Van, amikor minden jó, és ezért boldog az ember. És van, amikor minden szar, de ennek ellenére is az. Én meg csak szimplán vagyok…
A sokadik sor lucernát húzom össze a réten, egymagamban énekelve, hű kiskutyámmal az oldalamon, aki jelenleg is elborzadt szemekkel pásztáz a pótkocsi alól, de meg is értem, elvégre, neki van érzékeny hallása, nekem meg borzasztó hangom, a kettő meg pont passzol. Nem mellesleg a hőség is nagy, a pólóm valahol a traktor ülésén várja, hogy újra birtokba vegyem, az idő meg csak egyre fülled az összeterelődő esőfelhők miatt, ezzel leszorítva a meleget. Elegem van ebből a sok csapadékból, a takarmány is háromszor olyan nehéz emiatt, s így még csak meg sem ehetik, de azért vinni kell be, mert apa azt mondta, és apa szava szent, nem? Tehát, a réten a szerencsétlen kiskutyám társaságában, bevallom, kissé riszálva is, de némileg letörten szedegetem a zöldet, vagy csak összebaszom, mert amúgy még egyetlen szál sem került fel, de az mellékes. Épp a következő sorra térnék át, mikor szemem sarkából megpillantok egy sunyin somfordáló alakot, ki leemelve a másik vasvillát, egy szó nélkül áll neki felpakolni a fa talapzatú utánfutóra, jelét sem adva ittlétéről.
- Ne hagyd abba - szól csüggedten, mikor a túlzott figyelés miatt elhallgatva gyökereztem le a fellazult talajzatba. Nekem sem kell kétszer szólni, ugyanúgy folytatom tovább, csak már célirányosan eléje tolva a lucernát, aminek a felszedése pont annyira nem megy még neki, mint a szénáé. Lopva követi mozgásom, valami sejtelmes mosolyfélével, mi mögött tán megint perverz gondolatok ülnek, de, míg nem mondja ki, nem érzem szükségét, hogy megmutassam, ki kettőnk közül a merészebb, majd a gyorsabb. - Tetszik a kiejtésed - közli vidáman, ahogy íriszeink találkoznak egy kósza pillanatra, de tényleg nem tart sokáig, mert nem akarok kizökkenni a szövegből, amit eleve nem értek. - Yixing hyung értékelné, hogy az ő számát énekled - nyújtózik felém, és nekem csak ekkor tűnik fel, hogy ott a mobilja a kezében, ezért elhallgatok. Nem azért, mert meg akarnám óvni egy esetleges fülkárosodástól. Nem, ez a legkevésbé sem érdekel. Inkább a mindennapi megszokásunkká formálódott piszkálásnak tudható be, ami elméletileg azt szolgálja, hogy egymást vidítsuk, de az enyém minden, csak nem üdítő számára. Tehát, ja, befogtam, hogy húzzam az agyát. - Ya, de gonosz vagy - biggyeszti le alsó ajkát, és esküszöm, még azokat a koboldfüleit is hátra csapja, mint egy bánatos kutya, aminek nehéz ellenállni, kivéve, ha Byun Baekhyun vagy, és a szíved javarésze kőből van megfaragva. Legalábbis, Chanyeol szerint.
- Valamit valamiért - öltök rá nyelvet, és már csak riszálva folytatom a munkát, gondosan bent tartva minden kikívánkozó hangot.
- Mondj bármit - állítja a földbe a villát és elkapva a karomat, maga felé fordít.
- Azért ne ilyen hevesen - nevetek fel és kirángatom magam szorító ujjai közül. - A vonyításomat amúgy is bármikor hallhatod.
- Azért ez távol áll a vonyítástól…
- Tényleg, nem sértegetem Koboldot - vigyorodom el szélesen, a lábunk alatt somfordáló ebzetre nézve.
- Annyira bolond vagy - kacag fel, s tekintetét végigvezetve felsőtestemen, nyel egy nagyot, majd visszamegy pakolni.
Chanyeollal, és az ő létének tudatával egyszerre könnyű és nehéz együtt élni, ami sokszor igen komoly fejfájáshoz tud vezetni. Sűrűsödnek az olyan pillantok, amikből már én magam is többet érzek ki, mint azt szabadna, azonban még szilárdan tartom magam ahhoz, hogy ez mind miatta és a beteges vágyai miatt van. Én nem vagyok meleg. Pont.
Néha van, néha nincs, ahogy ideje engedi, úgy lóg a nyakamon, amit olykor soknak, máskor meg kevésnek érzek. Meglepő módon mindig a legjobbkor érkezik, ami miatt sokszor átfut a fejemben, hogy az egész csak egy megrendezett szerep, de amint meglátom mosolyát, már biztos vagyok benne, hogy ilyet nem lehet kierőszakolni senkiből. Lu állandóan traktál az identitási hülyeségeivel, meg, hogyha nem vonzódom a fiúkhoz, akkor már rögtön homofób vagyok, sőt, őt se szeretem, így kifejezetten nehéz megmaradni vele egy légtérben huzamosabb ideig.
Talán, már meg sem lep, hogy pénteken, miközben felvitt vezetni, hozott nekem ebédet, amit ráadásul ő maga csinált. Talán, mégis. Nem tudok kiigazodni rajta, de olyan, mintha szavak nélkül is mindig mindent tudna, csupán a véremet szívja vele, hogy megpróbálja kimondatni.
Vasárnap estefelé a marhák visszaterelése leköti minden figyelmem, ám gondolataim mégis valahol máshol járnak. A kutyák zülöttek, a marhák idegesek. Talán, megint vihar lesz, bár az égen jelenleg semmi jel nem utal rá, az állatok tudják előre. Útközben magamhoz véve egy vastagabb botot, füttyentgetve igyekszem hajtani a gulyát, azonban ők nem így gondolják, és mindegyik szalad, amerre lát. Mintha égne a rét, úgy őrjöngenek és én egyáltalán nem értem, mi a baj, csak utasítom az ebeket. Előre szaladok egy kitört üsző után, aki jelenleg a legtávolabb áll a többitől, de ahogy mögé érek, irányt vált és olyan hirtelen rúg hátra, hogy nekem elkerülni sincs időm. Egyenesen a jobb vállamba talál, mitől hátraesek a sűrű lucernába, mi némileg felfogja az érkezésem, de jelenleg amúgy sem ez a legnagyobb gondom. Sokkosan ülök, próbálva felfogni, hogy mi történt, mikor meglátom a közeledő Chanyeolt, kinek még megpróbálok egy erőtlen mosolyt villantani, ám, mint akibe villám csapott hirtelen, úgy kezdek el zokogni. Megszaporázva lépteit szalad elém, hogy leguggolva, hezitálás nélkül ölelésébe vonjon, s ringatni kezdjen, akár egy kisgyereket.
- Csss, Baek - suttogja, míg én ernyedten tűrök mindent és csak most kezd eluralkodni a vállamban a fájdalom, mégsem ez az oka a sírásomnak. Megijedtem… Rúgott már meg marha, de az is borjú volt, és nem ennyire. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak, és Chan szorítása ahogy erősödik, úgy hangosodom én is. A törődése váltja ki belőlem, hogy ki merjem engedni az érzéseimet, pedig sosem volt szokásom. - Nyugi, nincsen semmi baj. Hadd nézzem - távolodna el, de ekkor én is köré fonom bal karomat, mire elveszti egyensúlyát és hátra dőlünk.
- Fáj~ - panaszkodok, erőteljesen szipogva és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, de Chanyeol testétől ez nem igen lehetséges.
- Nem szeretem, mikor sírsz - helyezi át súlypontját baljára, és letörölve néhány kósza könnyemet, egészen közel hajol hozzám. - Az nekem is fáj - suttogja ajkaimra, mitől teljesen megilletődök. Pulzusom megint az egekbe szökik, és fokozatosan úrrá lesz rajtam a félénk remegés. Vár, nem mozdul, csak íriszeimet fürkészve gondolkodik, de hogy min, fogalmam sincs. Szerintem, nem akarja, vagy nem meri. És én? Én akarok tőle bármit is? Ha akarnék, sem lennék hajlandó megtenni a lépést, tehát, teljesen mindegy. Habozva markolom meg mindkét kezemmel pólójának anyagát, mire ő megszüntetve a köztünk lévő millimétereket, puha ajkait az enyémekre nyomja. Nagyot nyelve nyitom résnyire számat, mit ő kihasználva, nyelvét átdugva von egy sokkal érzelmesebb csókba, melyet még magamnak is meglepő módon viszonzok, ám sírásom nem apadt alább. Élesen beszívva a levegőt húzom felsőjét lefelé, bármiféle menedéket keresve őelőle. Bizonytalan és zavarodott vagyok. - Nincs semmi baj, jó? - távolodik el tőlem, de én tekintetem lesütve, nem vagyok hajlandó tudomást venni róla, attól függetlenül, hogy még mindig nem eresztettem el. - Baek - nyúl állam alá, hogy felemelve azt, kényszerítsen a szemkontaktusra. - Segítek.
Chanyeol… Chanyeol, lásd meg, kérlek, összetörtem. Mellette semmi sem kerek, ő számomra egyszerre a Menny és a Pokol. Létezik ilyen egyáltalán? Lehet valami ennyire tökéletes, mégis tökéletlen? Mindig itt van, mindig támaszt nyújt és mindig összekapar, de miért?
- Te tényleg vagy? - erőltetem meg sérült vállamat, hogy jobb tenyeremet az arcára simítva bizonyosodhassak meg jelenlétéről.
- Minden rendben? - szaladnak össze szemöldökei, és aggodalmasan fürkészi az arcomat.
- Elfáradtam. Kérlek, vigyél el. Vigyél el bárhová, nem akarom ezt tovább, Chanyeol, vigyél magaddal - szorítom össze fogaim egy újabb zokogó hullám miatt megfeszülve.
- Baekhyun…
- Bármit megteszek, csak szabadíts meg ettől…
- Baek… - halkul el, ahogy szemei csillogni kezdenek.
- Ments meg magamtól - szipogok fel, ő meg a pillanat egy tört része alatt helyezkedik ülő helyzetbe és húz az ölébe, de még így sem tud elég óvatos lenni, fájdalmasan felnyögök, ám nem érdekel. Fájjon jobban… Erőszakosan fúrom fejemet mellkasába és görcsösen kapaszkodom belé, félve a perctől, mikor felébredek ebből.
- Nem értelek. - Én sem magamat. - Ez lennél te?
- Mert, te ki vagy? - dünnyögöm a sötét anyagba, egyáltalán nem értve, hogy mire fel az előbbi kérdése.
- Akit látsz. Én ugyanaz vagyok az első perctől kezdve - suttogja rekedtes hangon, és azt sem tartom kizártnak, hogy ő is sír.
- Sajnálom…
- Mit?
- Hogy nem vagyok elég jó...
- Istenem, Baek, csak tudnám, mi a baj - öleli át fejemet, és orrát tincseimbe temetve, érzem, ahogy szaggatottan lélegzik. - Annyira nehéz, hogy soha nem mondasz semmit.
- Sajnálom…
- Inkább hagyd abba - simít le hátamra, és egész testemet közelebb húzza magán, mivel némileg sikerül megnyugtatnia, de még mindig tele vagyok kételyekkel, és nem tudom, mi van. Miért? - Mostanában sokat sírsz… Nem tudom, hogy miattam, az én hibám, vagy ez lenne az igazi valód.
- Én sosem sírok - dünnyögöm dacosan, csakazértis ragaszkodva az igazamhoz, még, ha az nem is tükrözi a valóságot.
- Tudom… - puszil a fejemre, újfent rám hagyva az egészet. Lehet, tényleg nem létezik.
Nem akarom, hogy megismerjen. Én sem akarom ismerni magamat, mélyen belül szörnyű ember vagyok. Valójában, egész életemben őrlődtem, szenvedtem, menekülni vágytam, de az örök gyávaság nem enged láncomból és egyáltalán nem tudok egyedül továbblépni semmin. A világon semmin…
- Menjünk - sóhajtok és felállva, kicsit megrázom magam, majd lehajolva botomért, bal kezembe fogom és elindulok a gulya felé, füttyentve a kutyáknak, hogy szedjék össze őket.
- Majd én - veszi ki váratlanul ujjaim közül a segédeszközöm és még elém is áll, úgy ered meg előre.
- Chan… - bökök lapockái közé, mire megrándul, de inkább figyelmen kívül hagy, minthogy elhiggye, van amire egyedül is képes vagyok. Körülbelül… mindenre. - Chanyeol - igyekszek lépést tartani vele, de hosszú lábaival úgy szántja a rétet, sietésre ösztökélve a marhákat, mint akit kergetnek. - Park Chanyeol!
- Baekhyun? - torpan meg, mitől kecsesen neki is megyek, fejemet a gerincébe ütve.
- Oh, hogy nem… - sziszegem, simogatva a homlokomat.
- Nem, tényleg nem - indul tovább, én meg jobbnak látom elfogadni, hogy a városi sztár gyerek most betereli a marhákat a karámba. Még mindig fura így nézni a dolgokat.
Amint a jószágok elfoglalják a helyüket, hátra megyek, hogy megtöltsem az itatókat, ám nem is ő lenne, ha hagyná megcsinálni. Még csak el sem kell magyaráznom mit hogy, bár nem bonyolult, de újfent eltol és megereszti a kádakat, addig lustán nézegetve a gulyát, mint aki bármi rendelleneset keres velük kapcsolatban. Kobold kint sír a kerítés szélén, mert a két sinka mellettünk van, ő meg nem mer bejönni.
Felfelé véve az irányt, apa itthon van, de ő kiadta parancsnak, hogy etessem meg a borjat, míg ő ellátja a madarakat és még a gumishoz is le kell szaladnia, tehát csak magamhoz veszek egy nagy, használt flakont, egy cumi fejet, kimosom a vödröt és indulunk is visszafelé. Az udvarban lévő istálló ajtaját kitárva, elkergetem a kutyákat és felkattintom a másik lámpát is, hogy többet lássak. Itt eleve mindig ég a fény, mert nem süt be a nap azon a nem túl nagy résen, melyet még ablaküveg sem fed a régi szerkezet külső falán.
- Ne nézz így, vagy megfejed te? - lépek a nagy, szarvánál jó három méteres kötéllel a szembeni vályúhoz kötözött tehénhez és végig lapogatom a farát, jelezvén neki, hogy itt vagyok.
- Öhm… - bizonytalanodik el, tekintetét végigvezetve a vörös tarka állaton.
- Naugye - húzom mellé a kis sámlit és alá teszem a vödröt, minden mást a szalmára helyezve. - Addig szórakoztasd a borjat - mutatok a sarokban fekvő picire, ki csak nagy szemekkel vizslat minket. Még csak két napos, ráadásul idebent van, ránk utalva, így egyenlőre nem fél, de nagy eséllyel később sem fog.
- Miért van itt? - áll mögém, ahelyett, hogy tényleg oda menne pesztrálni, pedig az annyira rá vall…
- Mert nem eteti, ezért nekünk kell - húzom fel a térdem, hogy megtámasztva rajta jobbomat, a marha két szélső emlőjére foghassak. Így is hatalmas, rengeteg teje van, ha nem fejjük eleget, be fog gyulladni neki. Már legalább fél percre csinálom, mikor Chan leguggol mellém és tenyerét a karomra csúsztatja.
- Had próbáljam meg…
- Igen? - szöknek szemöldökeim a magasba, ahogy végig mérem őt, mégis mennyire gondolhatja komolyan. - Hát, akkor tessék - állok fel, átadva neki a helyemet, mit kissé hezitálva foglal el.
Vigyorogva figyelem, ahogy segítségkérően rám néz, de nem mondok semmit, had szenvedjen, ami bár szemétség tőlem, hisz pont nekem akar jót de ezen át kell esni. Sokkal jobb a kedvem, ha figyelhetem a szerencsétlenkedését.
Remegő kezekkel a marha tőgye felé nyúl és amint hozzá ér, az állat megremeg, majd idegesen dobbant egyet a hátsó lábával, de még meg is emeli, amit gyorsan elrúgok onnan, mielőtt eszébe jutna bármi rossz dolog.
Óvatosan rángatni kezdi az állat emlőjét, de pár cseppen kívül semmi nem jön belőle, bárhogy próbálkozik. Elgondolkodó grimasszal nyúzza tovább, állhatatosan próbálva megoldani ezt is, mint akinek kötelessége lenne az én munkámat elvégezni.
- Baek~ - nyekereg, fejét előreejtve.
- Pedig jól szórakoztam - biggyesztem le alsó ajkam és letérdelve, balomat az egyik hátsó emlőjére csúsztatom, hogy onnan is legyen fejve. - Nézd, felül össze szorítod és úgy húzod le, különben sehogy sem fog kijönni belőle, ami benne van - magyarázom, végig mutatva a folyamatot. - Érted már?
- Talán - kezd neki újra és immár sokkal több sikerrel.
Míg ő tölti a vödröt, én talpra állítom a borjat és kicsit megsétáltatom idebent, hogy mozogjon evés előtt. Nem nehéz kötődni az ilyen kisállatokhoz, de nem szabad, elvégre a sorsa el van rendelve és az egyáltalán nem az, hogy valakinek a dédelgetett kedvence legyen. Jó, ez is benne van a pakliban, de igen kevés rá az esély, mert ha innen továbbtartásra is visznek, saját haszonra levágni, vagy tovább tenyészteni szokták.
- Ennyi elég lesz - szólok neki jó negyed óra leteltével és a kezébe nyomom az üveget, hogy tartsa meg, míg bele öntöm a tejet. Ledobva a fém vödröt, felveszem a cumi véget és rácsúsztatom az flakon nyakára. A borjú felé tartom, ki megérezve a szagát, rögtön nyújtogatni kezdi a nyakát, meg a nyelvét, de nem adom oda, csak Channak adom és mosolyogva bíztatom, hogy ő etesse meg. - Ebbe semmi bonyolult nincs. Oda dugod és kész - teszem a kicsi szája elé az ujjamat, mit hezitálás nélkül bekap, de mikor sokadik szívásra sem jön semmi, kiköpi.
- Annyira aranyos… - simít végig a fején és megadja neki, amire már mióta várhatott. Átlagosan napi többször esznek kint az anyjuk mellett, de őt kétszer szoktuk etetni, ami nem sok, de ahhoz elég, hogy ne haljon éhen. - Nézd hogy rázza a farkát - emelkedik két oktávval feljebb a hangja. - És habzik a szája - vándorol ujjaival a borjú pofáján, alaposan megérintve mindenhol őt.
- Mert veszett…
- Mi? - néz rám, némi rémülettel íriszeiben.
- Jesszus Chan - nevetem el magam hangosan, mire még a tehén is megrémül. - A növényevők nem lehetnek veszettek, mellesleg, az csak a tej habja.
- Szerinted ez iható? - vizsgálgatja üvegen keresztül a fehér folyadékot.
- Persze, hogy az. Teljesen más íze van, mint a bolti tejnek, ami elsőre furcsa, de nem rossz. Majd jövőhéten fejek neked.
- Tényleg? - virul fel azonnal, mintha valami csúcsszuper kocsit ígértem volna, vagy nem is tudom mit.
- Aha.
Otthagyva őt és a kis bikát, össze szedek egy nagy, műanyag vödröt kintről és megtöltöm vízzel, hogy megitassam addig az anyját, mert idebent a cseréptető miatt lényegesen melegebb van, de még így sötétedés körül is, mert a hőt megtartja jó sokáig.
Végezve az ő ellátásukkal, felmegyünk és válogatok magamnak alvós ruhát, addig Chanyeol meg a szobámba garázdálkodik, végignézve a polcokat, nem is tudom mit keresve. Már annyira nem zavar, mint eddig, csupán nem tudom megérteni, hogy miért kíváncsi ennyire a semmire. Nincsenek elrejtett titkaim, se naplóm, se semmilyen feljegyzésem, vagy képem, amivel több lenne bárki is, ha megtalálná.
- Elmegyek zuhanyozni. Utána neked sem ártana, mert bűzlesz a tehénszartól… - jegyzem meg és felkarolva ruháimat, a fürdőbe vonulok.
Ahogy megszabadulok a koszos cuccaimtól, a tükör elé állva, szemügyre veszem a sérülésem mértékét. Szerencsére, tudom használni, tehát nagy gond nem lehet, de elég csúnyán belilult. Mindegy, nem lett komoly és amúgy is… hamar gyógyulok, volt már ennél sokkal rosszabb is. Az évek során annyi sérülést szereztem, hogy nehéz lenne megszámolni őket. Estem már le az erkélyről, a traktor tetejéről, akadtam fel a kombájn lépcsőjén, a karám kerítésen, meg egyéb hasonlók, tehát ez még igazán semmi.
Míg Chan elvonul zuhanyozni, az éjjeliszekrényen hagyott telefonja folyamatosan csipog, jelezve, hogy keresik őt páran. Pusztán kíváncsiságból a kezembe veszem és elfekszem vele az ágyon, hogy úgy szemlélhessem az eseményeket, remélve, hogy később nem fog érte haragudni. Lehet nem kellene a magánéletébe turkálni… Lehet.
Mivel sokszor láttam feloldani a zárat, tudom, hogy a kódja 6104, így semmi akadálya további kutakodásomnak. Legalább négyen írtak neki. Sehun, Joonmyun, valami Seojoon és… Luhan. Vajon mit beszélgetnek ők ketten? Lehet mégis van valami köztük? Már ha akarnék, se tudnék vissza fordulni, így megnyitom a beszélgetésüket és vissza tekerek a mai elsőig, hátha ennyiből már kiderül valami.
Park Chanyeol
Szia, Baek fura, tudsz valamit?
Lu Han
Csumm. Bacon mindig fura és elég sokmindent tudok, tehát kifejthetnéd bővebben is :D
Park Chanyeol
Lehet Ő nem akarná, hogy tudj róla… :/
Lu Han
Szerintem azt sem, hogy nálam kérdezősködj róla, tehát nyugodtan kibökheted. Mellesleg, mint mondtam, sokmindent tudok róla, meglepni nemigazn tudsz.
Park Chanyeol
Ma megint sírt. Először egyik este fent a bálán, akkor nem tudom miért, majd nálunk a dormban, mikor elmentünk beszélgetni és ma, miután megrúgta egy tehén.
Lu Han
Woh, és jól van???? Szerinted ez nem elég ok rá? Mellesleg… Bacon sosem sír.
Park Chanyeol
Mért, Ő nem ember, vagy miért mondod ezt te is? Amúgy jól van, nem történt nagy baj.
Szerintem nem azért sírt, mert utána furcsán viselkedett és arra kért, hogy vigyem el, mentsem meg önmagától és hasonlók. Teljesen kétségbe volt esve.
Lu Han
Baekhyun nem szokott nyilvánosan sírni, sőt, azon kívül, hogy baromkodik, vagy az apja előtt hunyászkodik, más érzését nem nyilvánítja ki. Láttam már összetörve, de javarészt igyekszik fenntartani az egoista látszatát.
Ez a hónap ilyen. Az augusztus végig nagyon nehéz vele. Jövőhéten lesz a bátyja halálának tizenkettedik évfordulója és ilyenkor lehetetlen vele beszélni, állandóan morog és kiállhatatlan. Ha nem bírod elviselni, inkább ne menj addig a közelébe, de azzal nem segítesz, ha össze veszel vele.
Park Chanyeol
Baekhyunnak volt bátyja?! :O
Lu Han
Volt. Baekbeomot nem ismertem, ahogy azt sem tudom, hogyan, vagy miben halt meg, mert Baek akárhányszor felkerült a téma, teljesen elzárkózott tőlem napokra, szóval ha lehet, ne nagyon emlegesd előtte.
Park Chanyeol
Akkor azért viselkedik így…
Lu Han
Több, mint valószínű és örülök, hogy neked megnyílik kicsit, de ha megtudom, hogy megbántottad, nem érdekel ki és hol vagy, megkereslek és véged. Komolyan.
Park Chanyeol
Merem remélni :)
Köszi az infót. Szia
Lu Han
Nincs mit, szió~
Éppen a végére érek, mikor hallom, hogy elzárja a csapot. Mivel a szobám falának egy részét a fürdőé fedi, tökéletesen átsejlik a csövek zúgása, így nem okoz gondot kitalálnom, hogy végzett, ezért sürgősen vissza teszem a telefonját úgy, ahogy volt és sajátomat felvéve, ülök fel a falhoz, mint aki egész végig ezt csinálta.
Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
