64. Terhes várakozás

Az idegességem az egész csapatra kihat, bár nem azért, amiért otthon szokott. Se nem kiabálok, se nem csapkodok, sőt, magamhoz képest igen normálisan viselkedem. Csak éppen a gyomrom nem bírja ezt az egészet. Egy falat sem megy le, ezt azonban Chanyeol nem hajlandó elfogadni.

-  Na, csak egy kicsit~ - kérlel kiskutya szemekkel, a kezében tartott evőpálcikákat - valamint a vele fogott ételt - a szám elé dugva, én pedig egy mély sóhajt megeresztve fordítom el a fejem.

-  Nincs étvágyam, Chan…

-  Most napokig nem fogsz enni?  

-  Lehet - vonok vállat hetykén, majd felállva mellőle, otthagyom őt a konyhában. Nincs idegem hozzá, egyedüllétre és csöndre van szükségem, hogy mindent át tudjak gondolni, ami mostanság történt. Félek…

Annyi aggály van bennem, hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Mi van, ha nem vesznek fel? Egyértelműen Chanyeol akkor is fog valamiféle megoldást találni, de így is kellően rosszul érzem magam, amiért bepofátlankodtam ide, hiába tűnik úgy, hogy szívesen látnak. Nem, mintha úgy tűnne a többiek részéről. Aish, megőrülök…

-  Miért töröd azt a csinos kis fejed butaságokon? - ránt vissza a valóságba egy kedves hang, a nyitott ajtón ejtett két koppanás kíséretében.

-  Én nem… - emelem a küszöbön álló hyungra a tekintetem, ám rögtön szemet szúr a kezében tartott tányér, melyet minden bizonnyal nem magának hozott, mert ahhoz nem kell eljönni a folyosó végére, hacsak nem mellettem tervezi elfogyasztani. - ...is.

-  Dehogynem - jelenik meg egy széles mosoly az arcán, majd önkényesen beengedve magát az ölembe helyezi hozományát és lehuppan mellém. - Ha nem eszel megfelelően, legyengül a szervezeted, rosszul leszel és nem ám úgy, mint most, hanem sokkal intenzívebben. Hidd el, nem akarod tudni, milyen az - mondja aggodalmasan, pedig nekem felesleges erről beszélni.

Hidd el, hyung, tudom milyen az…

-  Chanyeol küldött? Mert bizto-

-  Engem nem kell küldeni, mindig, mindenhol ott vagyok - jelenti ki a teljes igazságot. - Na, egyél szépen. Ne stresszelj rá nagyon, attól nem lesz semmi sem jobb - paskolja meg a combomat, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik is.

Chanyeol pedig, mint aki arra várt volna, hogy mikor távozik hyung, amint kitette a lábát, már jön is befelé, ábrázatán egy diadalittas mosollyal, mi végett késztetést érzek a félreértések tisztázására.

-  Még mindig nincs étvágyam - teszem az ágyra a tányért.

Chanyeol a nap összes pillanatában az én kívánságaimat lesi, amikből nincs sok, többnyire semennyi, s ez látszólag sokkal inkább zavarja, mintha egyfolytában ugráltatnám.

Sosem volt valami stresszes az életem, elvégre mindig azt csináltam, amit mondtak, amit kellett, így kifejezetten megvisel ez az állapot, de azt is tudom, hogy ezzel csak magamat betegítem le. Viszont a jövőm függ a döntésüktől. Tény, biztos nagy befolyása van az ügybe Chanyeolnak, meg a többieknek, ettől azonban még nem nem valószínű, hogy használható vagyok a cég számára.

Miután nagy nehezen, hányingerek és rosszullétek közepedte kiszenvedem magam a fürdőbe, egyszerűen elhagy minden erőm. Semmi mást nem akarok csinálni, mint feküdni és csupán létezni. Én! Én, aki világéletében ment, mozgott, tette a dolgát. Lehet kimúlok itt a sok stressz hatására, még mielőtt kiderülne, hogy belőlem is lehet-e csillámpóni.

Komolyan erre vágytam? Volt ez valaha is a célom? Voltak egyáltalán saját céljaim eddig? Azt hiszem, nem igazán… Dolgozni a földeken, az állatok körül, végezni az állandóan ismétlődő, monoton munkát. Bár a helyzethez képest kifejezetten szeretem az ottani életet, a légkört, a közös étkezéseket, a békés traktorozást. A friss borjak még az én szívemet is meglágyítják, a csibékbe meg egyszerűen szerelmes vagyok. Itt viszont maximum marhák vannak, de még csak nem is azok, amiket levághatnánk megenni.

Míg a vizet eresztem, a gondolataim megfoghatatlanul száguldoznak. Nem tudom felfogni, vagy elkapni egyiket sem, csupán a jelenlétük biztos. Rosszul viselem a változásokat, azt, ha kimozdítanak a konfortzónámból, pedig tisztában vagyok azzal, hogy nincs félnivalóm, ismerem a csapatot, és egyébként is sokat voltam már itt. Eredetileg semmi nem változott, mindössze az, hogy nincs családom. Semmi…

- Baj van, Baek? - ránt vissza vetkőzésem közbeni elbambulásomból egy beérkező Chanyeol.

- Nincs - nyomatom már csuklóból, egy pillanatra megakadva az alsóm levételében.

Még ennyi idő után is zavarban vagyok, ha meztelenül lát. De még ez a kisebb gond, hiszen ki tudja, mennyi heg és seb éktelenkedik a bőrömön, amitől Chan mindig elszomorodik, s annál már tényleg nincsen nagyobb fájdalom.

- Te, ez a víz tűzforró - nyúl a kádba, de még eme csodás észrevétele után sem marad tétlen, s feltekeri a fűtést, meg kirohanva a fürdőből, a szobában kezd tevékenykedni.

- Szeretem a forró vizet - motyogom halkan, majd egy mély sóhajt megeresztve, megszabadulok a maradék gönceimtől, hogy még mielőtt vissza érne, már a vízben ülhessek.

- Jó, csak arra vigyázz, hogy meg ne égesd magad - dob a kis törölközős szekrényre egy rövinadrágot, valamint valamelyik pólóját. - Egyébként nincs kedved elmenni valahova? - foglal helyet a kád mellett.

- Nincs.

- Akkor mit szeretnél, mit csináljunk? - áll hozzám mérhetetlen türelemmel és odaadással, de túlságosan rosszul vagyok ahhoz, hogy értékelni tudjam az igyekezetét.

- Semmit.

- Állatkert?

- Kizárt.

- Társasjáték?

- Nem.

- Tévé?

- Nem.

- Akkor-

- Semmi.

Tisztelem és becsülöm őt, amiért ilyen rengeteg energiája van, de velem nem ez a helyzet. Főleg most, hogy még a kezemet sincs erőm felemelni, s csak gubbasztok összehúzva magamat, lehetőleg minél többet kitakarva a testemből.

Ám látva Chanyeol lelkesedésének csökkenését, felsejlik bennem a bűntudat egy ismeretlen formája.

- Te nyugodtan elmehetsz, nem kell velem lenned, egyébként is csak fekszem egész nap…

- Nélküled nem megyek sehová - komolyodik meg az arca kissé sértetten, mintha ez annyira alapvető dolog lenne, amiről nekem tudnom kellett volna.

- Miért nem?

- Mert veled akarok lenni. Mindig. Állandóan. Egyfolytában. A nap minden pillanatában. Reggeltő-

- Jó-jó, felfogtam.

- Akkor mit csinálunk? - tesz egy újabb próbálkozást, ezer wattos mosolyát visszavarázsolva az arcára.  

- Semmit - maradok  véleményem mellett.

Rosszul érzem magam… Nem értem, miért tart ki mellettem, hogy mindazokok után, amiket tettem vele, miért nem keres mást. Ő jobbat érdemel nálam. A legjobbat. Ráadásul egy szép lányt, aki aranyos, kedves, odaadó, figyelmes, satöbbi. Tehát; nem én.

- Chan…

- Igen? - csillannak rögtön a szemei, várva a mondandómat.

- Megmosnád a hajam?

- Persze - nyúl máris a kád szélén lévő nagyobb, műanyag pohár szerű izéért, amit aztán a vízbe márt, hogy annak segítségével nedvesítse be tincseimet.

Ujjai finoman masszírozzák a fejbőröm, minden mozdulatából kiérződik az óvatosság. Megnyugtat az érintése, a jelenléte, a közelsége. Hogy tudom, bármi is legyen az ítélet, ő itt lesz nekem, és támogat.

A fürdés befejeztével az ágyban kötünk ki, majdhogynem teljesen összegabalyodva. Igaz, hogy fáztam, de az valahol akkor abba is maradt, mikor sivatagira fűtötte a szobát és rám tett két takarót, úgyhogy igazán szükségtelen magába passzíroznia engem. Ezt csakhamar meg is unom, úgyhogy következő utunk a konyhába vezet, nagy nehezen beadva a derekam az evéssel kapcsolatban. Nem, még mindig nincs étvágyam, azonban Chan kedvéért megpróbálok néhány falatot leerőszakolni a torkomon, bármi is legyen az a csoda étel, aminek ő nekikezd.

A pulton ülve lógatom a lábam, s figyelem őt, elveszve precíz mozdulataiban, mikor befut Jongdae és Minseok is.

- De tudtad, hyuuuung - nyafog a fiatalabb, látszólag felettébb belemerülve szóváltásukba.

- Honnan tudtam volna? Közöm nincs hozzá - vigyorog ezerrel, számomra ezzel igencsak gyanúsnak tűnve, annak ellenére, hogy nem tudom, miről beszélnek. - Oh, srácok.

- Mi ez a jó illat? - vonzza be Yixinget az orra.

- De hyuuuuung!

- Már vacsoraidő van? - lép közelebb Chanyeolhoz a kínai srác, hogy szemügyre vehesse a serpenyőben történő dolgokat.

- Nem igazán…

- Hogy-hogy itt vagy, Baek? - hagyja ott Jongdaet Minseok, még véletlenül sem válaszolva a kérdésére. Egyre jobban érdekel, hogy miről van szó, de nem merem megkérdezni, mert minden bizonnyal semmi közöm hozzá.

- Chan lerángatott enni.

- Nagyon jól tette! És fogsz is?

- Fogok.

- Helyes. Már majdnem olyat tettem, amit még én sem bocsátanék meg magamnak - lendíti a kezét, ütést imitálva az irányomba, én azonban jobban megijedek a kelleténél, amit szerencsére időben tudok korrigálni.

- Hyung! - szalad ide hozzánk Sehun. - Ne bántsd Baci hyungot, mert mi halunk meg ketten Chanyeol hyunggal! - fog erősen a karomra. Fáj, de egy nyikkanást sem engedek kiszökni az ajkaim közül. Nem értem, most mi van…

- A nevemet hallottam!

- Miért?

- Mert Luhan kiherél minket.

- Hogy micsoda? - csatlakozik körünkhöz a mesterszakács is, hogy pontosabb tájékoztatást nyerjen a témát illetően.

Szép lassan megtelik a konyha, s nekem csakhamar rá kell jönnöm; nem elveszítettem a családomat, hanem újat kaptam. Igaz, hogy kicsit hangosak, trehányak, erőszakosak, meg miegyéb, de tagadhatatlanul a legjobbak. Nem csupán azért, mert ők az EXO, hiszen annyira nem ismerem még a munkásságukat. Sokkal inkább maguk miatt.

Az estét rosszul viselem, túl a nagy csend, túl sok a gondolat. Már majdhogynem éjfél van, Chan is békésen szuszog mellettem, de nekem túlságosan tele a fejem ahhoz, hogy aludni tudjak. Ilyenkor visszatérnek a sötét gondolatok, aggályok, és minden olyan, ami miatt kevesebbnek érzem magam, netán feleslegesnek a jövőbe vetett erőfeszítéseimet.

Milyen csalódottak lehetnek most anyuék? De ami még fontosabb… Ki segít most apunak? Mi van, ha egy betegség ledönti a lábáról, és nem lesz, aki megcsinálja a munkát, az állatok körüli teendőket? Anya is képes megetetni őket, meg miegyéb, de befogni, fülezni, oltani, herélni, megkötni…? Egyedül még nekem sem menne. Talán haza kellene mennem, és térden állva könyörögni, hogy bocsássanak meg nekem. Nem, mintha úgy érezném, hogy bármit vétettem volna, de más út nincs. Viszont ott akarok én lenni csak miattuk? Szeretem őket, hiszen felneveltek, fontosak számomra, ám sosem lesz saját életem, ha örökre velük élek. Talán ez az én egyetlen és legnagyobb esélyem arra, hogy a saját kezembe vegyem a sorsomat, de ahhoz, hogy ez ténylegesen meg is történjen, most nem szabad elbizonytalanodnom.

- Chan - ülök fel, s rázom meg óvatosan a vállát. Nem szoktam zavarni, vagy csak úgy felkelteni, jelenleg viszont igen nagy szükségem lenne rá. - Chanyeol.

- Mmm? - mormog félálomban.

- Chan, nem tudok aludni - folytatom kitartóan, míg kellően magához nem tér.

- Miért? - pislog nagyokat a sötétben, hogy tekintetével megtalálja az arcomat.

- Csak nem megy…

- Elmenjünk kocsikázni? - teszi fel álomittas hangján a kérdést, bizonyítván vele, mennyire jól ismer már engem.

- Hát, csak, ha neked nem gond, hisze-

- Akkor menjünk! - ül fel váratlanul, ezzel kis híján a frászt hozva rám. - Keresek neked egy hosszúnadrágot, és jó is vagy.

- Biztos vezetned kéne ilyen állapotban?

- Milyen állapotban?

- Félholt…?

- Ya, Baekkie, de kegyetlen vagy - borzolja össze a hajamat, majd szintén felkapva egy nadrágot, magához ragadja az ágyról az egyik pokrócot, aztán elindul kifelé. - Csinálok kávét, és minden rendben lesz.

Az autó belseje hideg, de szerencsére csupán percek kérdése, hogy felmelegedjen, addig meg a pokróc ment meg a fagyhaláltól, főleg, mert jobb szeretek lehúzott ablak mellett utazni, hiába röpködnek kint a mínuszok. Bár tény, így nehezen fog felmelegedni, de hát ez van. Chanyeol pedig felkészült erre is, mert ő kabátban vág neki a mi kis utunknak.

- Meg fogsz fázni.

- Dehogy fogok - húzom fel magamhoz a lábaim, s elhelyezkedem kényelmesen. Úgyis lehúzza majd, ha már alszom, tehát mindegy…

Megnyugtat és kikapcsol az utazás. Imádom. Ugyanakkor itt tudok a leginkább elálmosodni is, főleg, miután kiérünk a városból és komolyabb fények hiányában szinte semmit nem látni a tájból. Chanyeol végig cirógat, a kérésemre mesél a munkájáról, a családjáról, és tudom, érzem, mennyire szeret, így szép lassan megnyugszanak a gondolataim is.

Mikor ideges vagyok, az evés nem a barátom. Ezen az sem segít, ha minden tag megpróbál belém tömni valami kaját, a szentbeszédektől meg egyenesen a falra másznék, ha lenne hozzá kellő energián. Tehát ja… Kikészültem. Mondjuk annyira talán nem, mint amennyire Chanyeol aggódik miattam, úgyhogy kizárólag az ő nyugtatására próbálkozom legalább minimálisan normálisan viselkedni. Többnyire sikertelenül. Egyetlen megmentőmnek Sehunt látom az este közeledtével, aki kiabálva hívja össze lent a csapatot, ezzel elterelve rólam a figyelmet.

- BAEKHYUNNAK LEVELE JÖTT! - Vagy mégsem…

Amint leérek komótos tempómban, némi noszogatás segítségével, rögtön a kezembe nyomja a borítékot, melyen a cég neve szerepel hatalmas betűkkel. A pulzusom azonnal az egekbe ugrik, a srácok meg szorosan körém gyűlve lihegnek a nyakamba.

Nem értem a szöveget, szinte semmit nem fogok fel abból, amit olvasok. Bekerült a rendszerbe. Elfogadták a jelentkezését. Megfelelt. Ezeket még tudom is, mit jelentenek, csupán nem jutnak el a rendszerig. Most mi…?

Az örömujjongás, az engem nyomorgató és ütögető kezek egyre engednek következtetni: egy nagyon hosszú folyamat elébe nézek. De hiszen ezt akartam, nem? De. Mi lesz most velem?

- Gyere, öltözz, rögtön indulunk - fog a csuklómra Chanyeol és kezd el fölfelé húzni a lépcsőn.

- Miért? - baktatok nyomában kómásan, fejemben ezernyi kérdéssel.

- Mert behívtak téged megbeszélésre.

- Engem? Mikor?

- Elolvastad a levelet? - nevet jóízűen.

- El…

- Akkor hajrá - lép be velem a szobába, esélyt, na meg persze időt sem adva rá, hogy felfogjam a körülöttem zajló eseményeket.