A hirtelen váltás, ahogy a megszokott rémálmomból simogató kezek keltenek, s csak egy pillanatra szeretném elhinni, hogy Chanyeol az, pedig pontosan tudom… Az érzések még bennem élnek, ha kép már nem is társul mellé, ennyi mégis pont elég, hogy képes legyek újra sírásban kitörni, mégsem teszem. A kialvatlanság és kényelmetlen pózok ára, hogy fáj mindenem, kezdve a hátammal, ám ahogy máskor, most sem szentelek neki nagyobb figyelmet.
Alkaromra támaszkodva vetem fejem Lu ölébe, próbálva terelni a figyelmem az álmomról afelé, hogy ugyan mit kereshet itt ilyen korán. Szerencsére leszokott a hétvégi reggelek megzavarásáról, és szinte biztos, hogy megint én felejtettem el valamit, de jelenleg mégsem köt le annyira, mint annak a tudata, hogy itt van velem, eljött hozzám, tehát valamilyen szinten érdeklem őt. Önzőség lenne azt akarni, hogy szeressen? Lu, nekem te vagy az egyetlen menedékem…
Simogató ujjai egyre inkább cselekvésre ösztönöznek, most, míg még túl tompa az agyam, hogy felfogjam a tetteim súlyát, mégis hezitálok még.
- Lu - tolom erősebben orromat a hasába, valamiféle reakciót várva tőle, egy utolsó lehetőséget, hogy megállítson, vagy bármi. Annyira hiányzik… - Luhan - ismétlem meg önmagam.
- Mondd - hajol lejjebb, így én ezt kihasználva döntöm a hátára és amint leér, mellé mászva nézek szemeibe.
- Szeretsz, ugye? - kérdem kapaszkodóként, mire arca értetlenebbre vált, mintha nem lett volna eddig is kellően meglepődve.
- Miféle hülye kérdés ez? - emeli fel a fejét, ám még mielőtt megkísérelhetne felülni, közelebb hajolva nyomom ajkaimat az övéire, erőszakosan a párnába préselve őt. Gondolkodás nélkül viszonozza, hagyva elmélyíteni a csókot, mit percekig tartó csata követ, ám mint aki hirtelen meggondolta magát, úgy fog vállaimra, hogy feljebb toljon, ezzel elválva tőlem. - Bhaek… - szuszog kipirult orcákkal. - Mit csinálsz? - tartja meg majdhogynem az egész felsőtestemet.
- Fogalmam sincs - ismerem be őszintén.
- Hagy abba - dob le maga mellé az ágyra, s rögtön ki is kel, megakadályozva egy esetleges újabb támadást. - Én nem Chanyeol vagyok, és ha tetszik, ha nem, helyettesíteni sem tudom.
- Lu, ne tedd ezt - ülök fel szipogva, s kétoldalt a fejemre fogva nyomom erősen a fájó részt, tekintetemet barátoméba mélyesztve.
- Inkább te ne tedd ezt! Nem látod mit, csinálsz magaddal? Egyáltalán miért hagytad idáig fajulni a dolgokat? Csak fel kéne emelned a segged és bocsánatot kérni, nem elmenekülni a gondok elől! - ad hangot kiakadásának, mitől újfent megindulnak a könnyeim, de ő most nem jön ide megvigasztalni, ahogy azt tenni szokta, Végtére is, megértem…
- Lu…
- Nincs Lu! Most szépen elutazok, de mire visszajövök szedd össze magad, mert borzalmasan festesz!
- Sajnálom… - szipogok fel, s ő nem is várva többet, megfordul, majd kimenve az ajtón hagy engem magamra.
Azt hittem nem fog fájni… Azt hittem, hogy helyesen cselekszem… Azt hittem, ha elmegy, minden ugyanonnan folytatódik, mielőtt felbukkant volna az életemben…
Chanyeol. Adj egy napot, egy órát, egy percet. Ha nem búcsúzhatok el, nem tudok tovább lépni. Mondjuk jogom nincs kérni, bátorságom meg még annyi sem, de kérlek… könyörgöm… csak hadd mondjam el, mennyire sajnálom. Bármerre nézek, mindenhol ott vagy, mégsem érlek el. Minden sejtem emlékszik az érintésedre, illatod mégis halványodni kezd, mit már nem tartanak meg itthagyott ruháid, akkor sem, ha nem hordom őket. Pedig hordom. Nem mindet, de sokat. Azt hiszem, ezzel próbálom enyhíteni a hiányod, de tudod, ez közel sem elég ahhoz, hogy pótoljanak téged. Szörnyen felszínes, de ha egyszer igaz, nem tudok mit tenni: Téged semmi nem pótolhat. Sok mindent megérdemelnék, amit ha te nem is, én beváltok magamon. Csak ne fájna belül jobban…
Kezeimet fejem alá fonva meredek a plafonra, egyszerre kizárva és előhívva minden olyan gondolatom, ami jelen esetben csöppet sem segít a helyzetemen. Nyitva az ablak, kint fagypont alatt jár, rajtam még sincs több egy pólónál és rövidnadrágnál. Chanyeol ezt biztos nem engedné, de ugye Chanyeol már nincs, így felesleges ezen filóznom.
Luhan az egyetlen, aki próbál lelket önteni belém, amiért szörnyen hálásnak kellene lennem, azonban nem megy, ugyanis állandóan felhánytorgatja őt, meg, hogy keresnem kéne, ami nálam szóba sem jöhet. Tehát ja… mindenki csak nyűg.
A beszökő hideg barátként üdvözöl, s végigsimítva a bőrömön hagy maga után kelletlen, ugyanakkor a lelkemnek jóleső bizsergést. A tiszta illatok, az állatok hangja, a szomszéd ordibálása, aki mint mindig, most is a kutyáját szidja, min mi annyit nevettünk régen… Már miért nem vicces? Elromlottam? Nem. Mindig is romlott voltam…
“- Chan, akkor is mellettem maradsz, ha kicsit hülye leszek?
- Eleve az vagy, és nem kicsit - ölel magához vigyorogva, már előre rászorítva a vállamra, hisz tudja, ha ilyeneket mond, nem maradok nála nyugton.
- Ya! Tudod mit?! Nem is kellesz! - tapasztom tenyerem a mellkasára, ám mindhiába, ő nagyobb és erősebb nálam.
- Egy napig nem lennél meg nélkülem - nyom lenge puszit a homlokomra, majd arcát a nyakamba fúrja. - Ahogy én se nélküled…”
Ahogy telnek a napok, telefonon Luval megbeszéltük a dolgot, ráadásul megígértem neki, hogy valamit megpróbálok kezdeni magammal. Nem fűzök hozzá sok reményt, hiszen igazán nem is akarom, de részemről mindegy, ha Luhan ettől boldogabb.
A kedd újfent magányosan telik. Anyuék korán leléptek valami alkatrészt nézni a szomszédos kerületbe, így én egyedül maradtam és kint olyan szinten hideg van, hogy a kocsi sem akart indulni. Esélytelen, hogy bármit csinálhassak, ami miatt benti elfoglaltságra kényszerültem, melyet, mint tudjuk jól, nehezebben viselek a kelleténél. Itt minden annyira rá emlékeztet, hogy percek alatt képes vagyok megtörni.
A torkom szorul, szemem ég és éppen csak egy hajszálnyi választ el a sírástól, ám akárhányszor felszínre tör, nem tudom és nem is akarom kiengedni, így, mint mindig, most is küzdök ellene, miben gyorsan szökő vérnyomásom csak segít. Ott a képe mindenhol. A szekrényen lehajtva, a táskámban, a telefonomban, magával vonzva a kísértést, minek ahányszor megtörök, annyiszor kerülök vissza a kezdeti stádiumba. Fejem alatt megragadva a párnát hajítom indulatosan a falnak, mikor hirtelen nyílik mellette az ajtó, s egy meglepett tekintetű Luhan lép be rajta.
- Hát te? Nem vetted be a gyógyszered? - emeli fel az ártatlan tárgyat és már hozná vissza nekem, de rögtön fel is állok. - Fuhh, itt eskü hidegebb van, mint kint.
- Utállak! - csörtetek el mellette, magam után hangosan bevágva szerencsétlen elválasztót, de nem marad ám sokáig csukva, ugyanis amint feleszmél, már lohol is a nyomomban.
- Te nem engem utálsz, hanem tudod kit? - kezdi a szokásos hülyeségét, amire eddig sem voltam vevő.
- De, téged! Amúgy is, mi a faszért tartunk házőrző kutyákat, ha nem érnek semmit?! - trappolok a konyhába, majd kinyitom a hűtőt, de nem találok benne semmi olyat, amire jelen pillanatban szükségem lenne. Talán, mert nem is kell semmi.
- Ritka mocskos lett a szád az elmúlt időkben, de amúgy azért, hogy ne tudjanak bejönni idegenek?
- Akkor te mi a rákot keresel megint itt?
- Bacon, én nem idegen vagyok, rémlik még?
- Húzz haza…
- Felmelegít a szereteted - vigyorog szakadatlanul. Tudom, hogy fájnak neki, amiket hozzá vágok és régen mindig hisztizett is az ilyenek miatt, de már nem érdekel. Belefáradtam… mindenbe… - Amúgy - kezd bele semmi jót nem sejtetően. - Itt van Sehun - böki ki kertelés nélkül, én meg hirtelen még a nyálamat is félre nyelem, így pár perc fuldoklás után vonásaimat rendezve rántok vállat, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog.
- És minek? - sandítok rá közömbösen.
- Szeretném a számomra legfontosabbakkal megosztani a karrierem kezdetét, és mivel ő nem ért rá mostanság a saját munkája miatt, úgy gondoltam együtt jobb lenne - hadarja, mi miatt szökik némi akcentus beszédébe, melyen csak ront az idegessége.
- Aha - hagyom rá ennyivel, visszavonulva a szobámba.
- Akkor felhívom, meg hozom a gépem! - kiabálja be, mit az ajtó csapódása követ.
Miért érzem azt, hogy ez Luhan újabb próbája, miszerint emiatt most jobban fog hiányozni Chanyeol és akkor nekilátok felkeresni? Tény, az első felével igaza is lenne, de ettől még semmi nem változik.
- Legalább csuknád be az ablakot - tér vissza, reszketegen megrázva magát, s elhaladva mellettem, az ágyra dobja a laptopját, és elvégzi maga az ablak becsukását.
- Helló - int nekem Sehun és ő is beljebb merészkedik, közben bontogatva a kabátját.
- Szia - vetem hátam a falnak és felhúzva a lábaimat, átölelem mindkét térdem.
Valami hihetetlen mód’ fáj a srác látványa, elvégre nála jobban aligha emlékeztetne bármi őrá, mint a legjobb barátja, a srác, aki elől folyton védett, pedig igazából nem volt miért, és mindig Sehunt hozta magával, mikor jött. Sok vicces pillanatot megéltünk hármasba, amik egészen idáig eszembe sem jutottak és nem is akartam, hogy így legyen.
- Nos, akkor kezdjük - telepedik fel mellém, ölébe véve a gépét és a másik oldalára odahívja Sehunt, hogy mindketten jól lássuk a monitort.
A klipre irányítva minden koncentrációmat figyelem Luhant, a szöveget, ami ugyan angolul alá van írva, azt sem értem, valamint a háttereket. Mérhetetlen büszke vagyok a barátomra, hogy mindezt képes volt önerejéből elérni, bár értékeltem volna, ha valaha engem is beavat az álmaiba, hiszen ez nem kis dolog volt részéről, ám inkább elvonatkoztatva a negatív dolgoktól hallgatom, ahogy énekel. Mindig tudtam, hogy jó hangja van, mert régen sokat kornyikáltunk együtt munka közben, s ugyan az olyan is volt, de komolyabb pillanatainkban nagyonis elismertem őt.
- Na, milyen volt? - kérdi meg a vége után pár perccel, ugyanis mindketten mozdulatlanok maradtunk.
- Felteszed a telefonomra? - nyújtom neki az eszközt mosolyogva. Vagy legalábbis valami mosolyszerűséggel.
- Persze és akkor már rádobom az új albumot is, mert ha jól tudom, az nincs meg neked - veszi át, s én legszívesebben ellenkeznék, de ezt pont nem fogom egy EXO tag előtt. Amúgy sem hallgatok mostanában mást a rádión kívül, tehát lényegében mindegy.
- Köszönöm. Jó voltál…
- Ugyan kicsit merevek voltak a lépéseid és még mindig jobban kirúgsz, mint kéne, de határozottan tetszett - dicséri meg Sehun is, egyik karját átvetve Lu vállán. Kezd bűntudatom lenni a srácot illetően…
- Lu - hajolok oda, hogy a fülébe suttoghassak. - Sehun tud a…? - fogalmam sincs hogyan kérdezzem meg.
- Tud, úgyhogy ne susmorogj - mondja majdnem olyan halkan, mint én, csak ezt egészen biztos hallotta ő is.
- Eww - húzom el a számat, visszadőlve a falhoz.
- Baek, ő a párom és azt is elmagyaráztam neki miért tetted, úgyhogy nincs baj.
- Igen?! - akadok ki egy kicsit. - Na, az tök jó! Most megnyugtattál - mászok le az ágyról. Még én sem tudom, hát még mit mesélhetett be Luhan Sehunnak… - A konyhában leszek - hagyom őket kettesben, nagyon remélve, hogy nem avatják fel a fekhelyemet.
Nagyon nincs hangulatom most ahhoz, hogy azt nézzem, ahogy enyelegnek, pedig még csak nem is csinálnak semmi olyasmit, engem akkor is zavar Sehun jelenléte. Csupán nem akarok emlékezni, ekkora gond ez?! Eddig is kibírta, hogy ne hozza át, úgyhogy maradhatna tapintattal az érzéseimre, de hát miről beszélek, hiszen Luhanról van szó! Eddig mindent bevetett, amivel elérhetné a békülésünket, amire egyébként semmi esély. Már az sem lepne meg, ha egyik nap Chanyeollal állítana be, én azonban még a gondolatától is mindjárt szétsírom magam.
Talán várható volt, hogy kilép, hiszen nekem is mondta, hogy nem akarja ezt tovább. Ha jobb így neki, én csak örülök… Semmi közöm az életéhez, hogy mit miért csinál, tehát értékelném, ha Luhan leszállna végre rólam és a témáról.
- Bacon~ - térnek ki a konyhába, ahol eddig egész kellemesen elücsörögtem. - Csinálj nekem tojásrántottát - nyavalyog, kézen fogva húzva maga mögött Sehunt.
- Faszt csinálok neked, nem tojást - vágom rá habozás nélkül. Vele szemben sosem válogattam meg a szavaimat, míg a szüleim előtt teljes mértékben kontrolláltam magam és Chanyeol számára is igyekeztem takarni eme énemet.
- Az már van, kettő is, tehát tojást kérek.
- Inkább nem kérdezem - forgatom meg a szemeimet. - Egyébként, te nem is szereted - mutatok rá egy igen fontos tényre.
- Attól még megkívánhatom - ül le mellém a lehető legártatlanabb kifejezését előhalászva.
- Inkább kívánd magad haza…
- Olyan gonosz vagy, Baekkie - biggyeszti le alsó ajkát.
- Ne hívj így!
- Miért akarod mindig, hogy haza menjek?
- Mert zavarsz…
- Ha csinálsz nekünk tojásrántottát, elmegyünk - vigyorodik el egy felettébb megfontolandó ajánlattal.
- Csinálj magadnak - állok fel, megint csak elmenekülve a gondok elől.
A következő hetekben van akkora szerencsém, hogy Luhan többet nem hozza magával Sehunt, tehát valószínűleg tényleg csak a klipje miatt hívta át és a próbálkozásokból is lejjebb adott. Kezdi megérteni, hogy attól még nem leszünk előrébb, ha engem nyüstöl, s ahogy telik az idő, úgy tűnik egyre távolabbinak a lehetőség, miszerint én még valaha az életben találkozni fogok Chanyeollal, amit ha tetszik, ha nem, kénytelen elfogadni. Ismer gyerekkorom óta, tehát nem is értem mit várt tőlem. Képeket sem küld már, bár az inkább annak köszönhető, hogy mivel kilépett, nem készülnek róla újak, ő azonban még mindig fotóz engem, akár egy rossz paparazzi. Zavarni zavar, de ennyit meghagyok neki. Jobb nem tudni, mit csinál velük…
Ellenben Kobolddal a kapcsolatunk egyre szorosabb és szorosabb. Abban a kutyában megtaláltam a legjobb barátomat és minden nap folytatásra késztet, a nyomomban loholva. A nagyobb traktorban képes beülni hátra, vagy a szék mellé, míg én vezetek, ám ha nem engedem, akkor végig követ ki a földre, s annak egy szegletében letelepedve figyeli a munkát. Olykor elmegy rágcsálókra vadászni, felfedezni, bejárni a környéket, de amint fütyülök neki, azonnal rohan hozzám. Igaz, terelni nem kell, mert még mindent többnyire inkább hó fed, mintsem esélyük lenne a növényeknek kibújni, de már korántsem fél annyira a marháktól. Talán még az előző kutyámat sem szerettem ennyire…
Először ugyan vonakodva elvetettem az ötletet, de ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, ez így nagyon nem állapot. Bármerre nézek, mindenhonnan az jut szembe. A szexuális frusztráltságom rengeteg negatív tulajdonságomat nagyítja ki, nem beszélve ingerlékenyebb közérzetemről, amivel könnyen kihúzom a gyufát apáéknál. Nem bírom tovább, lépni kell valamit.
Háttal az ágyra helyezkedve, magamra húzom a takarót, mert bár hiába nincs itthon senki, így jelentősen nagyobb biztonságba érzem magam. Egy mély sóhajt megeresztve vezetem remegő kezem a paplan alá, hogy eleinte csak nadrágon keresztül kezdjem el simogatni magam, mi hamar meg is hozza a hatást. Szemeimet lehunyva, Chanyeol mindig mosolygós képe rémlik fel előttem, mivel szemben annyiszor menekültem mostanság, ám jelenleg igyekszem minél több részét felidézni. A hangja, az illata, a tapintása… Benyúlva alsóm alá, célirányosan fogok mereven feszülő tagomra, hogy egy lassú tempót felvéve, minél inkább fokozhassam izgalmamat. Eleinte még meg is felel a dolog, azonban nyomja a gumi a csuklómat, mi miatt hamar elfárad a karom, így kénytelen vagyok bokámig tolni minden alsóruházatom, hogy térdeimet felhúzva folytathassam közeledő gyönyöröm kergetését. Szabad kezemmel hasamon barangolok, finoman simogatva, azonban ahogy egyre közelebb kerülök az orgazmushoz, úgy válik kapkodóvá minden mozdulatom. Chanyeol nevét ismételgetve gyorsítom végletekig a tempót, majd mikor már hátam is feszül, sebtében felnyúlok a szekrényhez, s egy zsebkendőt megragadva tartom makkomhoz, hogy beleengedve élvezetem, kétségbeesetten nyújtózzak kifelé, még az utolsó hullámokat állva, ám amint eljut tudatomig, hogy ő jelenleg nagyon nincs itt, és nem tudok hozzá bújni, nem ölelhetem magamhoz, éktelen sírás kerít hatalmába.
- Gyere, megyünk etetni - paskolom meg Kobold fejét elhaladva mellette, mire ő rögtön a nyomomba szegődve követ, de csak a karámig. Megérti mit jelent etetni, így ilyenkor nem követ le potyára, míg a géppel felhozok egy bálát, hanem megvár a kerítésnél. A marhák ugyan még vonakodnak a láttán, de sokkal könnyebb vele haladni, mert távol tartja őket, miközben kitekerem a bálát és hordom a táplálékot. Sűrűn megijedek, hogy egy-egy összekapásnál rá lépnek, de eddig mindig sikerült megvédenie magát, amiért nagyon büszke vagyok rá. Alig múlt fél éves, de már jobb, mint a két terelő egyben, amit apa is elismer.
A szalmabálát berakva a karám belsejébe, leállítom a gépet, magamhoz veszek egy kést, bekapcsolom a fejemen az egyébként bányászlámpát, ugyanis jócskán besötétedett és átmászva a rácson, nekilátok levágni a bálamadzagot. Régen féltem, hogy Chanyeolt felökleli valamelyik barom, de nem tagadhatom, hogy vele jobb volt. Az emléke még fáj, hiába van ott mindenhol, hiába alszom és kelek még sírva, hiába vannak tabu dolgok miatta az életembe, és hiába nem leszek már soha ugyanolyan, mint voltam, szép lassan halványodik, míg egy napon el nem felejtem őt örökre…
