Chanyeol bizalmatlan lett felém. Hogy megérdemlem-e? Teljes mértékben, csak, így neki sokkal rosszabb, ami kifejezetten aggaszt engem. Este nem alszik el, míg én ébren vagyok - ami elég sokáig szokott tartani -, vagy, ha tényleg nem megy már, elvisz autózni, de semmi esetre nem hagy “egyedül”.
Félálomban vergődök az ágyban, Chanyeolt keresve a kezeimmel, mikor egy hangos puffanást meghallva, ijedtemben hirtelen felülök, fejemet a zaj irányába szegve.
- Jaj, ne haragudj - néz fel rám furcsa pózban a földről Chan.
- Mit csinálsz? - dörgölöm a szemeimet, hogy élesedjen a kép, hátha megértem őt.
- Fekvőzök - tolja ki magát, majd ül le rendesen a fenekére.
- Miért…?
- Hogy izmosabb legyek.
- Miért?
- Hogy megvédhesselek.
- Mitől?
- Mindentől.
- Nem akarsz inkább a hülyéskedés helyett aludni?
- Nem.
- És idejönni?
- Büdös vagyok.
- Nem érdekel.
- Akkor megyek - terül el széles vigyor az arcán, s a trikót lekapva magáról, az asztalhoz sétál, felvesz egy köteg papírt, átlátszó keretű szemüvegét az orrára igazítja, és átmászva rajtam, beül a helyére… olvasni…
- Mit csinálsz?
- Tanulok.
- Miért most?
- Mert most van rá időm.
- Nem. Most az alvásra van időd, nappal pedig bőven ráérsz tanulni. - Kezdek kicsit ideges lenni ettől a felállástól.
- Nappal rád van időm.
- Én nappal is alszom. Meg, egyébként sem kell engem egész nap pesztrálni, el tudom foglalni magam.
- Szeretlek - emeli rám íriszeit, vidáman végignézve rajtam, ami felettébb zavarbaejtő, főleg tőle, amivel természetesen tisztában van ő is.
- Hagyjál - vágódom vissza a párnára, s hozzá bújva temetem arcom a combjába, hogy végre elalhassak.
Reggel, amint mozdulok, ő is. Elég csak megfordulnom, de már ugrik és kérdi, hogy hova megyek, mit csinálok, ilyesmik.
Miközben az orvos megnézi a hegeimet, pontosítja a gyógyszeradagom, megadja az instrukciókat, Chanyeol végig mellettem van és figyel helyettem is, mert hát, nem kifejezetten nekem szólnak ezek a dolgok.
Mostanság nyűgös vagyok. Nem, sokkal inkább hisztis. Nagyon hisztis. Minden bajom van, legtöbbször én sem tudom, mit akarok, és egyszerűen én is alig bírom elviselni magamat. A folytonos fáradtság, fekvés, fájdalom kikészít. Én meg kikészítem miatta Chanyeol, aki mindezt hősiesen tűri, egy rossz szava nincs a viselkedésem miatt.
Azt azonban ideje belátnom, hogy ez így semmi esetre sem élet, vagy megoldás a gondjaimra, amikből jelenleg van bőven.
Legszívesebben hazamennék, de az valahol a kapcsolatunk végét jelenté, amelyről úgy érzem, képtelen lennék lemondani, még ha a családomról is van szó. Most, hogy elszabadultam, valamivel tisztábban látom az akkori helyzetemet, amit őszintén, nem tudnék tiszta szívből visszakívánni, mégis ott a helyem.
Hogy mi lesz a jövőmmel? Apáék miattunk kezdtek bele a gazdaságba, hogy az pénzt biztosítson felnőttkorunkra is, ám, ha eladnák a földeket, meg a jószágokat, kapnának annyit, amiből leélhetik a hátralévő éveiket. Én pedig maradhatnék Chanyeol mellett, dolgozhatok vele. Bár, nem kifejezetten mondanám munkának az éneklést, táncikálást és az összes hülyeséget, amit csinálnak, de legalább vele maradhatnák. Azt hiszem, így lesz a legjobb mindenkinek…
- Egész jól nézel már ki - sétál be Chan, kezében egy tálca étellel, ami ez esetben a reggelit tartalmazza, így hát felülök. - Nem, mintha egyébként nem néznél ki jól mindig - nyom egy puszit a homlokomra.
- Mmm - morgolódom nemtetszésem jeléül.
- Egyél szépen, aztán indulunk - helyezi az ölembe a hozományát.
- Hova?
- Veszünk neked ruhákat.
- Miért?
- Mert az enyémek nem jók rád, meztelenül meg mégsem járkálhatsz.
- Dehogynem - mosolyodom el incselkedően, már előre tudva a válaszát.
- Maximum előttem, más nem láthatja a testedet.
- Az én testem, az látja, akinek én megengedem.
- Úgy hallom, pont a legjobbkor érkezem - ront be az ajtón egy pofátlan szarvas, majd azzal a lendülettel le is basz elém egy kupac akármit. - Mellesleg, már én is láttam a tested, szajha - dob még valamit a földre.
- Aáf a hajha - mondom teli szájjal, de egészen biztos vagyok benne, hogy érti.
- Ő nem, de szívesen átadom neki üdvözleted.
- Jól teszed…
- Bacon túl jól van már, ugye, husi? - bök a mutatóujjával a fájós bordáim közé, mire hangosan felnyüszítek.
- Na! - csapja el Chan gyorsan a kezét, de addigra már mindegy, kis híján beszartam.
- Faszért jöttél - emelem az öklöm fenyegetésképpen, de annál jobban fájok most, mint, hogy hozzá érjek,
- Nem, amilyen faszért jönnék, az lent vár engem a kocsiban. Ruhákat hoztam neked.
- Minek?
- Hogy legyen mibe ruhákat vennetek. - Szívesen vitába szállnék ezzel, de kivételesen nem tudok. Attól még viszont igazán megrohadhatna…
- Köszi. Szia.
Ideges vagyok. Ez mondjuk nem ritka tőlem, ám mostanság különösen gyakran, amivel nem jár jól patás barátom, mert még rokkantan is le találom vágni, és olyan nyársat csinálok belőle, amit még ő is élvezettel enne.
- Kidob az asszony - pillant lebiggyesztett ajkakkal Chanyeolra, s ahogy megmozdulok, hogy megigazítsam a tálcát a lábaimon, rögtön arrább is ugrik, félve tőle, miszerint kikapna. Jogosan, csak éppen nem túl kivitelezhető.
- Mostmár tényleg takarodj - fújtatok, újabb falatot a számhoz emelve.
- Takarodok is, még dolgunk van. Pusszantás - puszil a kezébe és “dobja felénk”, majd kilibbenve a szobából, bevágja az ajtót.
Nem normális…
- Zavar, hogy asszonynak hívott? - néz rám teljesen ártatlan szemekkel Chan.
- Miért ne zavarna? Minden egészséges férfinak sérti az önbecsülését, függetlenül a mi szexuális életünktől.
- Engem nem zavarna…
- Minden egészséges.
- Goni vagy, Baekkie - karol fel a kupac tetejéről egy fekete pulóvert.
- Ezek Lu cuccai - veszem jobban szemügyre a dolgokat.
- Volt nálatok, de nem hozott el semmit, csak segíteni mentek tegnap Sehunnal. Kértem kölcsön cipőt és nadrágot, de úgy fest, a fél ruhatárával jött.
- Értem… - mélyedek el az evésnek még legjobb indulattal sem becézhető falatozgatásomba.
Chanyeol - mint a legtöbb kimozdulásnál, amikor emberek közé megyünk - álruhát ölt, azaz dementorrá változik, minden lehető részét rejtvén, ezzel sokkal inkább kitűnve a tömegből, mint úgy amúgy, míg én magamra szenvedem Luhan gönceit, természetesen koboldom segítségvel. Egyelőre még fájnak a sebek, a csontjaim, az egész testem, ami nagyban megnehezít a mozgásban is, de némi erőfeszítés árán lejutok a kocsiba.
- Nem akarom, hogy ruhát vegyél nekem - öntöm ki panaszom az elindulás után.
- Miért nem?
- Me-
- Nem érdekel a pénz - szegezi tekintetét az útra, ahogy kikanyarodunk a parkolóból.
- Még meg sem szólaltam.
- Tudom, mit akarsz mondani.
- Akkor minek kérdeztél vissza?!
- Baek, mi a baj? - lágyul el a hangja, egy szabad másodpercében rám pillantva.
- Semmi.
- Aggaszt valami?
Hogy aggaszt-e valami? Aggaszt az idegen környezet, a sok ember, az állandó semmittevés, a folytonos odafigyelés, a többiek, a város, a szagok, a fények, a tény, hogy apám utál, és még talán az, hogy most készülök teljesen megváltozni. Tehát… minden.
- Nem.
- Ha bármi van, mondd el nekem, és megoldjuk.
- Jó. - Nincs kedvem beszélgetni. Imádom Chanyeolt, ő a világom, és tisztában vagyok vele, hogy rohadtul nem ezt érdemli, de egyszerűen képtelen vagyok tenni ellene, egy kedves szó nem jön ki a torkomon. Természetesen ezt később úgyis megbánom, majd bocsánatot kérek, ő közli, hogy nincs miért, és újfent teljes a szeretke, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
- Szeretlek - simogatja a térdemet, rám hagyva a hisztimet, elvégre, mást úgysem csinálhat, mint vár.
Utunk egy bevásárlóközpontba vezet, hogy a temérdek fura, megjegyezhetetlen és kimondhatatlan nevű ruhaüzletek egyikébe be is térjünk, ahol minden legalább tízszer annyiba kerül, mint amennyit én magam érek.
- Válogass nyugodtan - mutat a férfi részleg felé, én azonban a bejárat küszöbébe gyökeret eresztettem.
- Nem.
- Miért nem?
- Csak - magyarázom meg, máris értelmet adva mindennek. Ja, még azt sem…
- Jó, akkor válogatok én - fog a karomra és húz be oda, hogy nekikezdhessen a sok élénk színű, figurás pólók közt kutakodni. - Ez hogy tetszik?
- Szép…
- Ide sem nézel - nevet ki, pedig én az ő helyében már idegrohamot kaptam volna, csakhogy neki végtelen türelme van, amiért nagyon csodálom.
- Mert nem különösebben érdekel. Nekem mindegy, milyet veszel.
- Okés. Akkor ezt a rózsaszín, cuki szivárványmintásat be is teszem. - Erre viszont rögtön oda kapom a fejem, hogy csekkoljam, csupán szívat, vagy tényleg van ilyen.
- Kizárt - emelek hangot véleményemnek. - Egyáltalán, mit keres egy ilyen izé a férfi ruhák közt?
- Vannak férfiak, akiknek felettébb jól áll a rózsaszín.
- Mint például? - fonom össze karjaimat, már most szenvedve az állás miatt. Fáj a lábam, pedig alig néhány perce jöttünk be.
- Jongdae…
- Jó, de én férfira gondoltam.
- Minseokhoz is illik a rózsaszín - vigyorodik el a beszólásomon, kivételesen kommentár nélkül hagyva. - És hozzád is egészen biztosan illene, mert neked minden jól áll.
- Akkor sem.
- Segíts, kérlek.
Ha azt mondom, hogy Chanyeollal egy rémálom ruhát vásárolni, az közel sem fedi a teljes valóságot. Neki minden tetszik, ami színes, bizarr, ronda, vagy éppen ennek az ellentéte, míg én az egyszerűt keresem, bár ez nem kifejezetten hatja meg, az összes számára szimpatikus cuccot is megveszi. Az meg hazugság lenne, hogy nem venném fel miatta, tehát bohócot csinál belőlem.
Az elején még el is hittem, hogy a ruhákkal lesz nehéz dolgunk, ám beszabadulva egy, majd kettő, három… negyven cipőüzletbe, eléggé elvetette a sulykot. Az, hogy igencsak márkaorientált, nem jelenti azt, hogy nem vesz meg minden mást is, ami rohadt drága. Nekem azonban, bárhogy nézem, egyáltalán nincs szükségem öt pár cipőre, csak hát ebben sem egyezik a véleményünk.
Chanyeolnak rengeteg rajongója van, ha már csak a méretéből is felismerik, mert nem úsztuk ám meg lelkes lányok nélkül, akik visongva kértek képet, aláírást, meg ki tudja még mit, én ugyanis mindig elvonultam ilyenkor. Mocskosul zavar, hogy körülugrálják. Az talán még kevésbé lenne rossz, ha fiúk lennének, de így az állandó fenyegettetség, miszerint, rájön, mennyivel több lehetőséget nyújt számára a másik nem, megrémiszt. Az igazság pedig az, hogy utálok mindenkit, aki nem munkával kapcsolatban keresi fel - a csapatot kivéve -, de nem lehetek olyan önző, hogy ezt ki is mondjam, szóval maradt nekem a néma hisztim. Nem ad rá okot, hogy féltékeny legyek, sőt, kerüli a hasonló helyzeteket, nem mellesleg emiatt is ér véget - végre - a bevásárlásunk, rengeteg sok szatyorral, amik mindegyike valami felesleges ruhaneműt rejt. Ritka, ami nem az.
- Még mindig morcinak tűnsz - hajol oda hozzám a kocsiban, hogy puszit nyomjon az arcomra, de tőlem egy vállrándításnál nem telik többre. - Nem mondod el, mi a baj?
- Nincs semmi - fordulok oldalra, kibámulva a mellettünk lévő, ronda zöld autóra.
- Jó - sóhajt immár feszültebben, s becsatolva az övemet, elindulunk haza.
Ami felpróbálásokat elmulasztottunk az üzletekben, mert nem akart pluszban ott időzni, hiszen tudja, nekem mennyire nehéz, azt megpróbálta bepótoltatni náluk, de végül kiegyeztünk abban, hogy csak akkor lesz divatbemutató, mikor vége a szünetnek, és visszaértek a többiek. Nos, erre sok esély nincs, sőt, talán semennyi.
A lakásban rajtunk kívül még Yixing van, mert betegeskedett, így meg nem látta értelmét repülőre ülni, s őt is figyelembe véve, Chanyeol főzött nekünk. Számára valamiért más étel kell, vagy máshogy csinálni, nem tudom, de erre mindig külön ügyelnek, ha kaja készül. Részemről mindegy, szeretem, amit Chan csinál.
Este azonban hiába az egész napos laza hangulat, amibe csak az én zsörtölődésem rondított bele, a légkör egy pillanat alatt fagy meg és változik át teljesen, mikor zuhany után Chanyeol bemászik mellém a helyére. Ilyenkor mindig rettegek, hogy bármi rosszat tettem…
- Baek, figyelj… - szólít meg kimérten, magára terelve a tekintetem. - Tudom, hogy téged zavar a téma, meg nem szereted és mindig mérges leszel tőle, de… nem lenne jobb neked köztünk? - vizslat engem aggodalommal telt szemekkel, attól félve, hogy megint kiverem a hisztit miatta. Ó, mennyiszer beszéltük már ezt meg, mégis próbálkozik még.
- De, azt hiszem, jobb lenne… - helyeselek, belátva a tényeket.
- És ez azt jelenti… - lelkesül fel hirtelen. - Hogy csatlakozol…?
Napok óta ezen rágom magam, s bár annyira nem vagyok biztos a válaszban, mint érzem, a hatás kedvéért kicsit húzom az időt, hogy izgulhasson, vajon hiszti lesz-e, vagy helyeslő válasz. Lehet, mind a kettőt kellene. Kár, hogy fogalmam sincs, miként tudnám ezt kivitelezni.
- Igen - bólintok határozottan, mire átkarol és szinte magára ránt. - Aaaa~, ez fáj.
- De imádlak - szorongat jobbra-balra rázogatva engem, mint valami rongybabát.
- Fááááááááj!
- Ne haragudj - ereszt el, de a vigyorát fix, hogy képtelenség lenne onnan levakarni. - Jövőhéten lesz a meghallgatás - közli teljes lelki békével, amint lefekszem, készen az alvásra.
- Parancsolsz?! - ülök fel újfent.
- Most mi a baj? Csak énekelsz, megmutatod magad, de ennyi.
- Nem sztriptízelek - szögezem le előre.
- Nem is kell - nevet fel jóízűen. - Elsősorban az arcodra kíváncsiak, meg, hogy mit tudsz.
- Ez mind szép és jó, de mit tudok…?
- Szerinted, miért tanultuk a dalt?
- Tehát, te ezt már előre kitervelted…
- Ez azért kicsit erős rá, de-
- De igen.
- Most mérges vagy? - hervad le a vigyora, amitől, ha akarnék is inkább szomorú lennék, minthogy mérges.
- Még eldöntöm - bújok be a paplan alá, kényelmesen elhelyezkedve. - Jó éjt…
- Álmodj szépeket - bújik hozzám, finoman átölelve engem.
Fárasztó ez a nap, sok volt nekem a mászkálás, de főleg az információk, így az álom kifejezetten hamar elnyom, ezzel nyugalmat adva Channak is. Legalábbis, azt hittem…
Valamikor az éjszaka - mivelhogy még igen sötét van - nyűgösen ébredek, de, hogy mire, meg nem tudnám mondani. Nagyokat pillogva nézek a kis szekrényen lévő éjjeli lámpára, majd Chanyeolra, ám egyáltalán nem az a látvány fogad, mint amire számítottam. Először csak a rám bámuló, de engem nem látó, ködös szemei tűnnek fel, majd a mozgást követve lejjebb pillantok. Nos, sose hittem volna, hogy valaha arra fogok kelni, hogy Chan mellettem veri… Jó, elismerem, miattam már rég volt része bármiben is, ami miatt minden nap bűntudatom van, de ez így kissé sokkoló. Felém néz, de nem reagál, nem követi a mozgásom, ráadásul szapora légzésén kívül semmi nem utal rá, hogy egyáltalán arra figyel-e, amit csinál. Elég elkeserítő látványt nyújt…
Ugyan a szégyenérzetem továbbra sem hagyott alább, állandó vendégem, mikor azt látom, felülök, s megfogva a csuklóját, elhúzom onnan, hogy ujjaimmal átvehessem az övéi helyét a tagján, még véletlen sem változtatva az egyébként nem túl gyors, de mégsem lomha tempóján.
