A reggel kegyetlenül hamar és kissé fájdalmasan jött el, de a boldogságom még ez sem tudta elrontani. Nekem, a megbeszéltek szerint, kilencre haza kell érnem, a srácoknak meg munka jön, ezért a reggeli ideje is ehhez igazodik, bár jobb lett volna kihagyni, ugyanis ritka kínos…
A légkör furcsa, mindenki vagy a saját gondolataiba van mélyedve, vagy engem néz, és ez így nagyon nem jó.
- Hallottam ám - fordul felém nagy vidáman a jobbomon ücsörgő Minseok, mire ereimben megfagy a vér. - Gratulálok! - szólal fel olyan hangosan, hogy mindenki tekintetét felénk vonzza. Istenem, legszívesebben elásnám magam a föld alá… - Örülök, hogy sikerült letenni a vizsgát.
- Mi? Ja… Oh - könnyebbülök meg hirtelenjében, bár, ahogy kicsit előrébb dőlök, a hirtelen fájdalomtól felnyüszítek. - Köszönöm - préselem ki ajkaim közül.
- Baj van? - fog hirtelen a vállamra, elgyötört arcomat tanulmányozva, az ő ábrázatán mégis van valami szokatlan.
- Nincsen - erőltetek magamra mosolyt és folytatom az evést.
- Sajnálom - súgja nekem Chan, észrevétlenül a hátamra simítva.
Végezve az evéssel, mi Chanyeollal elindulunk, mert nekem haza kell mennem, ám meglepődve konstatálom, hogy Lu itt marad, így tőle búcsút véve, már sietünk is le.
- Baek - szólít meg, miközben az övemet csatolja be.
- Hm? - döntöm a fejem az üvegnek, hátha tudok még egy keveset pihenni, mielőtt elkezdődne a munka.
- Nem szeretnél csatlakozni hozzánk? Minden képességed megvan rá…
- Tudod, hogy nem lehet - sóhajtok fel. Múltkor már megbeszéltük, nincs ehhez megint kedvem.
- De biztos van valami megoldás. Nem maradhatsz örökre otthon - indítja be a motort, tovább feszegetve a témát.
- És, ha én úgy akarom?
- De mi jó van neked benne? Egész nap hajtanak, semmi szabadidőd nincs, ráadásul nem is élvezed. - Hangjába valami furcsa szomorúság bujkál, mit nem tudok minek tulajdonítani, de ha így folytatja, ideges leszek.
- Nem hagyhatom cserben a családom, ezt meg kell értened. Nekik csak én maradtam.
- Tehát kötelesség… - húzza el a száját.
- Fogjuk rá.
- De nekem is csak te vagy!
- Ez azért erős túlzás, elvégre ott a családod, a banda, meg még több millió ember.
- Ne forgasd ki a szavaimat.
- Inkább gondold át őket - vágok vissza, makacsul ragaszkodva igazamhoz.
Nem válaszol, talán feladta a harcot. Tenyere szokásosan a lábamon nyugszik, mikor csak lehetősége van rá, de most más, mint amilyen lenni szokott, mégis megnyugtat, hogy ez a kis veszekedés nem szab gátat közénk. Tudom, hogy ő is érzékeny, ráadásul a legrosszabbkor van ez az egész, nagy rajta a feszültség, és nem is vagyok valami megnyugtató ilyenkor, de még korán van, fáradt vagyok, és minden egyéb. Mégis, rosszul érzem magam…
- Ne haragudj - simítok a karjára, mire egy pillanatra megfeszül.
- Sosem tudnék - mosolyog rám erőtlenül. - De, ha adsz egy puszit, jobb kedvem lesz - élénkül fel hirtelen.
- Vezetsz - emlékeztetem egy igen fontos tényre, ugyanis nem ma terveztem meghalni.
- Kérek - csücsörít felém, még erre is fordulva, de tekintete mindvégig az utat pásztázza. Amilyen gyorsan csak tudok, feltámaszkodok, és ajkaihoz érintve számat, megadom, amit kér, hogy aztán végre nyugalom legyen.
- Szörnyű vagy…
- Te meg cuki - nevetgél, mint aki beszívott. Mondjuk, ő eleve olyan, tehát ennek nem szabadna meglepnie.
- Bolond.
- Aranyos.
- Hülye.
- Imádnivaló.
- Hagyjál - adom fel és újra visszadőlve, kézfejemet a lábamra fektetem, hogy a térdem helyett inkább a kezemet fogja, s utat engedek a fáradtságnak.
Olykor kevesebbnek érzem magam Chanyeol szerelme miatt, majd mindig rájövök, hogy ez a világ leghülyébb dolga, elvégre nem leszek kevésbé férfi mellette. Sőt! Ő minden lehetőséget megad számomra, hogy ne legyen nekem kényelmetlen semmi, csak én nem vagyok sem magabiztos, sem valami domináns, elvégre egész életemben irányítottak. Mondhatni, már szükségem van rá, hogy valaki vezessen, s ez is hátrány lett ilyen téren, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy nagyban Chanyeoltól függök, ami egyenlőre még nem is akkora baj, de mi lesz, ha egyszer újra egyedül kell megállnom? Ő persze ilyenkor mindig azt mondja, hogy ez teljesen kizárt, de ugye, semelyikünk nem lát a jövőbe.
Szükségem van rá. A szeretetére, a törődésére, a lényére és mindenre, ami ő. Ha lehetséges lenne, minden percben ölelném, azonban neki most a megszokottnál is több munkája van az új lemez miatt, így sokat vagyok egyedül, bár az nem azt jelenti, hogy nem beszélünk annyit, csak hiányzik a jelenléte.
- … Hallgatag vagy ma - sóhajt a készülékbe nehézkesen, mi recsegés formájában ér el hozzám, ezzel elérve, hogy egész testemben megborzongjak.
- Fárasztó napod volt? - váltok témát, bár nála felesleges, úgyis megjegyzi ilyenkor, attól függetlenül, hogy szokott válaszolni.
- Eléggé. És neked?
- Megvoltam - foglalok állást a kettő közt, mert ugyan nem kifejezetten fáradtam el, az egész egy nagy szenvedés volt. Már két napja nem láttam…
- Elmondod, mi a baj? - vált hangja gyengédebbé, s tisztán kivehető, hogy most telepedett le az ágyára. Fél tizenkettő van, tegnap három órát aludt, reggel öt óta talpon van és csak nemrég ért haza. Én alap esetben ilyenkor már aludnék, de nélküle nem megy.
- Nincs baj - fekszem hátra, mert már nem jó ülni. - Hogy vannak a többiek?
- Olyan szokásosan. Dae pörög ezerrel, majd kidől, ahol szabad, vízszintes felületet talál, míg Yixing egész nap fáradt. Nem értem, hogy jönnek ki ilyen jól, elvégre teljesen ellentétei egymásnak - nevet fel kissé.
- Chan… Mi is ellentétek vagyunk.
- Ez nem igaz!
- Te fiatalabb létedre magasabb vagy, mint é-
- Itt mindenkinél magasabb vagyok!
- Te sztár vagy, én meg földműves. T-
- Mostmár inkább vegyesen vagyunk és amúgy, te is sztár vagy, méghozzá az enyém! - erősködik mindenképp, de figyelmen kívül hagyva sorolom tovább.
- Téged több millió ember szeret, engem meg, ha három… A te hangod mély, az enyém nem. Te sokkal túlbuzgóbb vagy nálam. Te-
- Jól van, elég lesz. Felfogtam. Akkor… tökéletes pár vagyunk! - szólal fel vidáman, mitől nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak én is. - Baekkie~...
- Tessék?
- Mesélsz nekem valamit, hogy el tudjak aludni? Nagyon hiányzol - lágyul el, s némi mocorgást hallatva, azt hiszem, végleg lefekszik most már.
- Mit meséljek?
- Bármit, csak hallani szeretném a hangodat.
- Rendben - kezdek el gondolkodni, hogy én mégis, mit mondhatnék neki, aminek értelme is van. - Van valami, amit kisebb koromban sokat hallottam anyáéktól, lehet, még emlékszem valamennyire. Tehát… “A város szélén élő földműves, nemrégiben betelepült Kim család egyetlen fia, első munkanapját kezdi a Várban, mint állatgondozó. Ugyan a gyermek még csak nyolc éves, a megélhetésért kénytelenek munkába küldeni, máskülönben nem tudnák eltartani magukat. A fiú esetlenül nézelődik a hatalmas épület előtt, valami jelre várva, hogy mégis, mit csináljon, mikor egyszercsak nyílik az ajtó, és egy hasonló forma kis srác lép ki rajta. Az új jövevény, észrevéve őt, azonnal megindul felé, s a fiú a földre kapva tekintetét, mélyen meghajol. Otthon alaposan az eszébe vésték, hogy az összes nemessel, de még az ott dolgozókkal is legyen alázatos, máskülönben nagyon megjárhatják. A…” - nem valami szépen hangsúlyozott és esetlen mesémben Chanyeol egyenletes szuszogása tör meg. - Chan…? - kérdem halkan, hátha még ébren van, ám válasz két perc elteltével sem érkezik, ezért csendben bontom a vonalat és én is aludni térek.
Nem szeretek híreket olvasni. Nem vagyok a híve, hogy ez segítségemre lenne, ezért kerülök minden ezt közvetítő oldalt, csatornát, lehetőséget, ugyanis többnyire mindig a katasztrófákról van szó, azzal meg maximum kétségbe lehet hozni az embert, nem tájékoztatni a világ dolgairól. A túlzott aggodalom most mégis arra késztet, hogy Chanyeol nevét a keresőbe írva kicsit jobban szétnézzek, és megtudjak információkat róla, amikről esetleg eddig nem beszéltünk egymás közt.
Valójában semmit nem is találtam, de a telefonomat teleszedtem róla képekkel, amiket nagyon remélek, hogy soha nem fog látni, és mivel nem sűrűn nézelődik benne, szerencsére sok esélyt nem is adok erre. Az egyetlen, ami kiidegelt, az a kiscsajok beteges irogatása, mikben Chan különböző testrészeit elemzik, kezdve a fenekével, és hasonlók, meg olyasmik is előfordulnak, hogy mennyire megerőszakolnák őt. Komolyan, én meg csak lesek, hogy ez mi?! Hogy akar egy kislány megerőszakolni egy felnőtt férfit?! Még nekem sem menne… Tehát ja, hamar felhagytam ezzel, mielőtt nagyon felhúzom magam és pszichopatává válok.
- Baekkie~ - nyit be a szobámba Chanyeol, mire azonnal ülő pozícióba tornázom magam, meg sem próbálva elrejteni meglepettségem. - Találkoztam apukáddal és elkértelek egy kis időre. Látszólag nem nagyon kedvel engem - csukja be az ajtót és az ágyamhoz sétálva, leül a lábam mellé.
- Chaaaaan - ugrok hozzá, amint feneke a matrachoz ér és ölébe mászva, szorosan magamhoz ölelem, közben arcomat a mellkasába fúrom, hogy még véletlen se lássa zavarom. Oké, ezt nem igazán gondoltam át, de annyira rég láttam már!
- Szia, picur - karol ár és hajamba puszilva simogatni kezd. - Mi ez a nagy hevesség?
- Hova megyünk?
- Állatorvoshoz.
- Beteg vagy? - húzódom el kicsit, hogy a legőszintébb megdöbbenésemmel nézzek fel rá.
- Haha - morog, száját elhúzva és egy gyors mozdulattal orron pöcköl, ami ellen még kitérni sem lenne esélyem.
- Ya! - kapok a sérült területre és haragosan szorongatni kezdem.
- Na, ne haragudj - kulcsolódnak ujjai két csuklómra. - Kiengesztellek - húzza el védelmem, mit nyugton tűrök és várom, hogy mit csinál, mire egyszerűen csak bekapja az orromat! Bekapja!
- Fúj! - rántom hátra a fejem, hevesen törölgetve az egész arcom. - Gusztustalan vagy! - dörgölöm le magamról még a bőrt is.
- Ez csak nyál - kacag rajtam jóízűen, pontosan tudva, hogy herótom van ettől.
- Utálom, ha valaki összenyálaz!
- De én nem valaki vagyok, mellesleg… a múltkor nem így hallottam - vigyorog szemérmetlenül a képembe.
- Fuh - nyelek le valami igazán “szép” választ, és inkább kimászok az öléből. - Átöltözök.
- És én innen foglak figyelni.
- Rögtön gondoltam - forgatom meg a szemeim, s a szekrényhez lépve, kiválogatok valami olyan összeállítást, amibe még én is elfogadhatónak gondolom magam.
Chanyeol nem hazudott - ahogy általában sem szokott -, s minden mozdulatomat alapos figyelemmel követte, mit még akkor is éreztem, mikor emiatt lazán hátat fordítottam neki. Hülyeség szégyenlősködni azok után is, hogy mi… lefeküdtünk? Már attól ég az arcom, ha rágondolok, pedig a kezdeti fájdalom ellenére ritka jó volt. Inkább a lelki része, mint a testi, de arra sincs panaszom. Gyengéd és figyelmes, ám az, hogy velem volt, “nekem adta magát” olyan téren is, még ha nem pont szó szerint, de nekem nagyon sokat jelent.
- A kis könyvét is hozd - mér végig elégedetten, pedig a hajam még kész sincs. Mindent megteszek, hogy tetszek neki.
- Öhm - kezdem fürkészni a polcok azon részét, ahova emlékezetem szerint tettem, mikor megkaptam a kutyával együtt.
- A túloldalt van - mutat a fal felőli rész végére, ezért odatipegve, tovább kutatom, mire nagy nehezen meg is lesz.
- Honnan tudtad? - nyújtom át neki, hogy kezdjen vele valamit.
- Semmire nem emlékszel? - veszi át, hogy zsebre rakhassa.
- Mire kéne?
- Jobb is - áll fel, s fejemre csókolva, csak lazán kimegy az ajtón.
- Chanyeol!
- Semmi, semmi.
- Chanyeol! - haladok szorosan a nyomában, de ő ügyet sem vet rám, csak célirányosan Kobold felé fordul, hogy lehajolva az ölébe vegye a már korántsem olyan pici kutyát, mint mikor hozta.
- Tessék - helyezi át jobb kezére az állat teljes súlyát, és zsebéből előkapva valamit, felém dobja, mit csodák csodájára el is kapok az én gyenge reflexeimmel.
- Miért pont én? - túrok tincseim közé, hogy azért mégis álljon valahogy, ha már időt nem ad rendesen elkészülni.
- Kiskutyát simogatok - dögönyözi az ebet, és szerintem ezt is tervezi egész úton csinálni, ami nekem nem éppen jó hír.
- Inkább engem simogass! - morgom, hirtelen felindulásból, de amint leesik, hogy mit mondtam, már késő.
- És hol szeretnéd? - lép hozzám közelebb, egy önelégült vigyorral a képén.
- Ahh, hagyj - rántom ki a kaput, hogy feladva minden kétségem, elfoglaljam a vezetőülést, s míg Chanyeol is méltóztat beülni - csak kiszed hátulról egy plédet -, addig beindítom a kocsit.
- Ne legyél durci - huppan be mellém. - És kösd be magad.
- Te komolyan világosszürke takarót hozol a retkes eb alá?
- Mi a baj vele? - pillant fel rám mosolyogva.
- Annyira városi vagy…
- Te meg aranyos - nyúl a kis kijelző felé és beállítva a GPS-t, már indulhatunk is.
Még mindig bennem van egyfajta tartás Chan kocsijának a vezetését illetően, elvégre egy hatalmas, méregdrága járgányról van szó, amihez még bőven nem érzek elég tapasztalatot, de jól esik, hogy ennyire megbízik bennem.
Azt hittem, egész végig Kobolddal lesz elfoglalva, hisz azért kerültem én a kormány mögé, s pont ezért is lep meg, mikor keze a combom legfelső részére siklik, és úgy simogat engem. Ehhez ugye, ki kell nyújtóznia oldalra, mellesleg engem is hamar kényelmetlen helyzetbe hoz, ami nem kifejezetten segít a koncentrálásban, így visszapaterolom eltévedt végtagját, ám hiába, mindig megtalál rajtam egy olyan pontot, ahol pont nem vezetés közben kellene nyúlkálni.
Ahogy bekanyarodok a nem a kis méretekkel megáldott állatklinika parkolójába, minden gond nélkül farolok be két kisebb autó közé, majd átveszem a kutyát, míg Chanyeol dementor ruhát ölt.
- Szerinted, nem kell vécéznie? - veszi át tőlem az ebet.
- Nem tudom, kérdezd meg tőle - rántok vállat, bezárva a kocsit.
- Tegyük le kicsit oda oldalra a fűbe - bök fejével az épület melletti parkos területre.
- Simán elszalad.
- Akkor jelentkezzünk be és veszek rá nyakörvet, meg pórázt - szaporázza meg a lépteit, egymaga eldöntve mindent.
- Felesleges, kibírja hazáig.
- Nem baj - tudja le ennyivel és beérve, rögtön egy nagyobb asztal - vagy inkább pult - mögött ücsörgő nőhöz lép. - Jó napot, kiskutyát hoztunk oltásra - fogja fél kézre, hogy a másikkal kicsúsztathassa a könyvét. A középkorú hölgy furcsállva veszi el, hol a monitorra, hol Chanra nézve.
- Park Chanyeol? - kérdi megszeppenten.
- Igen - bólint vigyorogva, kapucniát éppen csak annyira hátrébb húzva, hogy előre látsszon az arca.
- Kérhetek egy aláírást? - csillannak fel a másik szemei, s már teszi is ki a papírt, meg a tollat. Ugyan tudna tőle írni, én átveszem Koboldot, és míg ő a recepcióssal -?- enyeleg, járkálok vele.
A rövid folyosó egy kiszélesedett teremben végződik, ahol több gazdi ül kutyákkal, hordozókkal, várva, hogy a fent elhelyezett kijelzőn az ő számuk jelenjen meg. Hétköznap délutánhoz képest igen sokan vannak…
- Gyere - feszül hirtelen egy tenyér a hátamnak és kezd el tolni a váróba. Bevezet a helyiségbe, de ahelyett, hogy leülnénk egy padra, a sarokba elhelyezett másik pulthoz megyünk, mi mögött egy idősödő férfi várja az állat felszerelést, de főleg gyógyszert vásárlókat.
- Mit akarsz itt?
- Mondtam, veszünk rá pórázt, hogy letehessük.
- Hagyd, otthon majd elintézi.
- De én sétálni szeretnék vele! - durcizik, akár egy kisgyerek, így nincs mit tenni, hagyom, hadd tegye, amit jónak lát. - Jó napot - üdvözli az eladót. - Egy rávaló, bolhaírtó nyakörvet, meg simát, valamint pórázt szeretnék kérni - mutat az ölemben lévő kutyába.
- Milyen legyen a bolhaírtó? Ezekből tud választani - mutat végig egy soron, miből Chan természetesen a legdrágábbra bök rá, majd miután kikapta a kék kellékeket is, rögtön az állat nyakába teszi.
- Nem is bolhás… - jegyzem meg, elvégre igazam van.
- Ezzel nem is lesz, de még kullancs se megy bele.
- Ha belemegy, kiszedem.
- De beteg lehet tőle.
- Nem vitatkozom veled, felesleges - teszem le kint az ajtóban az ebet, hogy sétálhassanak végre, ha már annyira akart.
- Okos fiú - paskolja meg a fejem, mire egy elégedetlen morranás a válasz, ám többet most nem kap.
Ritka aranyos látványt nyújt a vidáman ugráló óriás a talán még vidámabb kiskutyával, mit már csak tetéz, mikor Chanyeol minden előjel nélkül hátra veti magát a füvön, és Kobold rámászva kezdi el nyalni az arcát. Bár próbált bevonni a “játékba”, nem éreztem semminemű késztetést arra, hogy összemocskoljam magam.
Egy negyed óra rohangálás után visszamentünk a váróba, hogy nehogy véletlen lecsússzunk, majd amint behívtak, Chan illedelmesen levette a kapucnit, meg a sapkát és magyarázni kezdte, hogy mit szeretne. Kapott az eb oltást, féreghajtót, meg kálciumot, mert medvetalpas, vagy mi, tehát nem rendesen a lábujjain áll, ami nem jó.
Hazafelé megint engem ér a megtiszteltetés, hogy vezethetek, noha egyáltalán nem szerettem volna. Csoda is lenne, ha egyszer meghallgatná, amit mondok…
- Baekkie~
- Mondjad.
- Holnaptól van egy hét szünetem, amiből két napot a szüleimnél fogunk tölteni - figyeli boldogan az ölében alvó jószágot.
- Na, az jó…
- Mármint, veled.
- Tessék?
- Beszéltem Luhannal, átveszi a munkádat addig, aztán itt leszek neked, hogy segítsek. A nővérem is most tud hazajönni a párjával, ami évente körülbelül háromszor esik meg, így mindenképp be szeretnélek mutatni nekik.
- Engem? De miért? Semmi közöm se hozzád, se hozzájuk… - mondom ki konkrétan, amit gondolok.
- Ez nem igaz. Mellesleg… már szóltam nekik, hogy jössz te is, tehát mindegy.
- És apa?
- Hyung azt mondta, elintézi.
- Tehát semmi esélyem ezt kihagyni.
- Nem bizony - vigyorog diadalittasan, mit figyelmen kívül hagyva, csak benyomom a rádiót, hogy oldja kicsit a bennem felgyűlt feszültséget.
Chanyeol semmi konkrétat nem mondott ezen kívül, csak azt, hogy pakoljak be pár ruhát, de ő is hoz, ezért nem muszáj sokat, csak olyanokat, amiket jónak vélek. Eddig oké, de mire? Mit csinálunk, hova megyünk, hogy öltözzek a családja előtt? Nem szeretném ezt elrontani, mert tényleg fontos számomra, de szörnyen izgulok.
Luhan másnap késő délutánra meg is érkezik, végig figyelemmel követve, ahogy én rendezkedek, belőve néhány szar poént. Úgy átlagosan…
- Ohh, hoztam neked valamit - szólal fel az ágyamon ücsörögve.
- Ajjaj… Akarom én tudni? - válogatok a pólók közt, mert nem tudom eldönteni, hogy legyen inkább visszafogottabb egyszínű, vagy mintás.
- Gyere ide.
- Lu, nem érek rá.
- Gyere ide! - kiabál rám, s bár nem mérgesen, rendesen meglep vele.
- Aish, mivan?! - vágok egy fekete felsőt a mellette terpeszkedő sporttáskába.
- Tessék - nyom a kezembe egy kis tubust, ami első ránézésre kenőcsnek tűnik, de átlátszóról még csak nem is hallottam. Azaz, a gélek olyanok, nem? Fogalmam sincs.
- Mi ez? - forgatom, bármi értelmes leírást keresve rajta.
- Síkosító.
- Cseszd meg! - vágom hozzá indulatosan és már megyek is vissza folytatni a dolgomat.
- Most mi van? Nem árt, ha van - nevet rajtam jóízűen, mit jelenleg nagyon nem tudok értékelni.
- Sziasztok - lép be Chanyeol, ezzel végetvetve kínzásomnak. Nem mintha általában nem lenne inkább társ benne…
- Kész vagyok. Te, figyelj a kutyákra. Napraforgót kell aratni, de még nincs átszerelve a másik tálca, így azt vagy beszéld le apával, vagy légy ügyes fiú.
- Meg tudom oldani - vesz jóval visszább előbbi hangulatából.
- Helyes. Köszi, légy jó, majd meghálálom. Te meg gyere - markolom meg táskám fülét, majd Chan karját és húzni kezdem kifelé, még mielőtt ez az ütődött bármit is mondhatna neki.
- Add - veszi el a csomagom és hogy végre nekem is legyen ma valami örömöm, kivételesen nem én vezetek.
Ha szeretnél több dolgot megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat: https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts
