45. Esély

- Mi? - ráncolom a homlokom értetlenségemben, ugyanis ez nekem most túl sok.

- A 21-es út… nem tudod hol találom?

- Nem, sajnálom - fordulok vissza, feltett szándékkal, hogy ha elég ideig figyelmen kívül hagyom, magától lelép.

- Akkor itt várok veled, míg nem jár erre olyan személy, aki esetleg meg tudná mondani - száll fel mellém mosolyogva, mintha egy kicseszett villamos lenne, amin megszokott, hogy barátságos idegenek telepednek az emberhez társalogni.

- Chanyeol, ez most mire jó? - komorodom el gyerekes viselkedésén.

- És az mire jó, hogy kerülsz engem? - támaszkodik a lábamhoz a kezével, direkt arra helyezve súlyát. Szívesen arrébb csúsznék, de nem megy…

- Nem kerüllek, maximum csak nem kereslek.

- Beszéljük meg - somfordál hozzám egyre közelebb és közelebb, ami elég frusztráló számomra.

- Beszéljük - sóhajtok, beletörődve, miszerint ezt már úgysem úszom meg, innen nincs menekvés.

- Miért akartad, hogy vége legyen a kapcsolatunknak? Azt megérteném, ha Jisoo miatt, azaz, hogy azért, mert a nyakadra hoztam, de akkor ez lett volna az indok - tér rögtön a tárgyra, még inkább zsákutcába szorítva engem ezzel. Igazából, annyira felesleges lenne már hazudni… Csak maga a tény, hogy itt van, újfent sírásra késztet, felidézve az elmúlt két és fél hónap borzadalmait.

- Mert ideges voltam, hisz folyton zaklattál, hogy álljak be a csapatba, ezzel arra utalva, hogy rossz neked velem, amíg itthon élek, dolgozok és meg is értettem, elvégre mindig te jöttél hozzám, én meg nem nagyon értem rá eleget foglalkozni veled - dünnyögöm a kezemet mustrálva, szavaim hallatán végképp belátva, hogy mekkora köcsög vagyok.

- Te komolyan emiatt…?

- Az is közrejátszott, hogy ugye a jövőben te úgysem lennél velem földműves, ráadásul híres vagy, így ha kitudódik, hogy egy fiúval jársz, bajok lettek volna belőle, tehát ja… Se jövője, se értelme, akkor meg minek?

- Baekhyun, azért kellett átélnem a poklok poklát, mert te az én hülye életem miatt aggódtál? - emeli fel a hangját, minden jelét elvesztve jókedvűségének. Öhm… betojtam. - Tényleg?! Istenem, még egy ilyen bolondot hol találhatnék, mint te? - karol át hirtelen és ránt magához, mitől kis híján leesek a kerítésről, ám tart annyira erősen, hogy ez ne történjen meg.

- Csak nézz tükörbe és engedj el - húzódnék vissza saját térfelemre, már ha menne.

- Adnál nekem még egy esélyt, Baekhyun? - veszi halkabbra, szavait a hajamba motyogva. Istenem, ha így kérdezed, nem bírom sokáig…

- Még mindig ugyanazon az állásponton vagyok - dacolok tovább, feladva az ellene való küzdést, elvégre semmi esélyem az erejével szemben.

- Ha kell, ledolgozom veled az egész életem, csak ne aggasszon ez a dolog.

- Ne add fel miattam az álmaid és kérlek… engedj már el!

- Te vagy az álmom és nem engedlek - szorít a fogásán, de már inkább a szívemet facsarja ki, a csontjaim ropogását alig hallani. - Annyi elvesztegetett hét után minimum ugyanannyi hét ölelgetés jár! - Nem válaszolok, egyszerűen nem tudok mit, ám helyette roppant férfias sírásba kezdek, mit hiába próbálok elfojtani, észrevesz. Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok, túl könnyedén megtör engem az illata, a hangja, a jelenléte, úgy minden, ami maga Chanyeol. - Hihetetlen vagy - tol el és végig fogva a vállaimat leugrik, hogy aztán a lábaim közé állva figyeljen engem. - Ennyire nehéz lenne igent mondani? - kérdi mosolyogva, egyenként letörölve kibuggyanó könnyeimet. Heves bólogatásom láttán elneveti magát és fejem mögé nyúlva húzza homlokomat a vállára, közben nyugtathatóan simogatva a hátamat. Már nem tudom mit akarok… Annyira könnyű lenne most feladni és belemenni mindenbe, amit mond, mégis van bennem egy gát, ami nem engedi, hogy az egyenes utat válasszam, mintha egy csapda lenne. - Baek - karolja át a csípőmet és egy rántással lehúzva a kerítésről tart meg, mire kétségbeesetten köré kulcsolom a lábaimat. - Remélem tudod, hogy innentől nincs menekvés. Mondhatsz bármit, de nem engedlek el többé - mormolja a nyakamba, végén egy csókot hintve az állkapcsom élére.

- Chanyeol, én nem-

- Ne ellenkezz. Hallottalak, felesleges lenne most tagadnod - szorongat engem vigyorogva, nekem meg leég a bőr a képemről, ahogy felidézem az egyébként Koboldnak intézett szavaimat.

- Bunkó vagy - jegyzem meg halkan.

- Szomorú - puszil arcon, majd óvatosan letesz a földre. - Beviszem a kocsit a ház elé, tíz perc, várj meg itt - mutat a lábamra, jelzésként, miszerint el ne mozduljak pont innen. Hahh, hogyne… - És ne sírj, jó? - törölgeti meg az arcom, amire maximum rászáradt, vagy inkább ráfagyott könnyek vannak már csak.

- Nem várlak meg és ne gyere vissza.

- Elszökni nem tudsz, ha elindulsz, útközben találkozunk. Sietek - int nekem hatalmas mosollyal az ajkain, s átmászva a kerítést, rohamtempóban bepattan a kocsiba és már el is tűnik a szemem elől, mintha csak egy álom lenne az egész. Ezzel az egyetlen baj az, hogy a sokadik ilyen lenne…

Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg a valóság, vagy újfent a képzeletem játszik velem. Egy részem szeretné, hogy igaz legyen, ám egy másik ódzkodik ettől az egésztől, elvégre nem az én jövőm forog kockán.

Nagy keserűségemben elvetem magam a kissé nyirkos, hűvös földön, a felhőket nézve, hátha ők tudnak valami okos ötlettel szolgálni számomra. A hatalmas, fehér pamacsok békésen haladnak a lenge szélben, csupán engedve, hogy vigye őket az áramlat. Ez kéne nekem is tennem? Fogadjam el, amit oszt a gép? Ha nem lenne ennyi aggály bennem, jobban tudnék örülni. Mert itt nem a büszkeségemről van szó, bár tény, közrejátszik, de szeretek előrelátó lenni és felkészülni mindenre, aminek a közbejövetelére egy kicsi esély is van.

- Mondd, te mit csinálsz? - hajol felém Chanyeol, összevont szemöldökkel elemezve az arcomat.

- Gondolkodom…

- És állva nem menne? Fel fogsz így fázni - nyújt nekem kezet, hogy felsegítsen, én azonban nem fogadom el, anélkül kaparom össze magam a földről. - Min gondolkodtál?

- Hogy mit kezdjek veled.

- Szeress - tárja ki hirtelen a karjait, egy nagy ölelésre várva tőlem, de nincs szerencséje, elfordulva indulok meg a marhák felé. - Undok - kap el hátulról, olyan erősen megszorítva, hogy majd’ kiköpöm a tüdőm.

- Chanyeol, én ezt nem akarom.

- A szeretgetést? - lazít szorításán, állát a vállamra hajtva.

- Téged…

- De miért? - kérdi riadtan, pedig biztosan számított erre.

- Már elmondtam.

- Nem aggódhatsz egy olyan dolog miatt, ami egyáltalán nem biztos, ráadásul miattam főleg nem.

- Gondolom esélyem sincs téged meggyőzni - sóhajtok, egyelőre lemondva a témáról. Míg nem tudok észérveket felhozni, addig felesleges feszegetni, csak magunkat idegesítem vele.

- Nem bizony.

- Akkor menjünk be, mert meguntam és fázok - bontakozom ki az öleléséből, s a talajt pásztázva iramodok meg oldalra, míg nem találok egy kellő nagyságú botot a fa körül. - Még emlékszel hogy kell hajtani?

- Naná! - veszi el tőlem új segédeszközét és a kutyákat munkára szólítva indulunk meg befelé a gulyával.

Egyelőre túr abszurd ez az egész, hogy meg tudjam érteni és elfogadni sem merem, nehogy később jobban fájjon, de végül is ezt akartam, nem? Ideje lenne tennem azért, hogy működjön és akkor nem lesznek olyan gondok, mint legutóbb, aztán ha tényleg nem illünk össze, könnyebb szívvel búcsúzhatunk.

Az állatok karámba terelését követően leitatom a teheneket, míg Chanyeol a kutyákkal foglalkozik, majd egy jókora gombóccal a torkomban indulok meg vele fölfelé a házba, hogy azt a nagyjából egy, vagy fél szabad órát, míg nem kell etetni, végigpihenhessem. Mintha erre sok esély lenne…

- Szia anya! - kiabálok be, látván, hogy ég a villany a konyhában, mihez finom illatok társulnak.

- Jó napot - rúgja le Chan a cipőit és hátrahagyva engem üdvözli anyát.

- Chanyeol drága, hát téged is látni errefelé? - kérdi boldogan, így, hogy én se maradjak le a jelenetről, megszabadulva a nadrágomtól és a pulcsimtól, mackóalsóban és pólóban kibattyogok nézni a műsort. - Csak nem eltévedtél? - néz végig örömködve a fiún, mint aki ezer éve nem találkozott vele.

- Valami olyasmi - szélesedik vigyora, szép lassan megszabadulva a sáljától, sapkájától és kabátjától.

- Jól áll a fekete. Olyan hétköznapibb.

- Köszönöm.

- Baekhyun, apa üzeni, hogy itass le, nemsokára jön.

- Megvolt - fordulok meg, s bevonulva a szobámba, megszabadulok a munkásruháim maradékától is, hogy valami normálisat vegyek fel.

- Lefogytál - hallom meg az ajtó csukódását magam mögül. - Nem mintha eddig lett volna rajtad minimum annyi, amennyire szüksége van a testednek.

- Akkor ne bámulj - kotorászok a szekrényben, bármi itthoni cucc után kutatva.

- Mit keresel? - áll mellém, behajolva ő is a polcok tanulmányozásához.

- Na tippelj…

- És ami az ágyadon van?

- Ehh - húzom el a számat, pontosan tudva mi van ott. Előbb el kellett volna pakolnom…

- Vedd fel. Képeken már úgyis láttalak benne, na meg élőben is.

- Képek? - nézek rá meglepődve, elvégre én nem szoktam magamat fotózni és nem vagyok akkor sztár sem, hogy más tegye.

- Luhan?

- Azt hittem az neki valami beteg perverzió és kiteszi emlékbe, hogy milyen jól festek - egyenesedek fel morcogva a dolgon. - De attól még kell gatya - battyogok az ágyamhoz és felveszem Chanyeol pulóverét, ám mikor visszaindulnék a szekrényhez, elkap és egyszerűen a matracra nyom, félig rám fekve, hogy még véletlen se kelhessek fel.

- Maradsz.

- Ya! Így megfagyok!

- Gyere, te hisztigép - ereszt el és feljebb mászva rendezi úgy a takarót, hogy amint mellé érek, rám tudja teríteni. - Elmondhatatlanul hiányoztál - ölel át a paplannal együtt, felső lábát az enyémre téve. - Nem akarom ugyanonnan folytatni, ahol abba hagytuk, mert szörnyű időszak volt. Újra szeretném veled kezdeni…

- Akkor mért tehénkedsz rajtam, a saját ágyamban?

- Mert megtehetem - dörgöli hozzám az arcát.

- Chanyeol…

- Hm? - hajol el, hogy jobban láthasson.

- Semmi - gondolom meg magam, továbbra is tartva állhatatos valómat.

- Nem baj, ráérsz. Vár még ránk az örökké.

Kibontakozva a takaró fogságából, egyszerűen csak magam mögé hajítom és a lehető legközelebb húzódva Chanyeolhoz vetem át a lábam a csípőjén és bújok a mellkasához, végleg feladva minden ellenállásom. Ő pár pillanatig mozdulatlanul figyel, majd kifújva a levegőt nyúl át fölöttem, hogy megfogja a paplant, s kettőnkre terítse azt. Teste melege, férfias illata, már csak az érintése is sírásra késztet, pedig most nem vagyok szomorú, sőt… Összezavarodtam.

- Este átjönnél velem a dormba? Aztán természetesen hazahoználak, vagy ott is aludhatsz velem.

- Nem otthagytad a bandát? - pillantok fel rá, közben ajánlatát fontolgatva.

- Csak szüneteltem, de mikor Kobold kórházba került, már felcuccoltam, hogy ne kelljen naponta órákat utaznom, azóta meg vissza is tértem, bár még nem hivatalosan.

- Oh, értem. Van egy fájóslábú marhánk, azt kell állítgatni reggel és este, de ha kész, átmehetek, viszont nem lenne kicsit gyors az ottalvás? Na meg a többiek mit szólnának?

- Semmi gyors nincs benne, minden percet ki akarok veled élvezni. A többiek meg örülnének, hiszen kedvelnek téged.

- El tudom képzelni…

- Képzeld is - támaszkodik fel az alkarjára, ezzel egyidejűleg a hátamra nyomva engem. - De én sokkal jobban szeretlek mindenkinél - néz mérhetetlen örömmel a szemeimbe, s nagyon lassan lehajolva ajkait az enyémekre tapasztja. Nem vár és nem kér, mindent visz, mégis távol áll a követelődzőtől. Figyel rám, minden rezdülésemre reagál, ám ezúttal én sem tétlenkedek, párnáira marva viszonzom nálánál jóval hevesebben, még mindig csak remélve, hogy ez a valóság. Pulzusom az egekben, a levegő hiány sem akadály, addig húzzuk egymást, míg bírjuk szusszal, majd végül az egész apró puszikba torkollik, s visszafekve mellém von ölelésébe.

Legalább tíz perce fekszünk teljes békében - azaz én kissé kábán, bár elaludni úgyis lehetetlen lenne jelenleg -, mikor apa benyit, megzavarva a nyugodt idillt.

- Baekhyun, öltözzél, indulunk.

- Megyek - nyögök fel, kibontakozva Chan karjaiból. - Pihenj addig - húzom le a pulóverem cipzárját, hogy nekiállhassak visszavenni a munkásruhát.

- Én is megyek.

- Hogy ez mért nem lep meg? - forgatom szemeimet, gyorsan felrángatva a benti cuccokat.

- Kidobtad a-

- Ugyanott.

- Egy angyal vagy - tárja fel a szekrényt, hogy keressen valami magára valót.

- Ezt vedd fel, rám túl nagy - dobok a vállára egy az enyémhez hasonló, csak jelentősen jobb állapotban lévő mackónadrágot. - Nagyon hideg van, kell a rendes alá.

- Köszönöm - lát neki vetkőzni, amire én per pillanat nem állok készen, úgyhogy kivonulok a szobából.

- A konyhában megvárlak!

Mire sikerül felszenvednem a bakancsomat is, Chanyeol kiér, s míg ő verekszik a lábbelijével - elvégre elég nehéz a magasszárúba belebújni, meg állandóan kötözgetni -, addig keresek neki a munkás kabátok közül egyet, ami remélhetőleg jó lesz rá, s végül csatlakozhatunk a portán apához.

- Jó estét, uram - hajol meg mellette Chan, de apa még csak rá sem pillantva halad tovább.

- Szia - morog csupán ennyit, eléggé éreztetve ellenszenvét.

- Hozok fel bálát - jelentem ki, zsebre vágva a nagy fűrész padjáról egy sniccert. - Jöhetsz velem és állhatsz a traktor hátulján, vagy beszélgethetsz apával - ajánlok fel két lehetőséget az óriásnak, bár egyértelmű melyiket választja.

- Megyek veled - követ nagy léptekkel a karámig, hol ott vár a régi, öreg, kissé szétesett, piros paripa.

- A csatlakoztatóján van egy hosszú, lyukacsos, lapos vas, mert ezzel tudjuk felrakodni a bálákat pótra, a pótkocsihoz meg ez az illesztés kell, arra rá tudsz állni és az ablakában kapaszkodni - tudatom vele a dolgokat, felmászva az igen magas gépbe, s amint ő is elfoglalja a helyét, letolatok a kis rakásig, hogy a legszélső bálát felszúrva mehessünk vissza a hepehupás földúton.

Ahogy a takarmány bekerül a helyére, villát fogok, Chanyeolnak meg odaadom a vágóeszközt, hogy szabadítsa meg a madzagtól, és együtt végiggurítjuk a karámba. Amíg én kimegyek a kis gépért, ő a jószágokat tartja távol a nyitott kapuból, apa pedig a sérült marha állapotát térképezi.

Szinte semmit nem felejtett, ugyanolyan rutinossággal fordul az állatok felé, ahogyan ősszel tette. Tudja hogyan kell megvédenie magát, felismeri a jeleket, hogy mikor lépi át a marha a közeledés határát és hezitálás nélkül int feléjük, ha túlságosan nyomulnak.

Amint a kis emelővel bemegyek, ő rögtön csukja mögöttem a kaput és követ minket a fekvő tehénhez, végig a nyomomban jőve, hogy minél inkább segíteni tudjon. Sosem értettem, hogy miért érdekli ennyire a dolog, vagy miért megy bele olyan dolgokba is, amit egyébként elkerülne, de én felettébb élvezem, hogy számára ennyire lényeges ez az egész. Hiszen ez mind én vagyok…

- Apa, te tűrd be alá a köteleket, mi meg áthúzzuk - sétálunk a marha másik oldalára és amint apa jelez, elkezdjük erősen tolni, hogy át tudjuk alatta húzni a két hevedert, ami a jószág súlyát hivatott megtartani. Míg Chan tartja, én átrángatom, ami a trágya lazasága miatt viszonylag könnyen meg és ezeket felkötve az emelőn lévő láncra, elkezdjük felállítani a tehenet.

Ahogy ezzel készen vagyunk, én kiviszem a kis traktort, apa meg befejezi itt a teendőket, kiosztva nekünk feladatként a bikák és istállósok leetetését, melyben Chanyeol különösen segítségemre van. Mire végzek az istállóba hordással - mert az van messzebb -, ő nagyjából megvan a kis karámmal és még időnk is akad bőven, ugyanis apára még várnak a szárnyasok és a disznók.

- Elmegyek zuhanyozni - készítek elő magamnak tiszta ruhákat és gyorsan letusolok, hogy ezt követően a koboldot is kitessékeljem mosakodni. Hetek óta most először próbálok valami emberi kinézetet fabrikálni egyébként kifejezetten meggyötört valómra, de nem mondanám túl sikeresnek a dolgot. Mindegy, ha mást nem, madárijesztő még mindig lehetek… - Anya, átmegyek Chanhoz és szerintem ma már nem jövök haza, de etetésre itt leszek - hajolok be a szobába, hol édesanyám épp a tévét nézni.

- Vigyázz magadra Hyunnie. Pénzt viszel?

- Van nálam valamennyi, úgyhogy nem kell.

Ideges vagyok, hogy mit fognak szólni a többiek, mennyire zavarok, mennyi mindent tudtak meg rólam, meg hasonlók, bár Sehunnal azóta találkoztam, kétlem, hogy jó véleménnyel lenne felém. Minden bizonnyal ugyanolyan kedvesek lesznek, mint eddig, valószínűleg csupán én aggódom túl, de ilyen a természetem, nehéz nem kombinálni.

- Min töröd a fejed? - tér vissza hozzám Chanyeol, immár majdnem teljesen szárazan, útrakész.

- Semmin - teszem még zsebre a telefonom, semmi mást nem víve magammal.

- Akkor indulhatunk?

- Aham - eredek nyomába, szép csendben kisomfordálva, annak reményében, miszerint apa nincs itthon, hogy még feltartson egy kiselőadás erejéig.

A kocsiban már rendesen ideges vagyok, mit csak erősít az a sok emlék, ami ehhez a járműhöz fűz, ám szinte majdnem biztos, hogy Chanyeol tudja mi a helyzet és apró mosolya szórakozottságára enged következtetni.

- Készen állsz arra, hogy felfaljon egy csapat éhes férfi? - hajol át előttem, megragadva az övemet, miközben egy puszit nyom a halántékomra, s becsatolva azt, indítja a motort.

- Nem hiszem… - fészkelődök, keresve a helyemet.

- Így még élvezetesebb lesz - hajt ki a ház elől, és ezúttal kezemet elhúzva kulcsolja össze ujjait az enyémekkel.

Egyelőre tényleg nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ez kizárólag tőlünk függ, de ha mindent megpróbálok, utána legalább nem lesz mit bánnom. Annyi keserves nap után, mikor más kívánságom nem volt, minthogy újra láthassam Chanyeolt, inkább örülök, mintsem tovább meneküljek, ezzel mindkettőnknek ártva.

- Baekhyun.

- Tessék? - nézek fel a kinti tájat figyelő alakjára.

- Köszönöm.

- Én is…