57. El nem múló

Mélyen hálás vagyok a többieknek, amiért elfeledtették velem pár órára az elmúlt napok szörnyűségeit, de akármennyire is szeretem Chanyeolt, ő szinte rögtön visszaránt a valóságba, mintha csak hangoztatná, hogy kitagadott lettem. Pedig nem, sőt, ritka figyelmesen bánik velem - mondjuk, eleve ilyen -, pedig még nem volt alkalmam bebizonyítani, hogy érdemes vagyok a bizalmára. Bár, valószínűleg mostanság sokat leszünk együtt, ha csak nem támad valami jobb ötletem, vagy sunnyogok haza, ami eddig a legvalószínűbbnek tűnik, ám, hogy eltereljem ezekről a gondolataim, már reflexből állok neki kötözködni, miközben ő feltámogat a lépcsőn.

- Büdös vagy - jegyzem meg, az orromat ráncolva.

- Találkozóm volt - tudja le ennyivel, olyan sajnálattal méregetve engem, hogy már bántam is előtti kijelentésem.

- Minden bizonnyal, nem egy kutyával, mert az elmenekült volna - folytatom dacosan. Valahol jobb ez a fajta utálat magam iránt, mint a másik, amit apám miatt érzek.

- Ennyire rossz?

- Ennyire… - bólintok, direkt elfordulva tőle, hogy menekülni tudjak ettől a borzalmas illat felhőtől, ami belőle árad.

- Holna-

- Nem akarom, inkább hagyj egyedül! - csattanok fel hirtelen, letudva az utolsó lépcsőfokot is, minek hála, végre kapok rendesen levegőt a további hisztihez, ha netán szükség lesz rá. Alapvetően nem vagyok valami hisztis, pláne, mert gyerekként ezért otthon verés járt, de jelenleg annyira nincs hangulatom semmihez…

- Na, mi a baj? - torpan meg a folyosó közepén. - Eddig olyan jól elvoltál velük…

- Az azelőtt volt, hogy lejárattál előttük - fújtatok dühödten az utóbbi fél óra emlékeivel.

- Ajj, de kis buta vagy - kuncog fel, majd finoman átölel, akár valami kisgyereket, aki rosszat csinált a saját hülyesége miatt. - Senki nem vette magára. Viszont, menjünk be - ereszt el hirtelen, amint meghallja a felfelé jövő lépteket, s átkarolva a vállamat, tovább haladunk.

Bárhonnan nézem, nem érzem jól magam itt. A sok ember, a sok nyüzsgés, mind mind idegenek számomra, amivel még nem kellett megbirkóznom az utóbbi húsz évem során. Ez szöges ellentéte az eddigi életemnek, s köztudott tény, hogy nem jövök ki valami jól a változásokkal.

Ahogy beérünk a szobába, kapom is a gyógyszereimet, mert végre sikerült letuszkolnom egy kevés ételt, ami rögtön elálmosít, és hiába próbálok ébren maradni, hogy megvárjam, míg Chanyeol végez a zuhanyzással, elnyom a fáradtság.

Levert a víz, fázom, fulladok. Nyöszörögve fordulok a hátamra és kezdem nyitogatni a szemeimet, de a fény miatt ez csak lassan megy. Nem érzem Chanyeolt magam körül, nem hallom a szuszogását, nincs itt…! Ahogy realizálódik bennem Chan távolléte, pánikszerűen térek magamhoz, mire meglátom széles hátát az ágy szélén.

- Mmm - nyöszörgök, felhívva magamra a figyelmét, ám ahogy hátra fordul, egy pillanatra meghökkenek szemüveges kinézetén.

- Mi a baj? - emeli ki a szájából a ceruzát, s letéve maga mellé az eddig ölében pihent papírlapot, közelebb hajol hozzám.

- Mit csinálsz? - dörzsölöm az arcom, kissé számonkérően feltéve a kérdést, pedig egyáltalán nem annak szántam.

- Tanulok, de már kész, elteszem - mosolyog rám szolídan.

- Mit tanulsz?

- Szöveget.

- Miattam nem kell abbahagynod - ásítok, elfeledve minden eddig gondomat, amik miatt felkeltem.

- Pihenj, mindjárt lefekszem - áll fel, összeszedve a további cuccait az ágyról.

- Chan...

- Hm?

- Szemüveges vagy?

- Csak néha kell - kapja le gyorsan, mintha eddig észre sem vette volna, hogy rajta van. - Műtve van a szemem, így csak ritkán használom, amúgy jól látok - kezd szabadkozásba, teljesen összezavarva lassú agytekervényeimet.

- Pedig jól áll - hagyom rá, visszafordulva a falhoz.

Egyáltalán nem akarom kizökkenteni őt a rutinjaiból, így is hatalmas teher lehetek számára, főleg, mert még kényszert is érez a gondozásomra.

Haza vágyom… Nagyon. Itt rossz nekem, nem beszélve a többiekről, akik talán csak udvariasságból nem mondják, hogy egyébként tökre zavarom őket. Chanyeol mindig rohan, nem tud a barátaival lógni, vagy akárkikkel, mert azt hiszi, mellettem kell lennie minden szabad másodpercében.

Rosszul vagyok, fáj mindenem, szédülök. Én csak haza akarok menni…

- Baek, kelj fel - rázogat Chanyeol, de nincs elég erőm felkelni. Fázom. - Baek…
- Neee…
- Baek, bepisiltél.
- Hagyj - bújok a párnámhoz, eme abszurd feltételezés hallatán.
- Pedig valahogy muszáj lesz kimennünk - mozog alattam a matrac, s egyszercsak Chan kezeit érzem magam alá befúródni, mire fájdalmasan felnyögök.
- Aaaaa~
- Bocsánat - távolodik el azonnal, hiába annak szólt, hogy hagyjon tovább aludni.
Mivel én nem mutatok túl sok hajlandóságot a mozgásra, elkezdi lerángatni az ágyról a takarót, meg mindent, amit ér. Igen, a párnámat is…
- Chanyeol - szipogok fel, útnak engedve az első könnycseppjeimet, amiért késő este, vak sötétben piszkál, majd megérzek valami nedveset magam körül, mire végleg sírásban török ki. - Víz. - Nem tudom mi van velem.
- Menjünk - oltja fel a villanyt, mi elől már nincs hova menekülnöm.
- Én nem… - ülök fel szipogva, fejben magyarázatot keresve rá, hogy mi lehet ez, mert az biztos, hogy nem belőlem jött.
- Semmi baj - dobja le a sarokba a pólóját, s leguggol elém. - Előfordul - mondja olyan nyugodtan, mintha ő legalább heti egyszer bepisilne. Jézusom, de ciki!
- De velem nem! - prüszkölöm hisztérikusan, míg ő elkezdi rólam levenni a pulóverét, majd a kötéseket.
- Mit álmodtál? - tartja magát továbbra is a higgadt hangnemhez.
- Semmit… - hajtom le a fejem, szép lassan felfogva, hogy bizony egy csecsemő szintjére alacsonyodtam.
- Nem emlékszel rá? - Mondtam, hogy semmit!
- Nem.
- És, hogy érzed magad? - hajol fölém meztelen felsőtestével, miközben tekergeti le rólam a fáslikat.
- Szarul…
- Fáj valami?
- Minden.
- Gyorsan letusolunk, kapsz gyógyszert, megágyazok és alhatunk tovább, jó? - pillant a szemeimbe, a helyzethez képest felettébb jó hangulatban, de tudom, hogy csak miattam viselkedik így.
- Vigyél haza…
- Baekkie-
- Vigyél haza!
- Mi a baj? - térdel le a földre, ezzel nagyjából egy magasságba kerülve velem.
- Haza akarok menni.
- De miért?
- Csak. - Nem lennék képes kimondani…
- Nem jó velem?
- Chan… - zokogok a semmin, végleg bizonyítván szellemi szintemet.
- Most még nehéz, de hidd el, idővel jobban leszel - nyom egy csókot a homlokomra, mielőtt felállna, hogy felsegítsen az ágyról. - Mindent megteszek érte. Kapaszkodj - teszi jobb kezemet a vállára, míg leszedi rólam a nadrágot is, majd végül a sajátjával együtt ledobja a földre. - Vigyelek?
- Nem kell… - indulok meg bizonytalan lábakon a fürdő felé.
Egyre jobban sajnálom Chanyeolt, amiért el kell viselnie engem, de egyelőre nem tudok magamon változtatni, minden ösztönszerűen jön. A hiszti, a menekvés, a kötözködés. Mélyen beleül eleve ilyen voltam, csak most, hogy ennyire tőle függök, sokkal inkább kiütközik.
Bedob egy kilépő szőnyeget a kádba, s finoman besegítve, leültet rá, míg ő maga mögém áll és felettem hajolva állítgatja a víz hőmérsékletét, megkérdezgetve, hogy nekem hogyan lenne jó. Borzalmasan néz ki a testem… Kék, zöld, lila foltok mindenütt, a csontjaim kiállnak, a tartásom pedig, akár egy nyomoréké, de fáj mindenhogy, tehát minden hogyan ülök.

Visszatérve a szobába, rám ad egy bő rövidnadrágot, s egy, majdnem azt is eltakaró, hosszú pólót. Felajánlotta, hogy gyorsan kimossa kézzel a fáslikat és megszárítja, de hülye lennék elfogadni, meg amúgy sem érzem most szükségét a kötésnek.
Miközben ő ágyaz, én csak állok és nézem, minden bizonnyal olyan vörös fejjel, amilyet a világ még nem pipált. Ahányszor felém pillant, önkéntelenül is a földre szegezem a tekintetem, borzasztóan szégyellem magam.
- Kész - fordul felém egy hatalmas mosollyal.
- Sajnálom - bukik ki belőlem, amit ezidáig nem mertem kimondani.
- Ugyan már, nem történt semmi baj - lép elém, árnyékot vetve rám, ám íriszeim továbbra is a parkettán pihennek.
- Nem csak ezt…
- Hát?
- Hogy ilyen vagyok, hogy rád maradtam, hogy egyáltalán értesültél erről, ho-
- Látom, még nem vagy elég álmos - kap fel hirtelen, egy fájdalmas nyögésbe fullasztva további magyarázatomat. - Ne gondolkodj hülyeségeken - rázza meg vizes, göndör fürtjeit, hideg cseppeket juttatva ezzel az arcomra, majd jót kuncogva védekező reakciómon, megindul velem kifelé a szobából.
- Hova me-
- Sss, felkelnek a többiek.
Pánikszerűen kapaszkodom belé, kissé félve tőle, hogy elejt, míg magunk mögött hagyunk mindent, ami biztonságos. Ha én nem látok a vak sötétben, kétlem, hogy neki menne…
A lépcsőn lefelé már egyáltalán nem tudom eldönteni, mi az úticél, ám a lehetőség, miszerint tényleg haza visz, hatalmas gombócot teremt a torkomban. Otthon tényleg egyedül lennék, nélküle, ráadásul nem is nagyon jöhetne már hozzánk apa miatt, nekem meg nincs lehetőségem elmászkálni, az, meg, hogy ne lássam többet, borzalmas lenne számomra. Egyszer már átéltem, soha többet nem akarom. Tényleg jobb lenne otthon, mint itt? Bár, végülis mindegy, itt úgysem maradhatok már sokáig, mert nincs túl sok közöm a srácokhoz. Feltételezem, hogy eleve titokban tartózkodom az otthonukban.
Merengésemből az ajtó tompa nyikorgása ránt ki, ahogy betérünk egy helyiségbe. Chanyeol nem kapcsol villanyt, csak becsukja az ajtót, majd valahol megáll, fél kézzel elenged, mire hangos zúgás üti meg a fülem, és végül szép lassan felkapcsol a mellettünk lévő monitor, mit ő figyelmen kívül hagyva halad tovább a zongorához. Ez a kevés fény éppen annyira elég, hogy tudjam, a dolgozószobájában vagyunk.
Leülve a székre, kényelmesen elhelyez engem az ölében, fejemet a mellkasára húzza, s a vállam felett áthajolva kezd neki a játéknak.
Egyszerre lep meg és érzékenyít el, hogy ő most komolyan lehozott engem hajnalok hajnalán, hogy zongorázzon, ám a dallam minden érzést felülmúlva formálja át a hangulatomat. Lágy, könnyed, vidám, mégis nyugtató. Olykor kihallani a félre nyomott billentyűket, mert hát nem lehet így valami könnyű neki, de gyönyörű az egész.
Chanyeol illata az orromba szökik, egész lénye körülvesz. Hiába nem voltam álmos, ahogy telnek a percek, egyre nehezebb és nehezebb ébren maradnom, pedig nagyon szeretnék. Arcát a fejemre dönti, s a darabhoz halkan dúdolva ringat engem álomba.

- …-ki.
- Nem hiszem, de nagyon remeg.
- Gyógyszer?
- Mindjárt itt az orvos, addig felesleges.
Furcsa illat, furcsa érzés és még a hangok sem túl ismerősek így első körben. Valami itt nincs rendben.
- Csináljak valami reggelit?
- Inkább várd meg lent, mert, míg alszik, nem tudok kimászni.
- Rendben, hyung.
- Jongin!
- Igen?  
- Ott a papír a konyhaasztalon, az majd kelleni fog.
- Oké - csukódik az ajtó.
- Chan… - markolok a felsőjébe, a lehetetlennél is közelebb bújva hozzá, amint elcsendesedik minden.
- Felkeltél?
- Nem.
- Chanyeol dolgozik.
- Ne dolgozz, inkább hagyj aludni.
- Akkor aludj - nevet egy semmilyen módon sem Chanyeoléra emlékeztető hang, mely máris felkelésre ösztönöz, hogy legalább a tulajdonosával legyek tisztába.
Szemeimet nyitogatva nézem meg jól a világos kék pólót - amilyet egyébként Chanyeolon még sosem láttam, sőt, eleve nem hord ilyen élénk színeket -, s amint realizálódik bennem, hogy ez tényleg nem ő, a hátamra fordulva engedem el. Tőlem balra a fal helyett a szoba túloldalán egy másik ágy van, szépen, rendezetten, mellette lefelé pedig szekrények. Egy nagy, bordó-fekete szőnyeg fedi a parkettát, középen az ablak alatt meg egy asztal kapott helyett, tele iratokkal.
- Hyung - fordulok meg, ahogy Minseok kihúzza a fejem alól a kezét.
- Jó reggelt - mosolyog rám derűsen, elől összetúrva sötét frufruját.
- Chanyeol?
- Már egy ideje elment dolgozni. Szükséged van valamire tőle? Vagy én nem vagyok elég jó? - támaszkodik fel, arcát a tenyerébe hajtva.
- De… - sütöm le a tekintetem. Minseok hyung más, mint a többiek. Folyton vidám, ami miatt könnyű lenne lazán kezelni, de olyan erős kisugárzása van, hogy ez mégsem megy.
- Egyébként, nemsokára jön haza, csak elugrott Youngminhez.
- Az ki?
- Hamarosan megtudod…
Nem biztos, hogy akarom én ezt.
Amint megjött az orvos, engem kifektettek és kezdődhetett a fájdalmas kivizsgálás, miközben Minseok felvázolta az éjszakai dolgokat, melyet már pont sikerül elfelednem. Nem elég, hogy Chanyeol előtt beégettem magam, most már ők is tudják. Az az egy vigasztal, hogy a másik fiú nincs bent…
- Vannak vizelettartási problémáid? - nyomja meg a hasamat, amitől, ha kellene, most egész biztosan behugyoztam volna.
- Nincsenek…
- Ez könnyen lehet akár lelki eredetű is, de a következő alkalommal nem ártana már egy rendes kivizsgálás - mondja Minseoknak, ki közben teljesen komoly arccal bólogat.
- És, javult az állapota valamit?
- Nagyon minimálisan. Többet kellene ennie és mozognia, de míg mentálisan nincsen rendben, nehezen fog regenerálódni a teste.

Újabb oltások, újabb kötözés, ám nem nagyon köti le a figyelmemet a beszélgetésük. Zavar, hogy fogalmam sincs, hova tovább, mi jön ezután, és miért kellene küzdenem. Egy konkrét jövőképpel nőttem fel, sosem kellett foglalkoznom vele, hogy mit hoz a holnap, most viszont minden bizonytalan, kicsúszik alólam a talaj. Az egyetlen támaszom, akiért megéri küzdeni, nincs itt, hogy erőt adjon, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy még így is mindent megtesz értem.

- Hyung, itt vannak, amiket ajánlani tudnék - jön be a szobába a srác, kezében néhány papírral.
- Tedd az asztalra. Este mi is gyűjtöttünk Sooval, majd átviszem, hogy együtt válogathassák át - igazgatja nyakkendőjét, lassan készen az indulásra. - Jongin… Egy órát kibírtok, ugye?
- Bármennyit - villant felé egy széles vigyort, majd távozik a szobából. Tehát, Jongin. Ideje lesz megjegyezni.

Amint Minseok távozik, összeszedem magam és elhagyom a szobáját, ezzel óhatatlanul Jongin közelébe kerülve. Valójában, csak a szomszéd ajtóig akartam eljutni, a terv megvolt, erőt gyűjtöttem, de amint átléptem a küszöböt, leszólított, elkerülhetetlenné téve a találkozást. Nem arról van szó, hogy nem akarom, vagy bármi bajom lenne vele, hiszen nem is ismerem, csak… Ja, nem ismerem.
- Hyung, van kedved játszani? - Ha azt mondom, nincs, bunkó leszek, az meg nem szép kezdet.
- Mit? - fordulok felé, kihúzva magam, hogy legalább kicsit tűnjek élőnek.
- Playstation. - Az mi? Látja, hogy rokkant vagyok, csak nem hajszol bele valami túlontúl megerőltető dologba. Lehet, jobb is lesz, mint egyedül.
- Oké.
- Gyere - int maga felé, s elindul le a lépcsőn.
Csakhamar a nappaliban kötünk ki, hol leültet a kanapéra, bekapcsolja a tévét és a kezembe nyom egy fekete akármit. Olyannyira buzgó vággyal magyarázza, hogy mi micsoda és hogyan kell használni, mitől nincs szívem félbeszakítani, pedig egy mukkot sem értek.
Hasonlít a számítógépes játékokra, ráadásul a negyedik vesztes kör után kezdek is ráérezni a dolgok irányítására, minek következtében az én kedvem is egykettőre jobbá válik, aminek óhatatlan velejárója kettőnk hangoskodása. 

Nem hogy, nem hagy nyerni, még az arcomba is dörgöli, hogy vesztettem, ami nem kicsit növeli a versenyszellemet benned, bár teljesen hiába, az esélyem egyenlő a nullával. Valójában, ha nem én nyírom ki magamat, Jongin legalább van olyan kedves és megteszi helyettem…

- Ya, ez nem ér! - panaszkodok, a tévére mutogatva.

- Dehogy nem ér! Mondtam, hogy arra bomba van!

- Mi okom lenne bízni az ellenségben?

- Most nézz rám.

- Nézek…

- Lehet bennem nem bízni? - villant egy magabiztos mosolyt, amitől a játékkal kapcsolatos bizalmam a minimumra csökkent.

- Nekem megy - vonok vállat, visszafordulva a tévéhez.

- Még egy kör! - jelenti ki, elindítva a sokadik menetet.

- De már megint csalsz!

- Mi?! Csak a pálya új!

- De te ismered!

- Megjöttem.

- Attól még nem csalás, ugyanúgy van esélyed nyerni, mint eddig!

- Mert az eddigieket sem ismertem!

- Én tehetek róla?!

- Te választasz mindig pályát!

- Min vitázunk? - tér be nevetve Chanyeol, de, hogy min, azt nem tudom és jelenleg nem is érdekel.

- Baekhyun hyungot zavarja, hogy mindig veszít - árul be azonnal Jongin.

- Engem is zavarna, ha mindig veszítenék - ereszt meg egy félmosolyt, s kabátját a kanapé karfájára dobva, bemászik mögém, előrébb tol, majd leül és átveszi az izét, amivel játszottam.

Hátamat a mellkasának döntve figyelem kettejük milliószor komolyabb csatáját, mint amit én le tudtam produkálni, és be kell látnom, tényleg semmi vagyok ehhez képest. Chanyeol hipp-hopp legyőzi az eddig legyőzhetetlennek hitt Jongint, s ezt követően befejezettnek nyilvánítja ki az egészet.

- A csúcson kell abbahagyni - húz fel, hogy távozhassunk.

- Ez így tényleg csalás!

- Csak segítettem - ölt rá nyelvet, s támogat fel a lépcsőn. - Érdekel, milyen dalszöveget tanulni? Van pár új, nézzük át, és ami tetszik, azt együtt megtanuljuk. Na? - kérdi már már túlságosan izgatottan.

- Oké… - mondom kissé kétkedve, bár ezzel nem lehet semmi mögöttes szándéka. Egyrészt, mert nem muszáj elfogadnom, másrészt meg, ez csak móka a részemről, az ő munkája, nem az enyém.

- Akkor nézzük - nyit be a szobába, hol az ágyon már két pakkban lapok sorakoznak.