- Ne aggódj - fűzi ujjait az enyémekbe, s lassabb tempót felvéve ingázik velem a kocsik közt a liftig.
- Jó.
- Ne mondd azt, hogy jó, csak ne aggódj - néz le rám egy hatalmas mosollyal. Ilyen kedélyállapot mellett tényleg jól áll neki a fekete haj, de mikor komor, valami hihetetlen parán fest. - Ismered már őket, nem lesz gond - nyomja meg az emelet számot jelző gombot, majd felém fordulva gyöngéden a karjaiba zár, mint aki attól fél, hogy ellenemre lenne a dolog.
- De ha mégis, te természetesen megvédesz, ugye? - veszem elő legszebb nézésemet, bár az övé nem sok számomra kedvezőt enged sejtetni.
- Persze. Előmelegítem a sütőt, hogy ne szenvedj annyit.
- Kedvességet határtalan…
- Mondták már páran - vezet ki a felvonóból, egyre fokozódó örömmel - már ha az lehetséges.
- Hazudtak - nyelek egy nagyot, felhagyva minden reményemmel, ahogy az ajtó elé érünk.
- Amúgy vigyázz, mert... áhh, semmi, hagyjuk - nyit be hirtelen, időt sem adva, hogy felfogjam mit beszél, ráadásul még a kezemet is elengedi. - Megjöttünk!
Szívesen vissza szólnék valamit, de a torkomra fagynak a szavak, egyszerűen megrémülök ettől a lakástól.
- Szi- - torpan az előszobába Jongdae, ám egy pillanat alatt megmerevedik és furcsán vizslatni kezd minket. Nos, pont ettől féltem… - Minnie hyung, Minnie hyung, gyere gyorsan, Chanyeol hazatért! - ordít hátra, mire pár másodpercen belül betoppan Minseok is.
- Baekhyun - közelít meg minket vigyorogva, s még mielőtt megmukkanhatnék, szorosan a karjaiba zár.
- Áruló… Yixing hyung, Yixing hyung, gyere le! - hívja a kínait, azonban az oka egyenlőre tisztázatlan.
- Te összementél? - emelget hyung, mintha valami rongybaba lennék.
- Csak nem…
- Wow, Chanyeol hazatért - battyog le a lépcsőn Yixing, majd Jongdae mellé érve ugyanazt a pózt felveszi és csak néz.
- Nem azt mondtad, hogy már két hete vissza jöttél? - nyöszörgöm, állva a tüdőm összeszorítását.
- De abban a két hétben majdnem olyan megsavanyodott volt, mint mielőtt elment - válaszol helyette Minseok, végre elengedve engem. - Jó végre látni - boxol Chan mellkasába, ki hősiesen áll minden őt érő ingert.
- Szerinted mi történhetett? - kérdi minden bizonnyal Yixingtől Dae, összeszűkített szemekkel, az állát simogatva, mintha csak szakálla lenne.
- Lenne egy tippem - utánozza le a mozdulatsort az idősebb.
- Nekem is… - vezetik ijesztően csillogó tekintetüket egyszerre rám .
- Ne törődj velük, nem normálisak - rúgja le a cipőjét, mit én követek, felakasztva a kabátomat is, majd Chanyeol elkapja a csuklómat és elkezd a konyha felé húzni.
- Úgy örülünk neked! - rohamozza meg a szoborrá vált páros és olyan intenzitással esnek neki minden elérhető részének, hogy már szinte nekem fáj.
- Érzem - verekedi ki magát nevetve a srácok kezei közül.
- Na de mesélj - fut el mellettünk a konyhába Jongdae, és rögtön felpattan a pultra.
- Beszélgessünk - ragadja meg a másik karomat Minseok, így Chanyeol el is enged, ezzel aláírva a halálos ítéletemet.
- Bármit kérdez, tagadj! - ad még egy utolsó jótanácsot, hagyva, hadd húzzon engem az asztalhoz, hova leültetve, Yixing azonnal mellém telepszik, míg Minseok velem szembe foglal helyet.
- Hogy vannak a bocik? - nyit egy viszonylag egyszerű, ám annál lényegtelenebb kérdéssel.
- Nem - teszek eleget Chanyeol tanácsának, bele sem gondolva, hogy tulajdonképpen mit csinálunk éppen.
- És Kobold? - könyököl az asztal lapra Yixing, már már túlontúl közel hajolva hozzám. Eközben a túloldalról a víz folyásával vegyül sustorgás hallatszik ide, és valljuk be, megnyugtat, hogy nem csupán én szenvedek.
- Honnan tudsz Koboldról?
- Yeolnak van a szobájában egy kép rólatok… - ad egy igencsak szegényes magyarázatot.
- De hisz nem… Luhan - morgok, ahogy eszembe jut, miszerint az a bolond állandóan fotózott engem az utóbbi időkben, akár valami paparazzo.
- Luge még nincs itt, a másik csapat próbál, de lassan haza érnek ők is - tájékoztat Minseok. - És most térjünk a lényegre… - dől előre, maga előtt összefonva az ujjait. - Mit csináltál Chanyeollal, hogy így kivirult? - kérdi zavarbaejtő hanglejtéssel, én meg kezdem úgy érezni magam, mint aki bűnt követett el.
- Semmit…
- Na ne mondd már! - csap az asztalra, ezzel egy kisebb szívinfarktust hozva rám. - Reggel még olyan volt, mint akit ölnek, most meg újra a régi - mutat az irányába a mellkasa előtt, lehetőleg úgy, hogy Chan ezt ne vegye észre, ám ő pont minket figyel. Szája mozgása elárulja, hogy válaszolgat Jongdaenak, de ettől függetlenül nem úgy tűnik, mint aki nagyon el lenne mélyülve a beszélgetésben.
- Én nem tudhatom - hazudok tovább, elvégre biztos elég nagy botrány lenne, ha megtudnák az igazat. - Miért nem kérdezitek tőle?
- Hol voltál mostanság? - veszi át a vallatásomat Yixing.
- Otthon.
- Miért nem láttunk errefelé?
- Összevesztünk Channal. - Ez végül is igaz…
- Rejtély megoldva! - jelenti ki Minseok, ám kifejezéséből ez még közel sem a szabadulásomat jelenti. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy én kaptam a könnyebbet, nem mintha a kétszeres erőfölénnyel egyszerű lenne. - És- - folytatná, azonban az égiek megkegyelmeznek - vagy tovább vernek -, és nyílik a bejárati ajtó.
- Megjöttünk! - hallom meg a vezető hangját, aki sajnos az emlékeimben Nyumnyum maradt, pedig esküszöm, már megtanultam a nevét!
- Konyha! - kiabál egyszerre Jondgae és Yixing, mintha nem lenne egyértelmű a fény és zajok alapján.
- Jól van srácok, hagyjátok Baeket, így is rettegett ide jönni - áll meg a hátam mögött Chan, két tenyerét a vállamra csúsztatni. Most aztán megcsinálta…
- Rettegett? De hisz mitől? - áll fel a legidősebb, s áthajolva az asztalon, szinte az arcomba mászik. - Mi nem bántunk - vizsgálgat engem, akár valami laboregeret.
- Xiumin - csapja meg a fülemet legjobb barátom hangja, így arra fordulva, egy vigyorogva ácsorgó Luhant találok a küszöbön.
- Luge - fordul abba az irányba az említett is.
- Xiumin…
- Luge~...
- Hyung, ne kezdd - lök egy akkorát rajta Sehun, hogy kis híján felnyalja a padlót.
- Sziasztok - tér be a leader, alaposan körbenézve a társaságon, majd végül rajtam akad meg a tekintete. Pár röpke pillanatig gondolkodik, talán szóra is nyitná a száját, ám végül mosolyog és kimegy, súlyos kétségek közt hagyva engem.
- Hyung, mi lesz a vacsi? Farkas éhes vagyok - sétál el mögöttem nyújtózkodva az a srác, akinek eleve nem tudtam a nevét.
- Pirított tészta.
Miközben az elméletileg két legidősebb egymást szekálja előttem, Chanyeol kaját készít, a most érkezettek meg tusolnak, öltözködnek, vagy lézengenek, mint a molyok. Yixing továbbra is mellettem ül, meredten nézve engem, ami eléggé zavar, de az istenért sem akarnám megzavarni, lehet csak bambul.
Mikor már kezdem megszokni a megnövekedett létszámot - ami idebent maximum öt embert takar -, elkészül a vacsora és mindenki más is csatlakozik hozzánk, ezzel felborítva a bennem lévő nyugalmat.
- Luhan hyung, hova ülsz? - kérdi Chan, kezében a - gondolom - neki szánt tányérral.
- Xiumin mellé - szökell a kiválasztott helyre.
- Én Yixing hyung mellé - kerülné meg Sehun az asztalt, ezt azonban Chanyeol sürgősen megakadályozza, s a maknaét a karjánál fogva rángatja vissza, hogy lekényszerítse Luhan mellé.
- Ne hisztizz, majd utána nyafogsz - indul el neki is egy adagért, s mire mindenki beér, az összes srácnak ki lett szedve a vacsorája. Azt azért még hozzá tenném, hogy nekem minimum egy kiéhezett ló napi adagját szedte ki, kötelezve rá, hogy mind elfogyjon, mit végig figyelemmel is kísér.
- Miket csináltok ilyen időben, Baekhyun? - szán nekem - ismétlem, nekem! - egy komplett kérdést Nyumnyum.
- Többnyire csak ellátjuk az állatokat, meg javítgatjuk a gépeket - felelem leegyszerűsítve, mert bár vidéken nőttem fel, megtanították nekem is, hogy az asztalnál nem beszélünk szarról, és bizony nagyjából csupán trágyázunk.
- Emlékszem mi mennyit szenvedtünk régen a gépek javíttatásával. Idehaza a legtöbbe nem is kapni alkatrészt.
- Te is falusi vagy, hyung? - lepődök meg, elvégre annyi az összes tudásom róla - ami persze nem tartalmazza a nevét -, hogy a csapat vezetője és nagyon gazdag.
- Mondhatni - mosolyodik el.
- Hyung, meséld el neki azt is, mikor még nyáron kinti saras fotózásunk volt, csak te féltél a kosztól, ezért estig szívott az egész banda - szólal meg Sehun teli szájjal, hevesen mutogatva mellé. Egy haragos pillantáson kívül mást nem kap, ám a többiek rendesen megdorgálják. Illetve, csak próbálják, mert hát a maknae nem egy gyönge kislány, aki ne tudná megvédeni magát, s a vacsora további részében úgy repkednek a beszólások, mint vihar előtt a fecskék.
Az evés befejeztével azonban elmúlik a szerencséje, rá lett sózva a mosogatás, amiben egyetlen mázlija, hogy Luhan segít neki, mert hát tetemes mennyiségű mosatlant sikerült felhalmozni. Lehet, hogy ez náluk megszokott, de nálunk, ahol csak hárman élünk, eléggé más mennyiségek vannak.
- Látod, hogy nem történt semmi baj? - vigyorog rám üdén Chan, felfelé menet a lépcsőn.
- De lehetett volna…
- Ilyen alapon bármikor, bárhol lehet.
- Tény, de azért az eleje elég húzós volt.
- Ők ilyenek, ehhez hozzá kell szokni - nyit be a szobába, előre engedve engem, ami eléggé zavaró, de most nagyon igyekszem normálisan viselkedni, tehát nem mondok rá semmit. - Nem rossz emberek ám, csak szeretik mindenbe bele ütni az orrukat, amiből aztán viccet csinálhatnak.
- Tudom.
Körbenézve a szobába nem sok minden változott, maximum az ágynemű színe és mintája, valamint, pár kép van az éjjeli szekrényen, amik többsége sajnos engem ábrázol. Míg én nézelődök, Chanyeol a szekrényben kutat, majd mellém lépve ad a kezembe valamit.
- Öltözz át, aztán pihenjünk le - nyom egy puszit a fejemre.
- Oké - fordulok el kissé vörösen és leülve az ágyára, nekiállok vetkőzni. - Az alsót is? - nézem a kapott csomagom, ami egy szürke bokszer és egy nagy, középen mintás, fehér póló. - Nemrég vettem fel tisztát.
- Nem baj - int le, miközben ő a szoba közepén műveli ugyanazt, mint én. Eddig sem hittem szégyenlősnek, de azért ez már… Inkább koncentrálok magamra.
Talán érthető, hogy annyi hét után olyan, mintha újra az elejétől kezdenénk, ami bár nem igaz, egyes dolgok megint olyan furcsák. Lehet, hogy csak én gondolom így, neki simán lehet teljesen természetes, de nem aggódok, Chanyeol túl figyelmes, hogy ártani tudjon bárkinek. Tény, múlthéten nem ezt mondtam volna, de basszus, komolyan, akár egy bérgyilkos, mikor komor!
- Nézzünk filmet? - huppan mellém, kizökkentve a gondolataim közül.
- Ne…
- Akkor mit szeretnél, mit csináljunk?
- Csak feküdjünk - vonok vállat, mert igazából mindegy, ha betesz egy filmet, akkor sem fogom nézni.
- Rendben - veszi ki az ölemből a ruháimat és a székre dobja, majd bemászik a helyére és kirángatva maga alól a takarót, megpaskolja a matracot, jelezvén, hogy menjek oda. - Mesélj nekem - ölel át azon nyomban, ahogy leér a fejem a párnára, s rám teríti a paplant.
- Mit meséljek?
- Miket csináltál, amiről én esetleg nem tudok? - kérdezi csöppet sem gyanakvóan, mondjuk eleve nem hiszem, hogy lenne olyan, amiről ne tudna és érdekes.
- Dolgoztam. Ennyi… És te? Milyen volt otthon?
- Szegény szüleim már nagyon kész voltak tőlem - mosolyodik el szerényen.
- Miért?
- Apa mindig azzal cukkolt, hogy többet sírok, mint amennyit iszok, úgyhogy ahányszor bejött hozzám, egy pohár üdítővel tette.
- Ki se mozdultál a szobádból?
- De, néha sikerült kicsalni egy-egy étkezés erejéig.
- Miért mentél haza, ha nem érezted jól magad ott?
- Nem az, hogy nem éreztem jól magam, csak itt minden annyira rád emlékeztetett, hogy elviselhetetlen lett volna maradni, mind nekem, mind a többieknek.
- Chan, annyira sajnálom - bújok hozzá erősen, fejemet a mellkasába temetve.
- Nincsen gond, már itt vagy velem - puszil a hajamba. - És te sírtál? Várj, te sosem sírsz - mondja játékosan, de nekem már most össze van szorulva a torkom.
- De, sírtam…
- És miért? - kérdi tettetett meglepettséggel, mintha nem lenne egyértelmű.
- Hobbiból… - morgom, és inkább témát váltott. - Amúgy… szőrös a kezed.
- Ne~, tényleg? - emeli fel a paplan fölé, hogy jól szemügyre vehesse. - A tiéd is...
- Jó, de az enyém mindig, téged meg még nem láttalak szőrösen.
- Mert fellépésnél, meg úgy eleve is csúnya - vált vissza komolyabb hangnemre. - Ha most megnézel bárkit a dormban, egyedül Minseok hyungnál lenne esély, hogy szőrös.
- Miért csak ő?
- Mert őt nem nagyon zavarja, simán fellép így is.
- Akkor megnézem - támaszkodom fel, de még mielőtt lehetőségem lenne kikelni, vissza ránt maga mellé.
- Egy fenét nézed meg. Majd reggel.
- Ki akadályoz meg benne? - mosolyodom el, kissé tán incselkedően.
- Én? - vonja fel egyik szemöldökét, szorosabban fonva körém a karjait.
- Hamar bedobod a szunyát, megoldom.
- Sze-
- Megjöttem - nyit be hirtelen Luhan, mire a meglepettségtől már húzódnék el, ha Chanyeol engedné.
- Minek köszönhetjük a látogatásodat? - követi őt a kobold, ahogy szép lassan hozzánk sétál.
- Csak hiányoztatok - mondja úgy, mintha nem lennénk itt már minimum két órája.
- És mi van, ha-
- Láttam már a farkadat, Bacon - mászik ránk, erőszakosan befurakodva közénk, mire végre én is szabad leszek.
- Mi? Tényleg?
- Ez ne most… - nyögöm keservesen, pedig nem emlékszem semmi ilyesmire.
- Olyan cukik vagytok együtt! Összeilletek, ugyanis egyikőtök nagyobb barom, mint a másik - közli, kényelmesen elhelyezkedve köztünk.
- Mondtam, hogy várj meg, hyung! - tér be a másik fele is, szerencsére becsukva az ajtót, majd olyan természetességgel vágódik közém és Luhan közé, hogy már én érzem magam zavarba ettől a helyzettől. - Oh, Baci hyung, mizu? - vesz észre engem is, pedig félig rajtam tehénkedik.
- Minden ok - vigyorgok erőltetetten. - És veled?
- Semmise…
- De tényleg, miért jöttetek? - hallom meg Chan hangját, látni ugyanis esélyem sincs, de végül is jó nekem itt, elvagyok…
- Hogy lássuk, működik-e köztetek a kémia - válaszolja meg legjobb barátom, aki mindig a legjobb pillanatokat tudja kihasználni.
- Láttad, most már mehetsz - jelentem ki, hozzám képest viszonylag határozottan.
- Megvárom a fizikai részét is.
- Na, azt már nem! - csattanok fel, megunva Lu hülyéskedését.
- Ugyan már, Bacon. Cseréljünk helyet - löködi meg Sehunt és átmászva rajta, ő telepszik rám. - Ha már ennyit szenvedtem veletek, legalább hadd élvezzem ki egy kicsit a sikeremet.
- Senki nem kért meg rá…
- Ez aztán a köszönet - nevet szórakozottan. Azt szeretem benne, hogy Luhan sosem vár sokat, és ismer már annyira, hogy tudja, én tényleg nagyon hálás vagyok neki, amit természetesen később majd el is mondok neki, ha már nem lesz velünk egy ágyban a pasijával együtt. - Chanyeol, vigyázz erre a gyerekre, még képes és bárkire rámászik.
- Ezt hogy érted?
- Ya, ne kezd!
- A múltkor leszorított és megcsókolt. Én próbáltam védekezni, de valljuk be, tud ő, ha akar - mondja, végig a szemembe nézve, kiélvezve minden pillanatát. Sehun szokatlanul nem tesz semmit, csupán hason fekve pihen, bár mondta, hogy vele közölte, ám Chanyeol rögtön feltámaszkodik, vészjósló tekintettel méregetve engem.
- Ez igaz? - Nos, hazudni itt már felesleges lenne…
- Aha - húzom össze magam kicsire, ő azonban nem úgy tervezte, hogy hagy engem, és elkapva a karomat, elkezd maga felé rángatni. Ugyan véletlen, de sikerül Luhan gyomrába térdelnem, ami egy kicsit vigasztal, ugyanakkor véletlen Sehun fenekére tenyerelek, amit nagyon nem akartam, időm viszont nincs ezen aggódni, Chanyeol rögtön maga alá gyűr.
- Ilyen könnyen lecserélnél engem? - mélyeszti íriszeit enyhén sértetten az enyémekbe és ha eddig nem féltem, most rettegek.
- Chan az más… Én csak…
- Jól van, nyugi, nem eszlek meg - mosolyodik el, ami kissé hamiskás, de nem vitatkozom vele, majd előbbi állítását meghazudtolva hajol az ajkaimra és a megszokott lágy puszi helyett egy vad, követelődző csókba von. Kezeimmel reflexszerűen kulcsolom át a nyakát, engedve az ingernek, s kizárva a külvilágot viszonzom minden tettét. Olyan szörnyen hiányzott már ez…
Térdét a lábaim közé nyomva feszíti szét azokat és amint sikerült befurakodnia, ágyékát az enyémnek nyomva, jól éreztetve izgalmát, mire belenyögök a csókba, ezzel leginkább saját magamat hozva zavarba. Ez így hirtelen túl sok, de nincs az az isten, hogy ellenkezzek.
- Jó, megkaptad a fizikát is, gyere, mielőtt… - áll fel Sehun, elharapva a mondat végét, ami gondolom egy olyan rész, mely nem ránk tartozik.
- Még egy kicsit - rúgkapál Lu a lábával, mintha valami moziba lenne.
- Nem vállalnál érte felelősséget, tehát nem - rángatja fel és viharzik ki vele, újfent kettesben hagyva minket, amiért szörnyen hálás vagyok.
- Annyira nagyon szeretlek - húzódik el, némi levegőt adva, és homlokát az enyémnek döntve piheg.
- Én is - motyogom nagyon halkan, végig megigéző szemeit nézve.
- Ne csináld, mert sírni fogok - huppan le mellém, úgy megszorongatva, hogy egy pillanatra még a nevemet is elfelejtem, annyira fáj.
- Nincs miért - mászok át rajta a helyemre és visszabújok a takaró alá.
- De van - húz magához, egy csókot nyomva a homlokomra. - Akkor mi most együtt vagyunk, ugye? - néz le rám, hirtelen eléggé kétségbeesett fejet vágva.
- Nem, Chan, csupán kiéljük magunkat egymáson - ráncolom a homlokom, eme abszurd kérdés hallatán.
- De tényleg?
- Mármint?
- Mi… járunk? - Ez kezd nagyon bizarr lenni.
- Öhm… Aha…
- Ahhh, én tényleg sírok - bújik a mellkasomhoz, szinte remegve kapaszkodva a felsőmbe.
- Ya, ne már~!
