vonok vállat, sokadjára tudtára adva az igazságot.

- Használd őket, ha már vannak! - tárgyiasítja az ebeket. - Sokba kerül az eltartásuk, legyen is értelme az ittlétüknek!

Úgy beszél, mintha vagyonokat költene arra a három kutyára, közben csak maradékon élnek, állatorvost meg csak akkor látnak, mikor a marhák miatt jön ki. Se oltás, se semmi, elvégre felesleges pénzkidobás. Apám szerint, ezek csak kutyák, nekem meg igazából, mindegy. Egyedül megvételükkor kerültek pénzbe a munkakutyák, a másik meg a szomszédtól van. Tény, drágák voltak, de apámnak kellenek is, én meg boldogulok egymagam.

- Jó, a két sinkát kiviszem, de a Foltost itt hagyom - adom meg magam, hogy a hajtókkal együtt dolgozzak, a nagy keverék meg addig is őrzi a portát.

- És, ha jön a farkas? Simán megeszi azokat a kiskutyákat - túlozza el a dolgot. Azok a kiskutyák fejenként majdnem nyomnak húsz kilót, és elég kemény fából faragták őket, ha eleve marhák mellé vannak teremtve. Ráadásul, én még sosem láttam nyílt terepen, fényes nappal egyedül farkast kóricálni, ha meg mégis megesne, Kormos és Blacky tudnak mit kezdeni a helyzettel. Na igen, nálunk a névválasztások ilyenek. Ami először eszedbe jut. A két fekete munkakutyának még a tenyésztő adta, de a Folti a mi fejünkből pattant. Az előző csak simán Kutya volt, így ezt már nem lehetett annak hívni, valami meg csak kell, ha már dolgozunk velük. - Ess már túl azon a kis patkányok! - rivall rám, nekem meg minden étvágyam ködként foszlik szét.

- Jó, kiviszem - mormogom az orrom alatt, mielőtt még mélyebben belemennénk a témába. Úgyis itthon hagyom, mikor nem figyel.

Igen, nem olyan régen volt egy kisebb testű keverékem, és igen, már nincs. Még kölyökként találtam az utcán, és mindig kijött velem, meg a többi kutyával. A majdnem 8 éves fekete hajtó testvérpár nevelte és tanította, így ő is csatlakozott hozzájuk egy idő után. Ám, őt nem erre az életre teremtették. Már másfél éves is elmúlt, majdnem egy éve “dolgozott”, mikor a tavaszi első kihajtásnál nagyon be voltak zsongva a marhák a tél miatt elnyúlt folyamatos bezártság okán. Egy fiatalabb üsző olyan szinten megrúgta, hogy ott maradt, és mire odaértem, már legalább öt másik állat áttaposott rajta, így esélye sem volt. Azóta, nem igazán dolgozok a hajtókkal, egyedül is egyben tudom tartani a gulyát. Életemben először kötődtem annyira egy kutyához…

A vacsora végeztével anyáék elvonultak lepihenni, én meg valami normális göncöt magamra kapva, belevetődtem az éjszakába. Jó, még nincs 10 óra, de a szüleim mindig korán fekszenek és én sem szoktam sokáig húzni ok nélkül.

Lábaim egészen a majdnem három teljes saroknyira lévő, a falunak valamivel lakottabb területén, ám még mindig szélen elhelyezkedő házig vittek, ahol az alacsony kerítésen habozás nélkül átmászva, mindennemű hezitálást hátrahagyva nyitok be az ajtón.

- Jó estét! - köszönök illedelmesen, félhangosan, nehogy felkeltsek valakit, de mégis hallja mindenki, akinek kell. A szűk kis nappalin végighaladva, az első jobbra eső szobába be is rontok.

- Bacon - fordul felém gurulós székével legjobb barátom. Megint megzavartam a kockulásban…

- Lulu - huppanok le az ágya sarkába, hogy onnan figyeljem őt.

- Na, mesélj, mi szél hozott erre? - veszi le a fejhallgatót, és a monitort kinyomva, minden figyelmét nekem szenteli.

- Szél? Még szellő sincs - forgatom meg szemeim. - Kifejezetten fülledt kint a levegő.

- Na, én ezért nem megyek ki, ha nem muszáj…

- De ezt muszáj tudnod - kezdek bele izgatottan.

- Na, ki vele! - fészkelődik és lerí róla, hogy őt is érdekli, mi hozott engem ennyire lázba. Ritkán van ilyen, többnyire nem történik velem semmi, amit megoszthatnék vele.

- Ismered az Exo-t?

- Hát persze - vágja rá gondolkodás nélkül.

- Tényleg? - szalad fel szemöldököm homlokom közepére.

- Aha. Anya is olyan öblítőt használ.

- Mi van? - zavarodok már teljesen össze.

- Semmi, inkább mondd el, mi az az Exo, akkor előrébb jutunk.

- Egy banda. Együttes. A rák tudja - hadarom és kezdek magammal veszekedésbe.

- Te, a kettő nem ugyanaz?

- Lehet - rázom meg a fejemet. - Na, de nem ez a lényeg. Képzeld, egyik nap kint voltam a marhákkal - khm, tegnap, de ez mellékes - és odajött egy furcsa, nem mindennapi ci…

- A furcsa és a nem mindennapi is ugyanazt jelenti - vág közbe, ezzel már az idegeimen táncolva.

- Luhan! - korholom az idősebbet, nem zavartatva magam a formalitásokkal. - Tehát egy cingár srác, feltűnően jól öltözve, meg mintha smink is lett volna rajta, a méregdrága kocsijáról nem is beszélve, pedig fiatalabb nálam! Na, tehát, mint kiderült, ő az Exo nevű bandának a tagja! - mesélem hatalmas beleéléssel, látszólag unottan vizslató barátom irányába.

- A nevét tudod?

- Park Chanyeol - ejtem ki kicsit ügyetlenül, mert hiába mondta, tökre nem vagyok biztos benne, hogy hogyan kell.

Lunak több sem kellett, megpördülve székével benyomta a monitort, és olyan tempóban kezdett kattogni az egérrel, meg gépelni, hogy még én sem tudom követni. Melléhúzva a falnál ácsorgó régi, poros faszéket, kidüllesztett szemekkel meredek a kijelzőre, hogy megértsem, mit csinál.

- Bacon, ebbe' vagy tizen vannak!

- Csak nyolcan - nevetek fel hitetlen reakciója láttán.

- És te erről a képről felismered? - nyit meg egy olyat, melyen mindenki ugyanolyan ruhában van öltöztetve, gondolom, fellépés előtt. Vagy után. De az sem kizárt, hogy közben. Semmi sem lehetetlen. Csak, hogy én itt felismerjem Chanyeolt.

- Öhm… - futtatom végig szememet a tagokon, lázasan keresve valami olyat, ami különleges ismertetőjele volt a srácnak. - Már majdnem…

- Inkább keresek róla külön képet - hahotázik ügyetlenkedésemen. - Beírod? - tolja felém a klaviatúrát én meg készségesen bepötyögöm a nevét. - Ő az? - nyit meg egy random képet.

- Az összesen ő van, kivéve ezen - mutatok egyre a sok közül, amin épp valami csaj áll esernyővel a kezében.

- Te most szivatsz. Még ez a fehér is? - nyit meg egy olyat, ahol Chanyeolnak világosszürke haja van, ami az elálló füleivel olyan hatást ad, mintha valamiféle télmanó, vagy mi a halál lenne a srác.  - Rohadt para a gyerek - jegyzi meg a nem kicsit idegesen néző fiú láttán. Ez egy színpadi kép, ahol valakit épp a tekintetével akar kinyírni, vagy én nem is tudom. A világos felső még rá is tesz egy lapáttal sápadtságára. A lényeg, hogy tényleg ijesztő. - Ha legközelebb meglátod, szerintem fuss - jegyzi meg viccesen, ám azért kiérződik az él szavaiból.

- Alapjáraton nem ilyen. Sőt! Egy nagyon közvetlen, vigyorgós, jó fej egyén, amúgy.

- Hát, akkor mutass olyat, amilyen most - löki át az egeret nekem.

Keresni kezdek a több tucat beadott találat közt, amiken szinte mindig fellépésen van, így a többségén mozog, ugrál, sétál, énekel, vagy egyéb dolgokat csinál. A röhejes öltözékeken néha akaratlanul is felnevetek, ahogy elképzelem benne a puszta közepén, de végül sikerül végre valami kifejezőt találnom.

- Ez, azt hiszem, tökéletesen jellemzi őt - kattintok egy olyanra, ahol megint fellépésen van - ki hitte volna -, és áll a színpadon, vigyorogva előrefelé. Az Exo Planetes, vagy milyen - ne kérdezzétek, fogalmam sincs, mi az - sötét trikó kihangsúlyozza nem is olyan vékony karjait.

- Mik azok a fülek, te? - nevet fel mellettem hangosan Luhan.

- Tudom - engedem el magam, és nevetek vele én is. - De pont ettől lesz olyan aranyos.

- Nagyon - sűrít annyi gúnyt a hangjába, amennyi csak belefér. - Nem mondhatsz egy felnőtt férfira olyat, hogy aranyos.

- Csak éppen felnőtt! - helyesbítek, mutatóujjamat felfelé tartva nyomatékosítva rajta.

- Leszarom, felnőtt és kész! Ráadásul semmi aranyos nincs benne. Inkább nézd ezt a srácot - mutat egy csapatképen lévő félig szőke, félig fekete hajú, erősebb arcéllel megáldott egyénre.

- Hát, ő elég para.

- Az.

- Akkor, minek mutatod?

- Nem tudom, csak, hogy nézd…

Másnap korábban van ébresztő, mint én azt bármikor is akartam volna. Alig fél hat, de engem már kiráznak az ágyból. Hát, milyen az ilyen?!

Nehéz léptekkel vánszorgok ki a szobámból, és a félhomályban majdnem átesve a szekrény lábán - minek ráadásul gyorsan elátkozom a készítőjét, csak, hogy legyen kit okolni -, összeszedem a munkásruhámat. Sebtében átvedlek, és már mehetek is álmaim melóját végezni, a csodálatos napfelkeltében. Jah, rémálmaim…

A korai hidegnek még foga van, a látótáv sem túl nagy, a portán ráadásul megbotlok minden lehetséges dologban.

- Az anyádat! - ugrok meg, amint acélbetétesem alatt megmozdul valami, és szívemre kapva kezeimet, szembe találom magam egy idétlenül jókedvű kutyával, aki, látszólag, nem vette zokon, hogy kicsit megtapostam a farkát.

Megpaskolva az állat fejét haladok tovább le a kertbe, ahol már sorakoznak a munkára nem feltétlen kész traktorok. A legtöbbnek mindig valami nyűgje van, folyton szerelni kell ezeket a szarokat, és jó, ha van rajtuk ajtó, nem még ablak…

Ma egy erősebb jószágot fogok be munka alá, mely nem túl nagy, de annál jobban bírja. Egy kicsi, igazán szellős, többnyire még piros járgányhoz battyogok, és felrántva laza ajtaját, helyet foglalok a kemény, hideg ülésen. Elfordítva benne a kulcsot, hangosan felsír, és fél perc üres járatás után már készen is állunk az indulásra. Rendesen meghúzva is majd’ negyed óra kiérni a kérdéses földre, ahol apám lassan egy hete kaszálta le a lucernát, és mivel eső várható a napokra, fel kell báláznom, mielőtt elázik.

Gondosan a bálázó elé tolatva, legalább három percet pöcsölök, hogy rendesen helyére illesszem a vonóját, hogy aztán kihuppanva a gépből, felhúzhassam rá a másik végét, és összekössem az elektromos berendezéseket rajtuk. És, hogy most mi következik? Több óra monoton unatkozás és fülfájdító zaj, seggsajdító döcögés, míg a bálázó szedi fel a lucernát és forgatva azt, bekötözi, majd ha megtelik, kiteszem, és így tovább…

Hazaérve az egész délelőttös melóból, rögtön a kádba hordom magam, mert olyan szinten tele van mindenem porral, hogy viszket a bőröm minden egyes millimétere.

- Baekhyun! - kopog be édesapám. Rohadtul, de ért hozzá, hogy mikor kell engem megzavarni!

- Igen? - zárom el a csapot egy kicsit, hogy halljam, mit mond.

- Kiviszem a marhákat, te meg addig menj ki a határra kaszálni!

Mi? Ma ő megy ki? És, ha…?

- Várj, apa! - ugrok ki a kádból, még teljesen tusfürdős testtel, és derekamra csavarva egy törülközőt, felrántom az ajtót. - Hadd menjek ki én a marhákkal! - kérem jóval hangosabban és vehemensebben, mint azt eredetileg terveztem. Amúgy, meg sem merném ütni nála ezt a hangszintet, és egy pillanatra látom is átsuhanni arcán az értetlenséget, de végül fontolóra veszi. Végignézve csöpögős, krémes alakomon, talán még az ideg is elkapja, de végül nem szól érte.

- De még sötétedés előtt le kell etetni a bikákat - morfondírozik hangosan.

- Nem gond, megcsinálom! - vágom rá azonnal.

- Jó, de ne feledd a kutyákat! - fordul el és reakcióidőt sem hagyva, megy tovább dolgára. Hát, hogy is feledhetném a kutyákat?

Visszasuhanva a fürdőbe, rekordsebességgel letusolok, és tiszta munkásruhát előkotorva, jókedvvel kezdek neki a délutánnak.

A levegő fülledt, az eget szürkés felhők borítják, nem engedve felmenni a meleget, így az itt rekedve nehezíti az életemet. Ennek köszönhetően több légy van a marhákon, ergo, rajtam is, mert, ugye, a közelükben vagyok. A két kutya meg hát… ja, kutyaként követ engem.

- Ya, Kormos, előre! - küldöm a karám kapujába a fivérénél pár centivel alacsonyabb, kurta farkú kant, míg a másikkal hátramegyek, és meghajtom a gulyát.

Tény, hogy az ebekkel hamarabb kiérünk, meg kevesebbet kel pöcsölni is, ám nekem akkor sincs ínyemre a velük való együttlét. Még magamnak sem szívesen vallom be, de fő oka az az űr, amit az a kutya hagyott, akinek utat engedtem bonyolult szívembe. Nem szeretem gyengének érezni magam - de ki igen? -, így sok mindent tagadok, még ha csak a fejemben is. Nincsenek titkaim, vagy rejtegetnivalóm, elvégre, egy ilyen sík és unalmas élet mellett ez nem adatik meg, de most valahogy kifejezetten vágyom végre a változásra, hogy kizökkenjek a mindennap egysíkú rendszeréből.

Kényelmes kis fám árnyékába telepedve sasolom, ahogy a kutyák jelenlététől megtébolyult üszők menekülnek, amerre látnak, és nem győzik visszaterelni őket a hajtók. Na, igen, sok értelme volt kihozni őket…

És, most, mit csináljak? Mondjuk, ez még kérdés? Hát, éneklek! Szörnyen unatkozom, ráadásul imádok is dalolni, a helyzet meg adott, szóval, miért ne?

Önfeledten kiengedve hangomat, csöppet sem zavartatom magam, elvégre, nincs miért, és boldogítom az összes közelben tartózkodó, füllel rendelkező élőlényt, legalább egy órán keresztül, minden épp eszembe jutó - kivételesen vidám - számmal, míg az ebek heves ugatása és a réten való átrongyolása meg nem zavar. Tekintetem a vehemens állatok célja felé irányul, és ahogy meglátom a colost, ajkaimra észrevétlenül valami mosolyféle kúszik, amit ő százszor hevesebben viszonoz, a kerítés túloldalán toporogva. Rájőve a gond forrására, azonnal felfüttyentek.

- Vissza! - parancsolok a kutyákra, akik abban a pillanatban irányt váltanak, és hozzám rohannak. Előttem leülve, egy mukk nélkül figyelik, ahogy Chanyeol átmászik a fa elválasztón, és hozzánk kullog. Annyira furcsa őt így, itt látni, mikor tegnap még Luval lestük a képernyőn. Mintha teljesen más ember lenne, és mégis ugyanaz. Vidám, barátságos, de így valahogy sokkal igazibb a kisugárzása.

- Baekkie! - üdvözöl kedvesen, valami röhejesen csöpögős becenevet rám aggatva. Most kajak? Baekkie?! És én akkor, mit mondjak rá? Channie? Yeollie? Egyik se tetszik, ő meg tuti nem venné fel, így tök nyolc, igazából.

- Szia - döntök végül valami emberi forma köszönés mellett, és még biccentek is felé. Hogy ma milyen jófej vagyok?! Le kéne róla szoknom…

- Kik a barátaid? - áll meg tőlünk tisztes távolságban, a két sötétet vizslatva.

- Még, hogy a barátaim! - horkanok fel gúnyosan. - Ez Kormos - mutatok a balra - Ez meg Blacky - bökök a nyakörvesre. Apám így különbözteti meg őket, mert Blacky néha kötve van, mikor visznek tőlünk marhát, mert hajlamos megkergetni őket, az meg nem szerencsés, mikor, mondjuk, nagyobb bikákat szállítanak. - Gyere nyugodtan, nem harapnak. Az előbbi cirkusz csak azért volt, mert még nem ismernek, de, ha itt vagyok, nincs gond - magyarázom, mert látszólag tart tőlük - is.

- Nem szereted a kutyákat? - guggol le és kezdi el egyszerre mindkettőt simogatni, akik farokcsóválva bújnak karjai közé, valami elképesztően aranyos(?) nevetést kicsalva belőle. Luhan mondta, hogy nem mondunk ilyet egy felnőtt férfira, de ha egyszer olyan, mint egy bolond gyerek!

- De. Vagyis, nem. Mindegy, hosszú - sóhajtok fel, belegondolva a dolgok mögöttes hátterébe.

- Elmeséled? - foglal helyet, vagy inkább dől hátra, ahogy Kormos a térdeire támaszkodva kicsit meglöki, így roppant kecsesen seggre huppan velem szemben.

- Nem hiszem, hogy érdekel - rántok vállat egykedvűen, mert tényleg így van. Baekhyun, aki nem szereti kutyákat, mert a sajátja meghalt. Reális, mi? Még senki sem volt olyan merész, hogy értelmet keressen bennem. Remélem, ez nem most fog megtörténni…

- Ha nem érdekelne, nem kérdezném - válaszolja roppant egyszerűen, a két bestiát dögönyözve.
- Ha elmondom, bekerül a hírekbe? - csipkelődök, csak, hogy húzzam kicsit az agyát. Szeretem, mikor jókedvűek körülöttem az emberek. Luhannal sem tudunk komolyan beszélni. És már megint ő van a fejemben… miért?! Be kell majd neki mutatnom Chanyeolt! Tényleg. Vajon, meddig fog még ide járni? Mikor un meg engem? Nem mernék rákérdezni, mert mindig félek az esetlegesen fájó válaszoktól, így inkább kusshadok. Csak élvezem, hogy végre nem vagyok egyedül…

- Attól függ, milyen betűszínnel szeretnéd, mivel csak 3 megengedett - pillant fel rám fél szemmel, egy csibészes mosoly kíséretében.

- Zölddel! - vágom rá rögtön a legabszurdabbat, ami hirtelenjében eszembe jut.

- Hát, persze - nevet fel némi éllel, amit nem tudok hova tenni, és szemét végigvezeti a réten, mire rögtön le is esik kimondatlan cukkolása, ám, mielőtt még reagálhatnék rá, folytatja. - De azzal, sajnos, nem lehet. És, ha megpróbálok helyette változtatni rajta? Na, az jobb, mint a publikálás? - derül fel, mintha komolyan is gondolná.

- Ezen nem tudsz, de egye fene, egy fél perc erejéig beengedlek szánalmas szívembe - ülök fel kiegyenesített háttal, hogy belekezdjek a mesélésbe.

- Nyugi, Baek, egy idő után trónom lesz ott…

- Csak szeretnéd. Egoista - forgatom meg szemeimet. Egy idő után? Ez azt jelenti, hogy nem szándékozik egyhamar magamra hagyni, igaz? Ahh, Baekhyun, hagyd abba az ábrándozást, még csak nem is ismered! Inkább félned kéne ettől, mint örülni neki! Ám, ha nem most, akkor mikor fogok élni? Mondjuk, nagy élet, hogy a nyomoromról beszélek egy sztárnak. Na, mindegy… - Tavaly előtt tél elején találtam az utcán egy apró kölyökkutyát. Mondjuk, ez nem ritka itt falun, de ez a kutya más volt. Nem kinézetben, vagy különleges adottságokat sem véltem felfedezni rajta, egyszerűen csak vonzott. Titokban hazahoztam, mert tudtam, ha apa meglátja, kidobja. Anyával két napig rejtegettük a tyúkólba bezárva, de végül lebuktunk. Szerencsére, sikerült elérnem, hogy maradhasson, és még csak nagyra sem nőtt. Ezek ketten nevelték - mutatok az előtte elfekvő jószágokra. -, így hát ő is munkakutya lett. Nem azért, mert annak kellett lennie, hanem csak élvezte. Pici termete ellenére nagyon vehemensen hajtott, aranyos volt - mosolyodok el az emlékeket felidézve.

- És, mi történt vele? - mereszti rám pilláit, komolyan érdeklődve hallgatva engem.

- Most tavasszal, az első kihajtáson ő is jött, mint amúgy mindig. Míg a sinkák kétoldalt dolgoztak, ő mellettem terelt, ám egy fiatal üsző odarúgott neki, és nem volt elég gyors, hogy kitérjen, így felborult, és nem tudtam kimenteni, a gulya végigcsörtetett rajta… - halkulok el szinte teljesen a végére. Még mindig magam előtt látom, ahogy még egy utolsót szusszan, majd minden lélegzetét kiengedve végleg itthagy. Én komolyan szerettem őt. Sokszor, ha este nem tudtam aludni, vagy csak egyedül éreztem magam, kiültem a lépcsőre, ő odakuporodott, én meg csak meséltem és meséltem, azt, ami éppen eszembe jutott, vagy nyomta a szívemet.

- Na, nyugodj meg, Baekkie - érzem, ahogy hatalmas tenyere csupasz térdemre simul, mire kérdőn felpillantok rá.

- Én nyugodt vagyok…

- Van képed róla? - támaszkodik fel, és huppan közvetlen mellém. Férfias parfümje szinte megmérgezi az elmémet, olyan erős és intenzív, de egyáltalán nem zavaró. Nem ehhez szoktam, ám tetszik.

- Talán egy - túrok mélyen zsebembe, hogy kihalásszam a kis készülékemet.

- Te, mondd, ez mi a szar? - bök a kezemben lévő tárgyra, visszafojtott nevetéssel.

- A telefonom? - oldom fel egy mérges pillantást lövellve a colos felé. Nem egy mai példány, de nekem tökéletesen megfelel ahhoz, hogy betöltse hivatalos szerepkörét. Nem érintőképernyős, nem okos és semmi egyéb nincs rajta, mint ami feltétlen szükséges. A nem túl sok képem közt hamar megtalálom, ahol kiskutyám a nagy melegtől elnyúlva zihál, amit sikerült is oldalról lekapnom. Szürke, fekete és barna foltos bundája valami elképesztően szép volt, főleg, mikor nem takarta több réteg sár, mert az úrfinak szokása volt a legmélyebb pocsolyákon is átgázolni. - Váó, de szép - jegyzi meg, csodálva az aprócska kijelzőt. - És, mit mondtál, ők mik? - mutat a feketékre.

- Sinkák.

- Az mi?

- Kutyafajta? - kérdem szarkasztikusan. - Ők kifejezetten marhák mellé kitenyésztett hajtókutyák.

- És, eddig miért nem láttam még itt őket?

- Mert nem vagyok oda az ebekért. Így is apám kényszerítette rám őket, hogy ha már vannak, hasznuk is legyen. Drága állatok és igen fontosak, csak nem nekem. Én egyedül is boldogulok…

- Akkor te egy menő cowboy vagy - vigyorog cinikusan.

- Kap- - mondanám már csuklóból, de még idejében rájövök, hogy ő nem a legjobb haverom, így lehet, nem értené a poént. Mármint, ez nem poén, de jobb a békesség, vagy mi. - Nagyon - helyesbítek gyorsan.

Az idő csak úgy száguld, mikor az ember jól érzi magát, így ez most sem lehet másként. Mikor végre nem basz telibe az unalom, akkor minden olyan gyors, és ez roppant kiakasztó! Nem beszélgetünk semmi konkrétról, mégis élvezem. Az ég szép lassan felvesz egy narancssárgás árnyalatot, ami pofátlanul gyorsan lepi be a tájat, ezzel emlékeztetve engem kötelességeimre.

- Ne haragudj, Chanyeol, de be kell őket hajtanom, mert még vár rám a gulya másik fele - állok fel, és leporolva magamat, végigropogtatom elgémberedett tagjaimat.

- Másik fele? Hát, nem ennyi az összes? - áll fel ő is, szemeit végigfuttatva a majd’ 50 állaton.

- Hát, ennyien azért nincsenek még bent, ám igen, egy külön karámban vannak az ivarérett bikák. Nem lenne jó, ha belterjesség alakulna ki az állományban, így ők el vannak kerítve, és mivel jóval kevesebb a létszámuk, valamint nem kell borjakat nevelniük, és még kezelhetetlenebbek is, a tehenekkel és a fiatal bikákkal járok ki.

- De, akkor kiktől vannak a kicsik? - Szinte látom, ahogy hegyezi azokat az elálló füleit, annyira kíváncsi ezekre a nem túl érdekes dolgokra.

- Hát… az egy egészen más történet. Ha akarod, majd később elmesélem. Érdekelnek a bikák? Mondjuk, nem sokkal másabbak.

- Igen! - vágja rá hezitálás nélkül. Meglep, hogy ma itt töltötte majdnem az egész délutánt, ráadásul, még most is ráér. Biztos kirúgták, mert sokat szökdös el. Hahh, szép lenne…

- Akkor már bemutatlak a szüleimnek is, és láthatod a dögöket dolgozni - Csak megjegyzem, a dög nálam nem degradáló, vagy rossz értelembe öltöztetett jelző, csupán egy majdnem kedves megszólítás.

- Oké! - veszi át az uralmat arcának minden egyéb vonását háttérbe szorítva egy hatalmas, önfeledt vigyor. Komolyan, olyan, mint egy gyerek…

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts