4. Aratás

- Igen?! - esek kis híján pofára a túl magasra meghagyott szárakban nagy igyekezetem közepette. Nem tudom, miért lettem olyan hirtelen izgatott, de a tény, hogy mégsem feledte el a létezésemet Park Chanyeol, sokak imádott oppája, teljes mértékig boldogsággal tölt el.
- Baek, merre vagy?
- Aratok - terül el egy hatalmas mosoly arcomon, arra gondolván, hogy ő most ott áll a kerítésnél, és rám vár.
- És, az merre van?
- Az aratás? - kuncogok, mire Lu összevont szemöldökkel felnéz rám.

- Igen…

- Hát, általában azon a táblán, amin dolgozunk. Miért? - nehezedek át másik lábamra, szabad kezemmel szórakozottan dobolva combomon.

- Baek…

- Jó, jó. Indulok, de lehet, sok idő lesz, így indulj meg előre, és az első föld sarkánál jobbra, amíg látsz. Szia - teszem le. - Lulu~!

- Bacon?

- Gyere, megyünk - ragadom karon, és kérdés nélkül talpra rántom.

- Mi? Mégis, hová?

- Meglátod. Na, gyere - kezdem el szaporázni lépteim, ügyelve, hogy lehetőleg minél kevesebb szár karcolja végig a bokámat, míg kiérek.

- Ki volt az a kobold?

- Majd meglátod.

- Miért rohansz ennyire? - ér be.

- Ne kérdezgess már, csak szedd a lábad - iramodok meg, és olyan futást letolok, hogy azt még holnap is érezni fogom. Körülbelül három kilométert sikerül egybe lenyomnom, de még mindig távol vagyunk, így igyekszem nem túlságosan lassulni. Luhan látszólag nem kifejezetten örül a nagy sietségnek, de nem tud érdekelni, ha kell, otthagyom, ahol van, elveszni úgyse tud.

Szörnyen meleg van, mindenem ragad, és a szomjanhalás szélén állok, ám kivételesen nem rendít meg a dolog. A távolban meglátva egy alakot, még gyorsabbra váltok, hamarosan átlépve a lehetetlenség határait. Ég a tüdőm, feszül a vádlim és, ha a traktor által felvert nyomba nem estem majdnem kétszer is orra, akkor egyszer sem. Kezemet a magasba emelve intek neki, míg egészen nem érek elé, azonban a szívmelengető - haha, persze -, üdvözlés helyett, csak fogom magam, és hátravetődök a mellette heverő, magas lucernásba.
- Fürge egy pöttöm vagy - áll elém olyan szögben, hogy pont eltakarja előlem a napot.

- Nhem… vhagyokh… phöttömph - zihálom, öklömmel párszor mellkason vágva magam.

- Hát, persze, hogy nem - nevet fel.
- Bacon, ezért még… kicsinállak - ér hozzám hasonlóan jó állapotban lévő barátom, és minden szeretetét beleadva oldalba rúg. Jelenleg szívesen elkívánnám valami igazán meleg helyre, de Chan előtt még tartogatom eme rejtett képességemet.

- Bacon? - tekint az újonnan jöttre a kobold.

- Jézus! - ugrik meg Lu rémületében. - Ez az az ijesztő srác, a Xixoból! - hátrál kettőt, pedig a colos úgy vigyorog, hogy képtelenség lenne félni tőle. Xixo. Nem tudok nem kiröhögni, pedig én se voltam sokkal leleményesebb az elején név terén.

- Hello, Park Chanyeol vagyok, az Exoból - nyomja meg nevetve az utolsó szót.

- Luhan, és örvendek - hajol meg, észrevétlenül még legalább fél métert araszolva hátrafelé.
- Mi ijesztő van benne, te barom? - kaparom össze magam végre a földről. - Csak nézz rá… Mint egy nagy, ártatlan gyerek.
- Azért tudok ám ijesztő is lenni! - háborodik fel az említett, de még az is olyan vicces, hogy képtelenség elhinni.

- Hát még Baekkie, mikor toporzékol valamiért - neveti el magát Lu, egyre mélyebbre ásva vele a sírját.

- Légyszi, fokozd még… - morgom orrom alatt, és elindulok visszafelé, a többiekkel a nyomomban.

- Ezer örömmel… Bébi Baek szörnyen anyás. Mikor kicsinek nálunk aludt, mindig sírt utána, holott, ha két sarok választ el minket, sokat mondok.

- Luhan~ - hörgöm ingerülten.

- … és mindig kergette a kis teheneket, míg nem az egyik ijedtében le nem fosta a lábát. De úgy szó szerint, és akkor még csak eddig ért - mutat csípőcsontjával egymagasságba. - Ott aztán volt hiszti, és azóta nem is pesztrálja őket annyira. Mondjuk, megértem, mert, ahogy kiné-

- Na, elég volt! - csattanok fel, és megindulva irányába, már kapnám el, mire futásnak ered. - Ezt nem úszod meg! - ordítok, minden maradék erőmet bevetve, hogy utolérjem azt az állatot. Alig fél méter választ el, mikor elrugaszkodok, és nyakába csimpaszkodva rántom földre. Esés közben a térdem lehorzsolódik és a bokámat is bevágtam, de nem zavar, rögtön kapcsolok, és hátranyomva őt, a csípőjére ülök. Két vállánál a pólójába markolok és kíméletlenül rángatni kezdem, amit Luhan csak vigyorogva tűr. - Ne ossz meg vele ilyen ciki szarokat rólam!

- Chanyeol. Leszednéd rólam? – kérdi nevetve.

- Esküszöm, kicsinállak, ha így folytatod, és nem érdekel, hogy mi lesz azzal a csinos kis pofikáddal - magyarázom folyamatosan felé kapkodva, míg Chan két karját a hónom alá téve felemel Luhanról. - Barmok - prüszkölök hevesen, és hagyom ott őket a fenébe.
- Látod, erről beszéltem! - Lu nevetését visszaverik még a távoli hegyek is, nehogy véletlen elkerülje a figyelmemet, hogy milyen jól szórakoznak rajtam.
- Inkább húzzál dolgozni! - bökök piros paripája felé. - Te meg gyere velem - várom be a koboldot.

- Mit fogunk csinálni?

- Mint látod, és, mint mondtam, épp az aratás közepén vagyunk, bár inkább az elején tartunk, és hosszú, unalmas órák várnak ránk.
- Én nem szoktam unatkozni melletted.
- Hahh - reagálom le kedves megnyilvánulását. - És, hogyhogy itt? - figyelem a talajt, minél nagyobbakat lépve, mert már most fáj itt mászkálni.

- Elméletileg forgatáson vagyok, de hamar végeztünk az én részemmel, ezért elkéredzkedtem. Mivel estig ott kéne lennem, így nyertem magunknak egy szabad fél napot - villantja ki fogait. Félreérthető és egyben kedves, de én nem tudom igazán kimutatni az érzéseimet, így csak csöndben haladok tovább, míg a kombájnhoz nem érünk.

- Gyere fel, és igyekezz nem leesni – kapaszkodok meg a létrában, és kivágva az ajtót, a helyemre huppanok. - Ide - paskolom meg az ülésem melletti nagy ládát, melyre egy régi póló van terítve törlőrongy gyanánt. Engedelmesen helyet foglal, én meg elnyúlva előtte, becsukom az ajtót. Szinte tarkómon érzem a leheletét, ami csak még inkább fűt ebben a nagy hőségben. Egy pillanatig sem gondolkodva kapom le magamról a fölsőmet, hogy egy könnyed mozdulattal a nyakamba akasszam a feleslegessé vált szakadt, koszos, narancsszínű textilt. - Mit nézel? Melegem van - kérdem rá sem nézve, s közben beindítom a járművel.

- Semmit, Baekkie~

- Ehh, ne hívj így - engedem le a tálcát, és kezdek bele a munkába.

- Rendben, Baekkie.

És még én vagyok a gyerekes… Végig figyelemmel követi minden mozdulatomat, pedig igazán nincs sok belőlük. Pár kar, de főleg a vezetésre figyelek, néha-néha hátrapillantva, hogy púposodik-e már a tartály. A gép hangos zúgása körbeleng mindent, és a bentrekedt, áporodott levegő sem kifejezetten akar távozni a felső ablakon, ám ezek most mind eltörpülnek az öröm mellett, hogy nem kell egyedül elviselnem. Nem is az, hogy egyedül elviselnem, hanem, utálok egymagam csinálni mindent egész nap. Nagy segítség a társasága.

Az első kör végeztével megállok, és intek Lunak, hogy jöjjön. Míg ideér, becsukok minden nyílást, és ahogy közvetlen a cső alá helyezkedik, megengedem a magokat.

- Mióta tudsz vezetni?

- Hát… - merengek el hosszasan az első alkalmaimon. - Hat évesen kezdtem autót, de azt csak olyan nyolc éves korom óta tudok igazán. Motort hét, traktort kilenc, és a kombájnt tizenöt éves korom óta.

- Az szép - ámul el egy pillanatra. - Akkor, gondolom, van jogsid is.
- Nem, az nincsen - vallom be, végig a búza útját követve szememmel.
- Hogyhogy?
- Túl drága lenne, és ide nem kell. Azaz, kellene, de nem sűrűn járnak erre rendőrök, ám, ha mégis, max apa jön ki, vagy azt mondom, hogy csak vigyázok a gépekre - intek társamnak, hogy mehet, és kinyitva az ablakot, elindulok. - Lulu most beviszi lerakni az első adagot, mi addig folytatjuk. Majd jön, max fél óra. Leengedni majd a kertben kell, a tárolóba, de azt nem ma, így csak másik pótkocsit szed fel - magyarázom el, nem tudom miért, csak jobb, ha tud róla.

- Van egy ismerősöm, akivel nagyon jóban vagyok. - Ez miért nem lep meg? - És nála ingyen le tudnád tenni, de, sajnos, csak kocsira.
- Köszönöm, de nem fogadhatom el. Nincs időm, valamint ez nagyon nagy szívesség lenne.
- Ehhez nem kell sok idő. Feljössz a vizsgára, melynek anyagát otthon is be tudod magolni, majd heti pár vezető óra, az általad megszabott időpontokban.

- Jól hangzik, de felmenni sem nagyon tudok, mert a buszozás még sokat elvesz…

- Szívesen felviszlek, ha ez segít, de akkor össze kell egyeztetnünk a napirendjeinket. - Nem értem, miért erősködik, de tényleg fontos lenne már a jogosítvány, amit nem engedhetünk meg magunknak. Vajon miért akarja ezt mindenképp? Ennyire jó ember nem létezik… Ráadásul azt képzelné az ember, hogy mivel olyan sokan szeretik, és mindene megvan, egy beképzelt ficsúr, erre mégsem.

- Biztos nem gond?

- Dehogy.
- Köszönöm szépen - motyogom orrom alatt remélve, hogy meghallotta.

Az aratás meglepően gyorsan kész lett, és ha nem is sikerült késő délutánig végezni az egész földdel, jelentős mennyiség lejött, amire büszke vagyok. Legalább legközelebb nem kell annyit szenvedni vele. Letéve a kombájnt, megkértem Lut, hogy vigye be az udvarba a traktort, mert hárman már sehogy sem férnénk el benne, így mi lesétáltuk azt a nem túl megterhelő távot.

- Hess - lendítem lábam a kutya felé, hogy ne jöjjön rám, ezzel elijesztve közvetlen közelemből.

- De gonosz vagy! - szólal fel durcásan Chan. - Gyere, hozzám jöhetsz - guggol le, és széttárva karjait, magához öleli a két őt betámadó ebet.

- Én nem - forgatom meg szemeimet.

- De az vagy, Bacon - ér mellénk Luhan. - Ne aggódj, szereti őket, csak mióta meghalt az ő kutyája, mogorva minden állattal.

- Már szóltam, hogy ne mondj ilyeneket el! - korholom az idősebbet, holott tudom jól, hogy szándékosan csinálja.

- Pedig meséltél róla… Ohh, cica! - pattan fel és barátomhoz lépve, azonnal dögönyözni kezdi a nem kis méretekkel megáldott macskát.

- Hagyjátok már Sonka Úrfit élni, azért jött elő, mert éhes, nem azért, hogy nyúzzátok!

- Sonka Úrfi? - robban ki a nevetés a colosból.

- Haha… mi bajod van vele? Olyan a színe, mint a sonkának, ráadásul hallgat is rá! A kutyákat is simán földhöz vágja! Ő az egyetlen, akit nem bántanak, mert félnek tőle, de egy idegen macskát seperc alatt szétkapnak - ecsetelem nagy büszkén hatalmas kandúrom képességét. Tényleg egy veszedelem, ha olyan… Igazi kis tigris!

- Egyszer áthozta, mikor elütötte az autó. Annyira sírt, hogy két szavát nem értettem. Három hétig dolgozott apámnak a saját munkája mellett, hogy ki tudja fizetni az állatorvost, és addig Sonka Úrfi is nálam lakott, hogy ne sérüljön meg a frissen műtött háta. Nézd - kapja elő telefonját, bal karjára helyezve az állat teljes testét. - Akkor még jóval kisebb volt, azóta viszont rendesen összeszedte magát.

- Woow, igazi telefon.

- Ma milyen viccesek vagytok… - puffogok a ház felé haladva.

- Bejelölsz?

- Aha, mi a neved?

- Add, beírom. Kész is. Az eredetin nem szoktam fent lenni, de itt, ha bármikor rám írsz, majdhogynem mindig utolérsz. Keress, ha van valami.
- Majd, ha az a bolond megint hülyeséget csinál, te leszel az első, akinek szólok.

- Miért, milyen hülyeséget csinált?
- Semmit! - vágok közbe. - Lulu, te meg tedd szépen le Sonka Úrfit. Köszi a mait, majd meghálálom, és légy jó hazafelé - tuszkolom ki a kapun, mielőtt nekiáll az élettörténetem feltárására a colos számára.
- Vigyázz vele, papírja van róla, hogy nem normális! - kiabál még hátra, s mint aki most hódította meg Amerikát, útnak indul hazafelé.
- Ne higgy neki, inkább ő az őrült - zsörtölődöm, felfelé szelve a lépcsőket. - Nincs itthon senki. Zuhanyozz le, mert tiszta por vagy, utána meg kimosom a ruháidat.

- Nem szükséges.
- De igen! Viszketni fogsz, tehát, gyerünk!

- Morcos egy pöttöm vagy - simít fejem tetejére, de ellökve a kezét, a szobámba viharzok. Előveszem a lehető legnagyobb pólómat, valamint egy saccra jó rövidnadrágot, s útközben felkarolva egy törülközőt, visszatérek hozzá.

- Arra van a fürdő, ha valami kell, csak kiabálj, kint leszek a konyhában – mutatom meg mindkét helyiséget.

Míg ő tusol, én átöltözök, és nekiállok ennivalót csinálni. Fogalmam sincs, mit szeret, így saját ízlésem szerint készítek mindent. Az arcomra egy hatalmas mosoly költözik, és ott is marad végig. Fogalmam sincs, honnan ez a jókedv, de elég zavaró, hogy nem tudom az okát. Mivel se időm, se kedvem valami bonyolulthoz, csak egy egyszerű tojásos ételt készítek, ám ha ez mégsem nyeri el a tetszését, maradt az ebédből még.

- Nem is mondtad, hogy tudsz főzni - terem mögöttem, mire felordítok.

- Chanyeol, baszki! - tapasztom tenyerem hevesen verő ketyegőmre, és felsóhajtva elzárom a gázt. Türelmesen és felettébb jól szórakozva vár, míg lenyugszom kicsit.  - A frászt hoztad rám! Amúgy meg… nem kérdezted, és nem is kifejezzen mondanám, hogy tudok.

- Pedig jól néz ki - hajol át fölöttem, mire vállamra csöppen pár vízcsepp. Tekintetem végigvezetve rajta, egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Szokatlan a saját ruháimban látni őt, főleg, mert ennyire különbözünk. Vizes fürtjei csigázva göndörödnek mindenfelé, teljesen máshogy mutatva, mint zuhanyzás előtt. Ezek szerint, ilyen az eredeti haja. Az arca is egész más smink nélkül, pedig nem hittem volna, hogy használ olyat, de így belegondolva, logikus, főleg, ha forgatásról jött. Nem mondom, hogy így csúnyább lenne, sőt…! Csak más.

- Az jó - szakadok el látványától, és a lehető legnagyobb ívben kikerülve őt, elbaktatok a szekrényig, hogy elővegyek két tányért. Nem tudom, miért, de feszélyezve érzem magam mellette, és nem túl kényelmes. Kiszedem az adagokat, majd letéve őket az asztalra, elindulok kifelé. - Én is gyorsan megmosakszom, egyél nyugodtan. Méreg van benne, a sót meg a hátad mögött találod a szekrény szélén - hagyom ott.

Egy tényleg gyors tusolás után szörnyen jó érzés megszabadulni attól a rengeteg mocsoktól, ami eddig rajtam volt. Chanyeol nadrágját felvéve, bár kicsit aggódva, de áttúrom a zsebeit, nehogy kimossak vele valamit, mire meg is találom a telefonját, pénztárcáját és egy kulccsomót. Azokat kihelyezem a mosógépre, a gatyát meg a pólójával együtt egy nagy lavórba rakom. Meleg vizet öntve rá, teszek hozzá némi mosószert, és alaposan kisikálom, aztán kicsavarva kiviszem őket az udvaron lévő szárítókötélre. Amilyen meleg van, hamar megszárad.

- Milyen ügyes háziasszony leszel - ütközök Channak, rögtön, amint belépek az ajtón. Ma már sokadjára bukkan fel a semmiből csak lazán, és érzem, ha ez így folytatódik, paranoiás leszek.

- Kapd be - csúszik ki a számon, mire rögtön elszégyellem magam. - Bocsánat - haladok tovább.

- Most miért?

- Nem akarok előtted csúnyán beszélni, főleg nem veled. Amúgy sem szokásom - vallom be, leülve az asztalhoz. - Nem is ettél még semmit! - tekintek hátra.

- Meg akartalak várni - foglal ő is helyet, és rögtön kezébe véve a kikészített evőeszközt, nekilát. -Amúty enem nem szafar ha súnyán bessz – (Amúgy, engem nem zavar, ha csúnyán beszélsz) motyogja a híres nagy sztár, teli szájjal.
- Oké - nevetek fel a jeleneten, mert egyszerűen elképesztő, ahogy hörcsögöket megszégyenítő módon próbálja legyűrni azt a mennyiséget, amit magába tömött.

- És, hogyhogy nincs itthon senki?

- Apa papírokat intéz, anya meg ma sokáig dolgozik…

- Mit dolgozik anyukád?

- Biológia tanár a falu általános sulijában, bár ilyenkor nincsenek bent diákok, elvégre nyáriszünet van.

- Értem.

Perifériás látásomnak köszönhetően Chanyeol végig szem előtt volt számomra, s nem tudtam nem észrevenni, ahogy gyermeteg érdeklődéssel végigmért minden látható dolgot körülöttünk. Megint Luhan jut eszembe, és, hogy ijesztőnek mondta, pedig egyáltalán nem az, szinte már aranyos így, kócosan, szokásos mosolyával az arcán. Számomra örök rejtély, hogy hogyan tud egész nap boldog lenni, míg én főleg csak morgolódok, ami sokszor magamnak is idegesítő.

- Érdekel a szobám? - kérdezem meg az evés befejeztével. Csak futólag pillantok arcára, míg a koszos edényeket a mosogatóba helyezem, de az a csillogás…

- Még szép!

- Azért ennyire ne lelkesedj, nincs benne semmi izgalmas.

- Hát, ha nem jössz be, nem is lesz - lép mellém, hogy együtt fedezhessük fel a házat. Fura érzés vele így lenni, és még furábbak a szólásai. Eddigi egyetlen barátomként megint csak Luhoz tudom hasonlítani, aki inkább piszkálna ilyen esetben… Végül nem reagálva rá semmit, benyitok a saját, nem túl méretes lakrészembe, és hagyom, hadd nézzen itt is körül jó alaposan. A téglafal teljes mértékig kilátszik, a parketta sima beton, és az egész olyan hűvös, ami nyáron még jól is jön, de télen már kevésbé, és az a kicsiny cserépkályha sem ont elég meleget a mínuszokban.

- Ha fázik a lábad, mássz fel, innen is tudod kémlelni a dolgokat - huppanok ágyamra, mert már lefagyott a talpam.

- Megvagyok - közli, de azért mellém helyezkedik törökülésbe. Sosem fogom őt megérteni…

*

A reggel most a megszokottnál is hamarabb ér el, így nyöszörögve ugyan, de gyorsan összekaparom magam. A Nap még nemigen tervezi megmutatni valóját, s ezt fél öt lévén valahogy meg is értem. Kómásan, ködös tekintettel harcolom magamra ruháimat, majd lebattyogva a portára, bezárom a kutyákat, mielőtt útban lennének. A tiszta, kellemes levegő simogatja orrjárataimat, ugyanakkor csípi sok helyen fedetlen bőrömet. Türelmetlenül várom, hogy megérkezzen végre a vevő, mert, bár vissza már nem fekhetek, az itt egyhelyben való ácsorgás sem valami kedvező.

Mikor végre megjön a férfi, apa nyitja a kaput, én meg hátulról mutogatva és füttyentgetve irányítom a befelé tolató, hatalmas utánfutóval rendelkező járművet, egészen a bikák karámjának ajtajáig. A középkorú, vagy inkább már idősödő tenyésztő kiszáll, hogy felkészítse a terepet az állatok fogadására, míg én bemászok a már most felbolydult marhákhoz. Ki kell választani azt a kettőt, hogy majd nagy harcok árán, elkülönítsük őket.

Apa átadta nekem a hosszú fogó kötelet, s míg a többméteres madzagot feltekerem, hogy ne lógjon mindenbe, magamra húzok egy kesztyűt, és szememmel keresni kezdem a nulla hétszázhármas, fekete, tarka, keverék bikát. Meglátva a saccra is minimum hatszáz kilós, két év körüli jószágot, egy pillanatra inamba száll a bátorságom, de csak míg fel nem szólítanak, hogy eredjek neki. Óvatosan becserkészem az “áldozatot”, azonban a többivel együtt ő is menekül előlem, így nincs könnyű dolgom. Ahogy sikerül másfél méteres körzetébe kerülnöm, rögtön hajítom is a hurkos véget, ami ráakad, de sajnos csak az egyik szarvára, így azon kívül, hogy idegesebb lett, sokat nem értem el… Veszélyes, mert bármikor nekem jöhet egy, vagy véletlen eltaposnak. Mivel fiatal, és viszonylag alacsony vagyok, na meg, ugye, gyors, általában az én dolgom a befogás.

Sikerül sarokba szorítanom a már nem kicsit felbőszült bikát, így gyorsan a szarvára dobom a kötelet, ami szerencsére meg is akad, ám amint feszül, az állat ugrálni és rugdosni kezd. Mivel elég hosszú, hogy kiérjek vele, a kapu melletti részen kimászok, és a vascsőre feszítve tekerek egyet rajta, majd apával húzni kezdjük. Sok esélyünk nincs ellene, feszít és dühöng, így kénytelenek vagyunk stratégiát váltani, és én bemenve mögötte tapsolok és kiabálok, néha hozzáérve, mikor biztos vagyok benne, hogy nem fogja lerúgni a fejem. A vevő egy ösztökét ajánl fel nekem, már nyújtva is az eszközt, én azonban elutasítom. Utálom azt a vackot, mi nem is tartunk.

Nagy nehezen kirángatjuk az elsőt, s bár a platón megint megakad, sikerül felzárni őt egy elkülönített utazó karámba, hogy aztán nekivágjak a következő jószág befogásának. Szerencsére, egy tíz hónapos, körülbelül háromszáz-háromszázötven kilós példány, így vele már jóval könnyebben végeztünk.

Míg apa kiment kaszálni, én megkaptam két teli pótkocsi leürítését, hogy legyen hely a következő adagokra. Ez a meló, bár annyira nem unalmas, sokkal porosabb, mint az aratás, ami elég zavaró, mert pár óra alatt minden nyílásomba por ragad, és azt nagyon utálom! A tárolóhoz igazodva a traktorral leparkolok, majd lehozom vállon a portáról az ötven kiló körüli csövet, amivel a helyére termelhetem a magokat. Mivel sokat dolgozunk itt lent, van egy fedett hosszabbító is elhelyezve. Megdöntve a pótkocsit, belétámasztom a csigát, és bekapcsolva azt, figyelem, ahogy egyenletesen a helyére szórja a búzát. Egy ásót magamhoz véve mászok a rakományra, hogy a gépezet elé tudjam tolni a fent rekedt magvakat, és ezt csinálom jó másfél órán keresztül, míg az első ki nem ürül. Mivel ezzel ebédre végzek, gyorsan eszek egy keveset, és folytatom a másodikkal.

Végezve a mai napra kiosztott minden teendőmmel, egy kis lógást/lazulást veszek célba, tudván, hogy apa még legalább két óra, mire visszaér, én meg nem vagyok hülye, hogy külön kérjek még munkát, mikor már majd’ összeesek a fáradtságtól, azonban a telefonom megcsörrenése rögtön kettévágja a terveimet.

- Igen? - lehelem bele unottan, a lehető legmeggyötörtebb hangnemben, hátha akkor megkímél.

- Baekkie~

- Chan? - válik hirtelen élénkké hangszínem.

- Merre vagy?

- Itthon… - ülök le a lépcsőre, hosszan elnyújtózkodva.

- Oké, akkor várj meg. Szia - nyomja rám, én meg csak nagyokat pislogva meredek a süket készülékre. Ez meg…? Értetlenül, azonban egyre nagyobb izgalommal kémlelem a távolt, hogy mikor bukkan már fel, mire percek teltével meg is látom a colost, azonban ő nem egyedül jött. Arcán a még megszokottnál is hatalmasabb mosoly, míg a kezében egy fülét hegyező, tarka kutyakölyköt tart.

- Hát, ő? - szaladok oda és közel hajolok, hogy megsimogassam az ebet, azonban Chanyeol erős parfümje megtántorít, és kissé hátrálva, feszült boldogsággal kémlelem őt.

- Beszéltem Luhannal, és-

- Ez már rosszul kezdődik…

- Mivel ilyen színű volt a te kutyád, gondoltam, örülnél neki. Ráadásul, ő marhapásztor fajta, valami ausztrál akármi, most nem jut eszembe a neve, és a szülei is munkakutyák voltak. Nem kell miatta aggódnod, és a tenyésztője szerint már érdeklődik a munka iránt, és hamar bele fog jönni - ecseteli nagy lelkesen, míg átnyújtja nekem a nagyfülű csöppséget. Kicsit bizonytalanul fonom köré karjaim, ám amint átér hozzám, rögtön ficánkolni kezd, és arcomat betámadva, rendesen összenyálaz engem. - Máris megszeretett - nevet önfeledten Chan, és most ő közelítve, ujjait a kölyök fejére simítja. - Amúgy, itt vannak a papírjai. Valami iratok, meg oltási könyv, és a többi - túr oldalán lógó sporttáskájába.
- Nem fogadhatom el… - helyezem le a kisállatot, nem félve tőle, hogy a többiek bántanák, elvégre őket tökre elfelejtettem a nap folyamán kiengedni.
- Miért? - néz rám csüggedten, de szemében tisztán látszik, hogy ő ma mindenképp a kutya nélkül fog távozni, ha törik, ha szakad.

- Képzelem, mennyit költöttél ilyesmi miatt. Kényelmetlen lenne nekem…
- Jajj már a pénz. Hidd el, lehet, felvágóan fog hangzani, de nekem nem számít. Ráadásul, szerintem, ő is maradni akar, nézz csak rá - mutat mögém, a már ajtóban fekvő kölyökre.

 

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts