- Hyung - lehelem magam elé, szürke vattamapacsként hintve felé egyetlen szavamat. Mint egy kisgyermek, ki tudja, hogy hibázott, olyan aprónak érzem magam kemény tekintetével szemben. Most nem mosolyog, mint általában, s a leghalványabb jelét sem adja jókedvnek, egy teljesen más ember látszatát keltve.
- Szállj be - biccent a jármű túloldalára, ám szükségem van néhány másodpercre, hogy mozdulni bírjak. Merjek. Kicsike léptekkel közeledem, fülemet-farkamat behúzva, míg ő minden rezdülésemet figyelemmel követve várja, hogy elfoglaljam az anyósülést, és csak utána száll vissza. - Nem az én posztom kritizálni az életviteledet, Baekhyun, de, ha egy tanácsot megengedsz; akit tényleg szeretsz, ne félj közel engedni magadhoz, mert a magány hosszútávon felemészti az embert. Nem kell felénk nyitnod, nem kell velünk jóban lenned sem, de Chanyeol már egyszer elvesztett téged, többször nem bírná ki. Ezekben a pillanatokban is őrülten keres valahol az autópályán, vagy már oda is ért a házatokhoz - fordítja el a kulcsot, baljával a kormánynak támaszkodva, miközben íriszei a domb felfelé ívelő tetejét keresik.
- Hyung, sajnálom, é-
- Tőlem igazán nem kell bocsánatot kérned. Mint mondtam, nem muszáj felénk nyitnod, elfogadom, ha nem szeretsz - csatolja be az övét, majd gerincét kicsavarva fordul hátra, hogy vissza tolathasson a legközelebbi mellékútig.
Elrontottam mindent. Kártyavár formájában hullik az egész torony a fejemre, s hiába csak vékonyka lapok, az egész életemet kitették ezidáig. Komolyan azt hiszi, hogy nem szeretem? Végül is, minden oka megvan rá, kezdve az engedetlen viselkedésemtől a kiállhatatlan személyiségemig. De, attól ez még nem lesz igaz…
Amint sikerül megfordulnia a kocsival, dombnak lefelé, előveszi a telefonját és valakit tárcsáz.
- Szia, meg van. Nem, semmi. Majd otthon, de ne siess, figyeld az utat. Szia - nyomja ki, s a képernyőre pillantva nyomja be a következő személy hívását, kit ugyan annyira nem tudom, hogy kicsoda, mint a mostani volt, de egy biztos… miattam. - Szia. Igen, meg van. Nem láttam semmit, de majd kiderül. Max rádcsörgök. Köszi a segítséget, haza mehettek. Oké. Helló - fejezi be az újabbat, majd egyszerűen csak a hátsó ülésre hajítja a mobilját. A hangja kemény és színtelen volt. Szokatlan. Sosem éreztette a köztünk lévő korkülönbséget, de mégis olyan, mintha legalább száz évvel idősebb lenne. - Csatold be magad.
A fokozatosan éledő város emlékeztet, hogy ez már nem a kis falu, ahol kölyökként az úton játszottam, vagy éppen az árokba ugráltunk régen Luhannal. Ő még iskolába jár, dolgozik, utazgat, tesz az álmaiért, mérföldekkel eltávolodva az akkori énjétől, míg én kétségbeesetten kapaszkodom gyermeteg mivoltomba, mikor már rég ideje lenne felnőnöm. Egy álomvilág az enyém, szürreális birodalommal, hol a Nap sosem nyugszik le, a táj mindig ugyanolyan marad. A megszokások városa.
Hiába a fűtött autó, a biztos környezet, a remegésem nem hagy alább, hatalmas görcs honol az egész bensőmben, némileg hátrébb szorítva a fizikálisabb, valóságos rosszullétemet. A csend kínos, a feszültséget vágni lehetne, de nincs jogom mentségekkel védeni magamat, megérdemlek mindent, ami vár rám.
A tény, hogy nem jutottam messze, és a három órányi kószálásomat tizenöt perc alatt letudjuk, eléggé elkeserítő. Arról nem is beszélve, hogy teljesen az ellenkező irányban kötöttem ki, mint amerre az autópálya lenne. Hiányzik belőlem az ösztön, a tudás, az empátia, a bizalom és minden olyan dolog, ami az élethez szükséges. Legközelebb besétálok egy állatorvosiba inkább, hogy altassanak el…
- Megvárjuk Chanyeolt, addig felesleges kiszállni, hideg van - tájékoztat Minseok, szigorúan csak a bejáratot nézve, még véletlen sem engem.
Szerencse, vagy sem, de Chanyeol közel tíz perc alatt befut, hatalmas járgányával alapos zajt csapva az alacsony, fedett parkolóban. Egy rántással beállítja mellénk a kocsiját, kiszáll, s majdhogynem feltépi az ajtót, semmi jót nem ígérve a továbbiakra nézve. Nem mondd semmit, csak kicsatolja az övemet, majd tőle idegen módon kirángat a kocsiból, hogy felkapva engem öleljen magához, mint valami rongybabát. A mellkasa megremeg, arcát a nyakamba fúrja. Sír. A nagy, erős, vicces, vagy éppen ijesztő Chanyeol sír, mert azt hitte, történt velem valami. Nem szólhatok, még csak annyit sem, hogy ez fáj, csupán csimpaszkodom belé, várva, hogy felnézzem rám végre.
- Induljunk, mielőtt mégjobban megfáztok - zárja be Minseok a saját kocsiját, reakcióra bírva Chant.
- Soha többet nem kerülhetsz tőlem két méternél távolabb - szipog, könnyes szemeit - meg valószínűleg a taknyát - a rajtam lévő pulóverébe törölve, majd szép lassan megindul velem. - Hyung, te haza mehetsz, nem muszáj vissza jönnöd - dünnyögi belém, ezzel kétségessé téve a legidősebb felé való megértését.
- Jobb, ha még maradok egy keveset - sétál mellé, már valamivel nyugodtabb ábrázattal.
A bűntudat mostanság amúgy is az életem részét képzi, bár azt nem hittem volna, hogy lehet még fokozni.
Mindketten kellően komorak, hogy jobbnak lássam elsüllyedni, de sajnos, az nem megy, így csupán némán csimpaszkodok Chanyeolba, míg ő a fülem mellett szipogva mered a semmibe. Szörnyen érzem magam, fázom, hányingerem van, de ez mind-mind semmiség amellett, ami minden bizonnyal vár rám.
- Mi történt? Megsérült? - hallom meg Yixing rekedtes hangját, ahogy belépünk a lakásba.
- Nem, elméletileg nem sérült meg - válaszolja Minseok, megállva velünk az előszobában.
- Akkor, miért cipeli?
- Irigy vagy, Xing? - kérdi, máris mérföldekkel oldottabbá téve a légkört, s hátrafordulva látom, ahogy megközelíti őt, majd hirtelen átölelve a derekát, felemeli néhány pillanatra.
- Ahh, hyung, ne. Le foglak hányni, ha mégegyszer ezt csinálod - görnyed előre fájdalmas arckifejezéssel.
- Na, jól van gyerekek, alvás mindenkinek! - csapja össze két tenyerét, visszaküldve mindenkit az ágyába, mire Chanyeol csendben tovább halad felfelé.
- Tudok járni… - jegyzem meg halkan, ugyan is elég kimerült, hogy pont ne hiányozzon neki még az én súlyom.
- De, akkor elmész - mondja olyan szomorúan, hogy szinte belefacsarodik a szívem.
- Nem megyek sehova.
- Nem baj - rúgja be a szobája ajtaját, majd miután beértünk, gondosan becsukja, engem pedig lerak az ágy elé. - Vetkőzz le - közli keményen, felkarjával megtörölve könnyes szemeit.
- Mármint…? - nézek rá bután.
- Baekhyun, vetkőzz le! - kiabál, elkapva a vállamon a felsőt, ám azt pár rántás után el is engedi. - Most!
Félek… Ez a Chanyeol nagyon megijeszt, ráadásul, fogalmam sincs, mit akar tőlem, ám ettől függetlenül kénytelen vagyok megtenni. Lehet, megutált, s bár nem nézném ki belőle, talán olyan módon akarja levezetni a felgyülemlett feszültséget.
Remegő kezekkel kicipzározom a pulóvert, és kibújva belőlem teszem le az ágyra, fel sem merve nézni Chanyeolra, ki kemény tekintettel követi lomha mozdulataimat. Légzésem megszaporodott, egész testemben remegek, miközben kibújok a pólóból, aztán a nadrágból is.
- Elég lesz - fog a csuklómra, mikor már éppen húznám le az alsómat, s előre hajolva pásztázza a bőrömet, néhol végigsimítva, vagy éppen megnyomkodva azt. Hideg a keze, erős minden érintése, de még akkor sem reagálok, ha fáj. - Annyira nem jó - guggol le hirtelen, két kezével átölelve a fejét, akár egy kisgyermek, ki magát védi.
Képtelenség kiigazodni rajta. Most mégis mit csináljak?
- Chan - ereszkedek le elé, finoman térdére téve a tenyerem.
- Sajnálom - ereszti le karjait, újfent könnyes íriszeit rám emelve. - Gyere, adok tiszta ruhát - áll fel nehézkesen, s továbbá, mintha itt sem lennék, a szekrényhez sétál keresgélni, majd a kivett darabokat leteszi az ágyra és távozik a szobából.
Nincs rosszabb annál, mint mikor Chanyeol sír. Legyen dühös, kiabáljon, üssön meg, de ne sírjon, és főleg ne miattam. Boldoggá akarom tenni, jó akarok hozzá lenni, de én egyszerűen nem vagyok olyan ember, aki erre alkalmas lenne. Túlságosan különbözünk…
Miközben őt várom, elgondolkodom a jövőmön, hogy innen mégis hogyan tovább. Miként értessem meg vele, hogy mindenkinek jobb lenne, ha haza engedne menni? Vagy csak várjam meg, míg magától megunja a hülyeségeimet és kirak? De nem akarok rosszban lenni vele…
- Baek.
- Igen? - fordulok felé teljes alakommal.
- Ezeket vedd be, kérlek - nyújt felém egy pohár vizet, valamint két kis szem gyógyszert, miket óvatosan átvéve tőle, teljesítem a kérését.
Sötét pilláin még ott csillognak a hátramaradt cseppek, a szemei vörösek, az arca nyúzott. Pillanatok telnek el, mire leesik, hogy rajta felejtettem a tekintetem, de már késő, mosolyogva néz engem, minden porcikájával tudatva felém, hogy lebuktam. De a mosolya… A mosolya fájdalmas, egyáltalán nem boldog, hiába szeretné azt mutatni.
- Felnyomom a fűtést, maradhatsz így, de feküdjünk vissza pihenni, jó?
- Jó - bólintok, s felmászva az ágyra, lerakom a poharat az éjjeliszekrényre, majd bebújok a takaró alá.
Chanyeol egyszerűen csak a földre száműzi levetett ruháimat, meg, amiket kitett nekem - de nagy merengésemben nem vettem fel - , aztán befekszik mellém. A kis lámpa ég mögöttem, ami, bár nem biztosít tetemes fényt, őt tökéletesen láttatni engedi, ahogy közelebb húzódik hozzám és egyszer csak átölelve engem, a fejemet a mellkasához húzza.
- Baekhyun… - kezdi halkan, érzelmekkel megtelt hangon. Sosem jelent jót, ha a teljes nevemen hív, de megérdemlem, ami most jön. - Miért nem bízol bennem? - szorít kicsit engem ölelő karjain, de éppen csak annyira, hogy jobban érezzem, ám ne fájjon. - Miért nem hozzám menekülsz, ha nehéz a világ? Miért el tőlem? Én szeretem minden oldaladat és elfogadom, bármi is legyen a baj. Segítek, minden áron. Ha az kell, hogy valaki meghallgasson, meghallgatlak. Ha magányra vágysz, csak távolról figyellek, hogy bármikor megtalálj, amint szükséged lesz rám. Előttem sírhatsz, nem ítéllek el. Miért nem vagyok jó? Mi hiányzik belőlem? Kérlek, mondd el, megváltozom, csak tudjam, miben kell - súgja nekem, már már pánikszerűen, arcát a hajamba temetve.
Miért akar nekem ennyire megfelelni? Egyáltalán, lehetséges lenne ennél jobban? Én ezt nem…
- Sajnálom…
- Nem fogod elmondani, igaz?
Félek, hogy nem értene meg, ahogyan én sem értem meg őt. Félek, hogy elutasításnak venné, hiába nem az. Félek, hogy megutálna engem.
- Nincsen mit elmondanom, Chanyeol - húzódom hátrébb, hogy láthassam őt, miközben beszélek. - Te ezerszer több vagy, amire valaha vágyhatnék, és, amit megérdemlek, ezért rettegek tőle, hogy egyszer besokallsz miattam és elhagysz. Nem függhetek túlságosan tőled, mert, ha te vagy a biztos pontom, mit csináljak, ha egyszer véget ér?
- Baek… - vág síráshoz közeli arcot, majd felszipog. Na, basszus… - Annyira nagyon hülye vagy - kap el hirtelen és lök a hátamra, ahogy fölém támaszkodik. - Soha, ismétlem, soha az életben nem szabadulsz meg tőlem, úgyhogy erről ne is álmodozz - ereszkedik le rám, egész súlyát az egyébként igen ramaty testemre engedve.
- Szeretlek - nyögök ki nagy fájdalmaim közepette ennyit, megpróbálva venni egy mély lélegzetet.
- Baeeeek.
- Nem akarod abbahagyni a sírást? Így én is sírni fogok.
- Te nem sírhatsz - dől vissza mellém, már szabályosan zokogva, azonban eldönteni nem tudom, hogy ezt most jó, vagy rossz.
- Akkor hagyd abba.
- Neeeem - nyekereg, tovább ölelgetve engem.
- Akkor én is.
- Neeem.
- Istenem… - sóhajtok fel megkönnyebbülten, amiért túljutottunk ezen.
- Itt vagyok - nyom egy könnyes, nyálas, taknyos, tehát felettébb guszta puszit az arcomra. Erre már nem tudok nem nevetni, mire ő is elmosolyodik, de úgy igaziból. - Soha többet nem menekülsz el előlem, ugye?
- Soha többet…
- Nagyon ajánlom.
Kénytelen vagyok elfogadni és beletörődni, hogy ez az én sorsom. Chanyeol. Nekem. A világ legjobb dolga az életemben. Ideje lenne ténylegesen közel engednem magamhoz. És, ha megsérülök? Így jártam… Mindenképp az lenne a vége, mint ahogyan már be is bizonyult egyszer, szóval, talán már csak dacból vagyok ilyen elutasító. A megszokások rabja lettem, ami egészen addig fel sem tűnt, mielőtt kimozdítottak a komfort zónámból.
Amíg szép lassan lenyugszunk mind a ketten, én valami egészen más problémán töröm a fejem, ami nem más, mint Minseok. Irdatlan mód zavar, hogy megbántottam, mikor olyan nagyon sokat tett már értem, s félő, tényleg azt hiszi, hogy nem szeretem őt, pedig ez nagyon nem igaz! Csak miattam jött vissza otthonról, és most sem ment haza, pedig megtehette volna. Ideje felnőnöm és magam intéznem a gondjaimat. Azt hiszem…
- Chan, van egy kis dolgom - kászálódok ki mellőle olyan gyorsasággal, amilyennel az állapotom engedi. Menten meghalok, de tényleg.
- Mégis mi dolgod van neked, reggel fél hétkor? - követ engem, fogalmam sincs milyen célból.
- Beszélnem kell Minseok hyunggal - nyitom ki halkan az ajtót, nagyon bízva benne, hogy ébren van.
- Állj meg egy kicsit.
- Igen? - fordulok felé, de már csak azt látom, hogy lekapja magáról a pólóját, majd rám adja. - Mehetsz - néz végig rajtam, késznek titulálva. Nos, egészen a szobájáig tartott a bátorságom, ami nincs két méter a folyosón, merthogy bekopogni nem merek. - Na?
- Inkább megvárom a- - lépnék hátra, ám Chanyeolnak ütközök.
- Ne félj, ha felkeltjük, sem esz meg - nyomja le a kilincset és löki be az ajtót könnyedén, mire úrrá lesz rajtam a pánik.
- Én ebben azért nem lennék olyan biztos - hallatszik bentről, tekintetemet az ágyában ülő férfira vonzva.
- Menjél nyugodtan - adja meg a kezdő lökést, honnan már nincs vissza út, össze húzva amúgy sem termetes mivoltomat, mellé botorkálok.
- Szia, Baekhyun - teszi le a lába közé az eddig kezében tartott telefonját.
- Én csak… - pillantok hátra az ajtófélfának dőlt Chanyeolra, ki mosolyogva bólint.
- Te csak…? - néz fel rám érdeklődve, de annyira félek, nem fog menni.
- Hyung, én szeretlek - bököm ki végül nagy nehezen.
- Na jó, nem, ebből elég volt - trappol be Chanyeol és elkapja a csuklómat. - Nekem több, mint fél évbe tellett kimondanod, neki meg csak így?! - kér számon, félig dühösen, félig inkább viccelődve.
- Komolyan idejössz hozzám szerelmet vallani a pasid pólójában, méghozzá előtte? - térdel fel az ágy szélén, nagyjából egymagasságba kerülve velem.
- Mi? Én nem…
- Tudod mit?! Jó, akkor legyél vele, nem érdekelsz - ereszt el Chan dühösen, majd hangosan kicsörtet a szobából.
- Gyere, ha már így nekivetkőztél, bizonyítsd a szereteted - ragad meg ezúttal Minseok, berántva maga mellé a matracra, mikor végre felfogom a körülöttem forgó dolgok súlyosságát és egyszer csak eltörik a mécses, felsírok. Sok volt nekem ez a nap…
- Hyung - szipogok a felettem támaszkodó férfira, mitől egy-kettőre eltűnik az arcáról a mosoly és felsegít ülő helyzetbe.
- Baek, most mért? - ölel magához, nagy sóhajjal száműzve a jókedvét is.
- Ya, hyung, mit csináltál?! - tér vissza Chanyeol, és leülve mellém, ő is átölel. Kettejük közé szorultam… Ez így nagyon kényelmetlen.
- Mit csináltam volna? Azt, amit a párok szoktak!
- Ezt inkább meg sem hallottam - húz magához közelebb.
- Én… én… azht hittem… hogy… hogy tényleg elhagysz.
- Ajj, de buta vagy. Ráadásul megint felment a lázad, mikor már sikerült lejjebb imádkozni. Azért lettél te ilyen nyűgös - puszil a homlokomra, s hátrébb húzódva tőlem, a rajtam lévő pólója alját felhúzva letörölgeti a könnyeimet.
- Én is szeretlek - simogatja Minseok a hátamat, válaszolva a gyengére sikeredett vallomásomra.
- Ne szeresd, ő csak az enyém.
- Nem megkértem a kezét, meg különben is, menj ki, nem tartozik rád.
- Minden rám tartozik, ami ő!
- Legközelebb pucéran jöttök át? - nevet fel végül, lezárva ezt a csöppet sem vicces, csipkelődős vitát.
- Max én, Baek pucéran csak az ágyamban lehet.
- Chan - csapok gyengén a mellkasára zavaromban. Miért mond ilyeneket hyung előtt?
- Nem kell, nem bukok a farkakra…
- Ne is, az enyém kizárólag az övé.
- Na, elég lesz… - teszek mégegy kísérletet ennek a megszüntetésére, mert már ég a fejem tőle, de komolyan.
- Te pedig ne legyél buta, mi mind itt vagyunk neked, ha bármire szükséged van, rendben? - mászik közelebb Minseok, hogy megint átölelhessen.
- Jó.
- Akkor, egy szendvics? - kérdi hirtelen vidámsággal.
- Nem vagyok éhes…
- Baek, ne… Inkább menjünk - kel fel Chanyeol, kirángatva engem az ágyból.
- Pedig ez egy kihagyhatatlan ajánlat!
- Mi mégis inkább kihagynánk, de azért köszi, hyung.
- Nem tudod, mit veszítesz vele.
- Ó, dehogy nem…
