40. Hátramaradt

- ...Baekhyun… Baekhyun… Baekhyun… - rázogatja megállás nélkül a vállamat, de közben folyamatosan villog valami, és én túl fáradt vagyok még, hogy fel akarjak kelni… bármikor is. - Baekhyun… Baekhyun…

- Aaahh, fogd már be - fordulok el, takarómat a fejemre húzva, de éppen csak elengedem, az már messzire kerül tőlem, ezzel is biztosítván, miszerint nekem nem jut mára több pihenés.

- Nem aludhatsz örökké - közli kivehető jókedvvel, de egyáltalán nem érdekel, minek örül.

- Pedig jó lenne - rángatom ki fejem alól a párnát, hogy azzal segítsek kicsit a fény előli menekülésemhez.

- Szép a pulcsid, csak kicsit nagy rád. Kié? - veszi el ezt is, mit máskor tockossal jutalmaztam volna, de most csak kimennék, ha lenne elég erőm. Nem akarok vele se erről, se másról beszélgetni.

- Anyádé…

- Akinél magasabb vagy? Max apámé, de még neki is nagy lenne, de ha nem tudnád, engem nem Chanyeol szült - hadarja el, amit a reggel, vagy úgy eleve izgatottan akcentussal telt beszéde miatt alig értek, de még így is jobban, mint akarnám.

- Inkább mondd, mit akarsz, aztán hagyj - ülök fel indulatból, nagyokat pislogva, hogy lássam is őt. Utólag persze megbánom, mert a telefont szinte a képembe tolja és úgy vakuzik, de le fogom ütni… - Faszért fotózol! - csapom az ágyra a készüléket, de ő még mindig rendületlenül vigyorog.

- Már tizenegy elmúlt, te meg még mindig döglesz. Unatkozom - biggyeszti le alsó ajkát, de szája még mindig felfelé kunkorodik. - Jó szarul nézel ki. Hány órát aludtál?

- Olyan négyet… - sóhajtok gondterhelten, és visszaszerzem a paplanom, hogy legalább a lábamat melegítse, mert megfagyok.

- És mégis mi a jóistent csináltál te reggel hatig? - mered rám hitetlenül, mintha ez olyan lehetetlen lenne.

- Gépeztem, olvastam - rántok vállat érdektelenül, mire szemei még inkább elkerekednek.

- Te? És minek?

- Jézusom, csak, hagyjál már!

Az igazság azonban az, ha este végkimerülésig fent vagyok, akkor nem lesznek rémálmaim. Igaz, így napi két-három óránál több alvás nemigen jut, de akkor is szívesebben vállalom, mint az ébredés utáni mérhetetlen kínt.

- Apuék? - kelek ki, hogy magamra kapjak valami munkásat és elkezdődhessen a nap. Ugyan ilyenkor kevés a meló, de én találok, tehát nem aggódok amiatt, hogy unatkoznom kellene.

- Nem voltak itt, mikor jöttem.

- És mikor jöttél? - húzom le alvós bokszeremet, ami szintén nem az enyém, de szükségem van rá, hogy legalább egy kicsit közel érezzem magamhoz. Minden cucca és apró tárgy, amit adott, ugyanott vannak, ahol eddig voltak. Nem volt se erőm, se kedvem elpakolni őket, hiszen nem akarom elfelejteni akkor sem, ha fáj az emléke. Abban bízok, hogy idővel jobb lesz, ahogy azt sokan mondani szokták…

- Öhm… - rökönyödik meg és inkább elfordul, minthogy az én csonttá aszott, vézna testemet bámulja. Mondjuk Sehun mellett nem is csodálom, hogy pont rám nem kíváncsi, na meg eddig sosem csináltam, mert ritka szégyellős vagyok, ám már hidegen hagy… - Tíz felé.

- És mi a jó életet csináltál egy órán keresztül?

- Ó, ha te azt tudnád… - vigyorodik el, még mindig az ajtót mustrálva.

- Nem érdekel - öltözök fel és indulok meg kifelé.

Eddig azt hittem, tudom mit jelent reményveszetten és csalódottan élni, de sosem gondoltam, hogy majd így kell belátnom a tévedésemet. Nem terveztem előre, féltem a jövőtől és minden nap a túlélésről szólt, ám Chanyeol mellett nem aggódtam a holnap miatt, elvégre bármit hoz, az nekem megfelel. Az ő érkezései voltak az én biztos pontjaim, amik minduntalan hajtásra és türelmetlen várakozásra késztettek, hogy minél előbb viszontláthassam. És most? Most mire kéne várnom? A napok monoton telése, a rettegett éjszakák, a a fájdalmas felemlegetések, mikor anya megkérdezi, hol van Chanyeol és miért nem jön mostanában. Erre ugyan milyen választ adhatnék? Kérdésem van ezer, meg ezer, de választ, ha találok is, az csak kedvezőtlen számomra.

A munka éltet, mégis az okozza végemet. Felkelek, dolgozok, már a sötétség sem akadályoz meg, csak csináljam, majd mikor apa sokadjára szól, hogy késő van, bevonulok a szobámba, játszok a gépen, zenéket keresek - többnyire amerikaiakat -, olvasok és mikor teljesen kimerültem, lefekszem, szintén zenével a fülemben. Még a lehetőségét sem akarom megadni, hogy rá gondolhassak…

Eleinte nagyon nehezteltem Koboldra. Chanyeolra emlékeztet, hogy tőle van, hogy róla neveztem el, hogy ő mennyire odavolt érte, és ez minduntalan feltépte a sebeimet, ahányszor futott elém csaholva, vagy csak megláttam valahol heverészni. Végül talán ugyanezen oknál fogva kezdett erősödni a kapcsolatunk, s már-már majdnem akkora, mint amilyen az elvesztett kiskutyámmal volt. Minden naplemente a miénk, mint ahogy a mai is…

- Gyere - intek neki leérkezvén a portára, s ő rögtön összeszedve magát lohol a nyomomban, a másik három ebbel együtt. Feléjük még mindig ugyan olyan a hozzáállásom, bár néha szoktam nekik “kedveskedni”, amolyan elégtétel, vagy mi gyanánt. Mivel ő sokat foglalkozott a kutyákkal és szeretgette őket, azt hiszem kötelességnek érzem hasonlóan viselkedni velük.

A hó ráérősen nagy pelyhekben szállingózik, fehér lepel alá sújtva a környéket. A lefelé vezető utat már kitapostam, így nagyon max csúszik, bár viszonylag hamar visszaképződött egy vékony réteg, mi takarja előző lépteim nyomát. Fagypont alatt vagyunk, én azonban egy mackónadrágot, felette kantáros, illetve vékony pulóvert viselek, mi nem kifejezetten véd a hideg elől, ám nekem eleve ez a célom. Minden létező módon megbüntetem magam, amit tulajdonképpen élvezek is, elvégre jár. Tehát… mindegy, nem értem én sem magamat.

Lekotorva a legalsó báláról a havat, először feldobom Koboldot, majd megkapaszkodom és felhúzódzkodom rá. Ugyanezt végigcsinálom a többi szinttel, míg felérünk a legtetejére, hol előre leülve lógatom lábaim, magam mellé fektetve a kutyát, mint ahogy az lenni szokott. A lemenő Nap sárgásra festi a tájat, fokozatosan előcsalva az éjjeli állatokat, ugyanekkor hazaküldve az embereket, kik munkából, vagy egyéb helyekről sietnek haza a családjukhoz. Régebben elmerengtem, hogy nekem milyen lenne a feleségem, a gyerekeim és ők is ugyanezt csinálnák, de mélyebben sosem érdekelt a téma. Nem vonzott a szerelem, részben, mert nem volt rá időm, vagy egyáltalán lehetőségem, viszont a magány elkerülése annál inkább, miben segítségemre volt Lu. Bármikor hívtam, ő jött, és nem számított, hogy netán nincs rá szükség, velem maradt és segített, vagy csak beszélt hozzám. Pont ugyan ilyen kiállhatatlan személyiség voltam, mint most, amit máig nem tudok felfogni hogyan tud bárki elviselni. Főleg Chanyeol… Bármit mondtam, bármit tettem, nem adta fel az utánam való koslatást. Nem adott fel engem…

“- Baekkie - böködi finoman oldalamat, talán már számítva is rá, hogy ha így folytatja, le fogom ütni.

- Ne hívj így - sóhajtok egyet saját magam megnyugtatására, ugyanis a kezemben egy vasvilla van, mit nem lennék rest a lábába állítani.

- Baekkie - folytatja kérésem ellenére.

- Mi van? - állok meg hirtelen a fűkupac mellett, hogy megadjam az esélyt a beszédre, mielőtt felpakolnám a takarmányt a pótkocsira, mert ha aközben bököd, felpakolom őt is.

- Segíteni szeretnék - villant egy ezer wattos mosolyt, a hatás kedvéért még hátra is kotorva barnás tincseit, még mindig elfelejtve, miszerint nem vagyok a rajongója, engem teljes mértékig hidegen hagy minden hasonló próbálkozása.

- Oké - bököm a földbe a villát, s levéve narancssásrga pólómat, egy könnyed mozdulattal a képébe vágom. - Ezt tedd az ülésre - fordulok el tőle, hogy folytathassam a munkát.

- Miért? - mereszt rám hatalmas, csillogó és zavarbaejtően érdeklődő szemeket, amik végig immár szabaddá tett felsőtestemet ostromolják.

- Mert melegem van…

- Akkor csak tartom - mosolyog kedvesen, súlyát másik lábára helyezve, hogy így bámuljon tovább. Abba már bele sem merek gondolni, miért nem teszi le, vagy csak dobja a traktorra a pólómat…

- Ya, na nézz már így! - förmedek rá alig két pillanat múlva.

- Miért ne? - hökken meg hangnememen, pedig pontosan tudja, mi bajom.

- Még mindig nem hiszem el, hogy nem vagy meleg - morgom orrom alatt, felvillázva a füvet a kocsira.

- Pedig tényleg… Én csak téged szeretlek!

- Hát hogyne… - fújtatok idegességemben, inkább lezárva a témát, mielőtt mást is hozzá találok vágni.”

Bizonyára időre van szükségem, hogy ha csak kicsit is, de pótolni tudjam azt az űrt, amit maga után hagyott bennem.

Szeretem ezt a helyet…

Látom a hegyet, a házakat, az erdőt… Látom a fákat, az autókat, a rohanó, ám mellette teljesen csendes tájat… És látom magunkat, ahogy egykoron egymást nyúzva játszottunk kint a tanyán.

Csakis egy bolond menne bele egy idollal való járásba, csakis egy bolond merné elfogadni Chanyeol végtelen szeretetét, és csakis egy bolond bántaná meg úgy, mint ahogyan én tettem.

Még tisztán emlékszem minden érzésre, amit ő keltett bennem. Gyereknek gondolom magamat azokra a hónapokra, s úgy hiszem, a fájdalom segít nekem felnőni igazán. Egyáltalán nem akarok róla elfeledkezni, sőt… de hosszú az út, míg megtanulok ezzel együtt élni, s jelenleg fogalmam sincs, hogyan tehetném ezt meg.

“- Chanyeol… - nézek fel rá.

- Hm?

- Te szeretsz engem?

- Persze, hogy szeretlek - húzódik el, hogy tekintetünk találkozzon.

- De nem úgy értem - suttogom. Még magam sem tudom, mit akarok kihozni ebből a helyzetből, de nem szeretném, hogy neki kényelmetlen legyen, még úgy sem, hogy ő kezdeményezte. - Hanem máshogy…

- Én mindenhogy szeretlek - mosolyog lágyan. - Úgy is, amire te gondolsz.

- Miért? - bújok vissza, mire kuncogással reagál.

- Nem tudom, Baek. Más vagy, mint a többiek. Mikor először megláttalak a fa tövében, gyönyörűnek tűntél, majd mikor meghallottam a hangodat is, nem bírtam megállni, hogy ne menjek oda, pedig pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Tudom, hogy nem szereted ezeket a jelzőket magadon, de máshogy nem lehet elmondani.

- Nem is tévedtél el? - hökkenek meg, de hangomba annyi erő sincs, hogy bármiféle érzelmet mutasson.

- Nem.

- És miért jöttél vissza?

- Mert érdekesnek tűntél te, és ez az egész világ, amit képviselsz. Láthattad, hogy élek, és annak köze nincs ehhez, így vonzott az új és az ismeretlen. Szeretem, mikor jó a kedved, és szeretem, amikor csipkelődsz. Azt is szeretem, mikor gonoszkodsz és meg akarom ismerni minden oldalad, amire ma újabb lehetőséget adtál.”

Ha visszaforgathatnám az időt, természetesen megtenném, de még ezzel kapcsolatban is ott a bizonytalanság, hogy ettől neki jobb lenne-e? Mit érez most? Mit csinál? Miként vélekedik rólam? Ha ennyivel el tudtam űzni magam mellől, akkor tényleg szemét alak voltam vele. Rengetegszer mondta, hogy szeret, én meg egyszer sem viszonoztam, tehát teljesen igaza van. Én is utálom magamat…

Idióta viselkedésemmel nem csak Chanyeolt veszítettem el, hanem több remek embert és mindent, ami valaha én voltam. Baekbeom halálakor elfogadtam a rám váró sorsot, elfogadtam a viselkedésemet és elfogadtam, hogy örök bűnös maradok, ám akkor még kicsi voltam és jött Luhan, aki bátyám helyett bátyám lett. Nem kell több szerelem… Nem kell több kapcsolat…

“- Mi van, ha nem tetszem nekik? - húzom összébb magam idegességemben.

- Kizárt - nyújtózkodik, karját a kanapé háttámlájára téve, mögöttem elvezetve azt. - Itt mindenki bolond, ne aggódj ilyenek miatt - nyom egy puszit a fejemre, tekintetét visszavezetve a televízióra.

- De- - kezdenék további felesleges beszédbe, mikor visszatér Minseok, kezében egy tál popcornnal és mellém vágódik, olyan természetességgel téve az ölembe az edényt, mintha minimum a banda tagja lennék.

- Ahh, nyami - markol bele Chan, mit egyből az arcába töm, hörcsögöket megszégyenítő befogadóképességgel.

- Miről maradtam le? - dől hátra kényelmesen, lassan falatozva a nasiból.

- Két sampon, egy dezodor, egy utazási iroda, néhány film- és kereskedelmi reklámról.

- Pedig azok a legjobbak - biggyeszt a legidősebb, akár egy kisgyerek.

Pont mikor folytatódik a műsor, a maknae lép be a szobába, a kezében egy kibontott üvegből kortyolgatva. A fotel mögé sétál, honnan már nincs rálátásom, ám hirtelen megérezve mögém támaszkodó alakját, kis híján az ütő is megáll bennem. Vállam felett átnyúlva markol a popcornba, és szinte a fejem felett rágja, mitől a gondolataimat is alig hallom, nemhogy a tévét…

- Hyung, kérsz? - nyújtja nekem az üdítőjét.

- Nem, nem kér! - kapja ki a kezéből Chan és lendületből az asztalra csapja az alját, de még így is kétséges volt, hogy megáll. - Hozzak neked inni? - hajol hozzám, az előbbitől eltérően kedves hangnemben.

- Nem vagyok fertőző - von vállat Sehun, kiérezhetően jól szórakozva Chanyeol hergelésén.

- Sosem lehet tudni… - fintorodik el, még mindig a válaszomat várva, mire megrázom a fejem.

- Tesztelhetjük - veszi el az üveget Minseok és egybe lehúzza a tartalmát.

- Ya, nekem nem maradt, hyung!

- Bocsi, Hunnie - nyújtja oda neki vigyorogva.”

- Annyira hülye vagyok - vágódom hátra nyögve. - Ugye szerinted is? - ragadom meg a magasság miatt tiltakozó Koboldot és magamra húzva simogatom, míg megnyugszik. - Áhh, inkább ki se mondd, anélkül is tudom… Nálam nagyobb barom nincs még nálunk sem!

Héthez közeledvén gyomrom fájdalmas lüktetése felcsalogat a házba pár falat reményében, ugyanis három napja nem ettem, ami miatt lényegesen ingerültebb vagyok az átlagosnál.

- Hyunnie, jössz enni? - kérdi anya, amint felérek. - Sütöttem rántottát - mosolyodik el szelíden, ám nekem ebben a pillanatban megy el az étvágyam és ingerülten lerúgva a cipőmet baktatok a szobámba.

A telefonomat elővéve nézem meg az újabb értesítéseket, amiknek java Chanyeollal kapcsolatos, de mivel nem tudom, hogyan kell ezeket kikapcsolni, így állandóan csak ignorálom, ám írt Lu is.

Lu Han

Nézd meg jól a képet :3

Ha nem hittem volna, hogy lehet szarabb még a napom, ő elérte… Ugyan nem most küldte, de rögtön válaszolok és be is zárom, azonban alig fél perc alatt jön a következő.

Byun Baekhyun

Nem akarom

Lu Han

Nézd az ujját. Bár feketén se rossz, de na… Hülye vagy, fiam és kész :D

...legalább ő egyetért velem.

Mivel a kíváncsiságom még a régi, csak az ő kedvéért jobban megnézem a képet, ahol az első, mit kénytelen vagyok bevallani, hogy tényleg jól áll neki a hajszín, csak sokkal ijesztőbb vele, mire még rátesz ez a kifejezés. Szeretném azt hinni, hogy miattam, de ugyanakkor fontosabbnak vélem a boldogságát és, hogy gyorsan felejtsen el engem. Lehet már rég meg is tette…

Tehát ujj. Mi lenne vele? Egy gyűrű van rajta… Ohh! Az pont olyan, mint amilyet vettem! Eszeveszett tempóba kezdem feltúrni a táskám és a szekrényeket, hiszen magától nem szökik meg egy tárgy, de hamar leesik a bűntárs, aki most minden bizonnyal szörnyen örül a fejének.

Byun Baekhyun

MÉGIS MI A JÓ ÉLETÉRT VETTED EL ÉS MINEK ADTAD ODA NEKI, TE IDIÓTA, ROHADT, BAROM, ÁLLAT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nem, nem akadtam ki…

Lu Han

Én is szeretlek Bacon <3 Meg te is őt, ő meg téged, tehát mindenhol szeretke van. Szedd össze magad, kérj tőle bocsánatot, mert láthatóan hiányzol neki és végre minden rendben lesz.

Byun Baekhyun

Szia

Nem tudom, hogy gondolta ezt az egészet, meg ugyan miért, de nem tudnék többé Chanyeol elé állni semmilyen mondandóval. Túl szeretnék lépni, amiben legjobb barátom egyáltalán nem segítség számomra…

39. Meggondolatlanul

Az a baj, hogy jobb a legrosszabbra számítani, minthogy később nagyobbat ess, ám ez már eleve feszültséget szül. Nem mintha túl optimista ember lennék, tehát ilyen téren majdnem lényegtelen, csak nagyon aggaszt ez az egész, és más sem jár a fejemben, mint a Chanyeollal való jövőnk, minek köszönhetően olyat estem a nagy fehér traktrorról, mit még másnap is megfogok érezni. A lépcső csúszós, én elbambultam, s az egész bal karomat felhorzsoltam vele.

Természetes, hogy már ez is gyanút vált ki Chanyeolból, de itt már hiába magyarázkodok, nem fog nekem hinni, mondjak bármit.

- Megmutassam melyik volt az?! - emelem feljebb hangomat a kelleténél, ahogy a düh kezd eluralkodni rajtam - ami egyébként egyáltalán nem ritka, főleg mostanság.

- Csak ha ő is elmeséli - feleli higgadtan, mi csak tetéz idegállapotomon. Félek, hogy már így is túlságosan ragaszkodom hozzá, és ezért később sokkal jobban fog fájni, ha majd elveszítem őt. Magamra haragszom, nem rá…

- Tudod mit?! Cseszd meg, Chanyeol! - gyorsítok a tempón, hogy leelőzhessem, annak reményében, miszerint megszabadulok tőle, de nem én lennék, ha ez sikerülne.

- Kérlek, Baek - kapja el jobb felkaromat, ezzel megállásra késztetve. - Én csak féltelek és valami nagyon nincs rendben, amit nem akarsz elmondani nekem.

- De. El. Mond. Tam! Kurvára csak leestem, mit nem értesz rajta?! - rángatom magam, hogy visszaszerezzem elbitorolt tagomat.

- És a múltkoriak?

- Az más… - szűröm fogaim közt.

- Miben? Ha elárulnád végre az igazságot, nem nyaggatnálak.

- Chanyeol, nem tartozik rád…

További szó nélkül elenged. Mindenbizonnyal megbántottam, mi máskor meg sem kottyan neki, de mostanság ő is furcsán viselkedik. Talán a sok munka… Remélem, hogy többet nem is hozza fel a témát, mert ebből minden alkalommal csak vita lesz.

- A bandában nem sérülnél így meg - dünnyögi halkan, mire jobb, ha nem válaszolok, ugyanis ez a másik kedvencem. Hogy lehet ennyire makacs?! Soha… Soha az életben nem fogok csatlakozni semmilyen bandába, hányszor kell még elmondanom?! Fuhh, ettől kikészülök.

 

Chanyeol rengeteget dolgozik a comeback - ? - miatt, nekem meg egyre több időm szabadul fel a korai sötétedés és hideg végett. A földeket nehéz művelni, ezért javarészt csak az állatok körül van dolgunk, valamint, a gépeket javítani, miket a szezon alatt nem sikerült megfelelőre a nagy hajtás végett. Apám minden miatt morog, én a meleget szeretem, sőt, gyűlölöm ezt az időjárást, és Lut is alig érni el, mert úgy döntött, hogy idol lesz. Komolyan, milyen őrült ötlet már?! Ráadásul nem csatlakozik az EXO-hoz, hanem szóló éneklésbe kezd, miben segítenek neki a srácok. Bevallotta, hogy azért költözött fel a koleszba, hogy többet tudjon Sehunnal lenni, elvégre könnyebb ott a városba cikázni, mint innen oda. Szerintem jogosan érzem magam elárulva. Több éve legjobb barátok vagyunk - vagy csak voltunk? -, erre egy srác miatt lemond rólam. Mindig kiderül, hogy végül csak magamra számíthatok…

Az efféle aggályaimmal könnyedén lehúzom a saját lekiállapotomat, mi ahhoz vezet, hogy csakhamar a bálán kötök ki a minuszok ellenére is. Imádom felülről szemlélni a környéket. Kicsinek rengeteget másztam, szinte mindenre, ami szembejött velem. Fára, szekrényre, a gépekre… Odafönt általában nem zavar senki, mert kevés ember van, aki egyáltalán élvezné az efféle elfoglaltságot, valamint, ehhez szükséges egy minimum fizikális erő, és az sem hátrány, ha van tapasztalat. Tehát, fentről minden olyan békés, ezért többnyire mindig oda menekültem a világ gondjai elől. Amiből sok van. Rendszeres, hogy szándékosan húzom le a kedvemet, mert valamilyen szinten jó, ha fáj, mégis rossz, de ahh. Én sem értem magamat, csak utálom ezt a kilátástalan helyzetet. Míg Beom élt, mindig azt tervezgettük, hogy együtt miket fogunk csinálni a tanyán, hogyan korszerűsítjük apának, és milyen lesz a mi vezetésünk alatt. Akkor mókának tűnt az egész, a komoly szándékaink ellenére is, ám most egyedül csak teher. Én fogom gondozni a szüleimet, és vinni a gazdaságot? Ez képtelenség. Talán a legjobb az lenne, ha találnék egy olyan lányt, aki legalább kicsit jártas benne, s megpróbálnék beleszeretni, de ha nem is sikerül, lennének utódaink és minden menne úgy, ahogy kell. Ebbe még belegondolni is rossz…

- Kicsim - szólít meg anya a magányos ebédem közben. - Baj van? - ül le mellém, valószínűleg hosszabb beszélgetésre várva, mint általában lenni szokott. Mióta van nekem Chan, szinte semmit nem vitatunk meg, pedig régen sokat segített, hogy megértette az érzéseimet, csakhogy akkor merőben mások voltak.

- Nincsen - erőltetek magamra egy viszonylag hihető mosolyt.

- Mostanában olyan kis nyomott vagy. Történt valami?

- Hiányzik Lulu - mondok valami viszonylag igazat, mivel remélem, hogy kielégítem a kíváncsiságát.

- Édesem, Luhan már felnőtt férfi. Várható volt, hogy egyszer elköltözik, de most még csak iskola miatt, ráadásul nem is túl messze.

- Én is az vagyok.

- Jó, de ő felnőttebb - mosolyodik el szeretetteljesen.

Huszonötödikén apáék egész napra elmennek ügyeket intézni, és nekem csak az van kiadva feladatnak, hogy ellássam az állatokat. Állandóan hátramaradok, de ez leginkább akkor zavar, ha gépet vesznek, ugyanis a papírok pont nem érdekelnek, autózni viszont szeretek.

Chan délelőtt felhívott, hogy estefelé ráérek-e, ami azért szokatlan, mert ő mindig csak jön, sosem kérdez, de szerencséje van, hiszen nincs dolgom.

Öt körül elindulok megetetni a marhákat, mielőtt teljesen besötétedne. A bikákat hamar letudom, elvégre ők jelenleg hatan vannak, valamint, ott a kaja mellettük, csak be kell villázni. A nagy karámhoz le kell mennem traktorral a kert aljába, ahol ott sorakozik a szalma kupac, és egy bálát felszúrva térek vissza, mit belülre leteszek nekik. Kiszállva a gépből, előhalászom a sniccert, átmászok a kerítésen és felborítom a bálát. Levágom a madzagot, kihúzóm alóla, ám az egyik nagyobb barom már elkezdte enni és jutott belőle bőven az állat szájába is. Elég undi, mikor métereket húzok vissza a gyomrukból… Végiggurítom a belső kerítés mentén, hol mögöttem végig sorakoznak az éhes jószágok, majd a legvégét bedobom az istállóba. A traktor mellett hagytam egy vasvillát, így azért vissza kell bandukolnom, hogy aztán elkezdhessem a karám egy igen kis fedett része alá is behordani a táplálékot - bár ez főleg alom, ezért is fontos.

- Baek - szól nekem jól hallhatóan mosolyogva egy ismerős hang, kinek már köszönnék vissza, ám megdöbbent, hogy nem egyedül van, ráadásul nem is akárkivel.

- Sziasztok - veszem jobban szemügyre az ismerős alakot, azonban az egyre halványuló fényviszonyok ellenem vannak.

- Segítsek? - támaszkodik a kapura, de utcai ruhában van, na meg ez a vége, boldogulok egyedül.

- Nem kell, köszi - térek vissza az oldalához egy utolsó nagy adag erejéig, mit egészen a sarkába szórok pár fiatalabb borjúra, akik még nem értik, ha arrébb kell menni.

- Helló, Baekhyun - köszön rám barátságosan a srác, amint kimásztam közéjük. - Remélem nem baj, hogy jöttem, csak épp a közelben volt dolgom és Yoora később végez, így rá lettem sózva Chan nyakára - lapogatja meg a mellette álló, kicsit magasabb koboldot. Nekem szörnyen kínos a múltkoriak után találkozni vele, pedig Chanyeol elég fesztelen, na meg ő sem tűnik olyannak, akit nagyon megrázott a dolog, ám mégis a nővérével jár, akit ez zavar, tehát lehet most pont emiatt van itt.

- Dehogy - mosolyodom el. - Ráadásul végeztem, úgyhogy mehetünk fel - döntöm villámat a vasnak, s Chanyeol vezetésével megindulunk felfelé.

- Sok a munka? - érdeklődik Jisoo, alaposan megnézve mindent, ami mellett elhaladunk.

- Most annyira nem. Nyáron húzósabb.

- Nézd - fordul hátra hirtelen Chan, kezében egy már nem is olyan kicsi kutyával. - Ő Kobold - dugja a srác elé, ki lelkesen megsimogatja a kölyköt.

- Aranyos. Egyedül vagy ma? - fordul vissza hozzám, hogy szakadatlan jókedvével kérdezgessen tovább.

- Igen - felelem tömören, némi bizalmatlansággal.

- Hogy-hogy?

- Anyuék elmentek hivatalos papírokat intézni, így rám maradt az állatok ellátása.

- És mi van, ha közben valami bajod esik? Rád tapos egy tehén, vagy elcsúszol, bevered a fejed, elájulsz? - vált kicsit szigorúbbra, de már eleve a téma nem tetszik.

- Még nem fordult elő… - ragadom meg egyetlen védekezési lehetőségem.

- Attól még bármikor megtörténhet.

- Általában is külön dolgozunk, telefon van nálam, tehát lényegtelen - hadarom el, annak reményében, hogy ejtjük a dolgot. Chan szokatlanul csendes…

- Mennyi idős is vagy, Baekhyun?

- Húsz éves - engedem előre a lépcsőn.

- Szép lakás - pillant körbe a konyhába, pedig eléggé káosz van. Biztos nagyon szép… Mindenki lerúgja a cipőjét, én elveszem a kabátokat és elnézést kérve elvonulok átöltözni itthoni, ám valami normális ruhába, míg Chanyeol bevezeti Jisoot a szobámba. Visszatérve közéjük, csak figyelem, ahogy a szekrényeken nézelődnek, fogalmam sincs mit keresve, de bármi is az, itt tuti nem találják meg.

- Ne feszengj - lép mellém Chan, bíztatóan átkarolva a vállam. - Tud rólunk, tehát felesleges - súgja nekem, s nyom egy puszit a hajamba. Nos, pont ez a baj. Hogy tud rólunk…

Leemelve magamról a kezét, csendesen az ágyamhoz sétálok és letelepedve rá mélyedek gondolataimba, míg Jisoo le nem ül mellém.

- Mióta dolgozol? - szegi nekem újabb kérdését, valami átlátszóan közönséges hangnembe csomagolva, de ettől eltekintve mégis vallatáson érzem magam. Merev tartása és hivatalos hangneme nem enged nyugodni. Teljesen más, mint mikor Chanyeol, vagy Sehun faggatnak valamiről.

- Huzamosabban nagyjából nyolc éves korom óta.

- Értem - bólint, tekintetével még mindig a polcokon cikázva. - Kötelezve van számodra?

- Nemigazán - próbálok a lehető legkevésbé hazudni. - Magamtól csinálom.

- Milyen indíttatásból?  

- Szeretek itthon segíteni, érdekel a gazdaság.

A légkör feszült, a kérdések nem túl szokatlanok számomra, de ilyen mélyen nem szokott érdekelni egy idegen felnőtt férfit az életem. Lehet Yoora megbízta, hogy teszteljen, elég jó vagyok-e az öccsének, de ha ez a helyzet, ki kell, hogy ábrándítsam, mert közel sem. Erről tanúskodik az is, hogy Chanyeol csak az asztal előtti székből ülve nyomkodja a telefonját, mint aki ide sem figyel, pedig neki általában be nem áll a szája.

- És milyen a kapcsolatod a szüleiddel? - teszi fel nagyon lassan és még az eddiginél is mélyebben a kérdést. Íriszei éppen csak egy pillanatra állapodnak meg ölembe lógatott karomon, ezzel el is árulva, hogy tulajdonképpen semmi köze nincs a mai látogatáshoz Chan nővérének. Minek von be valaki olyat, akire ez nem is tartozik? Mellesleg, ő mért van benne a dologba? Nagyon furcsa nekem ez az egész, de bunkóság lenne nem válaszolni, vagy bármi nem kielégítőt.

- Jó. - Ennyi. Többet nem tudok mondani. Szeretem őket, mégis milyen lehetne?

- Szoktatok közös programokat csinálni? Mi például minden hónap utolsó vasárnapján elmegyünk kempingezni, pecázni, vagy ilyen ítélet időkben fürdőzni? - mosolyodik el halványan.

- Itthon sok a munka, ráadásul az állatok napi huszonnégy órás felügyeletre szorulnak, így nemigazán lenne időnk ilyesmire - vallom be, pedig tudnánk menni bárhová, ha akarnánk. Régen volt is rá példa, de apa már olyankor aggódott és sosem akart jönni, mert mi van, ha addig valami történik idehaza?

- Mit dolgoznak a szüleid?

- Apa itthon, anya meg a közeli általános iskolában biológia tanár.

- Képzeld - vált hirtelen hangnemet. - Chanyeol gyakornoki ideje alatt összesen kétszer volt otthon, és mindkétszer végigsírta azt a pár napot, mert nem akart vissza menni, mégis küzdött az álmaiért - tekint vigyorogva az immár minket vizslató szőkére. Így még rosszabb, hogy tudom mennyit szenvedett azért, hogy elérje azt, ahol most tart.

- Ez nem igaz!

- Ó, dehogynem - nevet Jisoo jóízűen. - Emlékszel, miko-

- Nem! Hagyd abba!

- ...r hazaszöktél, mert Jongdae valamivel megbántott? És apukád hívta fel a vállalatot, hogy helyetted is bocsánatot kérjen, mégis nekem kellett visszavinni téged, hol már várt rád a srác, ho-

- Jézusom, hagyd már abba - mosolyodik el Chanyeol is. - Még gyerek voltam!

- Tavaly?

- Ne feszegessük inkább - rázza meg a fejét, zsebébe csúsztatva mobilját.

- És mitől nőttél fel, kedves Chanyeol?

- Nagykorú vagyok, nem? Hátakkor? - tárja szét a kezeit, s felhúzva szemöldökét néz magabiztosan Jisoora.

- Én kérek elnézést - szélesedik vigyora, felvéve Chanyeol játékos hangulatát.

- Hát még jóhogy.

- Bezzeg akkor nem volt ilyen nagy a szád, mikor hajnalba sírva másztál be közénk, mint valami kisfiú - talál a kobold elevenjébe, ki összeszűkített szemekkel, szó nélkül küldi melegebb éghajlatokra.

- Ya, ilyen nem is volt!

- Képes bizonyítékom van róla…

- Töröld ki, töröld ki, töröld ki!

- Nem a telefonomban, hanem otthon a falon. De ezzel elárultad magad - kacsint a magasabbra, ki erre csak morgolódva elfordítja a fejét.

Igazán idilli és a családias a társalgásuk, amit szintén gátnak érzek kettőnk közt. Én nem vagyok és nem is tudnék ilyen lenni. Az állandó komorságommal csak lehúzom mások kedvét is, amire biztosan nem vágyik senki, tehát megint csak teher lennék. Chanyeol annyival jobb embert érdemel nálam...

- Csak maradjunk kettesben…

- Mernél bántani?

- Szó nélkül - húznak ajkai fölényes félmosolyra.

- Bátor vagy, Chanyeol-ah.

- Tudom - ölt rá nyelvet roppant felnőttesen.

- Ne haragudj, megkérdezhetem merre van a mosdó? - fordul felém, lezárva Chan szívatását.

- Itt ki és a konyha előtt, pont ezen a falon - mutogatom el, remélhetőleg érthetően.

- Köszönöm - áll fel, s már el is tűnt, kettesbe hagyva minket.

Magam mellé pillantva a matracra, ahol eddig Jisoo ült, egy kis bőr tartót vélek felfedezni, amin nagy arany betűkkel ott díszeleg, hogy “rendőrség”. Mivel Chanyeol már nem figyel rám, óvatosan a kezembe veszem, s bár tudom mekkora illetlenség, de kíváncsiságból kinyitom, hogy megnézzem mit rejt. Jobb oldalt a rendőrség jele van, rajta egy számmal, bal oldalon pedig egy igazolvány, képpel és adatokkal ellátva, mi biztosítja, hogy ez tényleg Jisooé. Agyamat rohamtepóban kezdi elözönleni a többnél több ötlet, hogy akkor mégis mit keres itt és miért kérdezgetett annyira furcsa dolgokat. A düh olyan mértékben veszi át felettem az uralmat, hogy arra már szavak sincsenek. Komolyan, ennyire még nem éreztem megalázva magamat!

- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan - mutatom fel neki az igazolványt, mire fáradtan felpillant, majd tekintete fokozatosan vált át rémültbe.

- Mit? - ereszti le a kezeiben lévő mobilt.

- Mi az, hogy mit?! - állok fel hirtelen. - Chanyeol, ha nem mondok el neked valamit, te rögtön rámhívod a rendőrséget?! Hát megőrültél?! - kelek ki magamból teljes mértékben. - Nem tudod elfogadni, ha valami nem rád tartozik, igaz?!

- Baek, ez nem - próbál valamit mondani, nálam jelentősen nyugodtabban, de már mindegy.

- Mi nem?! Ne kutakodj az életembe! Neked ehhez az egészhez semmi közöd, de még hozzám sem! - ordítom hevesen gesztikulálva, ahogy arca egyre kétségbeesettebb, úgy érzem egyre biztosabbnak győzelmemet. Innen már nincs vissza út, minden, ami eddig bennem volt, rajta fog landolni. - Azért, mert te valami hű de nagy világsztár vagy, azt hiszed, hogy neked mindent szabad?! Hát kurvára nem! Menj vissza a kis csillogó világodba és játssz a barátaiddal, ugyanis ez nem az a hely, ahol ezt megteheted!

- Baekhyun…

- Komolyan, mégis mi a jó életért jöttél hozzám?! Hogy meleget csinálj belőlem és aztán mindenki rajtam nevessen? Hogy kitagadjon a családom? Már az elején tudtad, hogy ennek semmi értelme, nekünk nincs jövőnk, én itt dolgozom, és neked is megvan a magad munkája, ami egyáltalán nem illik össze, úgy-

- De én nem akarom! - vág közbe hasonló hangszintet megütve az enyémmel. - Nem érdekel más, ha kell, ott hagyom a bandát!

- Dehogy hagyod ott - nevetek keserűen. - Nem tudnék megbirkózni a bűntudattal, hogy miattam adtad fel… Ráadásul itt mit csinálnál? Hogy élnénk mi együtt? Lásd be, lehetetlen… - vigyorgok gúnyosan, immár jóval halkabban hozzávágva gondolataimat. - Ideje felnőni, Chan.

- Szakítani akarsz? - áll fel, pár lépést közelebb jőve, de mivel hátrálok, megtorpan.

- Jártunk mi valaha? - tagadok le mindent, mire fájdalom suhan át az arcán. Itt az ideje véget vetni ennek, mert komolyan nincs járható út. - Ugyan már, hát az még játéknak is rossz volt.

- Baekhyun, ne - csuklik el a hangja. - Ne csináld ezt, kérlek, könyörgöm.

- Szerinted mért nem mondtam ki soha, hogy szeretlek? - veszem elő utolsó fegyverem. - Mert nincs így… Egy tapasztalat voltál, semmi több.

- Baekhyun, kérlek… - párásodik tekintete, ám amilyen állapotban vagyok, nem tud meghatni. Nem engedem.

- Én is kérek valamit - emelem fel mutatóujjamat. - Hagyj békén. Soha többet nem akarlak látni.

- Baekhyun, ne csináld ezt, tegnap még minden rendben volt, beszéljük meg - fog finoman a felkaromra, de én elcsapom a kezét.

- Nem, Chanyeol, soha semmi sem volt rendben. Nem tudod felfogni, hogy már nem kellesz? Ilyen hülye vagy?! Maradj selyem fiú, Chan, és hagyd a munkát azokra, akik értenek is hozzá - állom összetört tekintetét. - Undorodom tőled… - vetem még oda kegyelemdöfésnek, és ennyivel lerendezve a dolgot, a mellkasának nyomom a tartót, mit akadozó mozdulatokkal vesz el.

- Ez az utolsó szavad? - kérdi, kiengedve az első könnycseppet.

- Nem. Takarodj az életemből - fordítok neki hátat és kicsörtetek az ajtón, hol egyenesen Jisooba botlok, de egy gyors “elnézés”-t követően tovább haladok a konyhába, szabad teret adva nekik a távozásra.

Még mindig nem tudom hogyan volt erre képes, de az méginkább megdöbbent, hogy nekem volt ehhez az egészhez merszem. Tudom, hogy kegyetlenül csináltam, de így lesz a legjobb neki és nekem is. Töltök magamnak egy pohár vizet, ami némileg lenyugtat, ám hallva, ahogyan elmennek, semmit nem érzek. Szó szerint semmit.

Másnap reggel az első dolgom a telefonomra nézni, azonban mivel nem írt, csak megyek és csinálom a munkámat. Nincs túl sok dolog, én viszont szerzek magamnak, ezzel is lefoglalva a gondolataimat. Felszabadultam és ez jó… Mintha semmi gondom nem lenne. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Chanyeol mennyi mindent megtett értem, amiért elmondhatatlanul hálás is vagyok, de még mindig az az álláspontom, hogy így jobb lesz. Egyenlőre mindenképp az.

Mikor délután megcsörren a telefonom, kétkedve húzom elő megnézni a nevet, de mivel csak Lu az, nyugodt szívvel emelem a fülemhez. Sajnos nem kellett volna.

Ilyen kioktatást sem kaptam még tőle, amit eleve rosszul viselek, tehát a felénél leraktam, s miután elkezdett hívogatni, inkább ki is kapcsoltam, mert erre most egyáltalán nem vagyok kíváncsi.

Őszintén, este vártam Chanyeolt, de kicsit megkönnyebbült lettem, mikor biztos voltam benne, hogy már nem jön. Ugyan rendszeresen nézem, hátha keres, azonban eredménytelenül. Nem akarom, csak érdekel.

Az első egyedüli hetemben, miben Luhant többször hajtottam el, mint eddig bármikor, felhőtlen a kedvem és soha nem tapasztaltam még ekkora örömöt. A világon minden boldoggá tett. Egyedül Kobold nem. Még az is megfordult a fejemben, hogy kiviszem a határra, és ott hagyom, vagy elajándékozom, de rossz ránézni arra a kutyára. Ezen kívül viszont nem lehetett letörölni a vigyort a fejemről. Örömmel indultam munkába és kérés nélkül csináltam meg mindent, amire sokszor évekkel ezelőtt sem jutott idő.

Majd elérkezett a pont… A pont, mikor kezdtem belátni, hogy Chanyeolt tényleg nem érdeklem többé. Még csak meg sem próbált azóta beszélni velem, ami őszintén rosszul esik, hisz reméltem, hogy ennél többet jelentek, ugyanakkor valahol jogos is, hisz én küldtem el. A jókedv helyét fokozatosan veszi át a fájdalom és bűntudat, míg reggel már felkelni sincs kedvem, nemhogy dolgozni. Egy ideig úgy tűnt, hogy segít a semmittevés, de pont az ellenkezője, mert ezáltal rengeteg szabad órám maradt hülyeségeken törni a fejem, mi ellen a legjobb orvosság a töménytelen munka lett.

Rájöttem, hogy nekem ez így mégsem jó, piszkosul hiányzik Chanyeol mosolya, ölelése, csójka, minden, ami Chanyeol, mégis annyi dac lakozik bennem, ami soha nem engedné, hogy én kezdeményezzek békülést. Ezek után nem lenne pofám elé állni, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg semmit nem érne. Elrontottam, méghozzá nagyon.

Beférkőzött elmém legféltettebb zugába az összes olyan dolog, amit vele csináltunk. Oly’ mértékben tűnt el az életemből egyik pillanatról a másikra, hogy már csak rémálmaim főszereplőjeként kap szerepet, ráadásul minden este, miután a sírva kelés kifejezetten megszokott jelenség lett. Már nincs ott mindenhol, hogy kabátot aggasson rám akaratom ellenére, az őrült egészségügyi gondokat ismételgetve. Már nem ír nekem kedves üzeneteket, mikbe mindig belepirultam, mit szerencsére nem láthatott, és mikre mindig téma váltás volt a reakcióm. Már nem mosolyog rám, ezzel bearanyozva a napom, olyankor, mikor úgy érzem, hogy az egész világ ellenem van. Már nem kérdezősködik a világ legésszerűbb dolgairól, csak azért, hogy végre én beszéljek helyette. Már nincs velem, hogy átöleljen és vigaszt nyújtson a legnehezebb perceimben, olyan idióta érveket felsorolva a szomorkodás ellen, mik egy kisgyereket sem nyugtatnának meg, nekem mégis mérhetetlen erőt adtak. Már nincs Chanyeol, és az egyetlen, ami vigasztal, hogy neki mindenképp jobb nélkülem…