- Csüccs - paskolja meg vigyorogva a combjait, azt várva tőlem, hogy ráüljek. Mint mindenki más… Az összes szempár rám szegeződik, amitől zavarom már-már mérhetetlen magasságokban leledzik, míg végül Chanyeol maga nem cselekszik és ránt be a lábai közé, mint ahogyan a legutóbbi koncert után történt.
Azt hinné az ember, hogy egy átdolgozott nap után kellően fáradtak a csendhez, de nem, ők torkuk szakadtából énekelnek, egy komplett koncerttel a hátuk mögött. Egyedül Yixing dől kimerülten az ablaknak, füleit bedugva, ami erősen kétlem, hogy akár tompítaná is a hangjukat, de őszintén, nekem tetszik. Az csupán jó, ha jó a hangulat, nem? Csak ne lenne ilyen kényelmetlen az utazás, melyre minden kisebb bukkanó és kanyar rátesz még egy lapáttal.
- Ne mocorogj ennyit, vagy hosszú éjszakánk lesz - hajol a fülemhez Chanyeol, bár suttognia nem kifejezetten kell, hiszen úgy képtelenség lenne meghallanom őt.
Nem válaszolok, csupán egy mély sóhaj kíséretében feladom a helyem keresését, mielőtt tényleg beváltaná az ígéretét. Nem arról van szó, hogy nem szeretek vele lenni, de ezt ilyen formában kényszernek élem meg, és nyomaszt, már csak a gondolata is… Megértem az álláspontját, az ágyékánál ficegek, nincs kizárva, hogy ingerli, de a hasonló beszólásokkal csak lelombozni tud.
Ugyan Yixing kivonta magát az éneklésből, Lu átvette a helyét, pontosan tudva, hogy mikor jön ő és mit kell énekelni. Egyértelmű, miszerint nem egyszer hallgatta végig a számaikat, ami bár rám is igaz, de ez biztosan nem menne.
Megérkezvén a célhelyül szolgáló épületbe, a csapat elcsendesedik, s közel normális módon tesszük meg a felfelé vezető utat, hogy a lakásba érve végül mindenki a dolgára induljon. Nos, mi vacsorát készítünk.
- Miért kellett múltkor Sehunnak mosogatnia, ha van mosogatógép? - mutatok a felismert eszközre.
- Mert Hunnie nem tudja hogyan kell használni - von vállat vigyorogva, mintha ez olyan természetes lenne.
Azért kemény lehet egy rakat fiúval együtt élni, nem? Minden adandó alkalmat megragadnak, hogy kicsesszenek veled, állandó a szekálás, a bosszú, az elégedetlenség és hasonlók.
- Chan, ezt kitennéd? - nyújt felém egy lapot a menedzser, a másik kezében lévőt böngészve közben.
- I...igen - veszem át és viszem Chanyeolhoz, mert nekem fogalmam sincs hova kell kirakni.
- Bocsi, nem vettem észre a méretkülönbséget - eszmél fel, egy üde mosollyal jutalmazva engem.
- Köszi. Hagyd, Seojoon időnként kicsit vak, kicsit süket és kicsit béna is szokott lenni - törli a vizes kezeit a nadrágjába, hogy átvehesse tőlem a lapot, amit aztán egy hűtőmágnessel a hűtőre tapaszt.
- Szeretnéd, hogy meséljek, Chanyeol? - pillant rá előre érezvén a sikerét, melyet egy magabiztos mosollyal tudat irányunkba. Megértem, a válasz egyértelmű.
- Nem, köszönöm, hyung, de ezt most kihagynám. Így is több ciki dolgot tud már, mint kellene…
- Pedig az utóbbi hónapokban úgy bőgtél minden nap, amit a kétéves unokaöcsém nem képes kivitelezni. Már az orvossal is beszéltünk ezügyben, mert féltünk, hogy kiszá- - hirtelen Chan két tenyere akadályozza meg, hogy hallhassam a továbbiakat, amik ráadásul kellően fájnak nekem, elvégre miattam volt.
Tétlenül tűröm a másodperceket, amíg összeszorítja a fejemet, majd Seojoon beszédének befejeztével ténylegesen nekilátunk a vacsorához, az éhes horda nyomására. Félelmetes mennyiséget képesek elpusztítani, főleg úgy, hogy eddig ugráltak.
A vacsora befejeztével felvonulunk aludni, ugyanis mindketten kellően álmosak vagyunk már hozzá. Nem azért jöttem, mert terveim lettek volna Chanyeollal, vagy szeretnék tőle bármit, csak, hogy vele lehessek a legsebezhetőbb pillanataimban, este is. Ilyenkor minden más. Az összes aggodalmam felszínre tör, a rossz gondolatok ellepik az agyamat és egész lényemet megbénítva unszolnak egy olyan világszemléletbe, aminek reggelre nyoma sem marad, mégis sebet hagy a szívemen.
- Gyere, feküdj ide - emeli fel a takarót és nyújtja ki felém mindkét kezét, arra várva, hogy hozzábújjak, de még mielőtt ezt megtenném, leoltom a villanyt, s csak utána mászok Chanyeol karjai közé, aki rögtön átölelve engem bugyolál be kettőnket.
Imádom az illatát, a hangját, hogy ilyen magas és mindent, ami ő. Imádom, mégsem merem elmondani. Hol a hiba?
A reggel közel olyan megszokott, mint amilyen Chan mellett lenni szokott, mikor náluk vagyunk, csak éppen most a többiek még aludtak. Kevés idejük van pihenni, így minden szabad percet erre áldoznak, nekem azonban bűntudatom van, hogy Chanyeolt megfosztom ettől, mivel haza kell vinnie. Illetve, nem kell, de hiába próbálkozom, nem engedi, hogy busszal menjek, úgyhogy kitartóan igyekszem ébren maradni a kocsiban, legalább ennyivel bizonyítva felé együttérzésemet, amit szintén nem vesz jó néven.
- Baek, pihenj még. Legalább fél óra, mire odaérünk - cirógatja a combomat, ám képtelen vagyok eldönteni, hogy a hangja a kimerültségtől, vagy a reménytelen unszolásomtól olyan furcsa.
- Megvagyok…
- Estig dolgozni fogsz, nem? - sandít rám a korai szegényes forgalomról egy pillanatra elemelvén a tekintetét.
- És te? - kérdezek vissza a kelleténél kicsit pimaszabbul, mint szerettem volna.
- Én melegben, sok utazással, miközben tudok lazítani.
- Ahogy elnézem az időt, én is sokat fogok utazni - erősködöm, holott, bár még sötét van, a szürke felhők jól láthatóan kirajzolódnak.
- Maximum vezetni, Baekhyun. - Ajjaj. Nem jelent jót, ha Baekhyunnak hív. Talán ő az első, akitől nem szeretem, ha az eredeti nevemen szólít, míg mondjuk Luhannál felettébb értékelni tudnám. - Az meg azért nem ugyanaz.
- Jó, elismerem, nyertél - dobom be a törülközőt, s hátradőlve, kényelmesen elhelyezkedem.
- Okos fiú - paskolja meg finoman a térdemet.
- Kobold…
- Na, most miért? - mosolyodik el, pedig én nem viccből mondtam.
- Nem csak most, mindig.
Egy halk, beletörődő sóhaj a válasz, majd mosolyát megtartva vezet tovább, a sportos stílusához képest egy meglehetősen nyugodt tempóban. Túl szexi vezetés közben… Inkább tényleg alszom.
Az utóbbi napoknak hála, a tanya egy nagy kupac, laza föld, amire traktorral rámenni nem éppen életbiztosítás, de azért csináljuk, ráadásul az ég is ránk szakad dél tájékán. Végül is, akkor kell dolgozni, ha jól esik… Vetni kellene, de egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz több fagy, ezért egyelőre hanyagoljuk, holott pár héten belül kicsúszunk az időből vele, ami komoly veszteségeket okozhat. Ez az idei év szerencsétlen számunkra. És, hogy mi lehet még ennél is rosszabb? Fogynak a szárnyasok.
A reggeli etetésnél négy csirke is fel volt húzva a csirkehálóra, ami csak egy dolgot jelenthet. Azaz kettőt, de az első valószínűbb. Vagy róka, vagy nyest. Bármelyik is a tettes, sürgősen cselekedni kell ellene, mert ha nem is viszi el - mert nem bírja kirángatni, de ez sem biztos - a tetemek már csak a kutyáknak mehetnek. Reménykedjünk, hogy nem hordoznak veszettséget…
Ha van, ami unalmas, az a hat órányi monoton tárcsázás az egyik legtávolabbi földünkön, de legalább addig is ismerkedem a srácok legújabb számaival, amikben ugyan nem szerepel Chanyeol - az én hibámból -, de annyira megkedveltem őket, a zenéjüket, a stílusukat, meg úgy az egész lényüket, hogy érdekel.
Az esti etetést követően állnék neki a felszerelések összekereséséhez, mikor betoppan egy nem várt Chanyeol, ezzel olyan szintű megnyugvást kiváltva belőlem, ami szinte már megijeszt. Tehát, ja, ennek így ebben a formában sok értelme nincs.
- Szia - jön elém mosolyogva. - Se-
- Menj fel és öltözz át. Csak anya van itthon.
- Sietek - nyom egy puszit a homlokomra, s mint aki élete legjobb hírét kapta volna meg, elrohan az lépcsőhöz, hogy minél előbb visszaérhessen. Amíg Chanyeol öltözködik, én kerítek neki is egy fejlámpát, mert a Nap fél órán belül lebukik a horizont alá és semmit nem fogunk látni, ami nem vicces áramozás közben.
- Gyere, hozunk karókat, mert meg kell fúrni őket - indulok meg lefelé, de nem egészen a kertbe, csupán a kis ösvény jobb oldalán található kupachoz.
- Mennyi kell?
- Hogy mennyi? - futtatom végig a tekintetem az adott területen. - Olyan hetven biztosan elég lesz…
- Hetven? - ámul el a szám hallatán.
- Majd meglátod - kacsintok rá, s felszedve egy nagy adagot, nekilátok lehordani a pincébe. Idekint szemerkél az eső, és bár lent szűkös a hely, valahogy meg kell oldani.
Mire kellő mennyiségű faanyagot telepítettünk le, a fejemben körvonalazódott az egész művelet terve, amit remélhetőleg megúszunk maximum két óra alatt, de ezt sajnos nem tudom garantálni még így sem, hogy ketten vagyunk.
- Fúrhatok?
- Te egy sokkal fontosabb feladatot kapsz - tolok elé egy nagy dobozt. - Amiket kifúrtam, azokba csavarj bele egyet - mutatok fel egy műanyag tartót, amin keresztül fogjuk vezetni a villanypásztort.
- Miért, mi ez?
- Vezető. Ami nem akar belemenni, vagy törött, vagy annyira sérült, dobd félre, de a rozsdásak maradhatnak.
Minden karóba három lyukat fúrok. A karók nagyjából egy méter magasak, és ugyan nem fontos, hogy a lyukak pontosan ugyanott legyenek, többnyire érzékre dolgozom, Chan meg sokat tökölne ezzel.
Közel hasonló összhangban, mint amilyen Luhannal van, tökéletesen haladunk a dolgok első részével, de sajnos lényegesen több idő lesz, mint amennyit rászántam erre. Mindegy, a lényeg, hogy védve legyenek a baromfik.
- Most akkor kivisszük őket a karámhoz, majdnem oda, ahonnan hoztuk. Tudom, tudom, de nem volt felesleges lejönni ide, és-
- Nem gond - ölel fel egy adaggal, s mosolyogva kisétál velük.
Lehet szemét vagyok, de a nagyját ráhagyom, ugyanis nekem ki kell kevernem a vegyszert, ám Channak egy rossz szava nincs felém, majdhogynem boldogan teszi a dolgát. Zavar, hogy más, hogy nem értem miben, és, hogy ő sem mondja el, pedig egészen biztos lenne mit.
- Azzal mit csinálsz? - bök a kezemben lévő flakonra.
- Körbejárom azt a részt, ahova tesszük a villanypásztort és lepermetezem, hogy ne nőjön alá fű, meg egyéb gazok, amik gyengítenék az áramot.
- Megyek veled.
- Vigyázz, hogy a kutyák ne nyalják fel - verekedem át magam a sok fémhulladékon és gazon, egészen a bikakarám belső tartóoszlopáig, ahonnan kezdjük az egészet. Nem elhatárolt, de egyértelműen a portánk széle, mert innen kifelé már a szomszéd háza van. Az öreg nő előszeretettel eteti a macskákat, amiket a kutyáink előszeretettel esznek meg, úgyhogy neki is felüdülés lesz a kert elkerítése.
Tehát, a bikakarámtól, le a kis hídig, ami a tanyára vezet, az előtt át, és fel a másik szomszéd kertjének határán a nagyobb karám külső széléig.
- Ez a cövekelő - mutatom fel a nehéz, vas, T alakú eszközt. - Ezzel beszúrok a földbe, kialakítom a lyukat, neked meg az a dolgod, hogy beleszúrd a karót, úgy, hogy a vezetők befelé álljanak.
- Okés - ölel fel egy nagy adaggal, de nekem közben támad egy jobb ötletem.
- Várj - rohanok a tehenek elé, s felszedve egy kis tekercs bálamadzagot, lenyesek egy-egy métert, majd azokkal visszatérve, Chanyeol vállaira csomózom, amikbe aztán jelentősen több karót tudok tenni, mint amennyit kézben elbír. - Csak húzd ki oldalt.
- Köszi - simít a karomra, és bármennyire szeretném, ennek most nincs itt helye, úgyhogy nekikezdek a szúrkálásnak.
Ugyan a föld laza, ettől még megerőltető a súlyomat minden alkalommal a vasra helyezni és minél mélyebbre nyomni azt, nagyjából másfél-kétméterenként, de tény, lehetne rosszabb is. Mondjuk, ha nem egész nap a tarktorban ültem volna.
A levegő tiszta, a marhák elcsendesültek, befejezvén az evést, a kutyák meg körülöttünk játszva hozzák rám a frászt rendszeresen, mikor néha átesek egyiken-másikon. Lámpa nélkül teljes a sötétség, de mindig tudom Chanyeol helyzetét, merthogy egyfolytában beszél.
- Ez is kész - szusszanok egy nagyot az utolsó lyuk beszúrását követően.
- Mi következik? - toporog Chan, a hátán még pár karóval, pedig van egy olyan sejtésem, hogy az ő napja húzósabb volt az enyémnél.
- Madzag.
- És az hol van?
- A fészerben - kaparom össze magam, hogy elindulhassunk fel. - Finoman kell bánni velük, mert könnyen összebobózódhatnak - veszem fel a vödröt, majd irány vissza a bikákhoz.
- Olyan szó nincs, hogy bobózódik - kuncog fel az én egyik kedvenc szavamon.
- De van! Most mondtam, nem?!
- Jó, jó - teszi maga elé a kezeit, mielőtt neki találnék ugrani.
- Én kezdem a másik oldalról, de előbb megmutatom neked - nyújtok át elsőnek egy sniccert, amit zsebre tesz. - Megkeressük a végét - emelek ki egy piros-sárga gombolyagot és húzom meg a végét. - Ezt most ide kötöm neked - csavarom az első, legfelső műanyagra. - És innentől az a dolgod, hogy vezetve csavarj kettőt-hármat rajtuk. A lényeg, hogy feszesen tartson. A gombolyagot akár le is dobhatod és húzod magad után, de arra ügyelj, hogy ne akadjon bele semmibe. Ha elfogyott, csak kösd össze a végét egy másikkal. Az nem baj, ha csomós. Viszont a hídnál tekerd fel a maradékot úgy, hogy ne érjen a földre és hagyd ott, majd kezdj egy másikat a túloldalán, mert oda kaput teszünk, máskülönben nem tudnánk közlekedni a traktorokkal. Kezdem az alsón, kiálts, ha elakadtál - veszek magamhoz két gombolyagot és botladozok át a túloldalra, mélyen bízva benne, miszerint Chanyeol megértette a magyarázatomat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg Kobold Channal való maradása? Kis áruló vakarék… De legalább Folti követ engem, hogy legyen nekem is némi társaságom.
Rutinosan, gyorsan haladok, ellenben a segítőmmel, aki a hídig sem ér le, mikor én készen vagyok az alsó résszel, ám nem hibáztatom, sőt, kizárólag hálás vagyok, amiért mindent így vállal.
A középsőt az ő oldaláról kezdem, útközben feszítve a lazább részein, illetve, lentre, meg fentre is tekerve az enyémből néha, hogy meglegyen majd az átmenet, ha felkerült a villanypásztor maga.
- Nézd csak - mutatom neki a szálat, mikor beérem őt. - Itt fut középen a drót, csak ez vezeti az áramot.
- Eddig amúgy azt hittem, hogy az ilyen valami lapos, széles akármi.
- Azt a lovaknál használják és abban több a drótszál is, így jobban oszlatja az áramot.
- Ezután mi következik?
- Felteszünk két kaput - kotrom elő a hatalmas rugót, aminek az egyik oldalán műanyag fogóka van, melyet a másik karóba kell akasztani, vagy éppen le róla. - Tied a fölső - adom át az egyiket.
- Jó nehéz - feszíti, háttal haladva az erőlködés miatt, mire sikerül betennie a helyére.
- Kell a hely, hogy kiférjen a traktor.
- És most?
- Feltesszük a villanypásztort. Azt délelőtt már megszerelgettem, meg csináltam neki régi kannából házat, hogy ne érje csapadék - vonszolom vissza fel megkínzott valómat, de ezúttal a konyhába.
- Miért van erre szükség?
- Mert valami lopja a szárnyasokat.
- Megakarod ölni…? - hűl a másodperc egy tört része alatt, fejben már egészen biztosan gyilkosnak titulálva engem.
- Dehogyis, ez csak távol tartja.
- Mennyire erős?
- Hát, mivel marhákra van, ezért nagyon. Erősebb, mint a lovaké, de egy borjút is max megríkat a kisebb fokozaton, a kutyák érdekében meg marad ezen.
- Miért van, ha nem használjátok?
- Régen kerítettünk két-három naponta és kint voltak a jószágok éjjel-nappal, de ma már csak kivisszük őket reggel és behozzuk este.
A szerkezet felakasztása kicsit macerássabb, mint emlékeztem, főleg, mert a karámba nem mehet, amögött meg szálat kell így elvezetni, hogy az istálló mellé tehessük. A szivattyú miatt van a túloldalt egy áramelosztó, valamint, a daráló miatt egy másik az istálló előtt, de mind a kettő messze van, tehát hozni kell fel másikat, azt még szigetelni, én meg rohadtul fázom, átáztam, s messze még a nap vége.
Amint sikerül végre összetenni ezeket, kezdem azt érezni, hogy megérte ez a sok szenvedés, pedig igazából nem, egyáltalán nincs így, csupán ezzel nyugtatom magamat.
- Na, akkor kapcsoljuk fel - nyomom be a kicsi gombot a szerkezeten, s a vállamra kapva a cövekelőt, mí csoda, újfent lemegyek, de remélhetőleg már utoljára. - Most leellenőrzöm, hogy jól fut-e mindenhol az áram - szúrom a földbe az eszközt, majd elengedve, már csupán a lábam segítségével ráhajtom az egyik szálra. - Nézd, villan, meg ha jól fülelsz, hallod, hogy pattog.
Lefelé párméterenkét ellenőrzöm, és ugyanaz lefelé is, elégedetten konstatálva, miszerint sikeres volt a kerítés, így hát ezen felbuzdulva ajánlom fel az örökké kíváncsi Chanyeolnak az utolsó mérés lehetőségét, mit érthetetlen jókedvvel fogad.
Kezébe véve a cövekelőt, kis terpeszbe áll, s még mielőtt megszólalhatnék, egyszerűen a legfölső szálhoz érinti, majd ugyanazzal a lendülettel el is ejti.
- Chan… - szólok neki, mire egy hatalmas mosollyal felém néz, mely fokozatosan tűnik el az arcáról, átadva a helyét a feltörő könnyeknek. - A~, olyan buta vagy - ölelem át gyorsan, minek hatására kitör belőle a sírás. - Le kell földelni, aztán a cipőd gumis talpával rádönteni, de így… így megráz - mondom el neki, hogy mit csinált rosszul, hátha legközelebb nem történik meg, persze, csak ha lesz legközelebb.
- Baek - fúrja hideg orrát a nyakamba, olyan erősen szorítva engem, hogy menten megfulladok.
- Semmi baj, tudom milyen érzés - simogatom a hátát, igyekezvén megnyugtatni. - Ennél már csak az rosszabb, mikor hasonlóan esős, sáros időben megcsúszol, és telibe ülsz a madzagra. - Nagy megkönnyebbülésemre erre kissé felnevet, de, hogy végleg befejezze a sírást, kénytelen vagyok életem legkínosabb villanypásztoros történeteit elmesélni neki.
- Amúgy, nem is fájt annyira - egyenesedik fel, megtörölve a szemeit, amik tovább könnyeznek miattam, elvégre a fejemen lévő lámpa pont őrá világít.
- Persze, hogy nem. És már legalább tudod, hogy mit éreznek az állatok, ha hozzá érnek - engedek meg magamnak egy kárörvendő mosolyt.
- Olyan volt, mintha hirtelen összeszorult volta az egész bensőm, meg a szívem…
- Mert az izmok összehúzódnak az áram hatására.
- És kapok egy vígaszcsókot?
Hihetetlen, de máig zavarba tud hozni az efféle megnyilvánulásaival. Egyszerűen képtelenség megszokni. Én igyekszem átadni a tudásomat, amitől nem kicsit nő néha az egóm, ő meg… Ahh.
- Talán - hajtom le a fejem, de így ugye nem kivitelezhető a dolog, úgyhogy Chanyeol lehajolva hozzám, két kezét az arcomra tapasztja, s feljebb szegve az államat, lágyan megcsókol. Az eleinte óvatos, finomkodó csók azonban hamar átvált sokkal vadabbá és követelődzővé, ami nem hagy közömbösen, csakhogy ennek nem itt és nem most van a helye. - Nah - húzódom el tőle. - Ebből vígaszmegerőszakolás lesz…
- És az olyan nagy baj? - néz rám ártatlanul, játékos hangnemben feltéve kérdését.
- Igen!
- Kegyetlen…
- Még eldöntöm, hogy akarom-e, most viszont irány fel, csinálunk tejbegrízt a kutyáknak.
- Tejbegrízt?
- Hát, nem egészen tejbe, meg nem egészen gríz sem, de majd meglátod…
