Az órák végtelen lassúsággal telnek, míg én, hol a túlzott hideggel, hol a túlzott meleggel hadakozva szenvedek, lehetőleg úgy, hogy ne keltsem fel Chanyeolt. Émelygek, olykor rámtör a hányinger, mire reflexből ülnék fel, de minden próbálkozásom kudarcba fullad, újabb és újabb, gondatlanságomból okozott fájdalmat vonva maguk után. Ezzel még valahogy meg is birkóznék, ha nem lenne ilyen sötét, ekkora csend, ennyire magány… Őszintén? Azt akarom, hogy Chanyeol fent legyen és beszélgessen velem, amit természetesen ő készségesen meg is tenne, ám neki holnap - vagy ma? - munka van, muszáj pihennie, meg, hát, olyan témákat feszegetne, amiknél tényleg jobb a némaság.
Fogalmam sincs, hova tovább. Elméletileg reggel jön valami orvos, talán pár oltás, bekötöz itt-ott, aztán mehetek haza. Remélem. Titkon azért bízom benne, hogy nem, de attól még kénytelen leszek, vagy megint kikapok, azt meg már nem élném túl.
A sánta tehenet állítani kell, szerdán visznek három bikát, aztán még ott vannak a szárnyasok, a disznók, a kutyák, akiket apu nem tudna egyedül ellátni.
… és menten bepisilek. Már halogatom egy ideje, de csak nem akar elmúlni, s ha jobb dolgom úgysem akad, irány ki! Szép terv…
Chanyeol halkan nyammog, vagy néha motyog valamit, ám meglehetősen éberen alszik most, félő, hogy egy rossz szó, és felkel. A felesleges kellemetlenkedés elkerülése végett, először leszedem összetört lényemről a takarót, ami a vártnál eleve nehezebb feladatnak bizonyul, majd betámasztok magam alá a jobb karommal, és némi fájdalmas sziszegés kíséretében, két keserves perc után sikerül felülnöm. Ahogy megmozdítom a bal lábam, felül a derekamnál belenyilall a fájdalom, amitől már nyelvemen formálódnak a szavak, ám végül lenyelem őket, és a feladatra koncentrálok. Az ágy széléig úgy jutok ki, mint egy lesántult, pingvin harapta, olajos fóka, pedig csupán csak elfordulnom kell hozzá.
Érzem a célt, a vérem szinte izzik, miközben talpaimat a hideg parkettára nyomom, hogy aztán bízva benne, miszerint ennél rosszabb már igazán nem lehet, hiszen menten ide hugyozok a fájdalomtól, újfent jobbom segítségét hívva tolom fel magam függőlegesbe, hogy aztán ugyanezen lendülettel, egy jajveszékelő nyögést hallatva, kecsesen előre boruljak, alátámasztván vele a fóka jelzőt.
- Baek? - dörmög mögöttem álmosan Chan, közben kivehetően kotorászva az ágyban. Ha lenne hozzá erőm, se szólalnék meg, mert abból ordítás születne, azt meg ugye senki nem akarhatja… - Hol vagy? - villan telefonjának fénye, minek hála pár másodpercen belül meglel engem a földön. Se szó, se beszéd, először villanyt oltani ugrik, majd hozzám, azonban elém guggolva elbizonytalanodik, hogy mégis miképpen kaparjon fel engem innen.
- Meghaltam - szűkölök, kiengedve a bent rekedt levegőt.
A hajnali kommunikációnk szegényes, könnyed. A helyzet egyértelmű, csak éppen megoldás nincs rá, amíg én nem kezdek vele valamit, nekem viszont erőm nincs már ehhez az egészhez. Inkább bepisilek, hagyjon itt és menjen vissza aludni…
- Ez valószínűleg fájni fog - figyelmeztet, tovább korbácsolva az idegeimet, s benyúlva a két karom alá, a vállaimra terhelve a súlyomat húz fel addig, hogy át tudja fogni a hasamat, honnan már egyszerűbb fél lábra állítani engem. Izzadok, nem kapok rendesen levegőt, minden pillanat maga a pokol, és már annyira rosszul leszek a közepe felé, hogy föl sem tűnik, mikor már magamtól állok. - Hova indultál? - tartja erősen a jobb kezemet, hogy ne eshessek el megint.
- Pisilni kell…
- Felvegyelek? - hajol lejjebb, de még mielőtt megtehetné, megrázom a fejem. - Akkor csak kikísérlek - vállalkozik erre a kudarcra ítélt feladatra, ami alig másfél méteren belül romba is dől, a sokadik esés megakadályozásával. Hangos, fájdalmas, lassú… - Kapaszkodj - foszt meg a választási lehetőségtől, karomat a nyakára fonva, s fenekem alá nyúlva felkap, kisiet a fürdőbe és lerak a vécé elé.
- Innen már menni fog - hajtom le a fejem, rángatva magamon a nadrágot.
- Elhiszem - áll be mögém, ügyelve rá, hogy ne érjen a hátamhoz, és a melegítőm korcát lejjebb húzva, megvárja, míg kiveszem a tagom, végig fogva a vállamat, megakadályozva a további eséseket. Egy ügyetlen kétévesnek érzem magam…
Azt hittem, ha már nem feszül úgy a hólyagom, fogok tudni aludni, de nem. Kicsit sem. Ami a legrosszabb az egészben, hogy Chanyeol is virraszt miattam. Gyógyszert hoz, borogat, fél óránként méri a lázamat, gyöngéden simogatva nyugtatgat, és lakberendezősdit játszik két óra magasságában, hogy látni tudjam a laptopot, hátha az terelni tudja a figyelmem.
Fáradt vagyok, végtelenül kimerült, de álmos egy kicsit sem. Helyette szörnyen szégyellem magam, mindenért. Sírni tudnék, zokogni, de szegény Chan enélkül is kellően feszült, ez már tényleg sok lenne.
- Fáj még? - nyom egy óvatos puszit a halántékomra, mögülem harmat gyengén simogatva meztelen hasamat. Hiába, ennél jobb gyógyír nem létezik.
- Nem - hazudom reflexből.
- Mi nem?
- Mi fáj?
- Bármi.
- Nem, az most pont nem.
- Na, persze - ajándékoz meg egy újabb puszival, tudván, hogy úgysem szed ki belőlem semmit.
Reggel hat felé már kellően kába vagyok, hogy akár aludjak egy keveset, mikor megérzem Chanyeolt távozni mellőlem, ezzel egy-kettőre semmissé téve a lehetőséget. Mindenki más már húsz perce elment, így a lentről érkező beazonosíthatatlan beszéd nem kecsegtet semmi jóval. A léptek közelednek, a duruzslás erősödik, majd végül nyílik az ajtó, de ugye pont úgy fekszem, hogy még véletlen se lássak oda.
- Alszik? - kérdi a már biztosra állíthatóan idegen hang.
- Nem hiszem. Baek? - tornyosul felém, árnyékot vetve a falra.
- Hm? - pillantok föl rá.
- Itt az orvos, úgyhogy most első körben fordulj a hátadra, jó?
- Jó - billenek oldalra, már előre visszatartva a levegőt, minek hála meglátom a közel Chanyeollal egymagas, barna hajú férfit, aki némi aggodalommal a szemében nézi végig a szenvedésem.
- Ő itt Dr. Lee Dongwook, a mi és még néhány banda orvosa - mutatja be az újonnan érkezettet, aki, amint meg tudok mukkanni, munkához is lát.
- Jó reggelt, Byun Baekhyun vagyok - mutatkozom be, megkísérelve a felülést, de ezt megelőzően leint engem.
- Egyelőre maradj csak fekve - mosolyog rám, áttúrva az ágy mellé tett táskáját. - Chanyeol, ezt tudnád tartani? - nyom a kezébe egy apró, elemlámpa szerű eszközt, majd kivesz egy jégrémpálcára emlékeztető akármit, ami úgy amúgy szokott az orvosoknál lenni. - Ide, fölém - nyúl óvatosan, ám kiérezhető szakértelemmel az állkapcsom két feléhez, s amint kellően szemügyre vette az arcomat, arra kér, hogy nyissam ki a számat. - Mit tudunk, mitől lett ilyen? - hajol el, letéve az eszközét, ahogyan alaposan áttanulmányozott.
- Az a baj, hogy semmit.
- Miért nem? - cipzározza ki a pulcsimat, feltárva ezzel a felsőtestemet. A tekintete mindent elárul…
- Mert még nincs kész elmondani - tájékoztatja kedvesen, de a végét már nem is hallom a saját fájdalmas prüszkölésemtől, ami az orvos kezei által ért halál közeli élménynek köszönhető, ahogyan a hasamat nyomkodja.
- Itt fáj? - Nem, basszus, élvezem. - És itt? - halad tovább, figyelve a reakcióimat. Biztos egy piszok kedves ember, a szülei is jófejek lehetnek, hogy egy orvost neveltek fel, de most igen nagy eséllyel csuklanak, amiért szeretnék elnézést kérni tőlük. - Ugye azt tudjátok, hogy gépek és háttér ismeret nélkül nem sokat tudok tenni? - egyenesedik fel, összeráncolt szemöldökkel végignézve rajtunk. - Chanyeol, menj ki egy kicsit.
- Oké - hagy engem egyedül, aláírva a halálos ítéletemet. A doki, bár kicsit komoran vizslat engem, egész derűs arca van, tehát okom nem lenne félni, de így is elég kellemetlen emléket szerzett már.
- Nos, akkor - fordul vissza irányomba. - Mi történt pontosan? - teszi fel a kérdést kertelés nélkül, türelmesen, és talán kissé megértő arckifejezéssel várva rá a választ.
- Egy haverommal csúnyán összekaptunk, és ez lett a vége - mondok valami közel hasonlót az igazsághoz, mire ő hümmögve elgondolkodik.
- Bevérzést nem látok, a hasad nincs felpüffedve, de komoly vizsgálatokra lenne szükség, hogy biztosra lehessen bármi állítani - tájékoztat egy orvos komolyságával. - A bal oldalad hosszában csúnyán roncsolódott, így minden bizonnyal a végtagjaid is, igazam van?
Válaszként bólintok, s neki több sem kell, a karomhoz nyúlva kezdi mozgatni, amit én egy hangos ordítással díjazok, mire vissza tér közénk Chanyeol. A jó hír, hogy nincs eltörve, a rossz pedig, hogy míg engem felkaparnak, bekötöznek, szinte mindenhol, inkább a tényleges halált választom. Néhány oltás, a felrepedt sebeimre kenőcs, egy rakat kötszer, gyógyszerek, a szégyen, hogy sírhattam előttük, és már készen is vagyok röpke másfél óra alatt.
- Ha rosszabbodik, hívj, egyébként meg két nap múlva találkozunk - búcsúzik tőlünk mosolyogva, bár Chanyeol úgyis lekíséri.
A korai megpróbáltatásoknak hála - meg a sok cuccnak, amit belém fecskendezett - már könnyűszerrel elnyom a kegyetlen, csöppet sem megmentő álom. Ugyan, alig két órát sikerül aludnom, de legalább az ébredés viszonylag könnyed, fájdalom mentes.
- Csináltam ennit, kérsz?
- Nem, köszi - húzom el a számat. Nem arról van szó, hogy ne lennék éhes, csak nem megy…
- Pedig egy kicsit kellene.
- Majd később - hárítok, annak reményében, hogy majd elfelejti. Mondjuk, úgysem.
- Nekem egy óra múlva forgatásom lesz, de Sehun lassan hazaér, ő fog rád vigyázni kettőig, utána Dae, vagy Minseok, még nem tudják, majd nekem lesz másfél óra szünetem, este felé pedig Luhan is felugrik - sorolja fel, hogy ma még hány embernek okozok gondot.
- Nem kell rám vigyázni, csak vigyél haza.
- Sajnálom, amíg nem mondod el, mi történt, egészen biztosan nem teszed ki a lábadat a lakásból, de utána sem tudom garantálni.
- De ebből baj lesz otthon… - sóhajtok lemondóan.
- Felhívtam anyukádat, ha érdekel - emeli rám a tekintetét, olyan mimikával, mintha azt sugallná; rajtakapott.
- Hogy mi?! - ülök fel hirtelen, még azt is elfelejtve, hogy félig rokkant vagyok, amiről utólag nem rest tájékoztatni a testem. - Mit mondott?
- Hogy, szerinte is jobb, ha pár napig nem mész haza, ő majd lerendezi az otthoniakat, meg hívd fel. Meddig várjak még, Baekhyun?
- Sajnálom - hajtom le a fejem, belül azért megkönnyebbülve kicsit.
- Nekem az is rendben van, ha erre sosem fog sor kerülni, elvégre, akkor soha többet nem történhet meg - ül le mellém, az előbbivel ellentétben, igen derűsen.
- Te tudod - vonok vállat, inkább nem is kommentelve az előbbit.
- Mihez lenne kedved, mit csináljunk?
- Csak feküdj ide mellém - biccentek a helyére, mire ő óvatosan átmászva rajtam, elterül a térfelén. Mivel a jobb oldalam viszonylag jó állapotban van, azon tudok feküdni, a gyógyszerek miatt pedig kevésbé fájok mindenhol, így, kicsit félve ugyan, de rádőlök Chanra.
- Fáradt vagy még? - dugja át a karját a fejem alatt.
- Nem, te viszont alig aludtál miattam, pihenned kellene - simulok hozzá, állapotomhoz mérten, hogy érezhessem az illatát.
- Jól vagyok, ne aggódj - nyom egy csókot a tincseim közé.
Mégis hogy a csudába ne aggódnék?! Annyira lüke… Miattam kimarad a munkából, ráadásul még ápolnia is kell engem, ami miatt nincsen semmire ideje, és még ne aggódjak?! Egyre jobban utálom magam.
Míg Sehun meg nem érkezik, Chanyeol szó nélkül tűri, hogy rátapadtam, s engem simogatva mereng magában, de bátorságom nincsen megkérdezni, hogy min.
- Fujj, szóljatok, ha befejeztétek - takarja el rögtön a szemét egy becsörtető maknae.
- Biztos nem ér rá senki más? - sóhajt fel Chan a fiú láttán.
- Kyungsoo fél egykor végez - teszi le a kezeit, fintorogva végignézve rajtunk.
- Összeírtam, mikor, miket kell beadni, de előtte mindenképp etesd meg valahogy - támaszkodik fel mellőlem, így én kénytelen vagyok elengedni őt, és visszadőlni a hátamra, hogy kényelmesen lássam az eseményeket.
- Pelenkát ne cseréljek?
- Jó, hogy szólsz. Baek, kell pisilni, kakilni, valamit?
- Nem - húzom el a számat a kérdés hallatán.
- Igazából, mindenre nemleges választ ad, bármit kérdezel tőle, szóval ne hagyd magad. Ha ki kell mennie, kísérd ki, kérlek, ha meg történik valami, hívjál rögtön.
Itt vagyok, nem baj?!
- Oké, apuci, no para, megleszünk.
- Én is ettől félek - mászik ki az ágyból. - Lezuhanyzok, elkészülök, aztán tietek a terep. Nyugodtan hívj te is, ha valami rosszat csinál ez a gyerek - küld felém egy féloldalas mosolyt.
Miközben Chanyeol tusol, Sehun is kimegy levetkőzni, meg ki tudja még mit csinálni. Valójában, tényleg meg lennék egyedül, úgysincsen semmi teendőm, ami miatt másra kéne támaszkodnom. Eleve, mit fogok csinálni vele? Ha szerencsém van, ő majd kint pihen, játszik, vagy bármi, én meg kihisztizhetem magam.
- Szeretlek - hajol le egy könnyed csók erejéig, s egy utolsó, szigorú pillantást vetve az ajtót támasztó maknaéra, távozik a szobából. Ketten maradtunk.
- Van kedved valamihez? - tesz egy gyenge próbálkozást a beszélgetéshez.
- Nincs.
- Jó, nekem sincs. Melegítek kimchit, mert negyed óra múlva be kell venned a bogyókat - hagy ezzel egyedül, arra a röpke két percre, míg lemegy, bedobja a mikróba az ételt, és vissza tér a félig meleg, félig fagyos kimchivel.
- Nem vagyok éhes…
- Szeretnéd, ha megetetnélek? - ajánlja fel nagylelkűen, minden bizonnyal Chanyeoltól félve.
- Nem igazán.
- Akkor mondjuk azt, hogy ettél?
- Mondjuk - egyezek bele, nekem ugyanis teljesen mindegy.
A légkör feszült, egyikünk sem tud mit kezdeni a helyzettel. Sehun az ágy mellett toporog, kezében a tányérral, én pedig a plafont tanulmányozom.
- De az nem jó - szólal meg újfent. - Akkor nem veheted be a gyógyszert.
- Mondjuk arra is, hogy bevettem - közlöm teljes komolysággal.
- Az én életemmel játszunk - teszi le a tálat, és mindenféle előzetes jel nélkül a karjaim alá nyúl, hogy felhúzzon, mire fájdalmamba felnyögök, és inkább egyedül folytatom. - Legalább egy kicsit egyél - teszi az ölembe, ám nekem egy kicsit sem áll szándékomban elfogyasztani belőle.
- Rossz téged nézni, legalább ülj le - csúszok beljebb, Chanyeol térfelére, hogy helyet adhassak Sehunnak.
Úgy fest, a maknae csak másokkal szeret viccelődni, nekünk meg eleve nincs túl sok közös témánk, az is maximum Luhan lenne, de őt jobb, ha nem hozom fel. Úgyhogy, némán ücsörgünk, mint két rab, zavartan bámészkodva a szobában.
Nem tudom pontosan, hogy mikor aludtam el, de legalább annyi eszem volt, hogy előtte letettem a tányért, ám a lentről jövő hang, mely felkeltett, biztos nem Sehuntól származik, mivel ő jelenleg mellettem horkol, mint tiszteletteljes bébiszitter.
- Hali hali - nyit be egy nagyban mosolygós Minseok. - Ohh, alszotok?
- Csak ő - mutatok a magzatpózban fekvő fiúra.
- Neki húsz perc múlva a cégnél kellene lennie - ingatja a fejét, továbbra is megtartva a vidámságát, majd kiszélesedett vigyorral az ágyhoz sétál, és megfogva Sehun egyik karját, egyszerűen csak lehúzza a bútorról.
- Ya, hyung! - panaszkodik a fiatalabb, újabb kísérletet téve az alvásra, mely megint akadályba ütközik, illetve, Minseok lába ütközik Sehunba, ha pontosak akarunk lenni.
- Kelj fel szépen - nyüstöli a szerencsétlent, míg nem az duzzogva kimenekül a szobából.
Le sem reagálva a történteket, erősen izzadva, és több helyen fájdalommal küzdve tornázom fel magam ülő helyzetbe, hogy kikecmereghessek a takaróból. Nem érzem valami jól magam…
- Hova mész? - pillant rám érdeklődve.
- Mosdóba - teszem le a földre a jobb lábamat, de még mielőtt felállhatnék, mellettem terem és segít kikelni innen.
- Ha bármi kell, szólj nyugodtan, elvégre, azért vagyok itt - mosolyog rám a közel velem egymagas férfi.
- Hyung, egyedül is megy - makacsolom meg magam, lenyelve a torkomban keletkezett gombócot. Valami tényleg nem oké…
- Az, hogy valamit képes vagy egyedül megcsinálni, nem jelenti azt, hogy egyedül is kell megcsinálnod.
Erre már nem tudok mit válaszolni. Nem azért, mert igaza van, de azért bunkó sem szeretnék lenni, ráadásul nem fog az agyam, semmi értelmes nem jut eszembe.
Úgy fest, Chanyeol neki is mindent leírt, elvégre, máshonnan nem tudná, hogy hol, mennyire vagyok érzékeny, ám ritka kellemetlen, mikor tovább tartva a karomat, várja, hogy előtte pisiljek. Egyneműség ide, vagy oda, zavar.
- Tartsam neked? Szívesen megteszem - néz le vigyorogva a nadrágomra.
- Mi? Ne!
- Nyugi, csak vicceltem - nevet ki, csöppet sem diszkréten. - És elhiheted, nem igazán érdekel a méreted, más csapatban játszunk. Na, de siess, mert le kell vinnünk a lázadat.
Minseok társasága merőben más Sehunétól. Könnyed, szórakoztató, és sokkal tapasztaltabb is, minden téren.
Mivel Chan itthon hagyta a gépét, elkezdtünk egy animét nézni, mihez hozott fel egy rakat rágcsát, mit egy idő után akaratlanul is megkívántam. Eszébe sem jutott megkérdezni, hogy éhes vagyok-e, sőt, még almalevet is hozott fel nekem, pedig nem kértem. A gyógyszerezésig eszembe nem jutott volna, hogy mi ezzel a célja, de igazából, nem nagyon érdekel, jól szórakozunk. Olykor kommentálja az eseményeket, amihez néha csatlakozom, főleg, miután a fájdalmaim csillapodtak.
Már a hetedik rész végefelé járunk, mikor Minseoknak megcsörren a telefonja, s elnézést kérve, kimegy, mitől nekem eszembe jut, hogy addig akár felhívhatom anyát. Gyorsan lecsekkolom az órát, majd miután biztos, hogy nem tanít már, ugyanis fél négy múlt, tehát esélyesen otthon van, tárcsázom.
- Szia, kicsim - üdvözöl kedvesen, s nekem már ennyi elég hozzá, hogy bepárásodjon a szemem.
- Szia, anya.
- Hogy vagy, Hyunnie? - kérdi kiérezhető szomorúsággal.
- Jól vagyok, minden rendben.
- Beszéltem Chanyeollal, és szerinte, nem vagy jól.
- Csak túloz, tudod milyen - próbálom oszlatni a kétségeit, mert nem szeretném, ha miattam izgulna.
- Szeretnék hinni neked, de nem megy. … Legalább boldog vagy mellette?
- Anya… - akad minden további szó a torkomon.
- Szereted őt, Hyunnie? - kér bizonyosságot tettem értelméről, amit már felesleges lenne kikerülnöm, vagy halogatnom.
- Igen, nagyon… - vallom be halkan.
- Akkor maradj nála - jelenti ki biztosan, összetörve vele a szívemet. - Nagyfiú vagy már, nem kell velünk élned, teheted azt, amire vágysz. Tudod, milyen rossz volt nézni, hogy mennyire keményen dolgozik értünk a gyermekünk?
- Ne, anya, ne… - szipogok fel az első kibuggyanó könnyeimet elengedve.
- Egy anyának a legfontosabb a világon, hogy az ő csemetéje boldog legyen. Ha te azt mondod, hogy boldog vagy Chanyeol mellett, akkor nekem ez bőven elég. Ne az számítson, hogy apád, vagy én mit gondolunk, hanem, hogy te mit érzel. - A szemem sarkából észlelem, hogy visszajött Minseok, de nem különösebben szentelek neki nagyobb figyelmet, már úgyis mindegy. - Sajnálom, Baekhyun, hogy nem lehetett olyan gyerekkorod, amilyenre vágytál… - Nem bírom tovább, szinte zokogok. Miért mondja most ezeket? Nem akarom hallani. - A munkát pedig bízd ránk, és ha bármikor, bármire szükséged lenne, én mindig itt leszek neked.
- De én… - próbálok valami összetett mondatot kinyögni, sikertelenül. Az újonnan érkezett leül mellém, s gyengéden magához von, elárulva vele kilétét, miszerint, Chanyeol jött meg.
- Látogass meg, amikor csak szeretnél, hiszen te örökre a kisfiunk maradsz. Édesapádnak még kell egy kis idő, de hidd el, ő is azt szeretné, hogy boldog legyél. Szeretünk, kicsim, légy jó - búcsúzik el tőlem, én azonban továbbra sem tudok megmukkanni, csupán tartom a telefont, tehetetlenül révedve a semmibe.
Chanyeol kiveszi a kezemből a mobilomat, leteszi a szekrényre, és óvatosan maga felé fordítva, átöleli reszketeg lényemet.
- Sírj nyugodtan, itt vagyok - dönti arcát az enyémnek, közben ütemesen simogatva a hátamat.
